Eva története

Az ablakmélyedésben ücsörgök a kedvenc helyemen, mint az elmúlt huszonhét évben már annyiszor. Gyönyörködöm az elém táruló látványban. Ilyenkor télen a tenger egészen más oldalát mutatja, mint a nyári napsütésben, de ez is lenyűgöz. Legtöbbször persze elvonja róla a figyelmemet valami. Illetve nem valami, hanem valaki. Valakik, hogy pontos legyek.

A családtagjaim.

Most is a szokásos vehemenciával beszélgetnek, élénken gesztikulálva, igyekezve túlkiabálni a másikat. Már végeztünk az ebéddel, Nonna, az anyósom szokás szerint remekelt. Megvolt az ajándékosztás is.

Évről évre többen gyűlünk össze. Nem mintha zavarna, a kiabálásuk se, az egymás után születő apróságok meg főleg. Ez az élet rendje. Az ember megöregszik, a gyerekek felnőnek. Párt választanak, aztán jönnek az unokák, aztán a dédunokák…

Húh, Éva, kicsit előre szaladtál.

A dédmamaságra még jó sokat kell várnom, hiszen Peggy alig múlt két éves, és Matty is csak idén töltötte be a négyet. Milyen gyorsan repülnek az évek…

Éppen ma öt éve, hogy a lányom és a vőlegénye közölte velünk a Los Angeles-i Four Season’s egyik termében, hogy úgy döntöttek, összeházasodnak. Ebbe mondjuk nem volt semmi meglepő, ha azt vesszük alapul, hogy előtte este eljegyezték egymást. A bejelentésük sokkolóan hatott. Még mindig a fülemben cseng, ahogy Anna arcán hatalmas mosollyal közölte az időpontot.

- „Szilveszterkor.”

Egyetlen percig azt hittem, hogy mindkettőnek elment az esze. De látva az eltökéltségüket, és a boldogságot a szemükben, tudtam, sikerülni fog nekik. 

És persze sikerült is. Nagyszerű esküvő és szilveszteri party volt egyben, az egész család emlegeti azóta is. Anna végre révbe ért, és az új évet már asszonyként, sőt kismamaként kezdte.

Ebből aztán valami hagyományféle alakult ki, mert rá két évre újra csak az év utolsó napján hozta a férje tudomására, hogy gyarapodik a családjuk.

Micsoda este lehetett…

Mi Davide-vel és a testvéreimmel éppen Phuket-ben teleltünk, a gyermekeinktől kaptuk karácsonyi ajándékként a Thaiföld-i utazást. Emlékszem pont végeztünk a reggelivel, amikor csörgött a telefonom. Alig lehetett érteni, hogy ki van a vonal másik végén, akkora volt a hangzavar. Csak miután megnéztem a kijelzőt jöttem rá, hogy Anna keres. Azt hittem az időeltolódás miatt ott most van éjfél, és boldog újévet akar kívánni, de helyette egy sokkal jobb hírt közölt.

Boldogan mesélte, hogy újabb kis csöppséggel örvendeztetnek meg bennünket. Aztán nevetve azt is, hogy nem ők az egyetlenek, akiknek a következő esztendő ilyen kedves meglepetést tartogat, mert rajtuk kívül a barátaik közül is jó páran családot alapítanak. Olyan hihetetlennek tűnt az egész.

Hát még az, hogy valamilyen véletlen, -bár szerintem inkább a meleg front miatt, ami az ottani normához képest is szokatlan forrósággal érkezett,- mindannyian egyszerre hozták világra a babáikat.

Amikor először bementünk meglátogatni őket nem kicsit csodálkoztam el azon mennyi ember szállta meg a kórházat és környékét. Bent a négy pár családtagjai lepték el a folyosókat, kint az épület körül pedig, a fotósok és a rajongók álltak sorfalat.  

- Che cosa stai pensando, bellissima mia? – a kedves hang hallatán még mindig nekilódul a szívem, pedig lassan negyed évszázada mondhatom a férjemnek a tulajdonosát.

- Csak azon merengek, milyen gyorsan öregszünk…

- Én aztán nem – vág közbe és rázza tagadóan a fejét. – Paolo, ő igen – mutat a kezével a bátyjára. – Marianak is van pár ősz hajszála már, de el ne áruld neki, hogy megemlítettem – következik a nővére. – Matteo a pocakja miatt mutat többet, mint amennyi. Kicsit elhagyta magát mostanában. De én?! Én fitt vagyok, és fiatalos.

- Azért akad itt pár ráncocska – simogatom meg az arcát, és mutatok a szeme körüli kis mélyedésekre.

- Azok csak nevetőráncok. Csakis azért vannak ott, mert olyan vidám fickó vagyok. És különben is, ettől még jóképűbb vagyok.

- Persze, és a legfőbb erényed a szerénység – ugratom, mire próbál nagyon bosszús arcot vágni.

- Ej, de felvágták a nyelvedet, asszony…

- Eddig semmi kifogásod nem volt ellene – felelem azonnal, mire mosolyogva magához húz.

- Szóval, min merengtél ennyire? – teszi fel újra a kérdést, és fejezi be az évődést.

- Azon, hogy milyen gyorsan telnek az évek. Mintha csak tegnap lett volna, hogy először jöttem ide Annával karácsonykor. Most meg már ő hozta el a gyerekeit…

Még most is élénken él bennem az az év.

Már majdnem másfél éve ismertem Davidet. Az első találkozásunk után többször is meglátogatott Magyarországon, mégis meglepődtem, amikor szenteste váratlanul megjelent a házunknál. Későre járt az idő, csodálkozva néztem rá. Abban az évben rengeteg hó esett, az utak szinte járhatatlanok voltak. Ő bezzeg nem zavartatta magát, annak ellenére, hogy több száz kilométert autózott, a szokott kedves mosolyával közölte, -miközben igyekezett megszabadulni a kabátjától, és az az alatti több réteg ruhától,- hogy muszáj volt eljönnie, mert különben az ő kis angyalkája hogyan találná meg reggel a fa alatt azt a babát, amire annyira vágyott.

Azt hiszem abban a pillanatba döntöttem el, hogy ezért a férfiért képes leszek feladni a fogadalmamat, és mégse egyedül, csak a lányomért élve tengetem majd életem hátralévő napjait.  

Ezt az új elhatározásomat csak megerősítették a következő napok. Reggel, bár próbáltam korán ébredni, Annát természetesen nem tudtam megelőzni. A mai napig nem tudom hogyan, de az én pici lányom, aki mindig is kíváncsi természet volt, egyszerűen kisurrant mellőlem az ágyból, amit megosztottunk egymással a szüleimnél. Kis hijján szívrohamot kaptam, amikor felébredve nem találtam sehol. Csak a köntösömet ragadtam meg, és máris a keresésére indultam.

Az ünnepre való várakozás már jó ideje lázban tartotta. Soha nem volt követelőző gyerek, mindig a legapróbb dolgoknak is örülni tudott, egyedül azt nem szerette, ha nem ő volt az első, aki tudomást szerzett valamiről. Ez mondjuk a mai napig így van. Szerencsére nem kellett átkutatnom érte az egész házat, a nappaliban találtam rá. Ült a szőnyegen és nagyra tágult szemmel bámulta a feldíszített fát. A tekintete időről időre az ajándékok felé kalandozott, látszott rajta, hogy szíve szerint letépné róluk már a papírokat.

Nem tudom, mióta figyelhettem, amikor két kar ölelt át. Anyáék, -bár azt elfogadták, hogy gyakorlatilag leányanya lettem,- egészen az esküvőnkig úgy őriztek, mint egy szűzlányt. Nem hagyták, hogy Davide mellettem aludjon a házukban. Halkan beszélgettünk, és gyönyörködtünk a lányomban, de persze nem sokáig maradhattunk észrevétlenek.

Anna annyira örült annak, hogy Davide Magyarországra utazott, hogy szinte repült a karjaiba. Egy pillanat múlva már boldogan csacsogott neki, természetesen olaszul, és húzta magával, hogy megmutassa neki a karácsonyfát. Mosolyogva figyeltem, mennyire jól érzik magukat együtt.  Persze láttam a kis arcán, hogy már nem bírja sokáig, így nem is lepődtem meg, amikor bár közben lopva engem figyelt, sugdolózni kezdett az őt ölben tartó férfival. Mint két összeesküvő értekeztek, aztán Davide lerakta a földre és felém indult. Amikor megállt előttem cinkosan rám kacsintott, aztán megcsókolt. A meglepetéstől csak jó idő múlva jutott eszembe, hogy tiltakozzak, ne a gyerek előtt. Nem mintha őt zavarta volna, mert amikor felé pillantottam színét se láttam. Csak a kanapé mögül kikandikáló kis papucs, és a papír szakadásának hangja jelezte, merre kell keresni.

Már éppen odaértünk volna, amikor, mint egy kis torpedó robbant elő, és sikongatva mutatta meg az új babáját. A hangzavarra a család többi hangja is kezdett előszállingózni, és kezdetét vette az egész napos móka.

Szinte egyetlen percre se szakadtak el egymás mellől. Az étkezések alatt Anna nagyrészt Davide ölében kuporgott, aztán együtt indultak hóembert építeni, majd szánkózni. Este aludni is csak azután volt hajlandó, hogy tőle is megkapta a jó éjt pusziját.

Másnap reggel felkerekedtünk, hogy meglátogassuk az ő családját, és lévén a két ünnep között egyikünknek se kellett dolgoznia, együtt töltsünk pár napot az otthonában. Nehezen szántam rá magam az utazásra, nagyrészt Anna könyörgése miatt mondtam igent, de azóta is örülök, hogy megtettem. Az a feltétlen szeretet, ahogy Olaszországban bennünket fogadtak, kicsit letaglózott. Teljesen magától értetődőnek vették, hogy mi ketten is ott vagyunk a családi összejövetelen, részünkre is ajándékokkal készültek, és egy pillanatig se érzékeltették velünk, hogy nem tartozunk oda.

Akkor, karácsony másnapjának estéjén egy percnyi egyedüllétre vágyva telepedtem először ebbe az ablakmélyedésbe, és figyeltem ugyanígy a tucatnyi embert.   

- A lányaink valamire készülnek…

Megint csak Davide hangja térít magamhoz a rövid elmélkedésből. Követem a tekintetét, Anna és Gina valóban feltűnően félrehúzódott, és halkan értekezik valamiről.

- Szerinted mibe törik a fejüket már megint? – kérdezi.

- Hamarosan vendégünk lesz – világosítom fel a férjemet arról, amit én már régóta sejtek.

- Kicsoda? – néz rám csodálkozva, majd látom, hogy lázasan gondolkozni kezd. Az arcát figyelve azonnal tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor megvilágosodik.

- Gondolod? – kérdezi csodálkozva, de a hangjában nyomát se érzem annak, hogy neheztelne.

- Először az volt furcsa, hogy Gina napok óta folyton eltűnik, amint megszólal a telefonja. – Adok neki magyarázatot. – Aztán ma egy ideje percenként az órát lesi, majd amikor rájön mit tett, gyorsan körbeles. Ahogy közeledünk a fél háromhoz, úgy lesz egyre idegesebb. És ugye te is tudod, hogy az American Airlines gépe kettőkor száll le általában. A reptérről taxival meg úgy fél óra az út…

- Szóval ez a nap is eljött – sóhajt nagyot a mellettem ülő. – A mi kislányunk végre elhatározta magát.  

Mint minden lányos apuka Davide is rajongásig szereti a lányait. Igen, így többes számban, mert sose éreztette Annával, hogy nem ő a vér szerinti apja. Mindig is nagyra becsültem ezért.

Bezzeg Isaac…

Isaac Mc’Gee már a találkozásunk pillanatában lenyűgözött. Volt valami karizmatikus a kisugárzásában, rögtön magára vonzotta az emberek figyelmét. Mondjuk ezt a tulajdonságát Anna is örökölte. Meg a kinézetét is.

Isaac szeme ugyanolyan ragyogó zöld volt, az ő haja is a szőke több árnyalatában játszott, csak természetesen rövidre vágva viselte. Magas volt, és mindig magát kihúzva, egyenesen járt. Mégse a külső jellemzői voltak a meghatározóak, hanem a belsőjéből sugárzó nyugalom.

Amit viszont a lányunk egyáltalán nem tudhat magáénak.

Amikor találkoztunk, már egy ideje San Franciscóban éltem. Bébiszitternek mentem ki két évre, hogy tökéletesítsem a nyelvtanulásomat. Mindig is szerettem a gyerekeket, így a munka típusa egyértelmű volt. A főiskolás éveim alatt végig erre készültem, kuporgattam a kis pénzemet, hogy végre világot láthassak. Persze választhattam volna közelebbi úticélt is, de egy újságban látott kép eldöntötte a sorsomat. Élőben akartam megcsodálni a Golden Gate hidat.

Éppen egy könyvesboltból jöttem ki, amikor szó szerint egymásba futottunk. Banális történet, a csomagom szétszóródott, ő segített mindent összeszedni, aztán meghívott egy kávéra. Volt valami furcsa a viselkedésében, de csak évek múltán értettem meg, miért is tűnt olyan zavartnak. A szerelmünk lassan alakult, bár gyakran találkoztunk hetek teltek el, mire először megcsókolt. Aztán az első hónapot újabbak követték, mire a kapcsolatunk kiteljesedett. Felejthetetlen este volt, egyrészt, mert Isaac mindig rendkívül gyengéd és figyelmes szerető volt, másrészt, mert ennek az éjszakának az eredménye lett a nagyobbik lányom.

Bár szedtem a gyógyszert, hatástalannak bizonyult. Évekkel később jót is nevettünk azon, hogy úgy látszik a családunk nőtagjainak ez a védekezési módszer nem hozza meg a kívánt hatást.

Amikor rájöttem, hogy babát várok, bepánikoltam. Ott voltam több ezer kilométerre a családomtól, határozott időre szóló munkával, egy friss kapcsolattal a hátam mögött, és nem tudtam mit tegyek. Nem az volt a kérdés, hogy megtartom-e, sose döntöttem volna az abortusz mellett, bár nem ítélem el, ha valaki arra kényszerül. A vívódásom annak szólt, hogy mit fog szólni a családom, és legfőképpen a férfi, akit kezdtem egyre jobban megszeretni.

Az aggodalmam aztán feleslegesnek bizonyult. Miután kinyökögtem, miről is van szó, Isaac percekig csak bámult maga elé. Aztán egyszercsak az arca felderült, és megnyugtatott, hogy örül a hírnek. Erről igyekezett meggyőzni a terhességem alatt végig. Jött velem a vizsgálatokra, nem sajnálta az időt és a pénzt a vásárlásokra, minden érdekelte, ami a babával kapcsolatban felmerült. Sajnos a reggeli rosszullétek nem akartak elmúlni, a szülésig szinte végig küszködtem velük, ezért az ottani orvos nem javasolta a repülőutat.

Az, hogy a szüleim, vagy a még tanuló testvéreim meglátogassanak nem tűnt megvalósíthatónak. Se idejük, se pénzük nem volt rá. Anya bár nem helyeselte, hogy esküvő nélkül szülök gyermeket, nem hányta a szememre ezt, és a kéthetente nagy nehézségek által összehozott telefonálásaink alkalmával mindig csak biztatott, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz.

Végülis, szokás szerint igaza lett, mert egy gyönyörű júniusi napon, rövid vajúdás után, világra jött Anna.

Egészen addig nem tűnt furcsának, hogy Isaac szülei soha nem látogatnak meg bennünket. Azt mondta a kapcsolatuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Nem kérdeztem miért, és bár kicsit zavart, hogy még a lányunk érkezéséről se akarja őket értesíteni, elfogadtam a döntését. Anna a kezdetektől fogva nyugodt, jól alvó baba volt. Évek múlva mondjuk sokszor felvetődött bennem, hogy lehet, hogy már akkor is arra a sok rosszaságra készült, amivel később a frászt hozta rám.

Amíg a szülés utáni napokat a kórházban töltöttem Isaac viselkedésében feltűnően megváltozott valami. Magába forduló lett, sokszor csak bámult szótlanul, de ha rákérdeztem mi bántja, nem válaszolt, helyette, mint egy fuldokló a mentőövét, megölelt. Talán gyanakodnom kellett volna, és nem elsiklani a nyilvánvaló jelek felett. De mivel az első hármasban töltött esténken váratlanul előhúzott egy gyűrűt rejtő dobozt, és mivel imádta a lánya minden apró rezdülését, nem törődtem a dologgal.

Ezért is ért sokként, amikor egy nap arra értem haza a parkból, hogy eltűnt a lakásból az összes holmija. A ruhái, a könyvei, lemezei, a fényképei. Minden.

Egy ideig próbálkoztam. Elment a munkahelyére, de azt mondták felmondott. Naponta végigjártam a babakocsit tolva azokat a helyeket, ahol együtt jártunk, de színét se láttam. Barátai nem voltak, vagy legalábbis egyetlen egyet se mutatott be nekem.

Ott álltam egyedül egy hatalmas városban, egy apró csecsemővel és nem értettem a történteket. Anyagi gondjaim mondjuk nem voltak, mert a tőle kapott bankkártyán bőven volt pénz, a házmester mikor fizetni akartam a következő havi lakbért, közölte, hogy már rendezve van. Mégis éreztem, hogy a hullámok összecsapnak a fejem felett.

Aztán feladtam. Hazajöttem.

A szüleim a szomszédot kérték meg, hogy hozza fel őket elénk Ferihegyre. Sírva borultam anya nyakába, és szinte hazáig zokogtam, pedig még csak egy szemrehányó pillantással se jelezte, hogy nem éppen ezt a sorsot szánta nekem. Örömmel fogadtak, apró kincsként bántak a kicsivel, és nem sürgettek.

Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam, és rájöttem nem lóghatok a nyakukon örökké. Dolgozni kezdtem, és ők ebben is segítettek. Anna velük volt napközben, sőt, ha úgy látták túlságosan is fáradt vagyok, este is ők látták el. Beiratkoztam egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra, így a tanulás segített eltereli a figyelmemet a kínzó gondolatokról, hogy mit ronthattam el, akkor is, ha a kicsi aludt. Elhatároztam, hogy mindent meg fogok adni a lányomnak, és többé nem dőlök be egyetlen férfinek se.

Csak nem számoltam Davide-val…

- Azért elég sokára szánta rá magát, hogy meghívja a fiút – térít magamhoz újra annak a hangja, akire éppen gondoltam. – Bár szó se róla, volt idő, amikor azt hittem sose fog letáborozni egyetlen férfi mellett se. Jó sokat válogatott...

- Az apjára ütött – felelem azonnal, mire csúnyán néz rám.

- Ha előbb ismerlek meg, nem kellett volna ilyen sokat keresgélnem – vágja rá. – Mindkettőnknek jobb lett volna.

- Nem hiszem – rázom meg a fejemet.

- Nem? De hát… – olyan csalódottnak tűnik, hogy sietve magyarázom meg a szavaimat.

- Ha előbb ismerlek meg, akkor most csak egy lányunk lenne. Anna soha nem született volna meg.

- Igaz – mondja, és a hangján érzem, hogy ez a variáció fájdalommal tölti el. Ugyanúgy szereti őket, akárcsak én. Mindkettőjüket.

Már az első perctől kezdve, hogy azon a nyáron Anna nekifutott a tengerparton, van valami varázslatos, bensőséges kapcsolat kettejük között.

Emlékszem, először indultunk kettesben nyaralni, az öcsém kis bogárhátúját kértem kölcsön az útra. A kicsi egy nagy kalandnak fogta fel az egészet, én mondjuk aggódtam eleinte. Persze miután megígértem neki, hogy elviszem a nagy vízhez, aminek a Balatonnal ellentétben majd nem fogja látni a másik partját, nem visszakozhattam. Azt nem hagyta volna.

Szóval, egy szép nyári napon útra keltünk, és hat óra autókázás után megérkeztünk Pesaroba. Nem döntöttem el előre hol fogunk megszállni, de a kis falu légköre azonnal elvarázsolt. Egy kedves kis panzióban viszonylag olcsón kaptunk szobát, és mire behordtam a csomagokat Anna már a helyieket meghazudtoló akcentussal tudta megköszönni a kapott süteményt. Persze amint elmajszolta az utolsó morzsákat, nem volt tovább maradása. Látni akarta a nagy vizet, ahonnan aztán az elkövetkezendő napokban csak akkor tudtam elvonszolni, ha már majdnem állva elaludt. Élvezte a pancsikolást, kagylókat gyűjtött, várat épített és rohangált fel-alá. És persze belebotlott Davide-be.

Csak egy fél pillanatra fordultam félre, hogy naptejet keressek a táskámban, és már nem volt sehol. Riadtan ugrottam fel, és amíg meg nem láttam, hogy tőlem vagy tíz méterre egy férfivel társalog, százhússzal száguldozott a pulzusom. Amikor közelebb érve a beszélgetőpartnere rám mosolygott, akkor meg azért. Azt nem tagadhattam, hogy jóképű, de még túlságosan is bennem élt az Isaac okozta fájdalom. Persze az olaszokra jellemző rámenősséggel azonnal megpróbált levenni a lábamról, én meg igyekeztem gyorsan lerázni.

Illetve igyekeztem volna, ha a kisasszony nem makacsolja meg magát. Olyan hisztit levágott, hogy azt szerintem a falu összes lakója hallotta. Úgyhogy nem volt mit tenni, elfogadtam a meghívást egy kávéra. Anna, amint megkapta a fagyiját nyakig összekente magát vele, sőt nem kis kárörömmel vettem tudomásul, hogy új ismerősünk pólójára is jutott belőle egy kevés. Ez őt szemlátomást nem zavarta, mert eszébe se jutott lerakni a földre, továbbra is hagyta az ölében üldögélni. Búcsúzáskor, amikor a kicsi önként puszit nyomott az arcára, nem is tudtam palástolni a döbbenetemet, mert addig erre maximum a nagybátyjai esetében volt hajlandó. Vagy még náluk se.

Másnap direkt a strand legtávolabbi pontján vertem tábort, nehogy újra összefuthassunk, de ezzel éppen ellentétes hatást értem el. Merthogy azon a szakaszon élt Nonna, akinél Davide a nyári szabadságát töltötte. És innentől a dolgok már mentem maguktól. Mivel Anna összebarátkozott pár gyerekkel a parton, akikről hamarosan kiderült, hogy pont a férjem unokaöccsei, nem volt szívem megfosztani a társaságtól, úgyis nagyrészt csak felnőttek körében mozgott.   

Akkor, ott tudatosodott bennem először, hogy Ő nem hétköznapi. Az, hogy a lányom a nyelvtanulás terén rendkívül tanulékony már korán kiderült. Még az Amerikából hazafelé tartó úton elhatároztam, hogy annak ellenére, hogy nem kellettünk az apjának, nem fogom megfosztani a második anyanyelvétől. Egyszerre sajátította el a magyart és az angolt, és soha nem hibázott. Egy idő után ugyan már csak akkor használta utóbbit, ha a nagyszülei nem voltak a társaságunkban, mert észrevette, hogy őket zavarja, ha nem értik mit beszélünk. A sógornőimmel, bár csak németül értettek, elejétől fogva jól boldogult, és szinte törekedett arra, hogy gyarapítsa a tudását. Aztán ott, Olaszországban, rövid idő alatt összeszedett egy akkora szókincset, amivel könnyedén megértette magát, sőt még nekem is ő tolmácsolt.  És ez már nem hagyott nyugodni.

Miután hazajöttünk a nyaralásból kutattam egy kicsit, és találtam egy olyan óvodát, ahol figyeltek a gyerekek fejlődésére. És ennek meg is lett az eredménye, mert alig egy év múlva, még nem töltötte be a négyet se, de már folyékonyan olvasott.

Azt hittem, hogy a búcsúzáskor cetlire írt címem, amint látótávolságon kívülre kerülök a kukában landol, így szinte sokkot kaptam, amikor egy jó hónap múlva Davide megjelent a házunk előtt. Aztán az első látogatását új és még újabb követte, és én beleszerettem. Úgy igazán. Nehéz is lett volna neki ellenállni, mert minden egyes alkalommal meggyőzött arról, hogy nemcsak én, de Anna is fontos a számára, sőt az után az ominózus karácsony után megfordult a fejemben, hogy ez a sorrend talán fordított, és én csak a második helyet foglalom el.

Az esküvőnk életem egyik legszebb napja volt. A tengerparton mondtuk ki az igent, egyszerű kis szertartás volt, de a legtöbben mégis könnyekig meghatódtak. A hivatalos ceremónia után Nonna udvarán egy sátor alatt tartottuk a fogadást, amin szerintem vagy ezer ember fordult meg. A hatalmas tömegben a hozzátartozóim csak elenyésző számnak tűntek, de mégse érezték kirekesztettnek magukat, mert az olaszoknak nem lehetett ellenállni. Ettek, ittak, táncoltak és persze beszéltek, megállás nélkül.

Akkor hagytam magára a lányomat a születésétől fogva először. A nászutunk csodálatos volt, titkon már akkor abban bíztam, hogy hazafelé már eggyel többen leszünk, de sajnos Gina érkezésére kellett várni pár évet.

Az a terhességem egészen más volt. Nem gyötörtek rosszullétek, nem dagadt kétszeresére minden végtagom. Csak a szülés volt sokkal rosszabb. Majdnem két napig szenvedtem, mire Gina a világra jött, és miután ez megtörtént az orvos közölte velünk, hogy meg kell elégednünk a két lányunkkal. Én szomorú voltam, mert szerettem volna még legalább egy kisfiúval megajándékozni a férjemet, de ő nem mutatta ki a csalódottságát, sőt inkább azzal vígasztalt, hogy éppen elég lesz nekünk megbirkózni a két kislánnyal.

Hát ez a jóslata hamarosan bevált.

Anna nem boldogult az iskolában, a gyerekek nem fogadták be, így magántanuló lett. Ez mondjuk semmit se rontott az eredményein, sőt, akkor kapott csak igazán szárnyra. Miután nem szorította korlátok közé a tanterv hihetetlen gyorsan haladt, ami egyszerre töltött el büszkeséggel és rémített meg. Örültem, hogy ez a rendkívüli gyermek hozzám tartozik, és féltem, hogy a gyors haladás elveszi a gyermekkorát. Ő mondjuk igyekezett meggyőzni ennek az ellenkezőjéről bennünket, és amikor a húgával vagy az unokatestvéreivel játszott, már-már sikerült is neki. Olyankor gondtalannak és felszabadultnak tűnt, de aztán amint felfedezett egy új könyvet vagy bármi, számára újnak ható tudományt, átkapcsolt apró kis zsenibe.

Amikor korkedvezménnyel beírattuk az egyetemre, és először ott maradt a kollégiumban, egész hazaúton bőgtem. Szívem szerint már az utca végéről visszafordultam volna, hogy hazavigyem a kicsikémet, de szerencsére Davide nem hagyta.

A szeretetemmel innentől kezdve hét közben elárasztottam a kisebbik lányomat, hétvégén pedig igyekeztem igazságosan elosztani kettejük között.

Gina mindig is egészen más volt, mint Anna. És itt nem csak a külsőre gondolok. Ő az édesapja gyönyörű barna szemeit örökölte, és szerencsétlenségére, az enyémre hasonlító, mindig rakoncátlan, barna tincseiket.       

Attól a perctől kezdve, hogy hazavittük a kórházból, mindig figyelmet követelt magának. Éjszakánként nagyrészt ölben cipeltem, mert folyton sírt. Eleinte azt hittem, fáj a hasa, de hamar rájöttem, hogy csak azt akarja, ő legyen a középpontban. Soha nem volt önző, inkább olyan, mint egy apró kis díva. Kellett és mai napig kell neki, hogy ő álljon a középpontban. Egyetlen emberért hajlandó erről a szerepéről lemondani, és az a nővére. Mindig is felnézett rá, és rajongásig szereti a mai napig. És viszont.   

Odaadó, jó testvérek, és én határtalanul büszke vagyok mindkettejükre.

Két csodaszép, melegszívű teremtés. Akik mellékesen okosak és sikeresek is.

Egyetlen bajom van csak velük, az, hogy a világ másik végén élnek. Annyira örülök, amikor, mint most is, mindketten hazatérnek egy kis időre, de a szívem összeszorul, ha arra gondolok, hogy pár nap múlva újra visszatérnek Amerikába, az otthonukba.

Anna esetében, miután belement, abba a szerintem igenis önző szerződésbe, amire a nagyapja rábeszélte, egyértelmű volt, hogy vissza fog térni a szülőhazájába. Ez, miután rátalált Kellanre, aki mellett végre boldog és kiegyensúlyozott lett, már nem is keserített el annyira, hiszen mindig is ezt a kettőt kívántam neki, és nem a hatalmas vagyont, amit mellékesen birtokol.

Még az se zavart, hogy Gina is azt az országon szemelte ki, hogy elvégezze az egyetemet, de abban bíztam, hogy miután ez megtörtént, hazatér majd hozzánk. De nem így lett. Szinte még meg se száradta a tinta a diplomáján, és máris munkát ajánlottak neki. Amit nem habozott elfogadni. Az elmúlt egy évben talán, ha kétszer látogatott haza, az az egy vigasztal csupán, hogy amikor felhív boldognak tűnik.

Bele kell törődnöm, hogy a lányok Amerikát választották, mert a párjaik ott élnek. De talán…

- Davide, – fordulok a férjem felé. – Eszedbe jutott már, hogy egyszer talán áttelepülhetnénk az USA-ba?

- Minek? – néz rám döbbenten.

- Hogy közelebb legyünk a lányokhoz. És persze az unokáinkhoz – fűzöm még hozzá, mert egyikük éppen ebben a pillanatban totyog el előttem.

- Nem is tudom – hangzik a válasz, majd elgondolkozva néz körbe. Látom, hogy először Annát, aztán Ginát keresi a szemével, majd a tekintete megállapodik Mattyn. A szeme felcsillan, kíváncsian hajolok előre, hogy én is láthassam azt, amit ő.

Matthew Lutz-Mc’Gee most sem hazudtolja meg önmagát. Tőlünk pár méterre a szőnyegen ül Mauricio lába előtt, és éppen a férfi cipőfűzőit kötözi össze.

- Mindig valami rosszban sántikál – nevetünk egymásra Davide-vel.

A kis kópé, akárcsak az anyja gyerekkorában, sőt az elbeszélések alapján az apja is, igencsak eleven. És a rosszaságban mindig társra talál Lorenzóban, Luca és Ashley fiában. Ha ők ketten egy helyiségbe kerülnek, akkor ott kő kövön nem marad.

Matty csak egyetlen esetben száll szembe Enzóval, ha a húgáról van szó. Peggy érinthetetlen mindenki számára, még csak görbén se nézhet rá senki, mert akkor aztán nem ismer irgalmat. 

Matty és Peggy, illetve az eredeti nevén Margaret.

Teljesen ellentétei egymásnak.

Bár egyforma szőke haj borítja a kis buksijukat, ez talán az egyetlen, amiben hasonlítanak. A kisfiú az apja kék szemeit örökölte, erős testalkatú, és folyton beszél. A kislány szeme ugyanolyan zöld, mint az édesanyjuké, vékony, kecses, és halk szavú. Képes órákig elüldögélni egy képeskönyv mellett, egymagában. Az unokáim.

Akikhez hamarosan talán csatlakozik pár apróság…

Hirtelen a csengő hangja teremt egy pillanatnyi csendet, igaz már másodszor szólal meg, mire a társaság felfigyel rá. Mosolyogva nézek Ginára, aki azonnal felpattan ültéből, és kissé idegesen simítja le a ruháját.

- Majd én kinyitom, – mondja aztán, és már száguld is az előszoba felé.

Én is felállok, hogy az érkező elé menjek, közben elkapok pár kíváncsi tekintetet.

A Salti családban van egy hagyomány. Hosszú évtizedek óta csak azt hívják meg a karácsony másnapi összejövetelre, akiről úgy gondolják, hogy érdemes arra, hogy összekössék vele az életüket. Aki ide belép, az innentől kezdve családtagnak számít, független attól, hogy törvényesítették-e a kapcsolatukat. Davide esetében is én voltam az első nő, akit magával hozott, és annak ellenére, hogy Anna évekig tartó kapcsolatban élt egy másik férfival, a lányom is csak Kellant hívta ide évekkel ezelőtt.

És most végre Gina is párra talál. Illetve ez így nem egészen igaz, hiszen ez már a második alkalom, hogy egy párt alkotnak ők ketten. Soha nem mondta el annak idején mi vezetett a szakításukhoz, sőt a nővére előtt is titkolja. Arról is csak az újságokból szereztünk tudomást elsőként, hogy újra találkozgatnak, pedig sose volt egy titkolózó alkat. De ma talán megkapjuk a magyarázatot.

Figyelem, ahogy belépnek, mindkettejük arcán kis zavart, szinte szégyenlős mosoly látható.  A szemük bezzeg boldogan csillog, és az ujjaik is szorosan összefonódnak. A nappaliba vezető kis lépcsőfok tetején megállnak, lassan minden szempár feléjük fordul. Várom, hogy megszólaljon, de amint kimondja az első mondatot az ájulás kerülget.

- Cara famiglia, vorrei mostrare il mio marito...

Szómagyarázat:

* Che cosa stai pensando, bellissima mia? – Min gondolkozol, szépségem?

* Cara famiglia, vorrei mostrare il mio marito... - Drága családom, szeretném bemutatni a férjemet...