68. Hullámzó érzelmek, érzelmi hullámok…

(Kellan szemszöge)

Miután Anna beavatott bennünket, hogy miért is fordult vissza, büszkén hallgattam a srácok elbeszélését arról, hogy a kedvesen hogyan osztotta ki a tömeget. Tudom Eva mennyire sokat jelent neki, így nem csodálkoztam, hogy nem tűrte amikor valaki rá tett megjegyzést, mégha csak képletesen is. A többiek szerint udvariasan, de annál határozottabban mondta el a véleményét, amit szerintem holnap jópár pletykalap a címlapon fog lehozni. Figyeltem a viselkedését, most is kínosan érintette, hogy dicsérték, nem is egyszer próbálta elterelni a témát, majd pár perce inkább kimenekült a mosdóba.

Nagyot sóhajtva bámulom az ajtót ami már percekkel ezelőtt bezáródott utána. Imádom, amikor ilyen. Ha zavarban van gyakran lesüti a szemét, a szája szélét rágcsálja és az ujjaival babrál.

És most majd két napig nem láthatom…

Szinte fizikai fájdalmat okoz már a gondolat is, hogy reggel nem lesz ott mellettem, és éjjel megint egyedül kell aludnom abban a hatalmas ágyban. Teljesen elbambulok, csak amikor meghallom, hogy valaki a nevét említi, kapom fel a fejem. Körülnézve látom, hogy valamilyen véletlen folytán az összes lány távozott a teremből, és csak mi srácok bámulunk Larry elgondolkozó arcára.

- Az a csaj, amelyik bele kötött Annába, azt hiszem búcsúzóul megfenyegette – mondja legnagyobb megdöbbenésünkre.

- Ezt meg miből gondolod? – kérdezek rá azonnal.

- Mondott neki valamit spanyolul, csak nem hallottam rendesen. De az arca elég sok mindent elárult.

- Csak azt mondta neki, hogy a pokolba fog kerülni – szólt közbe Rob.  

- Te értesz spanyolul? – néz rá értetlenül a testőr, mire a haverom megrázza a fejét. 

- Nem, de megkérdeztem Annát, és ő lefordította.

- Nem, szerintem nem azt mondta – ráncolja a srác továbbra is a homlokát. – A pokolba fogsz jutni úgy hangzik, hogy el infierno está. És a csaj hosszabban beszélt.

- Ha jól emlékszem, valami olyat mondott neki, hogy el infierno en que se entió – szól közbe Scott. – Vagy enrió? Nem is tudom…

- Se envió? – nézek rá döbbenten. – Nem lehet, hogy azt mondta, hogy el infierno en que se envió?

- De, igen – bólogat bőszen, én meg káromkodni kezdek.

- És az mi az ördögöt jelent pontosan? – fortyan fel Luca, amit nem csodálok, mert nem a türelem a legfőbb erénye. Főleg, ha a kedvesemről van szó.

- A pokolba foglak juttatni – adom meg a választ.

Egy rövid ideig senki se szólal meg, majd megint az olasz ragadja magához a szót.

- És akkor most mit csinálunk?

Hát ez bizony jó kérdés. Valahogy azt azonnal kizárom, hogy Anna nem értette volna meg a mondatot, és csak félrefordításról lenne szó. Nem, sokkal inkább direkt csinálta így. El akarta titkolni, hogy ne aggódjunk. Vagy inkább, hogy nehogy véletlenül is tenni próbáljunk valamit.

Hát ez nem jött be Cica, nagyon nem. 

Egyszerűen hihetetlen ez a nő…

Pár perce még nehéz szívvel gondoltam arra, hogy hamarosan el kell válnunk, és két napig nem láthatom, most viszont kisebb bajom is van annál.

El se akarom hinni, hogy képes lett volna elhallgatni előlünk, hogy megfenyegették?! 

A srácok csak sorolják, hogy miképpen is kéne rávenni, szép finoman, hogy valaki itt marad vigyázni rá, mert ismerve a természetét mindenki biztos abban, hogy tiltakozni fog. Jópár percünk van átbeszélni a témát, de amikor meglátom minden épeszű gondolat kifut az agyamból.

A legnagyobb gond az, hogy képtelen vagyok levenni róla a szememet, egyszerűen gyönyörű, ahogy boldog mosollyal közeledik felém. Igaz a homlokán hamar megjelenik egy ráncocska ami jelzi, hogy sejt valamit, de szokás szerint próbál magabiztosnak látszani.

Persze hiába igyekszem eleinte szelíden győzködni, ez a bestia olyan makacs, hogy egyszerűen a falra mászok tőle. Fel se fogja, hogy ez nem játék… És a végén megint ugyanott tartunk, áll velem szemben dühösen villámló szemekkel, és még képes azt mondani, hogy én gyámkodni akarok felette.  

Jó egy órája vissza kellett fognom magam, hogy nehogy a kelleténél jobban megszorítsam, annyira örültem, hogy végre épségben ideért. Most csak nehezen tudom megállni, hogy ne tekerjem ki azt a csókolni való hosszú nyakát.

(Anna szemszöge)

- Mi a gond srácok, elfogyott a szaké? – kérdezem, hátha abbahagyják végre a fikszírozásomat, de még csak a száját se húzza el egyik se. Mindannyian úgy méregetnek, mintha legyilkoltam volna a kedvenc kisállatukat.

- Anna, - szólal meg Kellan elsőként amint közelebb lépek. – Miért nem szóltál, hogy megfenyegettek?

- Engem? – nézek rá kérdőn, mert fogalmam sincs miről beszél. A hangja végtelenül feszültnek tűnik, így én is próbálok nagyon komolyan viselkedni, de amikor végre elárulja mire is gondol, elnevetem magam a megkönnyebbüléstől.

- Ugyan már – legyintek, de ahelyett, hogy elfogadnák az érvelésemet, hogy a csaj csak azért lett zabos rám, mert bele van esve Robba, hirtelen mind rám támadnak.

Nem értem miért csinálnak ebből ekkora ügyet, és ezt nem is titkolom. Még Jay és a visszatérő Nikki is olyan pillantásokat vet rám, mintha odakint egy minimum tízfős banda várna. Tőlük aztán egyáltalán nem vártam ezt…

Én próbálom elmagyarázni, hogy nem kell aggódniuk, de úgy néz ki, nem jut el a tudatukig amit mondok. A szószószóló, mint mindig ha rólam és az állítólagos biztonságomról van szó, természetesen Kellan és Luca. Simán elbeszélnek a fejem felett, még arra sincs esélyem, hogy közbeszóljak, mert a kedvesem csak elnézően megsimogatja az arcomat, és bőszen magyaráz. Scottnak. Merthogy a security-duó úgy döntött, hogy újdonsült testőröm velem marad. És pont.

- Na, jó. Srácok aranyosak vagytok, meg minden, de ez teljes mértékben kizárt. – Emelem fel a hangom, hogy végre rám is figyeljenek. – Kellan, ezt a meccset egyszer már lejátszottam Baile Inez’sben. A hónap végéig egyáltalán, és a születésnapomig utána is csak távolról akarok testőrt látni a közelembe.

- De…

- Nincs de – jelentem ki határozottan. – Ez az én életem, és nem értem miért gondoljátok, hogy jogotok van beleszólni. 

- Kösz szépen - próbál azonnal lelkiismeret furdalást okozni, de nem dőlök be neki. Igaz, azért kicsit szelídebben és spanyolul folytatom.

- Honey, tudod, hogy nem úgy értem – simítok végig a karján. – Nem akarom, hogy aggódj miattam, mert nincs rá okod. A repülőtérről a lakásra megyek, az meg olyan, mint egy erődítmény. Reggel szintén taxival jutok el az irodába, ami úgy négy háztömb távolság. Este meg már jön Luca. Sőt, - teszek egy kis engedményt, hogy lássa azért nem veszem félvállról a dolgot – megígérem, hogy a kedvedért nem megyek el vásárolni, amíg nem érkezik meg.

De neki ennyi nem elég. A szememre veti, hogy igen könnyedén veszem a fenyegetést, csak azért, hogy teljesüljön az akaratom. Amikor azt meri mondani, hogy önző vagyok, mert nem gondolok arra, hogy milyen hatása lenne annak ha engem valami érne, a vérnyomásom kezd megemelkedni. A kaput végül az teszi be, hogy azt mondja, ha nem vagyok hajlandó ésszerűen gondolkodni, akkor felhívja a nagyapámat, és majd ő intézkedik.

Hát ezt nem kellet volna. Nagyon nem…    

- Jó, ahogy gondolod – nézek rá csalódottan. – De csak hogy tudd, ha megteszed, akkor köztünk mindennek vége. Nem vagyok hajlandó olyan valakivel lenni aki gyerekként kezel. Egy kapcsolat csak akkor működhet jól, ha a két fél egyenrangú, márpedig te nem veszed figyelembe azt, amit én akarok. Ebből, köszönöm szépen de nem kérek mégegyszer – közlöm, majd sarkon fordulok.

- Anna hova mész? – kiált utánam Ash, amikor már majdnem kilépek a teremből. Szívem szerint szó nélkül hagynám a kérdést, de nem akarok udvariatlan lenni, ő nem érdemli meg, úgyhogy megfordulok.

- Rendezem a számlát, jó lenne, ha addig ti is elkészülnétek, mert Patrick nem várhat örökké.

Miután becsukom magam mögött az ajtót, pár másodpercig nekitámasztom a hátam. A szívemet mintha egy apró, szűk ketrecbe zárták volna, annyira összeszorítja a fájdalom. Már csak a gondolat is, hogy elveszíthetem szinte letaglóz.

Egyáltalán nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Tudom, hogy jó ember, és szeret, de nem uralkodhat felettem. 
Vagy ez csak féltés? És én vagyok túl makacs?  
Ezt a szakítós dolgot vissza kéne szívnom… 

Miközben fizetek is ezen agyalok, és mire visszaérek a bandához hajlamos vagyok azt gondolni, hogy már megint túlzásokba estem. Az engedékenységem viszont azonnal a visszájára fordul, amint meglátom az eltökélt arcát.

- A francba Cica, nem lehetsz ilyen felelőtlen… – fakad ki, de nem hagyom, hogy tovább folytassa.

- Felelőtlen? Én vagyok felelőtlen? És akkor magadat minek nevezed? – kérdezem, de meg se hallja, amit mondok.

- Olyan makacs és akaratos vagy, hogy az már, több a soknál. Miért kell folyton megnehezítened a dolgomat?

- Értem,  –  próbálok nagyon higgadt lenni, mert a mondatai miatt megint elönti a fejemet a vörös köd. – Én felelőtlen vagyok, te meg előrelátó. Csak tudod, van itt valami, amit nem értek. Hol volt ez a fenemód nagy előrelátásod akkor, amikor ki akartál ugrani a taxiból? 

- Nem igaz, hogy nem érted meg, hogy csak meg akarlak védeni – méltatlankodik azonnal.

- Megvédeni? Belegondoltál egy pillanatig is, hogy mi történik, ha a srácok nem tudnak visszafogni? Ha kiszállsz és minden kiderül, szerinted a tömeg, hogy reagált volna? Szerintem helyben meglincselnek… engem – fejezem be az okfejtésemet. – Szóval ne gyere nekem azzal, hogy csak meg akartál védeni, mert éppen hogy te sodortál kis hijján a legnagyobb veszélybe.

Alig mondom ki az utolsó szót, már érzem, hogy ezt nem kellett volna. Kellan úgy néz rám, mint akit leöntöttek egy vödör hideg vízzel, és tudom, hogy most a lelkébe gázoltam.

A rohadt életbe Anna, miért nem tudod soha befogni a szádat?!  

(Rob szemszöge)

Én is mérges vagyok a zöldszeműre amiért ennyire makacs, de a haragom semmi ahhoz képest amit a haverom művel. Még Luca is elhallgat egy idő múlva és döbbenten bámulja őket. Két makacs szamár. Persze a nagyját szokás szerint csak próbáljuk kitalálni, mert már megint spanyolul beszélnek. Neki kéne állnom nyelveket tanulni…

Amikor Anna elrohan Kellan egy másodpercig úgy áll, mint aki nincs magánál, aztán viszont tombolni kezd. Veszettül káromkodik, fel-alá járkál, mi meg értetlenül bámuljuk. El se jut a tudatáig, hogy többen is rákérdeznek mi van, így jobb hijján megint Larry kerül előtérbe. A srác bár vonakodva, de elárulja, hogy az álláspontok nem közeledtek egymáshoz, sőt Anna egy szakítást is kilátásba helyezett, ha Kellan szólni mer a nagyapjának. Ezen mondjuk mind elcsodálkozunk, sőt halkan egymás között meg is beszéljük, hogy csak véletlenül szaladhatott ki a száján, mert az képtelenség, hogy az érzései dél óta megváltoztak volna a haverom irányába. Akkor viszont még szinte csüngtek egymáson…

Ezt a feltevésünket igazolva, amikor visszajön tényleg úgy tűnik, hogy megenyhült. De persze egy percre se lélegezhetünk fel, mert a másik fél, név szerint Kellan viszont dühösebbnek tűnik, mint valaha. Nem igazán értem. Eddig leste minden kívánságát, így fogalmam nincs róla, most miért viselkedik úgy, mint egy idióta. Újabb szócsata után ezúttal ő az aki kirohan az ajtón, és most Anna marad itt. Mind megrökönyödve látjuk, hogy kicsit meginog, az arcán ezernyi érzelem suhan át. Hirtelen olyan sebezhetőnek tűnik, mint eddig talán ha egyszer. A szája megremeg, mint a kisgyerekeké, mielőtt kitör rajtuk a sírás.

Scott tér magához elsőként, ő közli, hogy megkeresi a barátját, a lányok meg körbeveszik azonnal a zöldszeműt. Mi is próbálkoznánk, de azokból a pillantásokból amit ránk vetnek, amikor közelebb akarunk lépni lerí, hogy nem kéne. Nem tudom mit susmorognak, én csak tipródom zavartan, aztán egyszercsak a helyzet helyreáll.

Scott behozza illetve, hogy pontos legyek belöki Kellant az ajtón, mire válaszul Anna azonnal felpattan. Látom, hogy készülne megszólalni, de csörögni kezd a telefonja, és helyette azt veszi fel. Gyanúm szerint írül beszél valakivel, és erről az is meggyőz, hogy amint leteszi közli, hogy ideje indulnunk, mert a pilóta szeretne még a vihar előtt elindulni.  

A mondata hatására a szerelme azonnal hátat fordít, és legközelebb csak akkor látjuk amikor odakint beszállunk a taxiba. Én persze Annát kísérem, úgy bújik hozzám, mintha soha többé nem akarna elengedni, és biztos vagyok benne, hogy ez nem a bejárat előtt tolongó fotósok miatt van. Kivételesen a kocsiban se húzódik el, a gondolataiba merülve néz maga elé. Tudom, hogy mondanom kéne neki valamit. Valami biztatót, de én nem vagyok jó ebben.

Miért is nem utazik velünk legalább Kris, ő tudná mit kell ilyenkor tenni…

A reptér előtt mindenki bevárja a többieket, egy csoportban indulunk el, és igyekszünk minél előbb eljutni a géphez. Az idős pilóta már vár ránk, éppen megszólalna, amikor Kellan mint aki most ébredt fel százéves álmából megragadja Anna kezét és magával hurcolja valahova. Mire felocsúdunk már el is tűntek a szemünk elől, mi meg értetlenül bámulunk egymásra.

- Most vagy kibékülnek, vagy kinyírják egymást – szólal meg Nikki, kimondva azt, amire mindenki gondol.

- Remélem az előbbi – sóhajt fel Ashley, de tudjuk a másodikra is megvan az esély.

(Kellan szemszöge)

Félek. Itt állok vele szemben egy raktárszerű helyiségben, és bár igyekszem titkolni, belül rettegek.

Tudom, hogy túlzásba vittem az aggódást. Nem mintha magamtól nem jöttem volna rá… De igen, és hát ott volt még Scott hegyi beszéde, amit a Nobu mosdójában leadott. Na az elég meggyőző volt…

Hogy miért tettem? Nem tudnám megmagyarázni.

A szerelem olyan összetett érzés. Rajongok ezért a zöldszemű bestiáért, de ugyanakkor úgy ki tud hozni a sodromból, mint senki más ezen a világon. Az életemet adnám érte, de toporzékolni tudnék a túlzott makacsságától.

Persze megértem, hogy miért ilyen. Ismerem a nagyapját, aki valljuk be őszintén, folyton irányítani akarja. Hallottam az exéről, aki amennyire kivettem az elbeszélésekből, próbálta elvenni az önállóságát. Én nem ezt szeretném. Csak… csak azt hiszem a mai nap eseményei a legrosszabbat hozták ki belőlem.

A szívdobogás, amikor megláttam, hogy senkitől se védve, egymaga odajött, hogy rajtunk segítsen. Az, ahogy Robot pátyolgatta, aztán a percek, amíg nem tudtam mi van vele, jól van-e. Felőrölték az idegeimet.

Az se sokat segített, hogy azt mondta, ha felhívom a nagyapját elhagy. Most már értem, hogy mit akart ezzel elérni, de akkor, ott csak azon járt az agyam, hogy már megint képes lenne megfutamodni. Úgy, mint tavaly nyáron, vagy utána a születésnapjakor, vagy még inkább, mint Johannesburgban. Ha valami nem tetszik neki magába zárkózik és elmenekül. Pedig én azt szeretném, ha megnyílna előttem, és megbeszélnénk ezt az egészet.

Mondjuk abból, ahogy viselkedtem ezt nem sejthette…

Amikor visszajött idiótán viselkedtem, de végtelenül sértett az amit a fejemhez vágott. Most már belátom megérdemeltem amit mondott, de akkor csak azt éreztem, hogy én mindent megtennék érte, ő pedig megaláz mások előtt. Tehát ezúttal én rohantam el sértődötten. Mondjuk meg is kaptam érte a magamét. Scott azt hiszem, még soha nem hordott le ennyire. Hosszú percekig mondta a magáét. Én meg csak hallgattam kukán. Az egyik mondata aztán annyira megrémített, hogy egy pillanatig levegőt se kaptam. A barátom közölte, hogy igazán kár értünk, mert szerinte minket az Isten is egymásnak teremtett. Jó az, hogy éppen ő, a megrögzött ateista említette az Urat elég nevetségesen hangzott, de a hangjából kicsendülő sajnálkozás olyan volt, mintha az, hogy közöttünk mindennek vége eldöntött tény lenne.

Kellett egy fél perc, mire magamhoz tértem, igaz akkor lélekszakadva rohantam vissza a terembe. Azt még nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá a bocsánatkéréshez, de tudtam, hogy meg kell tennem. Anna arca láttán csak még szarabbul éreztem magam, majd amikor láttam milyen villámgyorsan vált újra a hivatalos, irányító modorába megijedtem, hogy talán már el is késtem. Mindig mindenre azonnal reagál, így nem tudhattam, nem hozott-e már meg egy végleges döntést.

És most itt állok vele szemben, figyelem, ahogy lehajtott fejjel bámulja a padlót. Végtelenül szomorúnak tűnik. De vajon miért? Azért mert veszekedtünk, vagy azért mert rájött, hogy nem vagyok elég jó neki?

A francba Kellan, szólalj már meg… Próbálom bátorítani saját magam. Nem adhatod fel…

- Sajnálom – bököm ki a legelső szót, ami eszembe jut, másodpercre egyszerre vele.

- Sajnálom – mondja ő is olyan halkan, hogy az szinte csak suttogásnak tűnik.

- Egy idióta vagyok – folytatom, mire felnéz, és hangyányit elhúzza a száját.

- Én pedig túl makacs.

Figyelem, ahogy lassan elmosolyodik, és az egész arca megváltozik. Beragyogja az ablaktalan helyiséget, melegséggel tölti el a szívemet, és bizakodásra késztet.

- Akkor nem hagysz el? – kérdezem, mire megemeli a szemöldökét.

- Én? Én nem akartalak elhagyni – feleli magától értetődően. – Azt hittem te…

- Jaj Cica – nyújtom ki felé a kezem és vonom magamhoz.

- Azt hiszem, mind a ketten idióták vagyunk – közli, miközben a mellkasomba fúrja a fejét.

Megkönnyebbülve ülök le egy székre és vonom az ölembe.

Ezzel nem nagyon tudok vitába szállni. Hosszú percekig, most már együtt nevetve elemezzük ki a kis csatánkat. Megígéri, hogy figyelni fog, de ő is akárcsak Scott próbál meggyőzni, hogy a csaj nem veszélyes. Én látszólag megadom magam, és a szívem leghátsó zugába száműzöm az aggódást. Helyette hallgatom, ahogy lelkesen azt ecseteli, milyen jól fogunk szórakozni a hétvégén.

Ryan boldog lesz… jut eszembe, mert előzőleg megkértem az ügynökömet, hogy ne fogadjon el semmilyen esti meghívást, mert szeretnék a kedvesemmel lenni. De ha Anna bulizni akar, akkor semmi gond. Főleg, ha nem kell tartanunk attól, hogy az másoknak szemet szúr.

Nem tudom meddig maradnánk, de egyszercsak halk kopogás zavar meg bennünket. A felszólításra, hogy ki az, az idős pilóta hangját halljuk meg, az iránt érdeklődik mikor indulhatunk.

- A fenébe, - morog Anna magában. – Patrick, már régen fel szeretett volna szállni, azt hiszem keresztülhúztuk a számítását.

- Szerintem nem haragszik – súgom a fülébe, de azért követem az ajtó felé. Tetszik, ahogy összefűzi az ujjainkat és úgy lép ki elsőként. Váltanak pár szót, én közben felfedezem a minket leső Ash alakját. Azt nem értem mit mond a többieknek, de a kitörő üdvrivalgásból ítélve jó hír lehetett. Anna is felnevet, majd szinte azonnal elkomorul az arca.

- Ideje mennem – közli, és bennem újra tudatosul, hogy valóban el kell válnunk. Már a gondolat is elborzaszt, hogy a gép nélküle száll fel. Most bánom csak igazán, hogy ennyi időt elfecséreltünk hiábavaló veszekedésre, amikor tölthettük volna mással is. – Szerda este ott leszek, addig meg gyorsan eltelik az a két nap. Ha földet értetek mindenképpen hívj fel, nem fogok még aludni, – mondja megállás nélkül.

- Jó, – ígérem meg. – te pedig akkor, ha felébredsz. Legalább időben felkelek – célzok az időeltolódásra, mert említette, hogy reggel már nyolcra be kell érnie.

- Jó – sóhajt nagyot, aztán szinte tétovázva nyom egy puszit a számra.

- Ez meg mi volt? – kérdezem, mire huncut mosoly a válasz.

- Búcsú puszi – suttogja.

- Oké – nézek rá, – ez pedig egy búcsúcsók – igyekszem bepótolni az elmúlt órák alatt elvesztegetett perceinket.

Amikor szétválunk elégedetten szemlélem a smaragdzölddé vált szemeit.

- Ne kísérts – ráncolja össze a homlokát.

- Mármint? – kérdezek vissza.

- Mégegy ilyen és könyörögni fogok, hogy maradj mégis egy éjszakát.

Már hajolok is felé, de nevetve elrohan előlem, én pedig sietve követem.

- Most akkor minden oké, vagy mégse? – kérdezi Jay.

- Rendben – feleljük egyszerre, a barátaink nem kis örömére. Anna megkezdi a búcsúzkodást, mindenkihez van egy szava, az mondjuk érdekelne, hogy Larryvel mit sugdolózik annyira, bár látva a srác arcát… nem úgy néz ki, mint akit megdicsértek.  

Chris is kezet fog mindenkivel, majd elsőként indul a lépcső felé. A kedvesem követi, én meg zavartan téblábolok, remélve, hogy azért nem az előbbi volt az utolsó alkalom, hogy ma magamhoz ölelhettem. És nem is kell csalódnom. Már majdnem ellép mellettem, amikor hirtelen visszafordul, mire észbe kapok a karjai átölelik a nyakamat, az ajkai pedig a számra tapadnak. Úgy csókol, hogy attól minden idegsejtem égnek áll, a vágy azonnal hatalmába kerít, és szívem szerint bevonszolnám az egyik zárható helyiségbe.

- Csak, hogy nehogy valaki kísértésbe vigyen Baton Rougeban – súgja a fülembe, majd mire egy szót is szólhatnék, már lefelé lépeget. A kifutó betonjáról még visszanéz, elégedetten mosolyog, és integet, majd megfordulva a bőröndjével és a vele együtt távozóval megcélozza a repülőtér épületét.

Tudod, Cica, fehér ember nem felejt, ezt még visszakapod… 

(Anna szemszöge)

Semmi nem képes letörölni az elégedett vigyort az arcomról.

Ülök a taxiban, kettesben Chrisszel Manhattan felé tartva. Az előbb, -miután rákérdeztem ki kérte meg, hogy tegyen egy hatalmas kerülőt miattam, és kísérjen haza- sietve biztosított arról, hogy magától jutott eszébe..

Most már minden rendben van.

A csúnya felhők, amik beárnyékolták a kapcsolatunkat Kellannel, mintha soha se lettek volna. Próbálok nem is gondolni az elmúlt órák veszekedéseire, bár tisztába vagyok azzal, hogy nem felejtkezhetek el róla, hiszen ezernyi tanulság származik belőle. De nem, rázom meg a fejem, majd később. Most arra akarok gondolni, hogy csupán alig két napot kell kibírnom és újra megölelhetem. Érezhetem a kőkemény izmokat a karjaim alatt, a csókját az ajkaimon, hallgathatom a szívverését…  

A mai nap olyan volt, mint egy hullámvasút. Reggel elégedetten, a csúcson ébredtem. A jó hangulat kitartott Seattleben, aztán Baton Rouge-ig az egekbe szárnyalt. Kis visszaesés volt tapasztalható, amíg ki nem derült a kedvesem számára is, hogy Tom ajándéka csupán egy játék. Aztán jött -nekem legalábbis- egy kis fellendülés, amit a vásárlás jelentett, majd a zuhanás, amit a srácok találkozása a rajongókkal. Kis emelkedés, hogy végre újra együtt lehetünk, majd a mélypont. A veszekedés, amiről utólag mindketten elismertük, hogy erős túlzásokba estünk. De most úgy érzem visszatértünk a reggeli kiindulópontra.

Úgy tudtunk elbúcsúzni, hogy nem maradtak bennünk tüskék, bár azt sajnálom, hogy nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek. A kis fülkében, ahova magával húzott kétszer is megpróbáltam elmondani neki, hogy mennyire sajnálom azokat a szavakat, amelyeket mérgemben a fejéhez vágtam, de nem hagyta.  

De az arca, a mosolygáskor megjelenő édes gödröcskék, a huncut csillogás a szemébe, amikor elárultam, hogy milyen könnyen sikerült fellobbantania a vágyamat, mind-mind a kedves, imádnivaló Kellanre jellemző, akit teljes szívemből szeretek.

Úgyhogy azt gondolom, minden rendben van.

- Szóval – nézek kérdőn a mellettem ülőre. – Ki volt az?

Chris kicsit aggódva néz rám, de tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mire vagyok kíváncsi.

- Lisa – feleli, majd amikor látja, hogy ezt nem veszem be beletörődően folytatja. – Meg Rob, és Luca, és Jay… - kicsit tétovázik, sejtem a folytatást, így magam fejezem be a felsorolást.

-… és Kellan.

- Igen, de…

- Nyugi – nevetek rá. – Nem fogok vele veszekedni.

Az elmúlt órákban sokat tanultam. Arról, hogy mi a fontos, és mi nem.

Fontos a bizalom, és az, hogy odafigyeljek a segítő szándékra. Fontos meghallgatni a másikat, legyen az társ, barát, rokon, vagy éppen alkalmazott. Fontos, hogy végiggondoljam még mielőtt kimondok valamit, hogy az milyen hatással lesz azokra akiket szeretek. Fontos, hogy megőrizzem az önállóságomat, de még fontosabb, hogy megtartsam a szeretteimet.

Tudom, hogy makacs, akaratos, és lobbanékony vagyok.

Tudom, hogy ahhoz, hogy boldog lehessek változnom kell.

És tudom, hogy Kellan az, akivel boldog lehetek.

Idő kell ahhoz, hogy egymáshoz idomuljunk, de mindent el fogok követni, hogy ne nehezítsem a dolgát. Túlságosan.

- Akkor én megérkeztem – szólalok meg, amikor a taxi megáll a ház előtt. Miközben a sofőr kiveszi a csomagtartóból a bőröndöm próbálom előhalászni a pénztárcám, de az útitársam nagyon csúnyán néz rám. Jó, ez lehet az első lépés. Udvariasan megköszönöm, hogy hazakísért, és búcsúzóul megölelem. Az ajtóból még integetek neki, mert nem indulnak el amíg be nem lépek, amin bevallom mosolyogni kezdek.

Haladás, egy napja még dühbe gurultam volna, hogy ennyire gyámoltalannak gondolnak. Most úgy fogom fel, hogy hálás lehetek, hogy vannak emberek akiknek fontos vagyok, és akik aggódnak értem. 

A portán beíratom a következő napokban várható vendégeim nevét, és meghagyom, hogyha Luca, Ash vagy Kellan a távollétemben érkezne, adják át nekik a tartalékkulcsot.

Elégedetten dőlök a lift falának, ami felfelé repít, majd kilépve belőle a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Ezen a szinten csupán két lakás van, bár a szomszéddal még soha nem találkoztam. Miután felkapcsolom a villanyt kiiktatom, majd újra üzembe helyezem a riasztót és a háló felé indulok. Az agyam távol, egy Baton Rouge felé tartó repülőgép fedélzetén jár, így lehet, hogy csak mikor már majdnem elérem a szoba ajtaját tűnik fel, hogy odabent ég a villany. Egyetlen pillanat alatt végigfut rajtam, minden amivel nemrég ijesztgettek. A zakkant csaj, aki eljön értem, és az életemre tör. Dermedtem állok, képtelen vagyok megmozdulni, miközben odabent valaki elindul a nappali, és ezáltal felém.

Látom a közeledő árnyékot, még két méter, még egy… és egyszercsak ott áll velem szemben…