70. Váratlan események…

Nos, először is köszönöm azoknak akik írtak komit, Bobby örülök, hogy tetszett, és mivel „hiányoltad” ma megkapod a függővéget. Ígéretet nem teszek arra, hogy mindig így fog sikerülni egy-egy fejezet, bevallom nekem az előző nem igazán tetszett, de majd próbálkozom. Annamé, részvétem a rokonaid miatt, azt hiszem tudom mit érzel. Rose, de igazán… még a végén megtámadnak az állatvédők, hogy az irományom miatt veszélybe kerül szegény macskád. Demon: nem, az ezer százalék, hogy nem lesznek mindig boldogok, a konfliktusok egyre csak közelednek. Így, többes számban.

Ami a mait illeti, nem annyira cselekményorientált, inkább elbeszélő, de most ez van.

Azért jó olvasást.

Dicta

(Anna szemszöge)

Nagyanyó szokta mondogatni, hogy a baj soha nem jár egyedül. Ha egyszer beüt a krach, akkor az egyik csapást követi a másik. Szokás szerint igaza van…

Egész éjszaka ébren forgolódom, majd mire végre elaludnék, hajnalban furcsa zajok verik ki a szememből az álmot. Sarah éppen a hálóval szomszédos fürdőben üríti ki a gyomrát, és arra ébredni, hogy tőled nem messze hánynak, nem a legszebb élmény. Megacélozva magamat, és nem figyelembe véve a hangokat, érdeklődöm hogy jól van-e, de az igenlő válasza egyáltalán nem nyugtat meg. Hát még a látványa…

Kb. úgy néz ki, mint ahogy a srácok szoktak a vámpírsminkben.

Persze azonnal próbál meggyőzni, hogy ez csak a terhesség miatt van így, de amikor végre fel tud állni, nem tesz meg két lépést, és kis hijján összeesik. Az utolsó pillanatban kapom el, és beletelik egy kis időbe, mire sikerül visszatámogatnom a hálóba. Csöppet se tetszik az állapota, főleg, hogy amikor megemlítem neki, hogy meg kéne mutatnia magát egy orvosnak, egyáltalán nem tiltakozik. Ami elég furcsa, annak fényében, hogy az egyetem alatt, amikor meghúzódott a bokája két napig hallogatta a dolgot, pedig rá se tudott állni.

Most viszont csak az ellen emel kifogást, hogy kihívjak hozzá valakit, azt mondja, arra azért még képes, hogy eljusson odáig.

Majdnem másfél órába telik, mire sikerül menetkész állapotba hoznom, igaz ez nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy többször is rosszul lesz, és abban is nekem kell segíteni neki, hogy le tudjon zuhanyozni. Már majdnem fél nyolc van mire taxiba kerülünk, és a tortúránk ezzel még nem ér véget. Első gondnak ott van mindjárt a dugó. Otthon Magyarországon is utáltam, ha csak lépésben lehetett haladni, de persze össze se lehet hasonlítani az Andrássy út forgalmát az Ötödik sugárúttal.

Sarah állapota közben nemhogy javulna, hanem sokkal inkább romlik, így miután fél óra alatt alig két háztömbnyi távolságot teszünk meg, kénytelen vagyok lemondani arról, hogy arra a magánklinikára menjünk, ahova különben jár. Megkérem a sofőrt, hogy vigyen bennünket a legközelebbi kórházba, és így kerülünk a Lenox Hill sürgőségijére.

Bevallom őszintén, az amerikai egészségüggyel eddig nem sokszor kerültem kapcsolatba. Amikor elvesztettem a kisbabámat nem voltam olyan állapotban, hogy a körülöttem lévő állapotokkal foglalkozzam, azon kívül pedig csak akkor látogattam el ilyen intézményekbe, amikor a nagyszüleimet gyógyították. Velük viszont mindig kiemelt figyelemmel bántak.

Az ismereteim kizárólag a sorozatokban látottakra korlátozódnak, de most bebizonyosodik a számomra, hogy a tv elég élethű képet festett le. Sőt… talán még túl jót is.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem engednek be bennünket. Az érdeklődésemre válaszul, hogy miképpen juthatnánk be egy üvegkalitkába ülő nő felszólít, hogy üljünk le szépen, majd hívnak, ha sorra kerülünk. Oké, én se szeretem a kivételezést, és néhány várakozó állapota valóban rosszabbnak tűnik a barátnőménél, de ez engem cseppet se vígasztal.

De mivel tenni nem tudok semmit, jobb hijján próbálom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, és viccelődve ugratom, hogy ez az egész csak azért van, mert megette előlem az utolsó sütit az éjjel.

Nem mutatom, de belül nagyon is aggódom.

Sarah arca percről-perce feszültebbnek tűnik, a szemébe egyre jobban beleköltözik a rettegés, és szavak nélkül is tudom, hogy mi miatt aggódik. Akkor kezdek igazán pánikba esni, amikor nem hagyja, hogy felhívjam Colint, mondván, ráér még megtudni a rossz hírt. Csak ülök mellette, a térdemen egyensúlyozva a kis műanyag tálat, amit azért kaptunk, hogy legyen valami kéznél, ha megint rátör az inger, és próbálom felmelegíteni a kezeit, mert annak ellenére, hogy már az én kabátomat is a vállára terítettük, vacog.

Úgy érezem órák telnek el, és nem történik semmi. Csak várunk és várunk anélkül, hogy akár csak messziről is látnánk egy orvost. Aztán amikor Sarah a hasára szorítva összegörnyed, mert belenyilallt egy görcs, nem bírom tovább. Nem érdekel, hogy a kis jelenetem alapján páran biztosan azt hiszik elment az eszem, elég vehemensen adom a fülkében ülő nővér tudomására, mi a véleményem arról, hogy várjunk csak türelemmel.

Az ingyen cirkusznak, amit okozok, elég hamar meg is lesz az eredménye. Igaz, a fotósról, akit valamilyen véletlen folytán épp ide evett a fene, szívesen lemondtam volna. Hogy engem nem hagy békén az még hagyján, de amikor a barátnőmet is fényképezni, sőt faggatni kezdi, hogy mi baja, betelik a pohár. Úgy elküldöm a pokolba, hogy többen is megtapsolnak, és egy kedves, bár ijesztő kinézetű két méteres pasi még abban is segítségemre siet, hogy kituszkoljuk az ajtón.

Pár perc múlva mondjuk már szinte hálásan gondolok az átkozott élősködőjére, mert a személyzet látva, hogy fotóz levonta a megfelelő konzekvenciát, mi szerint biztosan valami „fontos” emberek lehetünk, és végre bejutunk a kezelőbe.

További fél óra múlva Sarah már túl van egy csomó vizsgálaton, megnyugtatnak bennünket, hogy se a labor, se az ultrahang nem mutat semmi változást. A baba egészséges, és jól van. Bekötnek neki egy infúziót, kap némi vitamint, mert a diagnózis szerint kicsit túlterhelte a gyomrát és ennyi. Végre beleegyezik, hogy felhívjam a férjét, mivel úgyis pár órás itt tartózkodásra ítélték. A jó hírrel párhuzamban a megszokott temperamentuma is visszatér, azonnal parancsolgatni kezd, hogy nekem dolgom van, menjek csak be az irodába, ő jól el lesz itt. Mivel elég csúnya pillantásokat vet rám, amikor közlöm, hogy nem fogom itt hagyni egyedül, engedélyezek magamnak egy kis pihenőt, és végig szemmel tartva megiszok egy pocsék kávét az automatából.

Kezdek fellélegezni, főleg amikor megérkezik Colin, de elég gyorsan kiderül, hogy az még azért korai…

(Kellan szemszöge)

Hangos kopogásra ébredek, bár a dörömbölés talán jobb szó arra, ahogy valaki próbál magamhoz téríteni.

- Kellan, ébresztő…

Csak fekszem a plafont bámulva, és azon gondolkodom ki a franc lehet ilyen nagyon bátor, amikor kivágódik az ajtó és a nyílásban megjelenik Jay.

- Kellan a rohadt életbe, már negyed órája hívogatunk. Felkelsz még ma? – kicsit kábán nézek rá, mire folytatja. – Van tíz perced, hogy elkészülj, mert ha lekésed az utolsó kocsit Bill tuti kicsinál.

Lassan felfogom, hogy bajban vagyok, majd amint eltűnik kipattanok az ágyból, és megrohamozom a fürdőt. Azt mondjuk nem értem miért nem ébresztett a telefonom, és van egy kis hiányérzetem is, de most nincs időm foglalkozni egyik okával se. Villámgyorsan zuhanyozok le, majd megborotválkozom, felkapom az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, és a táskámmal a kezemben csatlakozom a nappaliban várakozókhoz. Nikki, Jay és Lisa van már csak itt, előbbi a kezembe nyom egy szendvicset, utóbbi egy pohár kávét, amiért roppant hálás vagyok nekik.

Mire a földszintre érünk elpusztítom mindkettőt, és kicsit szebb színben látom a világot.

Már a kocsiban ülünk amikor Jay megszólít.

- Legközelebb fejezzétek be előbb a telefonálást, akkor nem alszol el.

Kíváncsian nézek hátra, mire a szájával némán az Anna szavat formálja. Nekem meg végre leesik mi hiányzott annyira. A kedvesem az ágyamból. Az is beugrik, hogy nem a telefonom a hibás amiért nem jelzett, hiszen be se állítottam.

Arról volt szó, hogy ő fog ébreszteni itteni idő szerint hét órakor. Megnézem a híváslistám, de ennek semmi nyoma, amin eléggé elcsodálkozom. Ő tipikusan az a fajta ember, aki ha megígér valamit, akkor azt be is tartja, ha pedig mégse tudja, akkor arról külön értesít.

Ebből pedig az következik, hogy ha nem tette meg, akkor valami gondja akadt.

Az agyamban ezernyi variáció suhan át, és egyik se túl megnyugtató. Mivel úgy érzem, muszáj megbizonyosodnom arról, hogy jól van, azonnal tárcsázom, de a telefonja ki van kapcsolva. Hívom a másikat, az se válaszol. Egészen a forgatás helyszínéig próbálkozom, de semmi változás, így mire a kocsi megáll már kész idegbeteg vagyok.

A többiek kérdőn néznek rám, villámgyorsan elmesélem mi a problémám. Állok az udvar közepén, és hangosan átkozódom, de ez nem segít. Viszont az asszisztensem felfedez, és ellenkezést nem tűrve a sminkbe parancsol. Robon már éppen az utolsó simításokat végzik, éppen megkérném, hogy amíg velem bíbelődnek próbálja meg elérni helyettem, de az egyik lány hangjára felkapom a fejem.

- Jé. Rob, az ott nem a te barátnőd a tévében?

Mind a ketten egyszerre fordulunk a lakókocsi egyik sarkában lévő képernyő felé. A kimerevített fényképen  Annát mutatják, amint éppen próbálja átverekedni magát egy csapat fotóson. Megkönnyebbülök, mert legalább tudom, hogy jól van, de ez az állapot nem tart sokáig, mert felfedezem, hogy a háttérben az Emergency felirat látható.

Mi a fészkes fenét keres a sürgősségin? Megsérült? De hogyan? És ha odakerült miért nem tartották bent?

A fejem zsong a felmerült kérdések sokaságától, és már éppen pattannék fel, de elkapom a haverom figyelmeztető pillantását. Helyettem megteszi ő, és nem törődve azzal, hogy a sminkes morgolódik vele, hogy csak egy fél perc és készen van, kirohan. A szék karfáján dobolva próbálok lehiggadni, -kevés sikerrel- egészen addig, amíg végre visszaér. Az arca nyugodtnak tűnik, és a szavai hallatán én is megkönnyebbülök.

- Szerencsére Anna jól van, a barátnőjét kísérte be a kórházba. – Úgy mondja, mintha csak a többieket akarná tájékoztatni, de amikor kérdőn ránézek megrázza a fejét, hogy nincs gond.

Miután rám került a vastag vakolat újra próbálkozom, az egyik telefonja ezúttal kicseng, de nem veszi fel. A másik foglaltat jelez, így várom, hogy visszahívjon.

Sajnálatos módon, mikor ez végre megtörténik én nem vagyok elérhető, mert felvétel van, és ez így megy szinte egész nap. Én hívom, ő foglalt, ő visszahív, én forgatok. 

Délután már kezdek komolyan idegbeteg lenni attól, hogy nem hallhatom a hangját.

Este vacsorához készülődünk, amikor újabb kísérletet teszek, és majdnem táncra perdülök örömben, amikor végre felveszi.

- Szia, Cica – szólok bele, de a felhangzó válasz azonnal elszomorít. Merthogy sajnálatos módon, nem Anna, hanem Luca van a vonal másik végén.

- Helló – szól bele az olasz, majd fel se kell tennem a kérdést már válaszol. – Anna alszik.

- Most? – kérdezek vissza csodálkozva.

- Talán fél órája aludt el, de nem fogom felébreszteni még a te kedvedért se. Eléggé kivan…

- Valami baja van? – érdeklődöm azonnal, mert eddig úgy tapasztaltam inkább későn fekvő típus. Lehet, hogy ő is elkapta azt amivel a barátnője kórházba került?    

- Nem, nem – tiltakozik Luca. – Csak fáradt volt, azt mondta az éjjel rosszul aludt, reggel meg Sarah ébresztette hajnalban. Egész nap rohangált, azok a rohadt fotósok nem hagyták békén, plusz szerintem volt vagy ezer telefonja...

A mondatai megnyugtatnak, bár azért továbbra is sajnálom, hogy nem személyesen tőle tudtam meg ezeket.

Kedvetlenül turkálom a Nikki és Taylor által feltálalt ételt, ha valaki rákérdezne mit eszek, tuti nem tudnám megmondani. Miután végeztem, szinte azonnal visszabújok a szobámba, nincs kedvem a többiekkel beszélgetni. A jakuzzi vagy a tévénézés se lelkesít.

Annával akarok lenni, de mivel ez nem lehetséges inkább a fejemre rakom a fülhallgatót, hátha a zene eltereli a figyelmemet. Egyetlen dolog vígasztal csupán, mégpedig az, hogy holnap este már itt lesz velem.

És, hogy remélhetőleg reggel végre sikerül beszélnem vele.

(Anna szemszöge)

Colin felkészített rá, hogy a bejárat közelében van egy kis tumultus, de arra ami jó fél óra múlva, kilépve az épületből fogad nem számítottam.

Könyörgöm? Kitört a béke minden országban? Nincs a Földön egyetlen háború, politikai botrány vagy természeti katasztrófa? Miért olyan rohadt nagy hír, hogy Robert Pattinson barátnője a sürgősségin járt?

Bár utálom, és igazándiból sznob dolognak tartom, de most mégis örülök, hogy reggel beledugtam a kabátom zsebébe a napszemüvegemet. Sietve biggyesztem az orromra, mert tartok attól, hogy a folyamatos vakuvillanások tartós látáskárosodáshoz vezethetnek.

Csak tudnám, hogy bírják ezt elviselni a többiek?!

Határozottan indulok meg az utca felé, de alig haladok. Volt már dolgom paparazzikkal, mondhatni már megszoktam az állandó kérdezősködésüket is, de ez az itteni banda valami hihetetlenül erőszakos. Igyekszem tudomást se venni róluk, illetve úgy tenni.

Bevallom még soha nem örültem annyira mentőnek, mint most, mert így amíg utat engedtek neki a bejárathoz, sikerül nekem is kereket oldanom. Elég csak felemelnem a kezem, egy taxi azonnal a járda mellé kanyarodik, én meg úgy csapom be magam után az ajtót, hogy a sofőr megrökönyödve néz hátra.

- Elnézést – nézek rá bocsánatkérően, és amikor kiszállok jó nagy borravalóval próbálom kiengesztelni. Az még menet közben feltűnt, hogy legalább két kullancs motorra pattant és követ, így nem vitethetem magam a céghez azonnal. Az biztos lebukás lenne.

Helyette a Macy’s-nél szállok ki, de anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a kínálatra, ami szinte kínzás a számomra, átrohanok az előcsarnokon, és egy másik kijáraton sietve távozom.

Már kezdek megnyugodni, amikor a telefonom megcsörren, meglepődve látom, hogy Rob keres. Jól esik az aggódása, az meg még jobban, hogy amint elárulom miért voltam a kórházban, Sarah állapota felől érdeklődik. Miközben megérkezek az irodaház elé, megkérem, hogy mondja meg Kellannek, hogy rövidesen hívni fogom, bevallom egészen eddig kiment a fejemből az, hogy ő valószínűleg aggódik, amiért reggel nem keresetem.

A recepciós pult elé érkezve csak bemondom a nevemet, és már mennék is tovább, de váratlan akadályba ütközöm. Az egyik biztonsági őr utamat állja, vadidegennek tűnik, még soha nem láttam. Nem igazán hatja meg, hogy a vezetéknevem megegyezik a cég alapítójáéval,  igazolványt követel, amit viszont én nem tudok felmutatni, mert a reggeli sietségben a táskám a lakásban maradt, és csak a telefonjaimat és a pénztárcámat hoztam magammal, az irataimat nem. Rövid huzavona kezdődik, amit végül úgy oldok meg, hogy hátat fordítok a most már két kellemetlenkedő alaknak, és felhívom Adamet. Persze leesik az álluk, amikor személyesen az igazgató jön le elém, alig győznek elnézést kérni. Ha nem lenne amúgy is ilyen lehetetlenül szar napom megnyugtatnám őket, hogy tisztában vagyok azzal, hogy csak a munkájukat végzik, de most nincs hozzá türelmem.

A liftben felfelé tájékoztatom a velem utazót, hogy a barátnőm pár napig biztosan nem jön be, -ha rajtam múlna a szülésig nem mozdulna ki a lakásából, de tudom, hogy abba beleőrülne-, majd máris rátérek azokra a kérdésekre, amikre választ szeretnék kapni.

A napom kaotikusan telik. Hiába próbálok arra összpontosítani amiért itt vagyok, mármint a cégvezetés fortélyinak elsajátítására, a telefonom folyton megzavar.

Elsőként Steph hív, aki kicsit félve közli, hogy az az undok nőszemély, Miss Lerinczki, aki a Glamour interjút készítette, megszellőztetett pár érdekes részletet a neten, ezért van ekkora érdeklődés irányomban hirtelen. Próbál még valami pletykalapról is beszélni, de időközben csörög a családi telefonom, így kénytelen vagyok elbúcsúzni tőle.

A másikon Inez nagyi jelentkezik, hogy minden rendben van-e, mert ő is látta a tv-ben, hogy hol jártam. Sietve megnyugtatom, hogy igen, velem eleve, és Sarah és a baba is jól vannak. Miután lerakom megpróbálom elérni a kedvesemet, szeretnék már végre valami jót is hallani, és tudom, hogy az ő hangja végre megnyugtatna, de csak kicseng, nem veszi fel. Gondolván, hogy biztosan felvétel van lerakom, és belevetem magam a munkába.

Adam igazán segítőkész, mint mindig, és amikor felvázolom neki először szóban, majd később a számítógép segítségével számokban is, hogy mi történhetett Houstonban, egyet ért velem. Kettesben ebédelünk, közben is arról kérdezgetem, hogy szerinte az általam kitalált módszerrel megelőzhető-e az, hogy a jövőben gyorsabban fény derüljön a visszaélésekre.

Ő az, aki miután visszatérek a mosdóból figyelmeztet, hogy többször is csörgött a mobilom, amit persze azonnal megnézek. Azon mondjuk elcsodálkozik, hogy amikor látom ki volt a hívó morogni kezdek, mert felettébb bosszant, hogy pont akkor szaladtam ki, amikor Kellan hívott. 

Délután háromig bírom, akkor már zsong a fejem a kialvatlanságtól, a szemem előtt összefolynak a számoszlopok, és szinte képtelen vagyok arra, hogy logikusan gondolkodjam. Feladom a harcot, megegyezünk, hogy holnap reggel, frissen, és újult erővel ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk. Legszívesebben visszamennék a lakásba és aludjak egy kicsit, de mégse így teszek. Úgyse tudnék pihenni, amíg nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy Sarah teljesen jól van, úgyhogy a kórházba indulok. Persze felmerül bennem, hogy a telefon segítségével is megtudhatnám ezt az információt, de egyrészt, jobban hiszek a saját szememnek, másrészt velem is kikapcsoltatták még reggel, mondván, hogy zavarja a műszereket, így tuti, hogy nem érném el őket.

A barátnőm immáron a reggeli ruháiban ül az ágy tetején, szerencsére már nem olyan sápadt, és megnyugtat, hogy valóban jobban érzi magát. Mondjuk azonnal sértődötten ráncolja a homlokát, amikor nem hiszek neki, és a férjéhez fordulok.

- Tényleg jól van – nyugtat meg Colin. – A doki azt mondta, csak egy kis gyomorrontás volt, diétáznia kell, de szerinte nem várhatóak komplikációk. Kivettem ezt a hetet, hogy ne legyen egyedül, úgyhogy minden rendben lesz. Vigyázok rá.

Nagyot sóhajtva bólintok, tudom, hogy mindennél jobban szereti a feleségét, és nem is fog elmozdulni mellőle, ha azt mondja. Ő persze morog, hogy márpedig reggel bemegy az irodába, és nagyon csúnyán néz rám, amikor közlöm vele, hogy ha megpróbálja számítson rá, hogy ki lesz rúgva. A saját érdekében.

Amíg én próbálok megoldást találni arra, hogyan kéne észrevétlenül távoznunk, mert a bejárat előtt még mindig ott dekkol két fotós, ő már terveket szövöget, hogy ha úgyse csinálhat semmit, akkor a napjaik filmnézéssel és társasjátékozással fognak eltelni. A férje hangosan felnyög hallva a programot, majd hirtelen érdekesen kezd méregetni bennünket.

- Lányok tényleg, arról még nem is beszéltetek, hogy mi okozhatta a gyomorrontást…

Összenézve egyszerre kezdünk el beszélni, persze mindenféléről, kivétel az esti sütis, forró csokis dőzsölést. Végül a nővér segít elterelni Colin figyelmét, mert meghozza a zárójelentést, így valóban távozhatunk. Még idebent elbúcsúzunk, szeretnék kerülni a feltűnést, így én megyek ki elsőnek. Ezúttal se vagyok hajlandó tudomást venni a kérdésekről, bár az egyiket hallva kis hijján megfordulok, mert nem igazán értem mire akar célozgatni az egyik hórihorgas alak fényképezőgéppel a kezében, azzal, hogy új fehérneműt venni mentem-e a Macy’sbe.

Egyenesen haza vitetem magam, igaz így rájönnek hol lakom, de mivel a tulajdonlapon nem szerepel se az én, se a nagyszüleim neve, úgyse tudják kideríteni melyik lakásban rejtőzködöm. Bejutni meg esélyük sincs.

Ezúttal tájékoztatnak arról, hogy látogatóm érkezett, így nem lepődök meg, amikor belépve szembetalálom magam Lucaval.

Kedvenc rokonom viszont csodálkozik amikor meglát, mert csak későbbre várt. Mivel már reggel eljött Baton Rougeból nem tud arról, hogy milyen rosszul kezdődött a napom. Majd egy órát beszélgetünk, annak ellenére, hogy imádják bosszantani egymást Sarahval tudom, hogy kedveli, és ez abból is kiderül, hogy azonnal tudni akarja, hogy biztosan minden rendben van-e vele. Biztosítom arról, hogy igen, és igyekszem más téma felé terelni a figyelmét.

- Luca beszéltél Ashley szüleivel? – kérdezem, és eléggé felbosszant, amikor közli, hogy még nem. – És akkor mikor tervezed? Vagy meggondoltad magad?

- Nem, csak…

- Jaj, ne legyél már ilyen gyámoltalan – pirítok rá, majd a dohányzóasztalon heverő telefonjára mutatok. – Gyerünk, itt az ideje. Utána összeütök valami vacsit, és azt hiszem lefekszem, mert mára ennyi bőven elég volt.

Morog valamit az orra alatt, hogy nem gyerek már, és különben is ő az idősebb és ne ugráltassam, de azért feláll és elindul a szobája felé.

Én végigdőlök a kanapén, és azon töröm a fejem mi lenne a legegyszerűbb és főleg a leggyorsabb étel amit össze tudnék hozni. Lehunyt szemmel próbálom felidézni a hűtő tartalmát, az utolsó amit még fel tudok idézni, az a csirkemell amit biztosan láttam, aztán fonalszakadás…

(Kellan szemszöge)

A telefonom csörgésére ébredek, vakon tapogatózom a hang irányába, és egy mozdulattal nyomom ki. Magamban átkozok mindenkit, kezdve a rendezőtől, aki ilyen korai kezdést rendelt el, egészen a sminkesekig, akiknek két órába telik felrakni a festéket az arcunkra.

Egyáltalán miért kellett Stephanie-nak éppen ilyennek leírnia a vámpírokat?

Próbálok még legalább egy percig néma csendben pihenni, de a mobilom újra megcsörren. Ezúttal már feltűnik, hogy ez nem is az ébresztő hangja, hanem valaki éppen hív, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy már megint elaludtam.

- Mindjárt kész vagyok – szólok bele, és anélkül, hogy megnézném ki a hívó már készülök is lerakni. A mozdulatom aztán félúton megáll a levegőben, mert, felismerem a kedvesem kicsit morgolódó, de jókedvű hangját.

- Tudom, hogy késtem egy napot az ébresztéssel, de azért igazán nem kéne mindjárt levágnod a telefont.

- Szia Cica – tör ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, úgy érzem, mintha évek óta nem beszéltünk volna. Időközben felfedezem, hogy mennyi idő van, így nem tudom megállni, hogy fel ne tegyek egy kérdést. – Miért nem alszol?

- Nem tudok – feleli nevetve. – Az este kicsit korán megzuhantam, úgyhogy most már jó ideje fent vagyok.

- És? Minden oké – érdeklődöm, ő meg elmeséli a tegnapi napját.

Megnyugodva hallgatom, jókedvűnek tűnik, többször is felnevet, majd engem noszogat, hogy jó lenne, ha kikászálódnék az ágyból, mert el fogok késni. Sajnos azt mondja csak estefelé ér ide, de ez se veszi el a kedvemet, mert legalább itt lesz.

Ma is akárcsak tegnap, cirka tíz perc alatt elkészülök, de ezúttal azért sietek annyira, hogy legyen időm még visszahívni. A többiek mondjuk eléggé elcsodálkoznak, amikor a szálloda halljában melléjük csapódok fülig érő szájjal, és a fülemen a telefonommal, de amikor köszönti őket már értenek mindent.

A napon egész nap így telik, jókedvűen, vigyorogva. Peterrel jót szórakozunk a többiek rovására, aminek ők persze nem örülnek olyan nagyon, de kivételesen nem is morognak. Mondjuk többször is felfedezem, hogy páran érdekesen méregetnek, főleg, ha Robbal egy helyiségbe vagyunk, vagy beszélgetünk, de nem foglalkozom különösebben az okával.

Már délután öt felé jár az idő, egyetlen jelenet van csupán hátra amikor váratlan és szokatlan látogató érkezik. Bill is kicsit megrökönyödve üdvözli, de nem csinál ügyet a jelenlétéből. Gondolatban már a szállodában vagyok, és azon jár az eszem, hogy ismerve Anna mennyire szereti a virágot meg kéne lepnem egy csokorral. Ezért amikor végre elhangzik a mai utolsó, és ennyi felkiáltás automatikusan indulok el a kijárat felé.

Nem törődök semmivel, de hallva, hogy valaki a nevemet mondja megtorpanok. Azonnal arra fordulok amerről a hang jött és kíváncsian várom mit akar tőlem.

- Rob, te is gyere – int a haveromnak is, majd meg se várva, hogy követjük-e, elindul egy helyiség felé. Mi ketten összenézünk, fogalmunk sincs mi ez az egész, bár útközben elkapom Maggie kaján mosolyát ami elég kárörvendőnek tűnik.

Nem tetszik ez nekem…

Amint beérünk int, hogy üljünk le, és már éppen szólásra nyitná a száját, aminek bevallom örülök, mert kíváncsi vagyok mi folyik itt, amikor kirobban az ajtó.

(Anna szemszöge)

Arra ébredek, hogy a farmerem gombja belepréselődött a hasamba. Próbálok a hátamra fordulni, mire belegabalyodok a takarómba. Legalább egy percig csak fekszem mozdulatlanul, lassan jutnak eszembe a részletek, mintha rémlene valami olyasmi is, hogy egy hajón voltam. Vagy legalábbis a ringatózó mozgás megvan.

Tapogatózva találok rá az éjjeli szekrényen álló lámpára, de meg is bánom, hogy felkapcsoltam, amint az éles fény a szemembe világít. Ülő helyzetbe tornázom magam, és kíváncsian nézek körbe. Felfedezem a telefonjaimat szépen egymás mellé helyezve, és találok egy papírlapot is, amin az áll, hogy Luca hozott be ide, csinált vacsorát, amit a konyhában megtalálok, és hogy Kellan keresett telefonon.

Hirtelen nem is tudom mi miatt bosszankodjam legjobban. Azért, mert a szervezetem cserben hagyott és elaludtam, mert szegény barátomnak kellett idáig becipelnie, mert rossz vendéglátónak bizonyultam és a helyett, hogy gondoskodtam volna a vacsorájáról még főznie is kellett, vagy mert már megint elszalasztottam a kedvesemet.

A legutolsó győz. Annyira vágyom már hallani a hangját, de az órára pillantva látom, hogy hajnali két óra van, úgyhogy tudom, hogy most nem zavarhatom. Viszont, lévén a kis levél végén van még egy megjegyzés, mi szerint üzeni, hogy reggel korán kell bemennie, és már ötkor kel, mosolyogni kezdek, és beállítom az ébresztőm, hogy betarthassam az ígéretem és ma valóban én ébreszthessem. Miután ezzel megvagyok azon tűnődöm, mihez kezdjek.

Egyáltalán nem vagyok álmos, viszont a gyomrom korog. Úgyhogy megszabadulok a tegnap viselt ruháimtól, és egy rövidnadrágba bújva megrohamozom a konyhát. A spagetti, mert naná, hogy az van Isteni, elpusztítok belőle vagy másfél adagot, majd csak ülök és azon töröm a fejem, mihez kezdjek most. A lakásra ráférne egy kis rendrakás, de nem szeretnék hangoskodni. Az e-mailjeimet se mostanában ellenőriztem, így az jó időtöltésnek tűnik, csakúgy, mint egy hosszas fürdés. A zárt ajtóból arra következtetek, hogy Luca az enyémtől legtávolabbi hálószobát foglalta el, így visszavonulok a laptopommal a fürdőbe, teleengedem a kádat vízzel és elmerülök a habokban. Egy a konyhából hozott székre rakom a gépem, és munkához látok. Van is tennivalóm bőven, mert legalább harminc válaszra váró üzenetet találok. A legtöbb Magyarországról jött, kezdve anyától Gináig, és a lányoknak is sok kérdése van az irodából a jegyekkel, szobákkal, időpontokkal kapcsolatban. Mivel nincs kedvem ennyit írni inkább lehalászom a mosdóra rakott telefonomat és szépen sorba felhívok mindenkit.

Anya dolgozik, persze megfed, hogy mennyire elhanyagolom őket, de tudom, hogy nem haragszik komolyan. Igaz miután lerakom van egy kis lelkiismeret furdalásom, és éppen ezért beszélek nagyanyóékat, aztán Nonnával, majd egymás után az unokatestvéreimmel is. Ginát úgy időzítem, hogy a hívásom a nagyszünetre essen, az első kérdése persze az, hogy megvan-e a ruhája. Megnyugtatom, hogy igen, már nálam van, minden tartozékával együtt, mert MaryBeth az övét már tegnap átküldte. Szerencsére csak tizenöt perc áll a rendelkezésünkre, mert ahhoz az információáradathoz amit szinte levegővétel nélkül lead, nekem még nagyon korán van.

Miután elbúcsúzunk következik Lili, az asszisztensem a First Daynél. Ahogy mindig, most is félszavakból megértjük egymást, és akárcsak nekem a figyelme neki is mindenre kiterjed. Mivel van egy olyan kérdése, hogy a lányok báli ruhái mikor érkeznek Budapestre, beszélgetés közben felmerül bennem egy újabb gondolat.

Legalább tíz percig fekszem hátradőlve, mire arra jutok, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha csakúgy, mint a többiek, mi is magángéppel repülünk. Viszont, mivel a sajátom arra még nem készül el, a Jet és Patrick a bandát hozza, kell szereznem egyet. Nekem és Taylornak.

Hála az Internetnek pár perc alatt sikerül találnom egy megfelelő céget ami ilyenek kölcsönbe adásával foglalkozik, így reggel csak fel kell hívnom őket.

A telefonom jelzésére pattanok csak ki a kádból, sietve megtörülközöm, majd letelepedek a franciaágy tetejére. Úgy vágyom már hallani Kellan hangját, és szó se róla eléggé megdöbbenek, amikor egy szó nélkül kinyomja a hívásom. Csak bámulom a készüléket a kezemben, és próbálom kitalálni, hogy most mi van. Megsértődött volna, hogy tegnap elfelejtkeztem róla? Vagy, mert egész nap nem sikerült beszélnünk?

Végül arra a következtetésre jutok, hogy ha így lenne, akkor nem keresett volna este, így újra próbálkozom. Ezúttal felveszi, bár hallhatóan még nincs magánál. Amikor rájövök, hogy még félig alszik, gyorsabban kezd verni a szívem. Egyből beugrik, hogy akkor még ágyba lehet, ergo tuti nem visel túl sok ruhát. Nagyot sóhajtok arra, hogy mi mindent csinálhatnánk, ha nem lenne köztünk párszáz kilométer.

Úgy érzem, mintha a tegnapi nap minden bosszúsága egyetlen pillanat alatt elszállt volna, csupán azért mert hallom a hangját. Furcsa elégedettséget érzek, amikor azt mondja, hogy hiányzom neki, és sietve biztosítom róla, hogy ez fordítva is igaz. Már megint úgy morog, mint egy hisztis kisfiú, alig tudom rávenni, hogy ideje készülődnie. Többször is elismétlem mikor érkezem, és csak nevetek azon, hogy szerinte az még nagyon-nagyon messze van.

Miután immáron harmadszori elbúcsúzás után lerakja, még majd egy percig ülök és csak mosolygok elégedetten. Luca még az este említette, hogy nyolcra a Metropolitan Pavilonba kell lennie, így nekiállok reggelit készíteni. Velem együtt ő is jókedvű, mondhat amit akar, a modellkedés akkor is hiányzik neki, most is szinte kicsattan, hogy hamarosan kifutóra léphet. Reggelizés közben mindkettőnk telefonja egyszerre csördül meg, őt Ash hívja, engem pedig Kellan, azzal, hogy már úton van, de amíg odaér szórakoztassam kicsit. Ez végül fordítva történik meg, mert spanyolra váltva ecsetelni kezdi, hogy mi mindent jutott eszébe zuhanyozás közben, amit este feltétlen meg kell valósítanunk.

Nagyon remélem, hogy senki se utazik vele, aki érti a mondatit, mert bevallom én bizony elpirulok a hallottaktól. Bár vágyom is arra, hogy megtegyük.

Együtt indulunk el otthonról Lucaval, én ma elővigyázatosan a garázsba kérettem a cég autóját, mert eszemben sincs újra bújócskázni a fotósok elől. Ma minden gördülékenyebben megy, magammal hoztam a laptopom és a korábbi jegyzeteimet, így még dél sincs amikor már úgy érzem minden kérdésemre tudom a választ. Adam ebédezni invitál, én meg amíg az ételre várunk azon tűnődöm mi lenne, ha most hogy végeztem egy előbbi géppel utaznék. Csak a kíváncsiságból lépek fel arra az oldalra, ahol rendszerint repülőjegyet foglalok, de amikor meglátom, hogy alig egy óra múlva indul egy járat Baton Rougeba azonnal cselekszem. Az igazgatóm ugyan érdekesen méreget mikor közlöm, hogy az evést most kihagyom, de természetesen nem tesz megjegyzést. Arra ugyan már nincs időm, hogy még visszamenjek a lakásba, de végülis ruhám van bőven ott is, ezúttal nálam van minden igazolványom, így nincs szükségem semmi másra.

A taxiban már azon töröm a fejem, hogy nem is a szállodában kéne várnom Kellant, hanem inkább kimegyek a forgatásra, úgyis már vagy egy hete jártam ott.

A reptéren szinte futva közlekedek, aminek meg is van a következménye, többen is felfigyelnek rám, de most valóban nincs időm arra, hogy tudomást vegyek róluk. Miután átjutok a kötelező ellenőrzésen kiderítem, melyik kapunál kell beszállnom, szerencsére nincsenek túl sokan. Unottan álldogálok, és várom, hogy rákerüljek amikor az egyik közeli bolt újságos standján felfedezem a saját arcomat. Innen nem tudom elolvasni mit írogatnak össze rólam, de a botrány szót kivehető, mert elég nagy betűvel szedték.

Az jut eszembe, hogy biztosan a tegnapelőtti kis csetepaté miatt kerültem címlapra, furdal a kíváncsiság, de nincs időn visszamenni és venni egy példányt.

És ez bizony nagy hiba…