72. Látszat, álom, valóság…

Először is nagyon köszönöm, hogy ilyen kedvesek vagytok velem, jól esnek a jókívánságaitok. Most nem emelnék ki mindenkit név szerint, csak általánosságban válaszolnék. Ami a hozzáállásomat illeti, azért nem volt ez mindig így, sőt, a mai napig ingadozó a hangulatom. De ugye a baleset már jópár hete történt, és ez alatt volt időm megbarátkozni a dolgokkal. És végülis élek?!

Ami a páromat illeti, (na ezért, hogy utána is érdeklődtök külön köszönet, nagyon megmelengette a szívemet) Ő valamivel könnyebben megúszta. A törött bordákat mondjuk nem, plusz felrepedt a szemöldöke, lett jópár zúzódása, de ezek már nagyjából helyrejöttek. Ami viszont nem múlt el nyomtalanul az a lelki „sérülés” ugyanis hiába volt vétlen, mégis folyton ismételgetni kell neki, hogy nem az ő hibája volt. Tudom, hogy ez természetes reakció, anyu szerint mondjuk nem lenne ekkora lelkiismeret furdalása, ha ütközés után ő is elájul. De sajnos nem ez történt, helyette majd tíz percig nézhette ahogy alig élek, majd ahogy kiszedtek, újraélesztettek, mert egyszer leállt a szívem, és utána ott voltak a napok amíg nem lehetett tudni túlélem-e. Szóval összefoglalva testileg jól van, viszont pszichésen a béka feneke alatt. A kapcsolatunk azt hiszem erősebb, mint valaha, bár néha kihoz a sodromból azzal, hogy túlontúl pátyolgat. De minden máshogy lesz, ha végre hazamehetek.

Ami az őrangyalom és a kamionok kapcsolatát illeti, hát úgy látszik vonzom a „nehéz” gépeket. Ja és igen, az is igaz, hogy ez az eset megerősítetett. Platina került a karomba. 

Na jó, hagyjuk az egészségügyi jelentést, jöjjön a fejezet.

Illetve még valami, Titti, ha jól értelmezem a növekvő pocakodat, akkor az egy babát jelent ugye? Mert akkor szívből gratulálok!!!

Dicta.  

(Kellan szemszöge)

Lassan komolyan kezd elegem lenni. Mindenből. És mindenkiből.

Mégis meddig akarnak még itt lebzselni? És egyáltalán? Mit keres itt ez a rengeteg ember?

Van vagy három órája, hogy visszaérkeztünk a szállodába, és azóta csak sodródom az árral. A tűrőképességem végső határait súrolom, mert egyszerűen megőrjít, hogy Anna itt van tőlem egy karnyújtásnyira, és nemhogy megérinteni nem tudom, de még hozzászólni sincs módomban.

És erről részben ő is tehet. Folyton menekül előlem.

Amikor beszálltunk a liftbe azt hittem csak pár emelet, és végre tisztességesen megölelhetem, mert megszabadulunk kéretlen útitársunktól. Hát ez nem jött össze. Friedman közölte, hogy hamár annyit hallott róla, szívesen megnézné a lakosztályunkat.

Valahogy egyikünk se merte azt mondani, hogy most inkább ne.

Én csak nyeltem egy nagyot főleg, hogy a kedvesem vetett rám egy figyelmeztető pillantást, a sokadikat, és követtem őket a nappaliba. A többiek jól adták a meglepődöttet, és Lisa -aki Jayjel együtt a mai vacsoráért felelős- meghívta az öreget, hogy egyen velünk. Hát nem mondom, hogy boldog voltam a hírtől. Jobb hijján gondoltam evésig elvonulok a szobámba lezuhanyozni, addig se látom, hogyan udvarolja körbe Annát. Igaz, ez se volt jó ötlet, mert ha Taylor nem szólal meg, a valódit vettem volna célba. Ami tuti lebukás. De szerencsére a srác még időben rákérdezett, hogy nem találja az egyik pólóját nem raktam-e véletlenül a szekrényembe, így leesett, hogy mi ketten ugye „együtt” lakunk.

Próbáltam húzni a dolgot, és lekötni magam valamivel amíg a vendégünk végre távozik, de sajnos a percek iszonyat lassan teltek. Hiába álltam vagy fél órát a víz alatt, hiába próbáltam elterelni a figyelmemet meccsnézéssel, az este csak nem akart véget érni. Az se lendített sokat a kedvemen, hogy az öreg elfoglalta a helyemet az asztalnál. Ha Ash nem lép elém, tuti, hogy kapásból leülök a megszokott székemre. De a barátnőm megakadályozott, úgyhogy ahelyett, hogy szépen Anna mellé kerültem volna, mint máskor, a másik oldalra kényszerültem.

Igyekeztem nem folyton őt bámulni, de igazán nehezemre esett. Csak akkor könnyebbültem meg kissé, amikor megéreztem, ahogy végigsimított a lábamon. Bár a fejét egy pillanatra se fordította el a vele beszélgetőtől, megnyugtatott a tudat, hogy a felharsanó nevetése nem Friedman béna poénjának szólt, hanem annak, hogy megcsiklandoztam a talpát. Ez egy rövid időre könnyebbé tette a színlelést, de aztán befejeztük az evést és a látogatónk csak nem akart elmenni. Sőt…

Elsőként Bill és Wyck állított be, aztán kis idő múlva követte őket még jópár ember a stábból. Figyeltem a srácokat, először mindenki kicsit megdöbbent, de engem és Robot kivéve a többiek gyorsan napirendre tértek a dolog felett. Az hamar kiderült, hogy nem véletlen kerültek ide, hanem az öreg hívására érkeztek. És ez így megy már vagy két órája.

Anna vérbeli vendéglátóhoz méltóan gyorsan feltalálta magát, hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy pohár itallal, vagy éppen egy szendvicses tállal. Én meg csak ülök a sörömmel, és bevallom, morcos vagyok.

Őt akarom. Érezni a nekem simuló karcsú testét, megcsókolni az édes ajkait, közelről hallani a csilingelő nevetését.

Nyugi, előbb-utóbb csak elmennek…

De hiába próbálom titkolni a csalódottságomat, egyre nehezebben megy. Pár perce jobb hijján felkeltem, és kijöttem a friss levegőre, de idekint olyan hideg van, hogy rövid idő alatt feladom, és visszafelé indulok. Illetve csak indulnék.

- Kellan – hallom meg Ashley hangját. – Gyere csak…

Nem tudom mit akar, de bármi jobb annál, mint hogy bámuljam, ahogy a főnökünk körbeudvarolja a kedvesemet. Anélkül, hogy visszamennék a lakosztályba az erkély felől közelítem meg a barátnőm szobáját, és nem is bánom meg.

(Anna szemszöge)

Hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy az arcomon ne látszódjon mennyire fáradt vagyok.

A vacsora, amire a Summit elnöke, ahogy arra számítottam meghívatta magát, jól sikerült. A banda oldottnak tűnt, szerintem mi ketten is meggyőzően alakítottuk a szerelmespárt Robbal. Az mondjuk aggaszt kicsit, hogy mit mondhatott az öreg Kellannek amíg ránk vártak, mert a kedvesem elég megrökönyödött képet vágott, amikor csatlakoztunk hozzájuk.

Be kell vallanom, lehet, hogy kicsit alábecsültem Friedmant. Hatalmas stratéga, és ez bizony óvatosságra int. Akármikor felé nézek mindig magamon érzem a tekintetét, folyamatosan szemmel tart mindanyiunkat. És bármit tesz, minden mögött van valami hátsó szándék. Itt van példának okáért a stábtagok megjelenése. Nem hiszem, hogy véletlenül hívta őket ide. Mondjuk, azt nem tudom mit akar ebből kihozni, de majdcsak kiderül.

Lopva körbenézek a lakosztályban, szemlátomást mindenki jól érzi magát. Minden ember kézben ott van legalább egy pohár. Az asztalon a szendvicses tálak, amiket a lányokkal villámgyorsan összedobtunk, még majdnem tele vannak. A társaság tagjai kisebb csoportokba verődve beszélgetnek, páran biliárdoznak, a nyitott ajtón át éppen rájuk látni. A tekintetemmel a nekem oly kedves arcot keresem, de Kellannek nyoma veszett. Kíváncsian forgolódom, de sehol se látom.

Egyrészt megnyugtat, hogy nincs szem előtt, mert így biztos lehetek abban, hogy nem követ el semmi hibát. Párszor már majdnem megtette, csak a barátaink lélekjelenlétének köszönhető, hogy mégis idejében észbe kapott. Nem mintha hibáztatnám érte, nekem is nehezemre esik, hogy távol tartsam magam tőle. Annak ellenére, hogy tudom így biztonságosabb, azért hiányzik. Hamár nem érhetek hozzá, legalább látni szeretném. Már az is új erővel tölt el, ha pár másodpercre összekapcsolódik a tekintetünk.

Éppen készülök leroskadni az egyik fotelbe, amikor valaki a nevemen szólít. Azonnal arrafelé fordulok, és megszakítva a mozdulatot elindulok Ashleyhez.

- Anna, gyere egy pillanatra – integet felém egy telefonnal. – Luca szeretne tőled valamit – csicsergi, és közben úgy mosolyog, mint aki tud valamit. – Menj be nyugodtan a szobánkba…

Eleget teszek a kérésének, bár nincs is más választásom, mert taszít rajtam egy kicsit. Éppen hátrafordulnék, hogy megkérdezzem ezt meg miért csinálta, de az ajtó már be is csukódik mögöttem. Odabent csak egy éjjelilámpa világít, a félhomály ellenére is érzem, hogy nem vagyok egyedül, és már azelőtt tudom ki tartózkodik még idebent, hogy megérzem a nekem csapódó ismerős testet.

- Végre – tör fel egy sóhaj Kellan szájából, és úgy szorít magához, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Én is azonnal a nyaka köré fonom a karjaimat, olyan jó érzés hogy végre megtehetem. – Annyira hiányoztál – súgja a hajamba, de így is meghallom.

- Te is nekem – válaszolok azonnal, és lábujjhegyre állva nyújtózkodom, hogy végre a magamén érezhessem az ajkait.

Percekig nem szólalunk meg, hosszas csókokat váltunk, vagy csak állunk összebújva, egymást ölelve. A hátamat simogatja, én a tarkóját cirógatom, és a mellkasához bújva hallgatom a szívverését. És kis hijján el is alszom az egyenletes zakatolástól.

- Cica? – zökkent ki a hangja a merengésből, majd ahogy ránézek látom, hogy aggódva vizslat. – Jól vagy?  

- Aha, – bólintok, majd a szám elé kapom a tenyerem, mert hatalmas ásítás kerít hatalmába.

- Álmos vagy – sokkal inkább mondja, mint kérdezi, és közben megsimogatja az arcomat. – Miért nem fekszel le? – kérdezi, de még mielőtt válaszolhatnék nyílik az ajtó.

Ash dugja be a fejét, látva a párosunkat elmosolyodik, de aztán suttogva megszólal.

- Ideje kijönni, még mielőtt feltűnik neki, hogy egyszerre nem lát benneteket… – Mindketten tudjuk kire gondol, így bár Kellan morgolódik, de kibontakozom a karjai közül.

- Holnap munkanap, lassan úgyis menniük kell – bíztatom. – Addig meg csak kibírjuk valahogy…

Odakint szemlátomást senkinek se tűnt fel a pár percnyi távollétünk. Illetve ez így nem igaz, mert körbe lesve látom, hogy amint én belépek Jay és Peter kimegy a teraszra, hogy aztán a kedvesemmel kiegészülve térjen onnan vissza. Lisa, Kris és Nikki Friedmannal és Billel beszélget, gyanítom direkt helyezkedtek úgy, hogy az öreg háttal legyen a nappalinak.

Hálás vagyok a barátainknak, és a rövid kis összebújásunktól feltöltődve, újult erővel csatlakozok a társasághoz. De ez az energia se tart örökké, érzem, hogy a fáradtság egyre jobban elhatalmasodik felettem, amikor váratlan segítséget kapok.

Rob lép mögém, és miközben hátulról átöleli a derekamat, az állát a vállamra teszi.

- Szívem, miért nem mész előre, és bújsz ágyba? Már alig állsz a lábadon… – Kevés hiányzik ahhoz, hogy felnevessek a becézést hallva, annyira idegenül hangzik a szájából. Ő közben már a beszélgetőpartnereimet tájékoztatja arról, hogy ma hajnalban keltem, és előző nap se sokat pihentem. Hálás vagyok neki ezért, mert persze az öreg azonnal helyesli a távozásom, sőt fennhangon közli az egész bandával, hogy bizony holnap meló, ideje lassan lepihenni mindenkinek. Én, csak hogy valóban szedelőzködjenek végre, azonnal elbúcsúzom mindenkitől és a szobánkba megyek. Útközben rámosolygok Kellanre, mert nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy ez az akció neki köszönhető, hiszen csak ő tudja, hogy mikor keltem, lévén a reggeli beszélgetésünkkor elárultam neki.

Veszek egy gyors zuhanyt, már félig csukott szemekkel megmosom a fogam, de ahhoz már nincs erőm, hogy a befont hajamat is kibontsam. Próbálok ébren maradni addig, amíg végre a kedvesem is csatlakozik hozzám, de a szervezetem feladja a harcot. Alig ér a fejem a párnához, máris álomba zuhanok.

Méghozzá milyen csodálatos álomba…

(Kellan szemszöge)

Aggódom, mert látom, hogy Anna alig áll a lábán. Bár most is mosolyogva beszélget, de egyre sűrűbben pislog, a tekintete el-elréved, valahova a távolba bámulva. Hirtelen Rob vetődik le mellém a kanapéra, ő is arrafelé néz amerre én, és rögtön morogni kezd.

- Igazán elhúzhatnának már a jó büdös… – nem fejezi be a mondatot, mert éppen elhalad mellettünk Wyck. De nincs kétségem mire gondolt. – Mégis meddig akarnak itt lebzselni? Felfalták az összes sütit, megitták a kedvenc sörömet, és még jópofát is kell hozzá vágnom. Nem értem miért kellett Annának ennyit dicsekednie azzal, hogy együtt lakunk? Ha nem mondja el, az öreg sose jött volna ide…

- Állítsd le magad – morranok rá. – Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek, mi miatt van ez az egész…

Döbbenten néz rám, majd meghúzza az üvegét. Aztán nagyot sóhajt és csak utána szólal meg.

- Bocs, tudom, hogy hálásnak kell lennem mindkettőtöknek, és hidd el az is vagyok, de egyszerűen megőrjít, hogy amíg itt vannak rá se nézhetek Krisre. Bár, neked részletezzem… – húzza el a száját, és értem mire gondol.

Lassan körbeles, akárcsak én félpercenként, a tekintete a szerelmét keresi, majd amikor megtalálja, újra visszafordítja a fejét Anna felé.

- Szarul néz ki – ráncolja össze a homlokát. – Nem beteg?

- Nem, csak fáradt – felelem.

- Fáradt? – kérdez vissza, mire elmesélem neki a kedvesem tegnapi, és a mai napját. Hirtelen olyan képet vág, mintha felgyulladt volna egy villanykörte a fejében. Felpattan, kiüríti az üvegét, mintha abból akarna erőt meríteni, majd kihúzza magát. – Megyek, megmentem. Remélem ettől Friedman is észbe kap…

Figyelem, ahogy megcélozza a társaságot, mondjuk a tenyerem reflexből ökölbe szorul, amikor átöleli a kedvesemet, de látva, hogy a terve beválik most mégse bánom annyira.

Valamit valamiért…

Alig zárul be az ajtó az utolsó ember mögött már megyek is a cuccomért, és a lehető leggyorsabban célzom meg a szobánkat. A küszöbön megtorpanok, mert annak ellenére, hogy két lámpa is ég, a szemem csak nehezen szokja meg a sötétséget. Természetesen az első, amit a tekintetemmel keresek az Anna. Nem kell sok idő, hogy felfedezzem, összegömbölyödve alszik az ágy közepén. Gyönyörködnék benne akár órákig is, de hallom, hogy léptek közelednek, gyanítom Rob jön a holmijáért. Az ajtó előtt megtorpan, halkan szólok ki neki, igaz csak az után, hogy feljebb húztam a takarót a kedvesemen, mert legnagyobb megelégedésemre semmit se visel magán.

- Hihetetlen milyen békés így álmában… – áll meg a haverom csodálkozva mellettünk. – Bezzeg ha felébred és kinyitja a száját…

Nem fejezi be a mondatot, sietve és szinte lábujjhegyen szedi össze a táskáját és a gitárját, és egy intéssel elbúcsúzik.

Amint becsukódik mögötte az ajtó elővigyázatosságból, mint mindig ha együtt alszunk, elfordítom a kulcsot a zárban, majd villámgyorsan vetkőzöm le és bújok be a takaró alá.

Nem merek hozzáérni, mert félek, hogy felébresztem, de mint kiderül erre nincs is szükség. Önkéntelenül hozzám bújik, mint az utóbbi pár hétben már jópárszor, a fejét a mellkasomra fekteti, az egyik lábát átdobja az enyémet, és a tenyere a vállamra simul.

Megdöbbenve érzem, hogy apró csókot nyom a bőrömre, majd halk suttogás üti meg a fülemet.

- Szeretlek…

Ez miatt az egyetlen szó miatt elfelejtem, hogy mennyi bosszúságba volt ma részem. Kit érdekel, hogy nap közben színlelnünk kell, és titkolni az érzéseinket. Addig, amíg estelente bebújhatok mellé az ágyba, és egymást átölelve alszunk el, el tudom viselni. 

(Anna szemszöge)

Érzem a bőrömet simogató napsugarak melegét, hallom az őserdőből kiszűrődő madarak csicsergését.

Egy trópusi szigeten vagyok. A parton, a pálmafák árnyékában egy hatalmas baldachinos ágyban, a hátam mögé feltornyozott párnák sokasága között fekszem. Az arcomat a tenger felé fordítva figyelem, ahogy a hullámok lágyan ringatózva el-elérik a homokot.

Tekintetemet a vízből felém sétáló félisten köti le. A szememet képtelen vagyok levenni róla, még pislogni is csak ritkán merek, nehogy elszalasszak egyetlen pillanatot is.

Ő csak jön felém, a tökéletes testén a napsütésben csak úgy ragyognak a vízcseppek. Amikor találkozik a tekintetünk a szája csibészes mosolyra húzódik, az arcán megjelennek az ismerős gödröcskék, és a kék szemek felragyognak. A belőle sugárzó érzékiség olyan erősen hat rám, hogy már a puszta látványába belebizsereg a testem. Minden idegszálam érte epedezik, alig várom, hogy végre magamhoz ölelhessem.

Még három méter…

Mintha megállt volna az idő.

Még két méter…

A néma csöndben csak a homok sercegése hallatszik, mintha ezernyi kis bogár közeledne felém.

Még egy méter…

Eléri az ágy végét. Kinyújtja felém a kezét, már szinte érzem magamon az érintését…

Bogarak?! Óh a francba…

Ijedten nyitom ki a szememet, és támaszkodom a könyökömre. A döbbenettől levegőt venni is elfelejtek, körülöttem minden szürkének látszik. Tovatűntek a színek, a víz áttetsző kékje, a fény ragyogó sárgája, a növények élénk zöldje, mind-mind egyetlen megfakult folttá mosódik össze. Lassan fordulok az egyetlen fényforrás felé, amit az ablakok felől látszó hajnali derengés szolgáltat. Az este valószínűleg elfelejtettem behúzni a függönyöket, így most a távolba felfedezem a nap narancsosan felbukkanó sziluettjét.

Korán van még, és ez egy újabb ok arra, hogy bosszús legyek.

Az álmom olyan szép volt, de pont mire eljutottunk volna a legjobb részhez azok a fránya bogarak felébresztettek.

A bogarak?!

Ijedten járatom körbe a tekintetem az utálatos kis élősködőktől tartva, de egyet se látok.

De valami mást igen.

A szám azonnal mosolyra húzódik, amint felfedezem, hogy az álmom nem is áll olyan távol a valóságtól. Csak éppen a félisten már kikelt a habokból, és itt van mellettem. Figyelem, ahogy hanyatt fekszik, az egyik karja a párnán nyugszik. Ott, ahol a jelek szerint eddig az én fejem pihent. A mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik, szemlátomást még az igazak álmát alussza. Az arca védtelennek tűnik, a haja kócosan ezerfelé áll.

Önkéntelenül mozdulok, hogy megérintsem, de még mielőtt megtenném, észbe kapok.

Nem szabad Anna, még felébreszted.

Tétovázok, visszahúzom a kezem, de aztán nem bírok ellenállni. Ösztönösen a tenyeremhez simítja az arcát, de nem látom jelét annak, hogy felébredt volna. Majd egy percig nem mozdulok, de a kísértés erősebb. Körberajzolom a szemöldökét, az arccsontját, majd az állát. A kiütköző borosta csiklandozó érzést okoz, úgyhogy új felfedezendő területeket keresek. Elsőként az orrnyergén siklik lefelé az ujjam, mire válaszul grimaszolni kezd, én meg kis hijján felnevetek. Végigsimítok az ajkain, majd óvatosan hozzáérintem az enyémeket. Mivel még erre se reagál, az eddigi testhelyzetem meg már elég kényelmetlen, felülök, és úgy bámulom tovább. De persze nem sokáig elégít ki az, hogy csak nézem. Mivel a takaró csak a derekáig ér, és így a teste nagy része szabadon maradt, nem tétlenkedek.

Lassan indulok el a nyakától a válla felé. Most is, akárcsak eddig minden esetben, lenyűgöznek a kidolgozott izomkötegek. A tökéletes mellkasa, a hasát borító kockák, a szabályos köldöke. Egyre szaggatottabban veszem a levegőt, már attól lángba borult a testem, hogy csak nézem, és alig-alig érek hozzá.

Iszonyatosan kívánom, de a józan eszem azt diktálja, hagyjam még pihenni. Nagyot sóhajtok, és kissé távolabb húzódva visszafekszem az ágyba.

Végülis, csak kibírok pár órácskát…

De mint egy fél pillanat múlva kiderül, erre bizony semmi szükség. A támadás hirtelen ér, így nem kicsit csodálkozom el, amikor hirtelen az addig nyugodtan fekvő kedvesem arca megjelenik felettem.

- Hát ez meg milyen dolog… – néz le rám összeráncolt homlokkal. Nem értem mire gondol, és ez valószínűleg látszik is rajtam. Bár a szemei még mindig kábának tűnnek, az arcán már pimasz mosoly jelenik meg, amitől azonnal tudom, hogy nagyon is ébren van. Erről az is meggyőz, hogy az ágyékát az enyémhez dörgölve hozza a tudomásomra, hogy mit szeretne.

- Anyukád nem tanított meg arra, hogy ha belekezdesz valamibe, akkor azt illik befejezni?

A csirkefogó, valószínűleg már jó ideje fent van, csak színlelte, hogy alszik.

- Mi a baj Cica, most meg miért nézel ilyen csúnyán? – kérdezi, kissé hátrahőkölve.

Valószínűleg csak azért, mert meglepi a hirtelen mozdulatom, sikerül a hátára fordítanom, és most én kerülök felülre.            

- Átvertél – bököm meg a mellkasát. – És ez nem szép dolog.

- Hééé – méltatlankodik azonnal, és dörzsölgetni kezdi azt a pontot, ahol hozzáértem. – Ne már…

Adom a sértődöttet, és készülök felkelni, de ahogy arra számítottam esélyem sincs, mert újra a hátamon találom magamat.

Tetszik ez a kis hancúrozás… nagyon is. Csak a takaró ne lenne köztünk…

- Először is, – kapja el a két csuklómat, és szegez az ágyhoz. – Te kezdted. Én csak aludtam békésen, de te felébresztetted az alvó oroszlánt.

- Oroszlánt? – feleselek vele. – Milyen oroszlánt? Én nem látok itt egyet se…

- Hát engem – feleli azonnal. – Én vagyok a Szavannák királya. Már le is terítettem a zsákmányomat…

- Hah… és aztán mihez kezdesz vele? – nézek rá. – Felfalod?

A szeme megvillan, és azonnal tudom, ezt bizony kár volt kiejtenem a számon…

(Kellan szemszöge)

Nincs is annál jobb, mint amikor az ember karcsú női ujjak simogatására ébred. Illetve ez így nem igaz, mert ha ezek az ujjak nem ehhez a szőke, zöldszemű bestiához tartoznának, akit történetesen mindennél jobban szeretek, valószínűleg nem örülnék ennyire.

Sajnos nem élvezhetem sokáig a cirógatást, se azt a látványt, ami a félig nyitott szemeim elé tárul, mert egy sóhajtással elhúzódik és visszafekszik az ágyba.

Talán ha azt látnám rajta, hogy még álmos, nem is mozdulnék meg, inkább hagynám, hogy pihenjen, de mivel nagyon is ébernek tűnik, másként döntök.

Na jó, ez hülyeség, mert azok után, hogy az ujjai igencsak dél felé kalandoztak, és a testem erre ugyebár azonnal reagált, képtelen lennék békén hagyni. Szeretni akarom…

Persze szokás szerint most is ellenkezik, de már ismerem annyira, hogy tudjam mire kell figyelni. Így hiába vág zord, sértődött arcot, a két smaragd ragyogása elárulja, hogy ez csak átverés. Az pedig amit mond, csak külön felhívás a keringőre.

- Igen fel foglak falni – súgom neki, és azonnal hozzá is látok a feladathoz. Harapdálni kezdem az ajkait, aztán a fülcimpája következik, majd a nyakának finom bőrét rágcsálom.

- Kellan, hagyd abba – kérlel, de a hangján érzem, hogy nagyon is tetszik neki a dolog.

- Eszemben sincs – felelem, és anélkül, hogy elengedném lassan lejjebb csúszom. Először csak csodálom a hidegtől megmerevedett mellbimbóit, majd közelebb hajolok. Az eddig alattam hullámzó lágy női test hirtelen mozdulatlanná válik, az arcára pillantok, amin ott a várakozás, a szemeiben a vágy félreismerhetetlen jeleit látom. Úgyhogy, bár a szám már súrolja a kívánatos halmokat, mégse teszem meg azt, amire számít. Helyette a bordáin simítok végig, majd a köldökébe mélyesztem a nyelvemet. Elégedetten veszem tudomásul, hogy halkan felnyög, és tovább folytatom amit elkezdtem. A csípője következik, aztán a hihetetlen hosszú lába, a térde, a vádlija. Halkan sóhajtozik, minden pólusából sugárzik, hogy kíván. Ugyanúgy, ahogy én is őt. A derekamra csavarodott takaró jó ideje fájón dörzsöli az utána vágyakozó férfiasságomat, de még nem szabadulhatok meg tőle. Még egy kicsit türelemmel kell lennem, mert előtte még ki akarok próbálni valamit.

Amikor végigsimítok a talpán egy furcsa, nyöszörgő kis hang jön ki a száján, felnézve látom, hogy a döbbenettől hatalmasra tágultak a szemei. Megismétlem a mozdulatot, mire a szája lassan széles mosolyra húzódik. Újabb cirógatás, és ezúttal már nem bírja tovább. A kacagása beteríti az egész szobát, csilingel, akár egy csengettyű, és csak úgy sugárzik belőle a jókedv. Újra és újra felhangzik, akárhányszor csak hozzáérek, és most már nekem is nevetnem kell, azért, mert ő is azt teszi.

Mivel kíváncsi vagyok, jobb gondolni a jövőre, és arra, hogy a csiklandozással le lehet csillapítani, próbálok újabb érzékeny pontokat találni a gyönyörű testén. Kezdetben sikerrel is járok, de mivel rövid idő alatt a nevetés halk kuncogásba, majd sóhajtozásba megy át meggondolom magam. A tekintete szinte perzsel, majd amikor a nyelvével megnedvesíti azokat a csábító ajkait, minden gondolat kimegy a fejemből.

Hirtelen csak egyetlen fontos dolog jut eszembe, mégpedig az, hogy meg kell csókolnom. Most.

Ennek a sürgető vágynak azonnal eleget is teszek, bár nincs is esélyem késlekedni, mert a karjai a nyakam köré kulcsolódnak, és magához ölel. Hosszú percekig csak élvezem a nyelvünk játékát, a tarkómon, majd a hátamon kalandozó ujjait, és én is simogatni kezdem. Az első lassú mozdulatok gyorsan tovatűnnek, mert mindkettőnket hatalmába kerít a sürgető vágyakozás. Egyszerre szakad ki belőlünk egy elégedett sóhaj, amikor végre eggyé válik a testünk, és azonnal rátalálunk a közös ritmusra.

Egyre jobban éhezem a kielégülésre. Hatalmas erőfeszítésembe kerül hogy kitartsak, de nem bánom, mert nincs annál jobb érzés, mint amikor mindketten egyszerre lépjük át a gyönyör kapuját.

Miután ez bekövetkezik erőtlenül hanyatlom le, és anélkül, hogy egy millimétere is elengedném átfordulok a hátamra. Olyan törékenynek tűnik hozzám képest, nem akarom agyonnyomni. Lassan cirógatom a hátát, ő a hajamat birizgálja, egészen addig, amíg el nem nyom mindkettőnket újra az álom.

(Rob szemszöge)

Már legalább egy perce bámulom a plafont, és próbálok erőt venni magamon. Az agyam egy hátsó szögletében rémlik, hogy mielőtt elment, Kris egy puszit nyomva az arcomra figyelmeztetett nehogy elaludjak, és nemrég az óracsörgés is erre emlékeztetett.

Fel kell kelnem – győzködöm magam. De nem akarok.

Olyan jó itt, az elsötétített szobában. Az ágynemű még őrzi a szerelmem testének lenyomatát, a fürdőből a tusfürdőjének illata száll felém.

Szeretnék végre egy kis pihenést, egyedüllétet. Nem, ez így nem igaz, Kris társasága ellen semmi kifogásom, de a többieket szívesen mellőzném egy időre. Nem mintha bármi bajom lenne velük, de hónapok óta nyúzzuk egymás idegeit. Kéne már egy kis nyugalom. Nagyot sóhajtva kászálódom ki a takaró alól, és indulok el a fürdőbe.

Talán ha vége, el kéne utaznunk valahova. Csak kettesben. Valami távoli szigetre. Egy lakatlan szigetre. Valami olyanra, mint ahol a nászutunkat forgattuk. Istenem, ez a szerep már kezd az agyamra menni… szóval, ahol Bella és Edward nászútját forgattuk.

Miközben a zuhany alatt állok, egyre jobban tetszik az ötlet. Tengerpart, egy kis napsütés a Vancouveri hideg tél után, ami ránk vár. A fenébe, addig még három hónapot kell várnom… de csak eltelik majd az is. Miközben borotválkozom eszembe jut, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek pihenésre lenne szüksége. Tegnap a „barátnőm” is fáradtnak tűnt.

Igaz azt állította, hogy csak a kialvatlanság miatt van, de valamiért kétlem. Szerintem neki és Kellannek is jót tenne egy kis együttlét a kíváncsi szemektől távol. Az este sajnos megtapasztalták milyen szar dolog, ha még csak egymásra nézniük se nagyon szabad. Rossz volt látni őket, mert szemlátomást szenvedtek attól, hogy alakoskodniuk kellett. Elalvás előtt beszélgettünk erről Krisszel, mind a kettőnket nyomaszt, hogy miattunk van ez az egész. Én persze igyekeztem meggyőzni, hogy ne érezzen lelkiismeret furdalást, hiszen ez nem az ő hibája. És nem is. Egyedül csak az enyém. Az én ostoba ötletem volt, és ez bizony mázsás kőként nyomja a vállamat.

Igen, ha vége a forgatásnak elutazunk. Beszélek Stephpel, hogy keressen valami csendes helyet, ahol van két különálló ház. Mondjuk a sziget két ellentétes pontján. Talán ezzel meghálálhatom egy kicsit, hogy segítenek.  

A kurva életbe. Hirtelen beugrik, hogy teljesen feleslegesen álmodozom, mert alig végzünk a Breaking Dawnnal kezdődik a Water for Elephants promózása.

Utazás, interjúk, premierek. Meló.

A napom el van cseszve, rövid idő múlva reményvesztetten roskadok le az ebédlő egyik székére, és harapok bele egy pirítósba. Csak ketten reggelizünk, a testőröm éppen egy tekintélyes adag rántottával birkózik.

- Lisa, ez egyszerűen fenomenális – mosolyog filmbéli anyámra, aki a kabátjába bújik bele.

- Örülök, hogy ízlik – feleli ő, majd hozzám fordul. – A tűzhelyen van még, ha te is kérsz, és odakészítettem a vizet Anna teájának is. Beszéltem a személyzettel, majd feljönnek és elpakolnak, úgyhogy hagyjatok mindent nyugodtan az asztalon.

- Anna még nem reggelizett? – kérdezem teljesen feleslegesen.

- Nem, Kellan azt mondta nem volt szíve felébreszteni – válaszol, és miután int a kezével távozik.

Nagyszerű, még ez is.

Ismerve a boszorka ébredési szokásait egyáltalán nem villanyoz fel az, amit meg kell tennem. Semmi kedvem megint a padlóra kerülni, vagy éppen elszenvedni, hogy elpáhol egy párnával.

- Mindenki elment már? – nézek kérdőn Deanre.

- Aha, – feleli. – Szerintem jobb, ha mielőbb felkelted, mert húsz perc múlva nekünk is indulnunk kell.

Könnyű azt mondani. Te se sietnél a helyemben. Olyan morcos tud lenni, ha felébresztik.

Tényleg, ugrik be hirtelen. Ő nem tudja.

- Nem, nem – rázza a fejét, még mielőtt kimondhatnám a gondolatomat.

- Mi? – nézek rá kérdőn.

- Teljes mértékben kizárt, hogy betegyem a lábam a hálószobájukba. Az meg hogy felébresszem pláne. 

Csak morgok az orrom alatt arról, hogy emlékeim szerint tőlem kapja a fizetését, de mivel ez látszólag nem hatja meg, beletörődök az elkerülhetetlenbe. Igaz, igyekszem a végsőkig húzni a dolgot, és csak akkor indulok meg, amikor Kris rám parancsol. Azért telefonál, hogy vigyem utána a szövegkönyvét, amit a szobánkba hagyott, és amikor elpanaszolom neki, milyen szörnyű feladat vár rám ahelyett, hogy biztatna, jól leszúr. 

Óvatosan közelítem meg az ajtót, és nagyon lassan nyitom ki. Odabent elég sötét van, a függönyök behúzva, néma csend. Lábujjhegyen megyek az ágyhoz és legalább egy percig csak állok, azon tanakodva hogyan is csináljam.

- Anna… – szólalok meg halkan, hátha ennyi is elég lesz. – Anna… – ismétlem meg újra, de semmi.  Nagyot sóhajtva lépek közelebb, mire a lábam beleütközik valamibe. Egy párna az, amit azonnal magamhoz veszek, jó lesz védekezni. Szükségem lehet rá. Mivel még mindig nem történik semmi, újabb lépéssel elérem az ágyat. A szemem már hozzászokott a sötétséghez, így felfedezem a takaró alatt pihenő testet.

Egy életem, egy halálom… óvatosan érintem meg a kupacot.

- Anna, ideje felkelni…

A következő pillanatban váratlan dolog történik, valami olyan, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. 

Sziasztok!

Hosszú idő után megint itt vagyok, igaz, most is csak egy „élménybeszámolóra”.

Tudjátok az év elejei haláleset után úgy gondoltam, rosszabb már nem jöhet. Hát erre bizony alaposan sikerült rácáfolnom.

A családom szerint nekem valami igen dolgos és vasakaratú őrzőangyalom lehet, akit alaposan sikerült megdolgoztatnom május elején. A dolog úgy kezdődött, hogy esküvőn voltunk Salzburgba, onnan tartottunk hazafelé amikor jött… (szokás szerint)… egy kamion.

Naná, hogy az én oldalamon, és naná, hogy nem is került ki bennünket.

Ezúttal nem úsztam meg olyan „könnyen” mint ezelőtt, azóta is az egészségügy vendégszeretetét élvezem, még legalább két hétig. Ha minden jól megy. Ha nem, akkor tovább.

Szóval a kamion jött, ezúttal jobbról, a párom vezetett, én az anyósülésen bóbiskoltam. A sofőr meg a saját kis kabinjában, abban a többtonnás monstrumban.

Pozitívum, hogy mivel nem voltan ébren nem emlékszem semmire, negatívum, hogy ez az állapot elég sokáig tartott.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a veséim, amikkel már volt gond az előző baleset miatt megúszták, sőt úgy nagyjából a belső szerveim is. Igaz pár bordám eltört, de az állítólag a légzsáktól. Van viszont ami nem járt ilyen jól, például a jobb kezem. Szilánkosra tört a könyököm és az alkarom, eddig kétszer műtötték, és szerdára vagyok kiírva a harmadikra. Mondanom se kell, jobbkezes vagyok, így az, hogy nem tudom használni eléggé megnehezíti az életem. Annak, hogy olyan sokáig nem jelentkeztem mégse ez a legfőbb oka. Mint írtam elég sokáig aludtam, lévén a másik dolog ami sérült az a fejem volt. Szerencsére elég keménynek bizonyult, de a hatalmas ütés és a koponyaműtét miatt, mert bevérzett az agyam, több mint két hétig mélyaltatásba voltam, utána meg nem igazán akaródzott felébrednem.

Összesen 5 hetet húztam le Ausztriában, utána úgy ítélték meg, hogy már szállítható vagyok. Azóta az itthoni ellátást élvezem, hát nem mondom, ez nem annyira kényelmes. És ennek semmi köze a nővérekhez, vagy az orvosokhoz, mert velük semmi bajom az égvilágon. De felszereltség és főleg a koszt!!!

Persze a balesetemnek vannak „pozitívumai” is, ne gondoljátok, hogy elment az eszem, érezzétek az iróniát a szavaim mögött. Például mostanában nem kell félnem az elhízástól, lévén nem érem el az ötven kilót se. Aztán nem kell költenem egy darabig fodrászra, mert hajam ugye egy szál se. Leborotválták az egész fejemet. Oké, annak a látványa eléggé sokkolt, és sokkol még most is, ha meglátom a tükörben. És… mivel az orrom oly mértékben zúzódott, hogy a lélegzésre nem igazán volt alkalmas kaptam egy újat. És be kell vallanom, az még tetszik is. A fájdalom alatt amíg gyógyult, meg úgyis aludtam, szóval még azt is megúsztam.

Nos ennyi lenne a helyzetjelentés. Ezt a nem egészen egy oldalnyi szöveget két nap alatt sikerült bepötyögnöm a gépembe, végre velem lehet, mert bal kézzel két ujjal elég hosszadalmas folyamat. És most, hogy sikerült eljutottam odáig, hogy ígéretük szerint ma délután a húgaim becsempészik a mobilnetjüket, az egyik figyel én meg gyorsan próbálom felrakni a blogra az irományom. Remélem sikerül. Fejezet is várható a héten, egy van készenlétbe, már javítgatom, de annak még kell egy-két nap, és az is, hogy újra nethez férjek. Állandóan ugyanis nem hagyhatják itt, már a laptopért is közelharcot kellett vívnom, és bevetni mindent.

Hát ennyi lenne, köszönöm mindenkinek aki aggódott értem, legfőképpen Bobbynak, aki e-mailben is próbálkozott, és továbbította a chatbe írt érdeklődéseiteket. Bevallom, nagyon jólesett, bár amikor olvastam hiányoltam pár embert, akikre titkon számítottam, de ez van, úgy látszik a történetem elveszette az érdeklődésüket.

Na jó, fáradok, lassan jön a vizit, úgyhogy pár nap és újra jelentkezem.

Dicta