2012. február 27., hétfő

58. Hagyományok…

(Kellan szemszöge)
Amint megérzem az ujjaim alatt a bársonyos bőrt automatikusan kinyitom a szemem. És mindjárt az is hiszem, hogy káprázik.
- Húh, a fenébe. Tény, hogy az este beleadtam apait-anyait, de azért ez kicsit gyors volt. Átaludtam kilenc hónapot? Cica, igazán felébreszthettél volna…
A kedvesem csúnyán néz rám, de nem tehetek róla eléggé meglepett, hogy kiderül, nem az ő arcát simogattam meg éppen, hanem egy kisbabáét. Hogy pontos legyek Liamét.
Morog valamit az orra alatt, de aztán a tekintetét azonnal a kicsi felé fordítja.
- Sssss, - emeli az ajkai el egy ujját. -  Ha szerencsénk van visszaalszik.
- Oké – suttogom, ahogy kérte. – De miért van itt?
- Elloptam – mondja szintén halkan.
- Tudod én bírom a kis krapekot, meg minden, de nem lehetne, hogy visszaviszed, aztán mi ketten tovább próbálkozunk, amíg össze nem jön egy saját?
A plafonra emeli a tekintetét, majd figyelmen kívül hagyva az ötletemet megszólal.
- Vigyáznod kéne rá pár percig. Nekem van egy kis dolgom…
Döbbenten bámulok rá, majd a kicsire. Már éppen megszólalnék, de sajnálatos módon nincs kihez, mert Anna eltűnt. A rám bízott személy viszont csöppet se álmosan bámul felém, a szája megremeg, amiről eszembe jut pár dolog. Először is, hogy minden jel arra mutat, sírni fog. Márpedig az tapasztaltam már, hogy apró termete ellenére elég nagy hangot tud kiadni magából. És ha ez bekövetkezik, akkor arra többen is fel fognak figyelni.
Mondjuk példának okáért a szülei. És ugye a Góliát elég hirtelen haragú tud lenni, a csemetéjét imádja, vagyis nagyon valószínű, hogy azonnal a keresésére indul. Na mármost, ha meglát minket így édes kettesben nagyon valószínű, hogy előkerül az ökle, és előbb üt és csak utána kérdez. Az pedig nem tenne jót az ábrázatomnak…

Már nyitja a száját, én pánikolok, de szerencsére eszembe jut, hogy mit hallottam a bátyámtól legutóbb.
- Tudod öcsi van erre egy biztos módszerem… – mondta, miközben az ugyan ilyen arcot vágó fiacskáját nézte, amikor náluk jártam.  
Végülis, ha Aaronnak bejött nekem miért ne?!
Óvatosan emelem fel a kis lurkót, próbálom magam ülő helyzetbe tornázni miközben a szemkontaktust egy pillanatra se szakítom meg vele.
- Oké kisöreg, és akkor most beszélgessünk az élet nagy dolgairól… - halkan duruzsolok neki, ő meg mintha értené mit mondok, nagyra tágult szemekkel néz rám. Éppen a legérdekesebb résznél tartunk, amire szerintem a korábbinál is jobban odafigyel, amikor Anna egyik pillanatról a másikra az ágyon terem. És persze szokás szerint azonnal le is szúr, amit nem értek.
Hiszen én csak őszinte vagyok?!
És hiába tiltakozik, mindenhol azt szajkózzák, hogy a korai felvilágosítás milyen fontos dolog.

Csak megforgatja a szemeit, majd elhelyezkedik törökülésben, elveszi a kezemből a kicsit és ő kezd el beszélni neki. Figyelem őket, elragadó látvány, ahogy az orrával a baba pocakját csiklandozza, az meg gurgulázó hangot ad ki magából. Órákig tudnám bámulni őket, de sajnos nem lehet, mert mennünk kell. Ma reggel még a szokottnál is szeszélyesebb, nem árulja el hova és miért, csak felszólít, hogy öltözzek, de persze gyorsan. Jobbnak látom megtenni amit kér, főleg, hogy azt ígéri odalenn elárulja miben mesterkedik.

(Anna szemszöge)
Alig múlt öt óra amikor villámgyorsan kiiktatom a telefonom ébresztőjét, szerencsére még éppen időben, így Kellan nem ébred fel rá. Óvatosan húzódom el mellőle és bújok ki az ágyból. Amint újra leengedem a baldachint felkapcsolom az éjjeli lámpát, és a fürdőbe indulok. Csak a legszükségesebbekkel foglalkozom, fogmosás, pár húzás a fésűvel a hajamon, majd gyorsan összefonom, nem szeretném, ha a kicsi megint belekapaszkodna. Kényelmes ruhába és egy vastag zokniba bújok, feljebb állítom a fűtést és útnak indulok. Kola felnéz, de valószínűleg még korainak tartja az időpontot, mert csak visszaejti a fejét a padlóra, és alszik tovább. Lábujjhegyen közelítem meg a babaszobát és a lehető leghalkabban nyitom ki az ajtót.
Odabent, ahogy azt már tegnap kiderítettem, egy apró kis fényforrás, egy mosolygó hold ad némi fényt, így annak és a folyosóról bevilágító lámpáknak a sugarában biztonságosan közlekedem. Az első amit kiiktatok az a bébiőrző, aztán közelítem csak meg Liam ágyát. Az apró kis emberke édesen alszik, valószínűleg valami nagyon szépet álmodhat, mert az arcán békés mosoly látszódik. A zsebeimbe tömöm azt, amire sejtésem szerint szükségem lehet, cumisüveg teával, egy plusz pelenka, popsi-törlőkendő, majd óvatosan emelem ki, és indulok vissza a második emeletre. Ahogy elhaladok a szülei hálószobájához vezető ajtó mellett hangokat hallok, amik arra késztetnek, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjek innen.

Csak akkor érzem biztonságban magam, amikor már elérem a szobámat, hallgatózom kicsit, de semmi jele, hogy követtek volna, sőt, ha jól sejtem jó darabig nem is fognak még. Az ágyra szeretném helyezni édes terhemet, aki valószínűleg megérezte, hogy valami történik körülötte, mert a pillái meg-megrezdülnek. Gondolva arra, hogy a sötétség megijesztheti elhúzom a baldachint, lerakom a monstrum közepére, majd én is mellé mászok. Óvatosan takargatom be a paplanommal, mert arra sajnos nem gondoltam, hogy elhozzam az övét. A kedvesemhez közeli oldalon a biztonság kedvéért odarakok pár párnát, nem szeretném, ha véletlenül eltalálná, mert tapasztaltam már, hogy álmában sokat mocorog.
Nem tudom mennyi ideig bámulom a bájos babaarcot, teljesen megfeledkezem az időről, annyira lenyűgöz. Ahogy már vártam, mintha csak érezné, hogy figyelem lassan kinyitja a szemecskéit, a tekintete összekapcsolódik az enyémmel, majd mintha megnyugodna attól, hogy nem egy vadidegen van mellette, újra le is csukódik.
Az ujjaim automatikusan indulnak meg felé, óvatosan megsimogatom, és kis hijján szívinfarktust kapok amikor az arcának másik oldalán is megjelenik egy kéz. Kellan döbbenten bámul ránk, hallom, hogy mond valamit, de nem figyelek rá, az köt le, hogy Liammal minden rendben van-e. Miután kiderül, hogy igen, sőt láthatóan se az utazás, se mi ketten nem zökkentettük ki az alvás utáni vágyából megnyugszom, és eszembe ötlik, hogy nem is olyan nagy baj, hogy a kedvesem felébredt. Sőt, kifejezetten hasznomra válik, mert így legalább zavartalanul láthatok neki a teendőimnek.  

Talán kicsit túlságosan is gyorsan hagyom kettesben őket, de eszembe jut, hogy még mennyi mindent kell elvégeznem, így visszaszorítom a lelkiismeret furdalást és villámgyorsan beveszem a konyhát. Szerencsémre, ami sejtésem szerint nem véletlen, Tara mindent előkészített, így alig negyed óra múlva már indulok is vissza. Már a folyosón hallom a monoton duruzsolást, Kellan annyira belefeledkezett a kicsi szórakoztatásába, hogy azt se veszi észre, hogy bejöttem. Igaz, én se sietem el leleplezni magam, megállok takarásban és hallgatózom.
-… tudod kisöreg, vannak bizonyos szabályok, amiket jó, ha az eszedbe vésel. Ilyen például, hogy nem bántjuk a lányokat. Soha. Oké, egy-egy makacsabb fajtánál egy kis hajhúzogatás még megengedett, de szigorúan csak addig, amíg nem kerülsz iskolába. Ott már nem. Higgy nekem, tudom miről beszélek, sokkal kifizetődő, ha udvarias vagy velük. Valamilyen furcsa oknál fogva ők egészen mások, mint mi. Képtelenség őket kiismerni. Egyet jól jegyez meg, ha egy lány azt mondja neked, hogy nincs semmi baja, akkor az száz százalék, hogy igenis van. Olyan bonyolultak. – Kis hijján felnevetek, a tenyeremet a számra tapasztom, nehogy megtegyem. – Példának okáért itt van mindjárt a keresztanyád. Egyszer olyan, mint egy édesen doromboló kiscica, aztán meg úgy fúj rám, mint egy dühös tigris…

Mi a frászkarikának hasonlít engem mindig macskákhoz?

Nem tűnődöm el hosszan ezen, inkább figyelek.
-… de persze, akármilyen szeszélyes is azért én imádom. Főleg amikor olyan dolgokat művel, mint például az éjjel. Tényleg, erről még nem is beszéltem neked. Tudod, minden ember előbb-utóbb talál magának egy társat. Jobb esetben az ellenkező nemből, de előfordul az is, hogy nem. De ezt inkább hagyjuk. Szóval, ha megtörtént a csoda, és megszerettétek egymást, nagyon fontos, hogy úgy bánj vele, mint egy törékeny kis virággal. Érezze, hogy fontos neked, légy vele kedves, és hidd el nekem, meglesz az eredménye. És az az eredmény, ha jó a partner csodálatos tud lenni.
Óvatosan lesek ki a takarásból, ahogy sejtettem már megint emelgeti a szemöldökét. Szó se róla lenyűgöző látványt nyújt a lámpafényben megcsillanó meztelen felsőtestével és azzal az átszellemült arccal, ahogy a kicsire néz. És viszont, ő is úgy bámul fel rá, mintha értené minden szavát.
-… és ha már jó ideje csókolóztok, akkor előbb-utóbb tovább akartok lépni, és akkor következik a sze…
Na most van az a pillanat amikor úgy érzem, közbe kell lépnem.
- Kellan Lutz ki ne merészeld mondani… - bújok elő, és mászok fel az ágyra.
- Mit? – néz rám ártatlanul és némiképp meglepődve.
- Az esz betűs szót – válaszolok azonnal.
- De miért ne? Mi a baj azzal, ha beszélek neki a sze…
- Kellan – nézek rá figyelmeztetően, de már későn.
-…relemről?
Szinte azonnal érzem, hogy elvörösödöm, oké, kicsit szégyellem magam amiért nekem valami egészen más jutott az eszembe erről a kezdésről.
- Vagy te melyikre gondoltál? – kérdezi, és olyan csibészesen mosolyog, hogy tudom, ő is csak az utolsó pillanatban változtatott. Válasz helyett átveszem tőle a kicsit, aki valóban meglehetősen éber, és legnagyobb örömömre szemlátomást az én karjaimban is jól érzi magát.
- Nos, ma stór – becézem, - Kellan bácsi valóban igazat mondott. De ha jól sejtem némiképpen egyoldalúvá tette a dolgokat, úgyhogy most én is ellátlak némi útravalóval. Először is jól jegyezd meg, bár még van addig egy kis időd, amíg erre kerülne a sor, de ha eljön, akkor mindig hajtsd le magad után a wc ülőkét. Ez nagyon fontos. Sok szidástól és veszekedéstől megkímélheted magad. Aztán, ne tedd a lábad az asztalra, az nem arra való. Soha ne hagyd szerteszét a koszos zoknijaidat, mert az elég illúzióromboló, és a legfontosabb, soha ne félj megvalósítani az álmaidat. Az anyukád, az apukád és én is segíteni fogunk, mert mind nagyon-nagyon szeretünk téged.

Felemelem a fejemet, a tekintetem azonnal összetalálkozik Kellanével, aki olyan érdekesen méreget, hogy attól zavarba jövök. Próbálok találni valamit, amivel elterelhetem a figyelmét, és mivel leesik, hogy jópár perce feljöttem már meg is találom a megfelelőt.
- Kellan segítened kell – felelem neki, és ez valóban így van.
- Miben? – kérdezi kíváncsian, de jobbnak látom, ha inkább megmutatom neki, mint hogy elmagyarázzam.
- Majd lent elmondom, csak siess – felelem, és már kászálódok is lefelé. Szerencsémre nem akadékoskodik, bár amikor már harmadszor próbálom gyorsabb mozgásra ösztönözni, közelebb hajol Liam füléhez, de így is értem amit mond neki.
- Látod, erről beszéltem. Folyton parancsolgat.  
- Nem parancsolgatok – vágom rá azonnal.
- Utána meg letagadja… - folytatja.
- Jaj, Honey ne csináld már, ha odaég a reggeli nekem annyi… - morgok, ami végre beválik, mert belelép a papucsába és int, hogy indulhatunk. Kis menetünkhöz persze azonnal csatlakozik Kola is, gondolom az étkezés emlegetése neki is felkeltette a figyelmét.

(Kellan szemszöge)
Ülök a konyhapult előtt egy széken, karomban a csöppséggel és figyelem, hogy Anna villámként cikázik keresztül a konyhában. Sőt, mondhatni gömbvillámként, mert egy-egy helyre többször is visszatér. Sőt, ismétlődően.
Sütő, tűzhely, pult, mosogató. Sütő, tűzhely, pult, mosogató.
Szinte beleszédülök a látványba, Liam valószínűleg már nézni se bírja amit művel, mert szép csendesen elszundikált. Úgyhogy itt az ideje, hogy kiderítsem, mit is keresünk ezekben a hajnali órákban idelent, és főleg hármasban. A kérdésemre anélkül, hogy egy kicsit is lassítana magyarázni kezd.
- Tudod, vannak bizonyos ír hagyományok, a keresztelőre illetve a keresztszülőségre vonatkozóan. Ilyen, hogy ezen a napon a keresztanya dolga elkészíteni az Ister Fry-t, a hagyományos ír reggelit. A csudába, a bread… - nyög fel hangosan, majd hatalmas sóhajjal egy tepsit vesz ki a sütőből. Megnyomogatja a rajta található cipó tetejét, és elégedetten mosolyog. – Tökéletes.
- De miért? – kérdezem, mire felém néz, rám, majd a kicsire, aztán folytatja.
- Azért, hogy bebizonyítsam, alkalmas vagyok a feladatra, és ha arra kerülne a sor és valóban nekem kéne gondoskodni a kicsiről, akkor el tudom látni. Ugyan ezen okokból kell majd nekem tisztába tennem és felöltöztetnem indulás előtt.
- Még jó, hogy etetni nem tudod – viccelődöm, de nem értékeli a humorom. Helyette csak nekiáll megforgatni a serpenyőben sülő töménytelen kolbászt, sonkát. Én meg még mindig nem értek valamit. – Te Cica, és miért kellett ehhez ellopni a babát?
- Az is egy próbatétel. A hiedelem szerint a gonosz a keresztelés előtt utolsó reggelen eljön, mégegyszer megkörnyékezni a kicsit, hogy magával csábítsa. De ha nem találja a saját ágyában, bosszúsan visszamegy – mutat a fejével a padló felé.
- Hát ez hülyeség – tör ki belőlem. Ő is felnevet, szemlátomást ossza a nézetemet.
- Igen az, de mint mondtam, ez csak babona. De évszázadokig ezt tették, és a nagyszüleim és Brian tisztelik a hagyományokat. Én még jól is jártam. Merthogy a keresztszülőnek a saját ágyába kell elhelyeznie a babát. Nagymama mesélte, hogy Kirk bácsi annak idején kétutcányira cipelte hajnalban Isaacet, mert annyira lakott a házuktól.
Mosolyog, én meg arra gondolok, ez az első, hogy ez előfordul olyan esetben, ha szóba kerül az apja. Igaz emlékezve a tegnapi kitörésére, nem csodálom.

- A mai, modernebb felfogás szerint, ezzel bizonyítom a rátermettségem, hogy képes vagyok megvédeni, akár a saját szüleitől is. Ezért kellett ilyen korán, és főleg csendben kicsempésznem. Bár szerintem, ők ma azt se vették volna észre, ha csoszogva közlekedem – kuncog fel. A kérdő tekintetem láttán pajkosan néz rám, majd látva, hogy a kicsi alszik folytatja. – Azt hiszem eljött az az idő, amikor már szabad nekik… - nem fejezi be, de a cinkos pillantásából sejtem mire gondol. És ennek hatására, és főleg, mert ebben a percben az emlegetettek belépnek az ajtón, mindketten nevetni kezdünk.

- Mi a jókedv tárgya? – kérdezi a Góliát, de meg se várva a választ, már folytatja is. – És hol a fiam?
- A fiunk – javítja ki Mary, de ő is kutatva néz körbe, mert nekik háttal ülők, így nem látják mit, illetve kit tartok a karomban.
- Itt - felel helyettem Anna, és mellém lépve megsimogatja a pici arcát. Mind körém gyűlnek, látom, hogy nem igazán lepődnek meg, sőt, mintha kifejezetten örülnének a dolognak.
Mary azonnal kiveszi a kezemből a kicsit, aki nem hoz rám szégyent, még csak fel se ébred.
- Nagyszerű, és hogy áll a reggeli? – kérdezi a büszke apa, de nem látom rajta, hogy aggódna a miatt, hogy valami ne lenne rendben.
- Csak a tojást kell megsütnöm és minden készen van – feleli a kedvesem. – Két perc és tálalok, talán szólni kéne a nagyiéknak és Taráéknak is.
- Már itt is vagyunk, - telik meg végszóra a konyha mindkét irányból.
- Nagyszerű, foglaljatok helyet – terel Anna mindenkit befelé, és meglepődve látom, hogy szemlátomást azért izgul egy kicsit. Felrak egy serpenyőt a láng fölé, majd két kancsóval egyensúlyozva megcélozza az ebédlőt. Én is megragadok két hatalmas tálat és megyek utána, gondolván, hogy segítek neki, de amikor meglát döbbent tekintettel néz rám, és szinte azonnal kiveszi a kezemből őket. Nem igazán értem, de mire rákérdeznék már a konyhában terem, és tükörtojást süt elmélyülten. Úgyhogy folytatom a bepakolást.
Odabenn halk sustorgás folyik, de amint belépek mind elhallgatnak. Ez is furcsa, de végülis ebben a házban, sőt ebben a családban van pár dolog, ami nem a megszokott.
Mikor minden az asztalra kerül Anna ahelyett, hogy helyet foglalna kimenekül, én meg nem értem mi a baja, úgyhogy követem.
- Mi nem ülünk le? – kérdezem, bár őszintén szólva a viselkedésétől eléggé görcsbe rándult a gyomrom, és csöppet se vagyok éhes.
- Majd ha végeztek – feleli és végre rám néz. – Ez is a hagyomány része, ezért is nem szóltam Sarahéknak és Sandyéknek se. A szülők és a nagyszülők joga eldönteni alkalmas vagyok-e a feladatra. Mivel Brian árva, a szülei még gyermekkorában meghaltak, Mary pedig soha nem is ismerte őket, intézetben nőtt fel, nagymamáék és Taráék látják el ezt a feladatot. Ők úgyis gyermekeikként szeretik őket.
Hirtelen elcsendesül, kissé zavartan bámul az ajtó felé, és a szája szélét harapdálja.
- Ne izgulj már ennyire – lépek mellé és ölelem magamhoz. – Istenien főzöl, megnyalják mind a tíz ujjukat utána.
Hálásan simul hozzám, nekem meg, ha már ilyen közel van, eszembe jut valami.
- Tartozol nekem – mondom, mire megemeli a szemöldökét, a szemébe kíváncsiság költözik. – segítettem neked.
- Igen – feleli engedelmesen. – És mit szeretnél cserébe?
- Hát kezdetnek mondjuk a reggeli csókomat.
Elmosolyodik és lábujjhegyre állva szorítja a száját az enyémre. Annyira belefeledkezünk egymásba, hogy az se tűnik fel, hogy nem vagyunk egyedül.
- Héé, én elhiszem, hogy éhesek vagytok, de azért nem kéne mindjárt felfalnotok egymást. Tele a hűtő… - Brian áll az ajtóban, mellette a felesége, aki oldalba böki, de ő is csak mosolyog.
- Csak volt egy kis bepótolnivalónk – felelem, majd nem tudom megállni, hogy hozzá ne tegyek még valamit. – Nem mindenkinek volt ma olyan szerencséje, hogy ébredés után akadt pár szabad perce…
Anna felkuncog mellettem, Mary fülig vörösödik, sőt még a férje is zavartnak tűnik. Aztán nagyot nyel, azonnal összeszedi magát, és nevetve szólal meg.
- Majd ti is megtudjátok, ha… – hirtelen elhallgat, nem kétlem mit akart mondani, de gondolom eszébe jutott a tegnap reggel, így módosít –… külön kell töltenetek egy hónapot. Na, de nem is ez a lényeg, ideje bejönnötök, – mondja mire Anna megremeg, de aztán felemelt fejjel indul el, én pedig követem.  

És pár perc múlva nagyra tágult szemekkel, csodálkozva állok a meglepettségtől.

(Anna szemszöge)
Be kell ismernem nem is hittem volna, hogy ez az egész ennyire fontos lesz számomra. Bár tudom, hogy a feladatoknak nincs jelentősége, mert ha valami nem sikerülne akkor se vonják vissza a szavukat, de mégis meg akarok felelni. Bizonyítani akarom, hogy érdemes vagyok erre a megtiszteltetésre, bár reménykedem abban, hogy soha nem kell majd átvennem Mary vagy Brian helyét a családjukban. Elég tragédia történt már körülöttük, több emberöltőre is elég.

Csak Kellan közelsége tud kizökkenteni egy időre, mert bevallom, izgulok. De elég hozzáérnem és az agyam szokás szerint azonnal csak rá koncentrál. Annyira megnyugtató, az, hogy itt van velem, ki is használom az alkalmat, és amikor Brian az ebédlőbe hív bár egy másodpercnyi késéssel, de megragadom a kezét, és együtt állunk a „bírák” elé. Amit, mint kiderül jól is teszek. Nem kerüli el a figyelmemet az a cinkos pillantás, amit a hat szemben ülő vált egymással, csak először még nem értem miért. Szokás szerint, és gondolom mivel ő a korelnök, nagyapa veszi át a szót.
- Nos, mindannyian tudjuk miért vagyunk itt. Kislányom Mary biztosított bennünket, hogy a kicsi időben elhagyta a szobáját, arról pedig mi magunk is meggyőződhettünk, hogy a főzéssel sincsenek gondjaid. Már csak az öltöztetés van hátra, de nem kétlem, hogy abban is helyt fogsz állni, így semmi akadályát nem látjuk annak, hogy te légy Liam keresztanyja.
Egy halk sóhaj bukik ki belőlem, mire nagymama felkuncog, szemmel láthatóan élvezi, hogy izgultam. Megnyugodva köszönném meg a lehetőséget, de mint kiderül a kis beszédnek még nincs vége.
- Van azonban itt valami – szólal meg a büszke apa. – Jól végiggondolva be kellett látnunk, hogy talán kissé elhamarkodottan döntöttünk. Talán mégse rakhatunk ekkora terhet a válladra, amit a keresztszülőség jelent.
Elakad a lélegzetem. Most akkor mi van? És miért gondolták meg magukat, ha azt mondták mindent jól csináltam? Hát mégse tartanak érdemesnek? Mégse kellett volna segítséget kérnem Kellantől... igen, biztosan ez miatt gondolták meg magukat. Mert nem egyedül tettem a dolgom.
- Liam mégiscsak fiú, - szólal meg Mary is – ha egy kicsit is az apjára üt, szigorú kézre lesz szükség a nevelésénél, és ezzel egy férfi talán jobban boldogul.
Csalódottan nézek a barátnőmre, fáj, hogy ezt éppen ő mondja. Ő, aki mindigis az egyenjogúságról papolt.
- Igazándiból azt hiszem a tökéletes személyt erre a feladatra éppen neked köszönhetjük – folytatja, és most már nem értek semmit. Aztán látva a pillantását, leesik, és egy másodperc múlva ki is derül, hogy a sejtésem igaz.
- Mivel végülis az eddigi feladatokban úgy is igénybe vetted a segítségét, úgy igazságos, ha kiterjesztjük a felkérést. Tehát, khm… - köszörüli meg a torkát Brian – Kellan, ezúttal ünnepélyesen megkérünk, hogy legyél a fiunk keresztapja és állj oda te is Annával a pap elé a keresztelőn.

Az örömöm nem ismer határokat. Mert egyrészt mégse vonják vissza a keresztanyaságomat, másrészt, az, hogy a kedvesemet kérik fel azt jelenti, hogy valóban megkedvelték, és látják milyen értékes, jó ember ő. Felé pillantok, látom, hogy az szája is tátva maradt a döbbenettől. Aztán sietve becsukja, de zavartnak tűnik. Nekem meg az jut eszembe, lehet, hogy azt gondolja rá akarunk erőltetni valamit, amihez nem fűlik a foga. De hamar kiderül, hogy tévedek.
- Anna, a hagyomány szerint mi a dolga a keresztapának? – néz rám kérdőn, a fülemhez hajolva, mire mosolyognom kell. Elég beszédes az arca, szerintem próbatételek sokaságát képzeli maga elé, amiken majd át kell esnie. Bár nem tűnik úgy, hogy aggódna miattuk. Csupán csak kíváncsi.
- Igazándiból már csak egy dolog maradt, és arról szívesen lemondok a javadra. Illetve, hogy pontos legyek van több is, de az öltöztetést és, hogy a keresztelő alatt tartsam a kicsit magamra vállalom.
- És akkor mi lesz az én dolgom? – kérdezi újra.
- Utána neked kell meginnod az áldomást a baba egészségére.
- Oké – vigyorogja el magát. – Az menni fog… - a következő pillanatban a többiek felé fordul, és ünnepélyes arccal, komoly hangon kezd el beszélni. – Örömmel elfogadom a megtiszteltetést, hogy a fiatok keresztapja lehetek.

Pár percnyi örömködés, ugratás után aztán szétszélledünk. Mindenki megy a dolgára, Brian az istállókba, Mary a kicsivel a babaszobába, Tara a konyhába, Patrick gondolom a házukba, amit csak kb. ötven méter választ el a főépülettől. A nagyszüleim velünk maradnak, és jót beszélgetünk, amíg a többiek le nem érnek, és csatlakoznak hozzánk. A reggeli oldott hangulatban telik, utána pedig kezdetét veszi a készülődés.
És ez az ami bizony nehezemre esik. Illetve csak egy része…

(Kellan szemszöge)
Azon, hogy felkérnek a kicsi keresztapjának szó se róla először eléggé megdöbbenek. Még soha senki se állított ilyen feladat elé, és úgy, hogy tudom számukra ez nem csak egy hangzatos jelző, kicsit parázom is a felelősségtől. De elég egy fél pillanat, és az agyamon végigfut micsoda lehetőségeket rejt ez magában.
Először is, ez örökre összeköt majd Annával. Lesz egy közös keresztfiunk. És ez bizony nagyon is kedvemre való. A szülők kedves emberek, ezzel nincs problémám. Gondolom a kedvesem nagyszülei is jónéven veszik majd, mert Briant amennyire látom családtagnak tekintik. Úgyhogy egyetlen negatívum van csak, mégpedig az, hogy nem tudom mit kell ezért tennem. Amikor Anna elárulja, hogy gyakorlatilag nem több mint pár pohár ital elfogyasztása vár rám csupán, megnyugodva és örömmel mondok igent. Igaz valószínűleg akkor is megtenném, ha tüzes karikákon kéne átugranom, mert a mellettem álló szeméből olyan reménykedés sugárzik. Szerencsére gyorsan felváltja az öröm, ami nem is tűnik el onnan egész reggeli alatt.
Sőt, miután végeztünk az evéssel és visszatérünk a szobánkba olyan csókot kapok, hogy attól félek felgyullad a kandalló lángja is.

Sajnálatos módon nincs időnk arra, hogy valami másba is belekezdjünk, mert Kola jelzi, hogy ideje kivinnem. Odakint mintha az időjárás is tudná, hogy jeles napra virradtunk, hétágra süt a nap, a hó csak úgy szikrázik a sugarai alatt. Pár perc múlva már újra az emeletre tartok, életemben először kicsit dühös vagyok a kutyámra miatta ugyanis lekéstem a lehetőséget, hogy együtt zuhanyozhassak a kedvesemmel. Már a tükör előtt áll egy nagyon is csábító fehérneműben és a haját igyekszik valami számomra bonyolultnak tűnő módon feltűzni.
Megint csak egy csók erejéig könyörül meg rajtam, aztán felszólít, hogy igyekezzem. Eleget teszek a kérésének, már megborotválkozva lépek be a szobába, ahol felettébb bosszankodva a ruhája zipzárját igyekszik éppen felhúzni. Egyszerűen gyönyörű, a térdig érő ruha követi a testének minden domborulatát, és annak ellenére, hogy se egy hasíték nincs rajta, és még a nyakkivágása is illedelmes iszonyat szexisen néz ki. Mögé lépve segítek, és nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg a nyakát. Bár amikor felém fordul feltűnik a szemének bársonyos árnyalata azonnal hátralép egyet.
- Sietnünk kell, öltözz gyorsan – és már ad is a kezembe egy inget, amit még életemben nem láttam.
- Ez nem az enyém – felelem kapásból, mire zavarba jön.
- De igen.
- De… – aztán leesik. – Csak öltönyről volt szó.
- Igen, de ez annyira illett hozzá. – A száját rágcsálja, majd halkan szólal meg. – Pont olyan színű, mint a ruhám.
Jobban megnézve tényleg, és amikor felfedezem a kikészített öltönyt látom, hogy annak az árnyalta is megtalálható az övén. Tetszik ez az összeöltözősdi, az már kevésbé, hogy találok még egy új övet, nyakkendőt, cipőt sőt még zoknit is. A kaput az teszi be, amikor felfedezem a szövetkabátot.
- Anna… - nézek rá szigorúan, mire megtorpan, mert már készült meglépni.
- Jó, tudom. Kicsit túlzásba vittem – néz vissza bűnbánóan, és már megint rezegteti a szempilláit. Le akar venni a lábamról. És a következő mondatával sikerül is. – De megőriztem minden számlát.
Csak bámulok rá, egyszerre tűnik zavartnak és kérlelőnek, úgyhogy megadom magam. Intek neki, hogy jöjjön közelebb, amit tétovázás nélkül meg is tesz.
- Szeretlek – súgom neki. – De legközelebb nem engedlek egyedül Armanihoz.
- Oké. - Mondja hozzám simulva, miközbe huncut mosollyal néz fel rám. – Hugo Bosshoz mehetek?
- Bestia – rántanám magamhoz, de kicsúszik a kezeim közül.
- Nem lehet, gyere, dolgunk van.
Nagyot sóhajtok, de sietve felöltözöm és rövidesen követem. A babaszoba szokatlanul népesnek tűnik. Most is itt van mind a négy idős ember, persze a szülők és csatlakozott még a társasághoz Sarah és Colin illetve a lakótársaim is. Zacknek mondjuk biztosan muszáj, mert a fényképezőgépből ítélve már itt is fotózni akar. Sandy kezében felfedezek egy apró videokamerát, így annak ellenére, hogy nekem jut a munka kisebb része én is izgulok.
Anna bezzeg nem, vagy nagyon jól titkolja. Mert teljesen természetes mozdulatokkal veszi ki a babát az ágyából és helyezi a pelenkázóra. Most már minden tétovázás nélkül rakja tisztába és ad rá egy hófehér apró kis szmokingnak látszó ruhácskát. Aztán a sapka, majd egy vastagabb overallszerűség következik.
- Kész – mondja végül és miután kezébe vette Liamot kérdőn néz Maryre. Ő csak bólint, majd int a férjének, hogy vegye át a kicsit.
- Tökéletes. Brian, vidd ki légy szíves, idebent túlságosan meleg van így neki. Akkor öt perc, vegye fel mindenki a kabátját és induljunk.
Mindketten visszamegyünk a szobánkba, kicsit aggaszt, hogy csak egy a ruhájával megegyező kabátkát vesz magára, de hiába nógatom, arra hivatkozik, hogy úgyis a repülőgéppel megyünk, és a be- és kiszállás alatt nem fog megfázni.
Együtt lépkedünk le a lépcsőn, pont akkor érünk az első emeletre amikor Inez nagyi is felbukkan.
- Kislányom, nem felejtettél el valamit? Kicsit hiányos az öltözeted.
- De nagyi… - Anna furcsán bűntudatosnak tűnik, és már megint a száját harapdálja, ami egyáltalán nem jellemző rá.
- Nem erről volt szó… ugye tudod, hogy… - sajnos a mondat végét már sose fogom megtudni, mert Anna közbevág, és írül kezdenek el beszélni. Azt persze nem értem, hogy mit, de abból a duzzogó arcból amivel végül visszafordul azt sejtem, hogy csak meggyőzte, hogy kell a kabát is.
- Mi menjünk, - néz rám, - a többiek szerintem már lent várnak. Anna mindjárt jön.
Türelmesen várunk, valahogy mindenki izgatottnak tűnik, halkan beszélgetnek, én a lépcsőt figyelem, mikor bukkan fel. Már éppen felmerül bennem, hogy visszamegyek érte amikor Brian viharzik le.
- Ejnye ez a lány, de sokáig van – néz felfelé a nagyi.
- Az első emeleti lépcsőfordulóban áll. – Nevet fel az éppen érkező. – De nem is tudom, szerintem azt fontolgatja, hogy visszafordul.
- Anna Mc’Gee, gyere le azonnal. – Néz felfelé azonnal az idős asszony. – Mindenki rád vár. Micsoda dolog ez.
- Igen nagymama – hallom a hangját, majd ezzel egyidőben a cipősarkának kopogása is felhangzik.

Azonnal a hang irányába fordulok, majd ma már másodszor, megint tátva marad a szám.

2012. február 23., csütörtök

57. A „név” kötelez… 2. rész

(Kellan szemszöge)
Esküszöm ettől a nőtől ki fog hullani az összes hajam. Vagy minimum megőszülök.

Amikor beléptem a szobánkba nemrég még úgy nézett rám, hogy kis hijján megfutamodtam. Aztán egy perc múlva már kezes báránynak tűnt, újabb perc és vadmacskaként csókolt, most pedig mint egy agyafúrt… nem is tudom mi, vezet lefelé és közben roppant elégedett arcot vág.
Csak tudnám mit találtak ki? Mert, hogy valamit igen, ebben egészen biztos vagyok.

A nappaliban még mindig ott ülnek mindhárman, az érkezésünkre felkapják a fejüket, a két lány pedig összenéz.
- Nem azt mondtam, hogy maradjatok a szobátokban? – próbál szigorú arcot vágni Inez nagyi, kevés sikerrel. – Veled édes fiam, még külön számolok…
- De hát én azt tettem amit kérni tetszett – vágom rá, de aztán jobbnak látom inkább eltűnni a szeme elől, és meghúzódom a kanapé egyik sarkában.
- Nagymama, nagypapa – szólal meg a kedvesem. – Elnézéseteket kérem, amiért az előbb kicsit elragadtattam magam. Egyet kell értenem Kellannel – ül mellém és fonja össze az ujjainkat – hálásnak kell lennem, amiért mindannyian ennyire a szíveteken viselitek a sorsomat, és vigyázni akartok rám.
Csodálkozva nézek rá, azonnal felfogom, hogy a szavaival főleg engem akar fényezni, és ez több mint jólesik.
- Újra köszönöm a repülőgépet, belátom, hogy nagyban megkönnyíti majd az életem, és természetesen szükségem lesz emberekre, akik elboldogulnak vele. Az, hogy a pilóták képzett testőrök bizonyára rendkívül jó dolog, mindazonáltal… – érzem, hogy hamarosan következik a csattanó, és nem is kell sokat várnom. – … az állandó jelenlétüket az életemben köszönettel visszautasítom.
- Na azt már nem – pattan fel Shane papa és rendkívül dühösen néz. – Ez a kérdés már el van döntve. És nem is fogunk rajta változtatni.
- De igen – szólal meg Sarah, mire minden szempár felé fordul. – Sajnálom nagypapa, de ez nem történhet meg.
- És aztán miért nem? – jön a kérdés azonnal.
- Azért – ölti fel a lány a lehető legügyvédnősebb arcot, amit csak valaha láttam – mert annak beláthatatlan következményei lennének.
- Mire gondolsz? – kíváncsiskodik az idős hölgy, jóval higgadtabban a férjénél, mire a válasz nem késik.
- Arra, hogy az Államokban egy kisebb csoportot kivéve, senki se tudja, hogy kicsoda Anna. Akik igen azok viszont nagy valószínűséggel vagy nem olvasnak bulvárlapokat, vagy tudják, hogy jobb, ha nem beszélnek. A külvilág felé tehát ő egyelőre csak Robert Pattinson barátnője…
- Elég baj az – hangzik az idős férfi felmorranása, amit elégedetten veszek tudomásul.
-… szóval, - fojtja belé Sarah egy pillantással a szót – Anna csak Rob barátnője – mutatja az idézőjeleket a levegőben – és mint ilyen furcsa lenne, ha egyik pillanatról a másikra megjelenne két testőrrel a nyomában. Azonnal felvetődne a kérdés, miért is kell az neki. Kezdődnének a találgatások, ki fenyegetheti, hogy védelemre van szüksége, és vajon milyen okból. Az újságírók eddig nem jutottak el rajta keresztül hozzátok, de hamarosan ez is bekövetkezne.
- És? Az talán olyan nagy gond lenne? – zsörtölődik az öreg sértődötten, majd hallva a következő mondatot az arcára döbbenet, majd fájdalom költözik.
- Igen. De nem azért amire te gondolsz, nyugodj meg Shane papa.
- Senathair, - szólal meg Anna is mellettem, és a hangja őszintén cseng. – Annak ellenére, hogy mennyit veszekedek veled, én büszke vagyok arra, hogy Mc’Gee vagyok, kérlek hallgasd végig Saraht.
- Igen, még nem fejeztem be – veszi vissza a szót az említett. – Amikor megtudtam, hogy mit terveztek, mármint a testőröket, azonnal beugrott, hogy ebből még gond lehet. Hála annak a lehetetlen záradéknak, ami ellen megjegyzem én már akkor is tiltakoztam, hiába Anna a törvényes vezetője a M.I.C.-nek elseje óta, a részvények mint tudjuk csak a születése napján kerülnek a nevére.
- És? – mind feszülten figyelünk, szemlátomást a két lányon kívül velem együtt senki se tudja, mire akarnak kilyukadni.
- A tegnapi értekezleten világosan látszott mire számíthatunk. Az ott résztvevők, bár sejtették, hogy az unokád ezután nagyobb szerepet vállal a vezetésben, és te némileg háttérbe vonulsz, mégis nehezen vették ezt tudomásul. Szerinted a részvényesek hogyan reagálnának? Sőt tovább megyek. Hogyan fognak reagálni? Anna nem sok jóra számíthat, amint kiderül a dolog. És amíg nincs a kezében a teljes hatalom nem kéne ennek kitennünk. Éppen elég lesz majd akkor.
Néma csend áll be a szobában, én próbálom felfogni a dolgokat, és már éppen rákérdeznék arra ami foglalkoztat, de Brian megelőz.
- Sarah, kislány arra célzol, hogy páran megpróbálják majd kigolyózni…
- Hát, eléggé leegyszerűsítetted, de igen. Gondoljatok bele. Egy több milliárdot érő cég hirtelen egy huszonöt éves nő kezébe kerül. Fel fog bolydulni mindenki. A részvényesek, a tőzsde, a konkurencia. Mindenki. Anna színre lépését alaposan meg kell tervezni.
- Mit javasolsz? – kérdezi Inez mama, és elgondolkodva néz a két lányra.
- Maradjunk az eredeti tervek mellett – vágja rá Sarah. – Pár perce beszéltem Steve Cornerrel.
A név nekik ismerős lehet, és amikor meghallom a neve elé illesztett kis szócskát már én is tudom ki ő. Elég jó hírű és befolyásos ügyvéd, és abból, hogy így szombat délután elérhető a család számára, leszűröm, hogy régi lehet a kapcsolatuk vele.
- Dr. Corner egyetért velem. Anna a következő hónapokban ismerkedjen meg a cég felépítésével, tanuljon és amennyiben szükséges, belátása szerint intézkedjen. Ahogy eredetileg is terveztük. A születésnapján megtartjuk a partyt, és bejelentjük, hogy hivatalosan is átadtál neki mindent, ő a teljes jogú tulajdonos, visszavonhatatlanul. Másnap megjelenik a cikk a New York Timesban és az igazolja majd a hozzáértését, és, hogy már régóta ő irányít. És akkor már senki se tud tenni semmit. Illetve biztosan próbálkozni fognak, de jogilag már védve lesz.
- De… - tiltakozna Shane papa, de aztán egy szó nélkül csukja be a száját és préseli össze szorosan.
- Tudom, hogy csak jót akartál – ül le mellé a kedvesem barátnője – és hidd el nekem, én se venném a szívemre, ha bármi baj érné. Éppen ezért kompromisszumot ajánlok.
Anna úgy szisszen fel, mint akit megcsípett valami, és látom, hogy összehúzott szemekkel várja mi következik.

(Anna szemszöge)
Amikor a barátnőm még odafenn a szobámban elárulta, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha hirtelen két testőrrel kezdenék járkálni, ami ellen élénken tiltakozik minden porcikám, szinte ujjongtam, mert tudtam, hogy ez az az indok, ami ellen Shane papa se emelhet kifogást. Mert a cég érdeke nagyon is fontos neki.
Már éppen kezdenék megnyugodni, amikor a barátnőm hirtelen új ötlettel áll elő. És én valahogy érzem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondani fog.
- Először is egy kérdés, - kezdi. - Nagypapa az új gép mire készül el? 
- Ha nem lesznek különleges kívánságaik, - int felénk a fejével - akkor február végére.
Még a szám is tátva marad. Akkor már jó ideje elkezdhette a szervezkedést. Még jó, hogy így egy hónappal a vége előtt legalább szólt…
- Nagyszerű, tehát az új emberek jelenléte akkortól válik szükségessé.
Csöppet se tetszik ez nekem. Sarah mit forgatsz a fejedben?!
- A javaslatom a következő. Mint mondtam annak beláthatatlan következményei lehetnek, ha idő előtt fény derül mindenre, de egyetértek veletek abban, hogy Anna biztonsága roppant fontos. Szüksége van a védelemre…
- De Sarah – próbálok felállni azonnal, de Kellan nem enged. Így jobb hijján csak felháborodottan nézek a barátnőmre. Ami őt persze nem hatja meg.
- Tudod, hogy én mindig mindenben melletted állok, és tisztába vagyok azzal, hogy meg tudod védeni magad. De édesem, te egy hatalmas örökség várományosa vagy, a nagyszüleid egyetlen unokája, és ha már itt tartunk az egyik legirigyeltebb barátnő a világon. Sajnálom Kellan, most Robra gondolok – néz bocsánatkérően a kedvesemre, aki csak bólint, de a szemében látom, hogy ez a megjegyzés az elevenébe hasított. – Három olyan dolog, amiért sokan szívesen lennének a helyedben. És amit azért ismerd be, tud már pár ember. Az elsőt szerencsére csak kevesen. A másodikat már kicsit többen, de ők legtöbben a M.I.C. alkalmazottai, nem fognak beszélni. Viszont, bár nem akarok senkit se meggyanúsítani, de tudom, hogy a barátaitoknak is elárultátok, hogy az a Mc’Gee vagy, és ha csak egy is elszólja magát… - tart egy kis hatásszünetet, aztán folytatja. – És akkor még itt a harmadik. Anna, annak ellenére, hogy az újságok és a rajongók megszavazták nektek a legédesebb szerelmespár címet biztosan vannak páran, akik szívesen lennének a helyedben.
Lesek, hogy miről beszél, de nem megy bele a témába csak folytatja.
- Te magad mesélted, hogy Kristent is megfenyegették párszor, mi van, ha valaki csupán azért mert Rob számára az idea, megtámad. Oké, ha közelharcba bocsátkozik rosszul jár, de ha fegyvert ragad? Annyi őrült rohangál a világban…
- Ugyan már. Sarah, ne ess túlzásokba, - tiltakozom, de Kellan félbeszakít.
- Nem Cica, igaza van. A rajongók van, hogy átesnek a ló másik oldalára, és nem tudnak különbséget tenni az álmaik és a valóság között. Egyszer engem egy magához akart bilincselni, úgy szedték le rólam.
- Ha veszélyben vagy, azonnal szakítanod kell azzal a fiúval – nagyapa hangja olyan, mint a mennydörgés. Hirtelen jön, és mindent elnyom.
- Nem. – Vágom rá azonnal. – Senathair, tudod, hogy nem tehetem. Még nem – utalok arra, hogy amíg abból a kedvesemnek baja származhat, nem kockáztathatok. – És különben is, Rob mellett mindig ott van Dean, velük biztonságban vagyok.
Mind tanácstalanul néznek rám, a nagyszüleimen látom, hogy aggódnak, sőt Brianről is valami ilyesmi sugárzik. Jó érzés, hogy ennyire féltenek, még akkor is, ha szerintem ez az egész teljesen felesleges. Kellan elgondolkozva néz maga elé, miközben öntudatlanul simogatja a tenyeremet. Sarah arcáról csak egyetlen dolgot tudok leolvasni. Azt, hogy a fejében már ott a megoldás, és az nekem nagyon nem fog tetszeni. Mivel nem szeretem hallogatni a kellemetlen dolgokat rákérdezek.
- És szerinted akkor most mi legyen? Azt már eldöntöttük, hogy nem jöhetnek velem mindenhova.
- Nem egészen – feleli. – Én csak azt mondtam, hogy nem mutatkozhatsz nyilvánosan két testőrrel a nyomodban. De azt nem, hogy nem is követhetnek tisztes távolból.
- Ne már…

De persze hiába minden, a többiek egybehangzóan helyeslik a dolgot, én meg semmit se tehetek. Annyi engedményt sikerül csak kicsikarnom, hogy oké, ezt a hónapot még szabadon tölthetem, és az új rend csak akkortól lép életbe, ha átvettem a repülőt. Szó se róla nem örülök, de ez még egy enyhe megoldás. Lesz egy utolsó szabad hónapom. Márciustól meg majd megpróbálok nem tudomást venni a nyomomban loholó kullancsokról. Végülis az is nagy szó, hogy belementek, hogy felváltva tegyék a dolgukat, hátha akkor kevésbé lesz feltűnő a dolog. Sajnos a kiválasztásukat illetően már nem sikerült engedményeket kicsikarnom. Illetve csak egy keveset. Nagyapa közöli, hogy az egyikhez ragaszkodik, de egye fene, a másik, aki a pilóta is lesz egyben még nem eldöntött, ha nem tetszik keresünk másikat. Legkedvesebb barátnőm viszont ezzel még nem fejezi be az életem megkeserítését.
- Ha már az új embereknél tartunk. Anna, most, hogy egyre több a feladatod, muszáj lesz kerítened egy asszisztenst.
Hát erre elhagyja pár nem éppen úrilányhoz illő kifejezés a számat, de szerencsére csak magyarul, így rajtam kívül senki se érti.
- Hát persze. Szakácsot, sofőrt és személyi edzőt ne keressek véletlenül? – nézek rá felháborodottan, mire egyszerűen csak kiröhög.
- Felesleges. Jól főzöl, soha nem engeded ki a kormányt a kezedből, arról nem is beszélve, hogy itt az Államokban nincs is autód, és semmi szükség arra, hogy vékonyabb legyél.
- Tényleg kislányom, nagyapáddal már beszéltünk arról, hogy lehet, hogy kéne neked egy autó…
- Na nem – pattanok fel most már. Mindennek van határa. – Elég. Zsong tőletek a fejem. Sarah, hirdesd meg az állást, ha muszáj, és amikor visszajöttem Magyarországról majd beszélek a jelentkezőkkel. Nem, nem akarok autót, jó nekem a taxi, és ha mégis szükségét érzem, majd veszek magamnak egyet. ÉN. Nem más. Ez a három alkalmazott bőven sok, szóval ne is törjétek a fejeteket többen. És most megyek és… és megnézem mit csinál Liam. Ő még szerencsére nem tud beszélni, így maximum a cumiját akarja majd rám tukmálni. 

Az emeletre indulok, az ajtóból még visszanézek, intek a fejemmel a kedvesemnek, de ő nem reagál. Shane papa viszont szólásra nyitja a száját, úgyhogy úgy távozom, mint akit puskából lőttek ki. És nem is mozdulok ki addig a gyerekszobából, amíg nem szólnak, hogy ideje ebédelni.

(Kellan szemszöge)
- Kíváncsi vagyok mit szól majd a pilótához… - nevet fel a nagyapja. – Tudod fiam, neked elárulom…

Nem tudom mióta ülök itt elgondolkozva, próbálom megemészteni az új fejleményeket, de elég nehezen megy. Nem foglalkozva azzal ki mit gondol, kiszolgálom magam és öntök magamnak egy italt. Távolról hallom, hogy a többiek elégedetten tárgyalják ki, hogy végülis a végeredmény nem is olyan rossz.
- Kellan?
- Igen – fordulok meg a nevemet hallva, de még mielőtt megtudhatnám miért szólítottak megjelenik a házvezetőnő és közli, hogy az ebéd tálalva van. Brian felmegy a többiekért, én meg követem a nagyszülőket az ebédlőbe. Anna karjában a babával jelenik meg hamarosan, miután a fekhelyébe helyezte leül mellém. Figyelem, ahogy válaszol egy kérdésre, majd amikor találkozik a tekintetünk rám mosolyog.
Képtelen vagyok viszonozni. Kétségek gyötörnek.
Inkább némán eszem amit elém tesznek, és nem veszek részt a társalgásban. Amikor már a desszerttel is végeztünk felbukkan Kola, érdekes eddig fel se tűnt, hogy az elmúlt órákban nyomást se láttam, - és jelzi, hogy ki kéne mennie. Veszem a kabátom, és követem az udvarra, ezúttal ráérősen sétálok utána, és a fejemben megint ugyanazok a gondolatok keringenek.

Úgy érzem, hogy az elmúlt órákban megtudott újdonságok súlyos teherként nehezednek rám. Nincs mese, hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz, most úgy érzem talán mégse.
Na nem az érzéseimben állt be változás. Azok ugyan olyan szilárdak, szeretem Annát.
De amiről eddig azt gondoltam menni fog, az most már nem is tűnik olyan könnyűnek. Azt hittem néha elutazik majd egy-egy értekezletre, órák alatt elrendezi a dolgokat és ennyi. A többi idejét velem, bocsánat, velünk tölti. De most már tudom, hogy ez nem így működik. Csak az, ami a következő hónapban rá vár elég lenne több embernek is. És akkor mi lesz, ha valóban minden felelősség az ő vállát nyomja?! Az utazások, a döntések. Mert, hogy nem fogja félvállról venni abban egészen biztos vagyok. És az új emberek? Két testőr, egy asszisztens.
És hol férek én a képbe? És hogy fogunk találkozni? Mi lesz így kettőnkkel?

Hirtelen két kéz ölel át hátulról, és a gondolataimat kitöltő személy bújik a hátamhoz.
- Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezi, miközben megfordulok. – Olyan gondterheltnek tűnsz…
- Semmin – felelem, de persze nem tágít.
- Kellan… kérlek, mond el mi bánt…
- Mi lesz így velünk? – tör ki belőlem.
- Mármint hogyan? – ráncolja össze a homlokát.
- Anna már most is figyelnünk kell minden lépésünkre, de hamarosan két testőr és egy asszisztens követ mindenhova. Hogy cselezzük ki őket? Ha minden kiderül a firkászok is a nyomodban járnak majd. Egyik nap még az ország egyik felében leszel, a másikban több száz mérfölddel arrébb. Az én munkám is kiszámíthatatlan, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy Rob oldalán is fel kell tűnnöd néha.
Csak ontom magamból a kérdéseket, ő pedig nem felel. Aztán hirtelen enged el, majd miután lesöpörte róla a havat, feltelepedik a karám korlátjára. Látom, hogy végig gondolja a hallottakat, majd ahogy arra számítottam, beszélni kezd. Pontról pontra végigvesz mindent, és a kétségeim lassan tovaszállnak. A hangja, a tekintete szinte sugározza, hogy semmi se lehetetlen. Hogy mi ketten mindent meg tudunk oldani, ha akarjuk. Pár mondata megdöbbent, és újra elcsodálkozom, hogy lehet valakiben ekkora tartás, és a felfogásáért talán még jobban tisztelem, mint eddig bármikor. Annyira hihetetlen, hogy megmaradt ennyire tisztalelkűnek. Az egyik pillanatban a tekintetében fájdalom villan át, de a következőben már mosolyog. Hallgatom, néha szólok csak közbe, de amikor kissé félve rám néz és nekem szegez egy kérdést azonnal hozzá lépek.
- Nem, erre még csak ne is gondolj. Hogy jut ilyen hülyeség ebbe az okos kis fejedbe, hogy szakítani akarok veled… szeretlek – nézek a szemébe, és érintem össze a homlokunkat.
- Akkor jó – suttogja, és szinte felragyog az arca mielőtt megszólal. – Én is szeretlek.

Percekig állunk a hidegben, csak amikor megérzem, hogy fázik parancsolok rá, hogy menjen be, én is követni fogom, amint sikerül előkerítenem a kutyát. Kivételesen hallgat rám, ő a ház felé én pedig Kola keresésére indulok. Aztán alig teszek meg pár lépést, a sarok mögött szembetalálom magam a nagyapjával, aki megtörten áll és néz fel rám.
- Én nem tudtam… soha nem gondoltam volna, hogy… - a szavaiból világosan következik, hogy hallotta a beszélgetésünket. Akadozva beszél, mintha gondolatban távol járna. - Azt hiszem a fiam mégiscsak rosszul döntött. Nagy hibát követett el… de talán… ha megtudja a teljes igazságot… igen… akkor talán majd megbocsát neki… de most még nem lehet… megígértem… ohh, dul chun ifreann…
Ezzel minden magyarázat nélkül sarkon fordul és elviharzik. Egy pillanatig bámulok utána, de aztán mellém üget az elkóborolt ebem, és mi is követjük az előttünk járókat.

(Anna szemszöge)
Liam mellett gyorsan elfelejtkezem az elmúlt órákban ért tengernyi bosszúságról, valahogy megnyugtat a közelsége. Mary persze kíváncsi arra mi történt odalent, pár szóval elmesélek neki mindent, természetesen ő is velük ért egyet, de már nem mérgelődöm, ha így kell lennie, hát legyen. Na jó, azért azt nem mondom, hogy követni fogom a testőrök kívánságait. Önálló vagyok, és ahogy a mondás is tartja, vagy megszoksz, vagy megszöksz. Majd megtanulják…

Az ebéd gyorsan eljön, és kénytelenek vagyunk elhagyni a biztonságos hintőporszagú helyiséget. A feltálalt fogások láttán összefut a nyál a számban, most nem is kéretem magam, alaposan belakmározok. Annyira el vagyok foglalva az Isteni marhasülttel, hogy a desszertig fel se tűnik, hogy Kellannel valami nincs rendben.
Miután Tara behozza az almás pitét mentegetőzni kezd, hogy sajnos nem tud hozzá tejszínhabot tálalni, pedig úgy emlékezett, hogy még van a hűtőben. Naná, hogy Brian ezt nem tudja megállni szó nélkül, imád az én káromra szórakozni.
- Az egyiket mi ettük meg a torta mellé az este, a másikat meg Anna tette magáévá. Ha jól emlékszem magára akarta kenni, biztosan jót tesz a bőrnek.
Azonnal fülig vörösödöm, és próbálom bokán rúgni az asztal alatt, de időben kapcsol és elhúzza a lábát. És mintha ez még nem lenne elég a házvezetőnő is megszólal.
- Annak idején édesanyám is gyakran használta. Tojássárgáját kevert hozzá és salátalevelet. Kitűnő ránctalanító hatása van.
- Az biztos, - helyesel újra a bosszantó ír óriás. – Nézzétek csak meg, Anna bőre milyen sima…
A többiek, Mary, Sarah és Colin akik tisztában vannak az este történtekkel, és legfőképpen azzal, hogy abból a flakonból hol végezhette az édesség, hatalmas nevetésben törnek ki. Segítségkérően a kedvesemre pillantok, de csak bámul maga elé, majd felpattan és közli, hogy kiviszi Kolat az udvarra.
- Hát neki meg mi baja? – néz rám mindenki, de csak megrántom a vállam, mert őszintén fogalmam nincs, mi bánthatja. Mert, hogy valami igen, abban egészen biztos vagyok.
Nem szokott így viselkedni. Ha Kellan ennyire magába fordul akkor itt valami nagy baj van.

Elnézést kérve megyek én is a kabátomért, és követem az udvarra, de kell legalább öt perc mire a körkarám mellett megpillantom. Csak áll és bámul a messzeségbe, biztosan hallja, hogy közeledem, de még véletlenül se néz hátra. Arra is legalább egy percet kell várnom, hogy aztán a faggatózásomra elárulja mi bántja. A kérdései persze nem érnek váratlanul, számítottam rá, hogy nem fog neki tetszeni, hogy a jövőben sokkal kevesebbet lehetünk együtt. Éppen ezért a legtöbbre azonnal tudom a választ.
- Honey, a testőrök és az asszisztensem miatt feleslegesen aggódsz, mert nem fogunk bujkálni előttük. – Már nyitja is a száját, de megelőzöm. – Egyrészt, szerintem az őszinteség sokkal hatásosabb, mert előbb-utóbb úgyis rájönnének mindenre. Másrészt, csakúgy, mint a M.I.C. összes alkalmazottjának, nekik is szerepelni fog a szerződésükben a titoktartási kötelezettség. És hidd el nekem, Sarah nagyon ért ahhoz, hogy úgy írja meg a papírokat, hogy senkinek még csak álmában se jusson eszébe kikotyogni bármit is.
Nem szól, de a tekintete elég beszédes, így folytatom.
- Amióta csak bejárogatok minden ott dolgozóval aláíratták, hogy nem beszélhetnek rólam. Ez a szerencsénk, mert miután szerepelni kezdtem az újságokban jópáran felismertek. Beszélni persze senki se mer, nemhogy a médiának, de szerintem a családtagjainak se nagyon. Tudod, ha megtennék, nemcsak, hogy elveszítenék az állásukat, és ezzel együtt a biztos jövedelmüket, ami ugye a mai világban elég fontos, és hidd el, mi nagyon jól fizetünk, hanem még kártérítésre is kötelezhetnénk őket. Bár szerintem ezzel, hogy Robbal vagyok csak még jobban alátámasztottam a rólam kialakult véleményüket.
- Mire gondolsz? – szólal meg, én meg elmosolyodom.
- Tudod, az egész bagázsból, akik nekünk dolgoznak csak páran tudják az igazságot. Mármint, hogy hamarosan minden az enyém lesz. Adam, a New Yorki igazgató. McBride, nagyapa titkára, Dr. Corner a vállalat fő jogi képviselője, Sarah… Ők ketten fogalmazták meg annak idején a szerződést nagyapa és köztem. Mindenki más csak úgy tekint rám, mint Isaac fattyú lányára, aki próbál az örökségért az öreg kedvében járni.
- Ne mondj ilyet… - tiltakozik.
- De hát így van – felelem őszintén. – Nem én találtam ki.
- Cica, nem hiszem, hogy bárki is ilyet mondana…
- De igen – bólintok újra. Hirtelen valahogy sápadtabbnak tűnik, aztán mérgesen néz rám, amit nem értek. De hamar kiderül, hogy a dühe nem nekem szól. – Jó, igazság szerint szemtől szembe senki se merte, csak a hátam mögött. Tudod, nem kötöttem az orrukra, hogy milyen végzettségeim vannak, se, hogy hány nyelven beszélek, így számukra csak egy okoskodó, szöszi divatbaba vagyok, aki nagy hatalmat kapott a kezébe, és ezt ki is használja.
- Akkor se hiszem, hogy bárki is fattyúnak nevezett volna.
- Jó, legyen igazad, ezt a szót valóban nem a M.I.C.-nél hallottam. Ott csak zabigyereknek nevezett egy nő a mosdóban. Mentségére legyen mondva, nem tudta, hogy a wc-ben vagyok. 
- De remélem megmondtad neki a magadét…
- Nem.
- Neeem? De hát miért?
- De Kellan, hiszen az vagyok. – csodálkozva bámul rám, én meg nem értem mi a gondja ezzel. Én már megbékéltem vele, neki se kéne ekkora ügyet csinálnia belőle.
- Cica, elhiszem, hogy rossz emlékeid vannak az apádról, de akkor se…
- Ez nem igaz. – Fut el a méreg, és tör ki belőlem a felgyülemlett harag, most is, mint mindig, ha őt említik. – Nincsenek rossz emlékeim Isaacről – kiáltom, mert képtelen lennék máshogy nevezni őt, mint a keresztnevén. – Semmilyen emlékeim nincsenek róla. Otthagyott bennünket, és soha többé nem jelentkezett. Nem volt rám kíváncsi, így szerintem nem lehet az… az apámnak nevezni. Egy apa ott van amikor beszélni kezdesz, fogja a kezed, amikor járni vagy biciklizni tanulsz. Elkísér az iskolába, ül a nézőtéren, ha szerepelsz. Megdicsér, ha jó jegyet kapsz, és megszid, ha rosszat. Megvéd, amikor a többiek csúnya dolgokat mondanak az anyukádra, amiért neki nincs férje, de te mégis megszülettél. Egy apa ott van a diplomaosztódon, és vígasztal, ha elveszíted a gyermekedet. De Isaac egyiket se tette. Szóval, ha megkérhetlek ne nevezd őt többet az apámnak. Az én apám Davide.

Lehajtom a fejem, szégyellem, hogy ennyire elragadtattam magam. Jó egy perc múlva nézek csak fel újra, a szemében együtt érzést látok és sajnálatot. De nem akarom. Úgyhogy próbálok az előző kérdéseire koncentrálni.
- Ami az újságírókat illeti, a paróka szerintem jól bevált, azt máskor is nyugodtan használhatjuk. A születésnapomig még hónapok vannak, de mivel úgyis a saját főnököm leszek, majd úgy szervezem, hogy mindig arra legyen dolgom amerre te is dolgozol. Ha mégse sikerül, akkor pár napot csak kibírunk valahogy egymás nélkül, és most, hogy lesz egy saját repülőm, a távolságok nem is lesznek annyira nagyok. Robbal, sőt Stephpel is megbeszéltem már, hogy csak ha nagyon muszáj szervezzenek közös programokat, de azzal se lehet gond, mert a ház miatt a székhelyünk úgyis Los Angeles lesz. Kellan, ha mindketten akarjuk akkor ez nem jelenthet gondot. Vagy…
Tétovázva nézek rá, mert ez eddig nem jutott az eszembe. Lehet, hogy ez a viselkedésének az oka? Rájött, hogy mennyire problémás egy kapcsolat velem, és úgy döntött, jobb lenne neki véget vetni. Csak nem meri kimondani…
Bár összeszorul a szívem, arra várva, hogy mit fog válaszolni, de mégis felteszem a kérdést. Tudnom kell.
- Szakítani akarsz? – A reakciója, az ahogy hitetlenkedve rám néz, ahogy kicsendül a felháborodás a hangjából, és az ahogy magához ölel, mind-mind azt hivatott jelezni, hogy ez eszébe se jutott.
És én hiszek neki.

(Kellan szemszöge)
Tartok attól mi fogad majd a házban, de belépve kellemesen csalódom. Anna a barátnőivel, Sandyvel és a nagyanyjával együtt éppen az emeletre indul. Közli velem, hogy beveszik magukat a babaszobába, mert Zack úgy döntött a mai délután kiválóan alkalmas arra, hogy készítsen pár sorozatot a kicsiről.
Mi Briannel és Colinnal jobb hijján hármasban biliárdozunk az egyik szalonban, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, igaz egy ekkora épület esetén ez nem olyan meglepő. Shane papa egész délután bezárkózik a dolgozószobájába, csak estefelé keveredik elő, amikor felszólítják, hogy itt az ideje, hogy ő is szerepeljen pár képen. Mi se ússzuk meg, valamennyien sorra kerülünk. A baba, és az, ahogy mókásan grimaszol, mindannyinkat jókedvre derít, így a vacsora már vidáman, nagy nevetésekkel, sztorizgatásokkal telik. Még miután a kis lurkó nyugovóra tér is sokáig ücsörgünk a nappaliban együtt, a kellemes hangulat alapján senkinek se jut már eszébe a nap folyamán történt számtalan vita.

Lefekvés előtt még kiviszem Kolat, de ezúttal van annyi eszem, hogy pórázon, és amint lehet jövök is vissza. Elégedetten üget felfelé, én is sietnék utána, de az első emeleti lépcsőfordulóban Shane papába ütközöm.
- Kellan – szólít meg, aztán int, hogy kövessem. Pár méterrel arrébb megáll, én meg várom, hogy elárulja mit akar. – Fiam, szeretnélek megkérni, hogy ne áruld el az unokámnak, hogy hallottam a beszélgetéseteket.
A tartásán, a hangján is látszik, hogy zavarban van, mégse tudok azonnal igent mondani neki.
- Megígértem, hogy soha nem hazudok neki – felelem, mire érdekesen méreget.
- Azt nem is kérem – bólint aztán. – De ha nem kérdez rá közvetlen, te pedig nem említed meg hogy találkoztunk, az még nem hazugság.
Ezúttal én biccentek, mert igazat kell adnom neki. A kíváncsiságomat azonban nem tudom legyőzni.
- Miért? – bukik ki belőlem, bár nemigen számítok válaszra.
- Anna nagyszerű lány. Erős, büszke, és a kora ellenére már annyi mindenem keresztül kellett mennie. Vannak… dolgok, amikről még nem tud, és ha majd tudomást szerez róla, az megváltoztat sok mindent. De még nem jött el az ideje.
- Mi vár még rá? – kérdezem, mert szeretném megkímélni minden kellemetlenségtől, ha tetszik a nagyapjának, ha nem.
- Ne aggódj fiam, semmi rossz. Abból már jutott neki eddig is elég – hangzik a kitérő válasz, majd faképnél hagy.

Elgondolkozva lépek be a szobánkba, az első ami feltűnik, az az intenzív citrusillat, így még mielőtt meglátnám biztos vagyok benne, hogy már túl van a fürdésen. Az ágy tetején ül, ölében a laptopjával és villámgyorsan gépel valamit. Kola azonnal mellé sétál, a takaróra teszi a fejét, Anna megsimogatja, aztán néz csak felém, és mosolyog rám.
- Gyorsak voltatok. Nagyon hideg van?
- Kicsit - felelem, és én is le akarok ülni mellé, de nem hagyja.
- Aa, irány a fürdő. Mire visszaérsz én is végzek.
Jobbnak látom megfogadni a tanácsát, főleg, mivel amikor nyomok egy gyors puszit a szájára felfedezem, hogy semmit se visel. Tíz perc múlva lépek be a szobában, már csak egy éjjelilámpa ég, a baldachin körben leengedve, a kutyám a szőnyegén alszik, én is megcélzom az ágyat. A kedvesem az oldalán fekszik, a szemei lecsukva, először azt gondolom, hogy elaludt, de a szempillái megrezdülnek és ezzel elárulja magát. Halkan bújok be mellé, húzom be a függönyt és úgy teszek, mintha én is aludni akarnék. Megvárom, amíg mintha csak véletlenül tenné, átdobja rajtam az egyik lábát, akkor azonban megragadom és magamra emelem.
- Be akartál csapni? – kérdezem.
- Neeem, - mondja, és a sötétség ellenére is biztos vagyok benne, hogy mosolyog. – Azt hittem fáradt vagy.
- Dehogyis. Különben is, arról volt szó, hogy ki kell érdemelnem a franciaágy másik felét az új repülődön.
- Hmm. Igaz. És van valami ötleted?
- De még mennyire – vágom rá, és sietve be is mutatom, mire gondoltam.


Halk mocorgásra ébredek, valamikor a hajnali órákban járhatunk, ami először bosszant, mert nem vittem túlzásba az alvást, de aztán az jut eszemben, talán ez nem is baj, hátha még nem sikerült teljes mértékben a „meggyőzésem”, végülis ismétlés a tudás anyja…
Éppen ezért boldogan tapogatózom a kedvesem után, de legnagyobb meglepetésemre valami egészen mást találok mellettem, mint amire számítok.


(Anna szemszöge)
Miután tisztáztuk a félreértéseket, és mindketten biztosítjuk a másikat az érzelmeink változatlanságáról gyorsan magára talál, és pár pillanat múlva már azon kapom magam, hogy menetelek befelé, mert rám parancsolt, mondván itt kint meg fogok fázni.
Jó tény és való, nekem is jobban tetszik a nappali kandallójából áradó meleg. Főleg, hogy Zack egy igazán kellemes időtöltést talál ki délutánra. Amikor belépek éppen arról érdeklődik Marytől, hogy mit szólna hozzá, ha készítene pár képet a kicsiről. A barátnőm természetesen örömmel fogadja a kérdést, mi meg azonnal megyünk asszisztálni. Annak ellenére, hogy alig egy hónapos, Liamnak tekintélyes gardróbja van, oké, erről mind a négyen tehetünk, mert Sarah, nagyi, én, és természetesen az édesanyja is szívesen vásárolunk. Készülnek aztán fotók amin háton fekszik és olyanok is amin hason. Mikor nézegeti az ágyára szerelt zenélő-forgó játékot, amikor mosolyog, és amikor alszik. Ez utóbbi alatt kiválasztjuk a keresztelőn viselendő ruhácskáit, amikben nincs kétségem, olyan lesz, mint egy kis angyal.
Kézről-kézre jár, mindenkit elbűvölt, újra feltűnik, hogy Sandy milyen ábrándozva figyeli néha, sőt egyszer még Zack is rájuk feledkezik, mikor éppen a barátnője veszi ölbe.
Egy idő után a férfiakat is felcsalogatjuk, így lesz olyan fotó amin én tartom, Kellan pedig engem átölelve áll mellettünk és grimaszol. Megjegyzem a kicsinek ez nagyon is tetszik. Nekem meg az, hogy végre újra a réginek tűnik, mosolyog és nem búskomor.

A jó hangulatban gyorsabban múlik az idő, így hamarosan már megint az ebédlőben ülünk, de most mindannyian bekapcsolódunk a társalgásba. A kedvesem is, sőt örömmel látom, hogy mennyire jól kijön mind a nagyszüleimmel, mind a barátaimmal.
Már elég későre jár az idő, amikor visszavonulunk, ma is felajánlom, hogy elkísérem őket az utolsó sétára, de visszautasítja, mondván még megfázok. Úgyhogy én előremegyek, lezuhanyzom, majd elintézek pár e-mailt, szerencsémre, mert drága kishúgom jóvoltából már kis hijján betelt a postafiókom. Annak ellenére, hogy a mai nap bőven tartogatott meglepetéseket, bosszúságot és örömet egyaránt, mikor végre lerakom a fejem a párnára elégedettnek érzem magam. Próbálom kicselezni, hogy aztán meglephessem, de kiszagolja a szándékomat, így én leszek a játék vesztese. Bár elég képmutató dolog még a gondolat is, érezni meg aztán végkép nem érzem magam annak.

Lassan, gyengéden szeretjük egymást, a szeretkezésünk mintha órákig tartana. Kellan újra és újra elvarázsol, minden mozdulata, érintése földöntúli örömöket okoz, amit igyekszem én is azonnal viszonozni. Végül kielégülten, egymásba gabalyodva alszunk el, bár a pihenésünknek gyorsan vége szakad, mert új nap kezdődik, méghozzá nem is akármilyen.