Történhetett volna így is…

Fekszem az ágyon, percek óta figyelem, ahogy alszik. Már jó ideje csendben volt, ami elég szokatlan, így a keresésére indultam. Álmában édesen grimaszol, néha ráncolja a homlokát, az ajkai lágy mosolyra görbülnek. Tudom, hogy ébredezik, a szempillái egyre többször rebbennek meg, majd lassan kinyílnak.

- Szia – néz rám álmosan, és a tekintetünk összefonódik. – Elaludtam?

- El bizony – felelem vigyorogva. – Csak te vagy képes elaludni ezen a könyvön újra és újra – ugratom a kezében tartott példányra mutatva.

- Nem tehetek róla – mentegetőzik azonnal. – Ez a csaj, Anastasia esküszöm, mint aki tudathasadásos… és ez a Christian… hát nem egy szimpatikus fickó – forgatja meg a szemeit.

- Jó, de az erotikus tartalom? Az sincs rád hatással? – kérdezem.

- Hát, azt hiszem a szado-mazo nem az én stílusom. Nem hoz lázba…

- Nem? Akkor, mi hoz lázba? – húzódom egy kicsit közelebb.

- A kandallóban égő fa pattogó hangja, a gyertyák fénye a sötét szobában, jégbehűtött pezsgő… – sorolja a tegnap esti szeretkezésünk kellékeit.

Ma reggel repültünk vissza New Yorkból Los Angelesbe, mert Sarah csak késő éjjelre készült el a papírokkal. Kihasználva azt a pár órát, -főleg mivel Anna nem akarta zavarni a munkában a barátnőjét, mondván segíteni úgyse tud,- elbújtunk a Central parknál lévő lakásba. Élveztük, hogy kivételesen mindenki békén hagyott bennünket, nem csörögtek megállás nélkül a telefonjaink. Sajnos mostanában úgyse lesz lehetőségünk megismételni, mert ma este itt a premier, utána meg az egész hetem a Breaking Dawn promózásáról szól majd.

Egy hét. Ennyit kell csak kibírnom, hogy aztán véget érjen ez az öt éve tartó őrület.

Öt év… hihetetlen mennyi minden történt azóta, hogy elkezdtük forgatni az első filmet.  

- Min gondolkozol ilyen elmélyülten? – hallok meg egy kíváncsi hangot közvetlen közelről. Időközben megszüntetve a köztünk lévő kis távolságot ő is közelebb csúszott, és immáron a mellkasomra támaszkodva engem figyel.

- Azon, hogy végre vége lesz – felelem, és nem kell hosszabb magyarázatba fognom. Tudja mire gondolok.

- Azért annyira nem volt rossz – zsörtölődik velem. – Gondolj bele, mennyi mindent köszönhetsz ennek a szerepnek.

- Igen, legfőképpen téged – adok neki igazat, mert az összes pozitív dologból ő a legfontosabb.     

- Nem éppen erre gondoltam – kuncog fel. Addig nyújtózkodik, amíg el nem éri a számat, hogy aztán egy puszit nyomjon rá. – Bár remélem, hogy ez se hátrány… Mennyi idő? – kérdezi, szokás szerint villámgyorsan témát váltva.

- Kettő lesz… – nézek a kedvenc órámra, amit tőle kaptam pár éve karácsonyra.

- Micsoda? – pattan fel azonnal. – A francba. Szívem, miért nem szóltál? Már úton kéne lennem Mattyhez… nem fogok elkészülni időben…

- Kettő lesz úgy fél óra múlva – fejezem be a mondatot, és húzom vissza az ágyba. – És felesleges ennyire sietned, csak ötre jön értünk a limo.

- Igen, tudom. De fogalmad sincs róla mennyi időbe telik, hogy formába hozzanak.

- Te így is kitűnő formában vagy – simítok végig a hátán, majd amikor a kezeim elérik a fenekét, a tenyereim megállapodnak a csábító domborulatokon. – Sőt túlságosan is jó formában vagy. Alig bírom majd elhessegetni a közeledből a vetélytársakat.

- Pedig a ruhámat még nem is láttad – ugrat, mire azonnal összeráncolom a homlokom. – Hééé, ne törd butaságokon a fejedet – néz rám megrovóan. – És különben is, ezerszer mondtam már, hogy nincs senki, aki a vetélytársad lehetne.

- Senki? – kérdezek rá, és bár nem mondjuk ki a nevét, mindketten tudjuk kire gondolok.

- Senki – feleli határozottan. – És ezt ma estétől mindenki tudni fogja… úgyhogy most szépen elindulok, és… szívem, – emeli meg a szemöldökét, mert eszemben sincs elengedni. – Így sose érek oda a szalonba.

- Nem baj – válaszolom, miközben próbálok bejutni a pólója alá. Ha sikerrel járok, valószínűleg meg tudom győzni arról, hogy ráér még egy kicsit. De hallva a következő mondatait sajnos változtatnom kell a szándékomon.

- Miért? Meggondoltad magad? Maradjak inkább itthon? – Kis bizonytalanságot vélek felfedezni a hangjában, mire rögtön az arcára nézek. – Talán egy másik este jobb is lenne… nem akarom elvonni rólad a figyelmet.  

- Nem – tiltakozok azonnal. – Velem kell jönnöd. Szeretném, ha végre mindenki tudná, hogy együtt vagyunk. Vagy te… – nem tudom befejezni a mondatot, ezúttal ő az aki félbeszakít.

- Én se gondoltam meg magam.

- De Anna… ha ma nem derül ki… akkor talán még van remény, hogy… – adom meg neki a lehetőséget a visszakozásra, pedig tudom, ha megteszi, abba belehalok.

- Nem – rázza meg a fejét. – Ma, holnap, holnapután, olyan mindegy. Nagyapa nem fogja megváltoztatni a véleményét. És én sem. Különben is, már aláírtam a nyilatkozatot, a dolog ezennel visszavonhatatlan. Ennyi volt. Választásra kényszerített és én választottam. És tudom, hogy jól döntöttem.

- Biztosan?

- Igen, biztosan.

~ o ~

Ülök a fodrász székében, hagyom, hogy Matty a tőle megszokott módon, ezerrel pörögjön körülöttem. Már régen elvesztettem a beszélgetés fonalát, néha bólintok egy aprót, vagy hümmögök, hogy azt higgye figyelek. A gondolataim messze járnak és ezerfelé csaponganak. Nem érzek bizonytalanságot, nincs bennem kétkedés, tudom, hogy jól döntöttem.

Azt teszem ami jó nekem. Ami jó Nekünk. Itt volt már az ideje.

Már túl vagyok a sminken és a manikűrön, éppen a hajamat rendezi lágy hullámokba, talán fél óra és indulhatok haza.

Haza.

Ház. Otthon. És Ő. Ez a három együtt jelenti azt a helyet, ahol maradéktalanul biztonságban érzem magam. A mi kis fészkünk, amit eddig sikerült elrejteni a kíváncsi tekintetek elől.

Ez se tart már sokáig… Ma kiderül a nagy titok. És persze ott van még a holnapi bejelentésem…De mindegy, egyszer ez az újdonság is elveszti a varázsát, jön egy új hír és mi végre békében élhetünk.

Tudom, hogy így lesz, a saját bőrömön tapasztaltam már nem egyszer…

Első alkalommal, amikor mint Rob barátnője debütáltam, még nem is volt olyan zavaró. Utólag visszagondolva nagyon is jól viseltem a frissen rám szakadt figyelmet. Tudtam, amit teszek, hogy segíteni akarok eltitkolni nekik a kapcsolatukat, az helyes. Amikor napvilágra került az igazság, hogy valójában Kellant szeretem és viszont, már kissé zűrösebb volt a helyzet. De lévén mi lettünk a világ szemében az a két kedves ember, akik saját érdekeiket félretéve segítettek a barátaiknak még úgy is, hogy a csúnya Summit mindenféle szankciókat próbált bevetni ellenünk, a sajtó is elnéző volt velünk.

Aztán jött a viharos szakításunk, amiből ők csak annyi tanúságot vontak le, hogy de kár, szép pár voltak. Amikor napvilágra került, hogy ki a nagyapám, és legfőképpen, hogy az egész életművét a kezembe adja, elszabadult a pokol. Onnantól bárhova betettem a lábam az a hírekbe került. Függetlenül attól, hogy gyárlátogatásról, üzleti tárgyalásról vagy csak egy egyszerű vacsoráról a barátaimmal volt szó. Jó fél évbe telt, mire úgy-ahogy leszoktak a magánéletem állandó zavarásáról, és végre békén hagytak. Persze nem teljesen, de végre ki tudtam menni az utcára anélkül, hogy hárman loholtak volna a nyomomban.  

Aztán jött az a repülőút… Mintha csak tegnap lett volna, nem pedig január első napjaiban. Nem tudnám megmondani mi volt más, mint előzőleg számtalan alkalommal, de valami új kezdődött el. Azt hiszem ezt nevezik az irodalmi alkotásokban úgy, hogy egy szerelem lángra lobbant. Igen, ez tényleg így volt. Az utat végigbeszélgettük, nevettünk, felidéztünk megannyi közös emléket és mire a gép landolt megbeszéltünk egy új találkozót, amit egyre több követett. A bennünk addig mélyen eltemetett izzás egyszer csak levegőt kapott és egymás karjaiban kötöttünk ki. Hónapokig győzködtem magam, hogy ez csupán testiség, csak jólesik újra valakihez hozzábújni. De Ő kitartó volt. Hol szóval, hol tettekkel bizonyította, hogy ez a meccs még nincs lefújva. És talán többet tartogat kettőnknek az élet, mint csak barátságot, ahogy abba az előző búcsúnkkor megegyeztünk. És a kitartása meghozta az eredményét.

Beleszerettem.

   

~ o ~

Pár másodperce raktam le a telefont, anya még utoljára rám csörgött, hogy biztosítson róla, kivételesen időben el fognak indulni. Bár nem mondta ki, de éreztem, hogy aggódik miattam.  Tudja mennyire fontos ez az este számomra.

Állok a nappaliban, és meredten bámulom a lépcsőt. Vagy húszszor megtettem a konyhapult és a kandalló közötti távot, mit tagadjam, ideges vagyok. Nem attól tartok, hogy nem az alkalomnak megfelelően lesz felöltözve, mert valami veleszületett eleganciával képes viselni a leg lehetetlenebb kreációkat is.

Féltem.

Bár eddig erősnek mutatkozott, de mi van, ha egyszercsak felfogja, hogy mit is tett?

Mi van, ha felismeri, hogy nem érek annyit, hogy ekkora áldozatot hozzon értem? Mi van, ha rájön, hogy nem én vagyok a megfelelő férfi a számára?

Hirtelen lefékezek, mert öntudatlanul újra mászkálni kezdtem.

A büdös életbe. Igen, ettől tartok a leginkább. Eddig próbáltam elrejteni ezt a gondolatot még magam elől is, de valójában ez aggaszt a legjobban.

Mi van, ha rájön, hogy van valaki, aki mellett sokkal boldogabb lehetne? A szívem ezerrel dübörög a félelemtől. És az a valaki is ott lesz ma este…

Vajon valóban elmúlhatott az, ami összefűzte őket? És ha én csak egy silány pótlék vagyok? Mi van, ha ma este rádöbbennek, hogy az érzéseik változatlanok egymás iránt?

- Nem tudom, min töröd a fejed, de sürgősen gondolj valami másra – hallom meg a hangját. – Ez a sok ránc a homlokodon évekkel öregít. A rajongók azt fogják hinni miattam van…

Hirtelen fordulok meg, és azonnal őt keresem a tekintetemmel. A lépcső tetején áll, és az arcán egy kedves, lágy mosollyal engem néz.

Egyszerűen lenyűgöz a szépsége. A világos ruha megmutatja a tökéletes idomait. Magasan záródik, sehol egy hasíték, mégis kifejezetten szexis. A lélegzetem akkor áll el véglegesen, amikor megfordul, és felfedezem, hogy az egész háta szabad.

- Nos, megfelelek így? – kérdezi, és az arca egy pillanatra bizonytalannak tűnik.  

- Gyönyörű vagy – felelem válaszul.

A lépcső aljához lépek, és várom, hogy leérjen. Amikor megteszi azonnal a dereka köré fonom a karomat, és a hajába temetem az arcom. A parfümjének illata most is elvarázsol. A tenyerem a meztelen bőrére simítom, és csak tartom szorosan, mintha soha többé el se akarnám engedni. Igazság szerint nem is igen akarom.

De persze muszáj, mert a mögülem felcsendülő panaszos hang tudatosítja bennem, hogy nem vagyunk egyedül.

- Istenem, ezek már megint összeragadtak…

Továbbra se engedem el teljesen, de megfordulok. Az ajtóban a testőreink állnak, az enyém a tőle megszokott higgadt és komoly arccal, bezzeg az övé most is pimaszul vigyorog.

- A humorod egy cseppet se fog hiányozni – csendül fel mellőlem a kacagása, mire érezhetően fokokat hűl a levegő.  

- Anna… – mondjuk ki mind a hárman egyszerre a nevét, de belénk folytja a szót.

- Nem, ne is próbáljatok meggyőzni, nem gondolom meg magam. A holnap még rendben van, mert a sajtótájékoztató után biztosan megrohamoznak az újságírók, de ennyi.

Hirtelen elenged, bocsánatkérően néz rám egy pillanatra, majd a sráchoz lép.

- Scott, tudod, hogy kedvellek. Sajnálom, hogy új munkát kell keresned. Biztos lehetsz benne, hogy olyan ajánlólevelet kapsz tőlem, hogy két kézzel fognak kapkodni utánad. Örülök, amiért mellettem voltál az elmúlt két évben, de holnaputántól nincs szükségem testőrre.

- Figyelj szöszi, – próbál közbevágni a srác. Csak tőle tűri el, hogy így szólítsa. – Ha a pénzről van szó, tudod, hogy akár ingyen is…

- Ugyan már – nevet fel. – Azért nem leszek egyik pillanatról a másikra földönfutó.

Az arcáról pajkosság tükröződik, de mind tudjuk, hogy csak tereli a témát. Valószínűleg erre ő is rájött, mert hirtelen változtat a taktikán.

- Én egyszerűen csak szabadságot akarok – néz körbe szomorú szemekkel. – Szeretnék végre egyedül menni bevásárolni, vezetni a saját autómat. Úgy, mint régen. Ha feltétlen muszáj, majd magam lököm arrébb a fotósokat a reptéren…

- De… – tiltakozna még Scott, bár ő is tudja, hogy hiába.

Én is próbálkoztam, a testőröm is győzködte, sőt a családja és a barátnője is egyetértettek abban, hogy azért bizonyos biztonsági intézkedéseket meg kéne tartania. De hajthatatlan.

Mi pedig tehetetlenek vagyunk, meg kell hajolnunk az akarata előtt, mert szeretjük, és tisztába vagyunk azzal, hogy ez mennyire sokat jelent neki.        

- Nos uraim, – veszi kezébe szokás szerint az irányítást – azt hiszem ideje indulnunk. Egy premierre vagyunk hivatalosak. 

~ o ~

Elégedetten simítok végig a ruhámon. Hálás vagyok MaryBethnek, hogy meggyőzött, ezt viseljem ma. Elölről elegáns és nagyvilági, a háta viszont játékos és könnyed. Mindkettő én vagyok, felelős vezérigazgató és egy huszonéves, aki hamarosan csak a párjáért és a majdani családjáért él.

Egyszerre vagyok izgatott és várakozásteljes a mai este miatt.

Jó lesz újra látni a fogatáson megismert arcokat. Mennyi minden történt azóta…

Az az egy hónap, amit tavaly januárban nagyrészt velük töltöttem el, Baton Rougeban, sok új ismerőst eredményezett. A legtöbbjükkel nem találkoztam azóta, nem azonos körökben fordulunk meg. Persze volt, hogy egy-egy felkapott étteremben összefutottam valakivel, de ilyenkor maximum intettünk egymásnak.  

Vajon hogyan fogadnak? És mit szólnak majd a kapcsolatunkhoz?

Nem mintha bárki véleménye is megváltoztatná az érzéseimet, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Amikor annak idején robbant a bomba, és Maggie világgá kürtölte a „titkos” viszonyomat, az nagyot szólt. Egyetlen estére én lettem a stáb szemébe a világ legnagyobb ribanca, ezt utólag nevetve többen is beismerték. Másnap reggel aztán, kezemben a frissen kinyomtatott papírokkal, választás elé állítottam a Summit vezetőségét. Bár Friedman szerintem a mai napig nem bocsátott meg nekem, sietve változtattak az álláspontjukon, és ők maguk hozták a nyilvánosságra, hogy Kristen és Rob már jó ideje egy pár, én pedig csak segítettem nekik, hogy ne kövessenek el szerződésszegést. 

Soha nem fogom elfelejteni a következő hetet, amikor immáron nyíltan vállalhattuk a szerelmünket Kellannel. Az összes szereplő, stábmunkás, de még a sajtó is el volt ragadtatva tőlünk, az önfeláldozásunktól.   

De ez se volt elég. A dolgok egy idő múlva rosszra fordultak köztünk, majd egy veszekedés után mindketten kimondtuk, jobb lesz egymás nélkül.

Persze pár emberrel továbbra is szoros barátságban maradtam. Taylor és Ashley már családtag. Sose hittem volna a szertelen húgocskámról, hogy a kapcsolatuk a sráccal ennyire kiállja majd az idő próbáját. Gina nem egyszerű eset, de szerencsére Tay tudja kezelni. Ash esetében mondjuk az első pillanattól kezdve éreztem, hogy Luca halálosan beleesett, és szerintem már a hivatalos bejelentésre se kell sokat várni.

Nikki a bandától történő különválásom után -lévén nem akartam folyton összefutni Kellannel mindenkit kerülni kezdtem,- gyakran megcsörgetett. Rá mindig számíthattam, ha bulizni támadt kedvem, vagy egyszerűen csak egyedül éreztem maga. Aztán megismerte Pault, nekem pedig ott volt a M.I.C. Amióta férjhez ment jóval elfoglaltabb, de azért sokszor beszélünk. Mondjuk tartok kicsit a reakciójától, fontos nekem, de a munkája miatt jó két hónapja nem tudtunk személyesen találkozni, telefonba meg mégse akartam bejelenteni, hogy megtaláltam a páromat.

A földszintről beszélgetés hangjai hallatszanak fel, ha jól sejtem telefonál. Tudom, hogy ideges, tudom, hogy bizonytalan, pedig napok óta próbálom belé sulykolni, ne tegye.

Bekapcsolom a fülbevalómat, ma csupán ezeket és természetesen a gyűrűmet viselem. Belebújok a cipőbe, és örülök, amiért, hogy a kedvére tegyek, Matty tiltakozása ellenére, nem hagytam, hogy feltűzze a hajamat. Így legalább pár centivel magasabbnak tűnik majd nálam.

Lassan indulok lefelé, de a lépcső tetején megtorpanok.

Olyan gondterheltnek tűnik, szívem szerint azonnal odarohannék hozzá és megölelném. Érzem, hogy miattam tarkítják ráncok a homlokát. Folyton aggódik, és kételkedik, leggyakrabban saját magában. Hihetetlen, hogy annak ellenére mennyire tehetséges, és milyen nagy szívvel áldotta meg az ég, belül néha mégis egy bizonytalan kisfiú.

Próbálom elűzni a kételyeit, de a testőreink megjelenése nem sokat segít. A hangulat a béka feneke alá süllyed, pedig mindent elkövetek, hogy ne így legyen. Végül már nem maradnak érveim, de szerencsére indulnunk kell.   

~ o ~

A Nokia színházig tartó úton mind el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal. Az ujjainkat összefonva ülünk egymás mellett, élvezem, ahogy önkéntelenül a kezemet simogatja.  

Próbálok kizárni mindent a fejemből, és csak arra összpontosítani, hogy pár óra csupán, amit ki kell bírnom. Legközelebb, amikor ebben az autóban ülünk, már újra az otthonunk felé fogunk tartani. Addigra már az egész világ tudja, hogy hozzám tartozik.

Halk hang zavarja meg a néma csöndet, Anna táskájában rezeg a telefonja. Hamar kiderül számomra, hogy ki a hívó fél, mert csak a húgával beszélik ezt a keverék magyar-olasz nyelvet. Rövid ideig tart az egész, aztán lerakja.

- Gina azt mondja ők úgy két perc múlva odaérnek.

A levegőben érezni a vibrálást, mind feszültek vagyunk kicsit.

Tíz hónapja bujkálunk.

Eleinte véletlenül alakult így. Amikor januárban együtt érkeztünk meg New Yorkba hihetetlen, de egy paparazzi se fedezett fel bennünket. Anna kedvesen magával invitált, mondván felesleges hotelbe mennem, amikor az ő lakásában több vendégszoba is üresen áll. Aztán a következő hetekben több találkozót is megbeszéltünk, de mivel mindketten megcsömörlöttünk kicsit a minket övező állandó figyelemtől, ezek a vacsorák rendre ugyanott történtek. Kényelmes volt, nem kellett alakoskodnunk, nyugodtan ücsöröghettünk a szőnyegen a tv előtt, az ölünkben tartott tányérokból falatozva. És persze részemről az is sokat nyomott a latba a helyszín kiválasztásánál, hogy így ő főzött.

Igen, a Central parki lakás lett a mi kis fészkünk. Ott szeretkeztünk először, és ott mondtam ki elsőként, hogy szeretem. Majd ott próbáltam időről-időre meggyőzni, hogy ez nem csak múló fellángolás. És végül sikerült, ő is beismerte, hogy érez valamit irántam.

Hónapokig próbáltam rávenni, itt az ideje, hogy mások is megtudják a kapcsolatunkat, de hosszú ideig vonakodott. Aztán egyszer csak meggondolta magát. Szeptemberben, kettesben töltöttünk két hetet Görögországban, majd amikor hazafelé indultunk azt kérdezte, van-e valami kifogásom az ellen, hogy megálljunk Magyarországon. Természetesen nem volt.

A szülei elcsodálkoztak rendesen, amikor megláttak bennünket kézen fogva besétálni a keszthelyi házukba, de egy rossz szavuk se volt, kedvesen bántak velem. Természetesen meglátogattuk a nagyszüleit, az ausztriai, olasz és belga rokonságot is, mert Anna szerette volna, ha ezúttal személyesen tőle tudják meg, hogy együtt vagyunk. A következő uticélunk az én szüleim voltak, akik kitörő örömmel fogadták. Tiszteletben tartva a kérését, addig a pillanatig, míg át nem léptük az otthonom küszöbét, még nekik se árultam el, hogy ki az, akivel hónapok óta boldog vagyok.

Ott, a szülővárosomban tettem fel neki a nagy kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott. Amikor igennel válaszol percekig nem tudtam megszólalni a meglepetéstől.

Bár senkit se kértünk meg arra, hogy titkolózzon miattunk, valahogy a dolog mégse került napvilágra. Valahol mélyen úgy gondolom, hogy a többiek sejtették, hogy az élet még tartogat próbatételeket a számunkra. Méghozzá nem is kicsit.

Volt egy kis hátsó szándékom azzal, hogy megkértem kísérjem el immáron hivatalosan is a páromként a Breaking Dawn part 2 premierére. Annyira szerettem volna, ha végre az egész világ tudná, hogy engem választott. Azóta már ezerszer megbántam, mert cserébe azért, hogy ezt nyugodt szívvel megtehesse, akkora áldozatot hozott, amekkorát talán meg se érdemlek.

- Megérkeztünk – zökkent ki egy hang az emlékezésből.

Egymásra nézünk, a limuzin sötétített ablakai egyelőre elrejtenek bennünket a kíváncsi tekintetek elől, de itt bent is hallani a tömeg morajlását. Már előre megbeszéltünk mindent, először a két testőr lép ki, aztán én, és végül segítek neki is kiszállni. Amint nyílik az ajtó a sikítozás hangereje először fokozódik, aztán kicsit mérséklődik. Szinte látom magam előtt a döbbent tekinteteket, gondolom páran felismerték Scottot és nem értik mit keres ebben az autóban. Sóhajtok egyet, és még utoljára felé fordulok. Engem figyel, angyali mosollyal néz rám, és megszorítja a kezemet.

- Minden rendben lesz…

- Biztosan? – nézek rá kérdőn.

- Egészen biztosan. Hozzád tartozom. – A hangja szinte hipnotizál, szerelmet és bizalmat sugároz felém.

Pár másodpercig csak bámulunk egymásra, aztán ő töri meg a szemkontaktust. Lassan felemeli a kezét, és az arcomra simítja a tenyerét. Én automatikusan belecsókolok, mire megvillannak a szemei.

- Ügyes legyél, én a kötelező fotózás után Ginával bemegyek – közli még, majd int, hogy induljak. Kint is erre várnak, mert a testőröm kíváncsian néz be.

- Indulhatunk? – kérdezi, én csak bólintok és már lépnék, de Anna hangja megállít.

- Egy pillanat…

A gyomrom egy apró kis gombócba ugrik össze, ahogy visszafordulok felé. Valószínűleg sejti, hogy az jutott eszembe mégis visszakozik, mert bosszús pillantást vet rám, de aztán a vonásai gyorsan kisimulnak.

- Csak azt akarom, hogy tudd, – mondja halkan, – szeretlek Rob.           

~ o ~

Zúg a fejem, az elmúlt egy órában kérdések százaira válaszoltam.

Bár a terv az volt, hogy amint lehet kettéválunk, és én eltűnök a rivaldafényből, ez végül mégse sikerült. A tömeg őrjöngeni kezdett, amikor meglátott bennünket együtt. A sajtó megállás nélkül azt firtatta, mióta tart ez közöttünk, és most valóban komoly-e a dolog, vagy megint csak valamilyen hátsó szándék miatt mutatkozunk együtt. Stephnek egy idő után rá kellett szólnia a riporterekre, mert mindegyik csak ámuldozott, és egy olyan kérdést se tettek fel, ami a filmre vonatkozott volna.

Az kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy Ginával együtt pár fotó után bemeneküljek a színházba, végig Robbal kellett maradnom. Na jó, be kell ismernem annyira nem bánom. Jó látni, hogy az elmúlt napok aggódásának nyoma sincs rajta, boldognak tűnik, a szemei vidáman ragyognak.

Igaz, csak méterekre hajlandó eltávolodni tőlem, azt is csak azóta, hogy a fülébe súgtam, tartozik annyival a rajongóknak, hogy kiosszon pár aláírást. Én rendületlenül mosolygok, bár jópár irigy és gyűlölködő pillantást bezsebeltem pár lánytól. Nem ez az első eset, túl fogom élni.

- Te elvetemült nőszemély – hallatszik egy kiáltás közvetlen a hátam mögül. – Mégis, hogy a francba voltál képes eltitkolni ezt előlem?

Jay lép mellém, és ölel magához, amit örömmel viszonzok. Kicsit szégyellem ugyan, de neki se mertem bevallani, hogy Robbal egymásba szerettünk.

- Legalább utaltál volna rá – zsörtölődik, és újra magához ránt. – Ez volt hát a nagy titok…

- Igen – mosolygok rá, majd üdvözlöm a barátnőjét is.

Az elmúlt három hónapban Ausztráliában forgatott, és csak telefonon és skype-on beszéltünk egymással. Célozgattam neki, azt is elismertem, hogy férfi van a dologban, de konkrétumokat nem. Végülis kölcsön kenyér visszajár, Ő is ezt tette velem, titkolózott, amikor megismerte a kedvesét.

- Boldognak tűnsz – mondja, miközben elenged, és a lányt húzza közelebb magához. – És Ő is – int a fejével a párom felé. – Egyszerűen el se akarom hinni… és ez? – emeli fel a kezemet. – Ez most komoly?

- Aha – bólogatok lelkesen.

- Remélem a nagy napról azért időben értesítetek – morog továbbra is, de az arcán látszik, hogy nem kell komolyan venni.

- Ha legközelebb kissé kevésbé lelkesen ölelgeted Annát, talán lehet róla szó – csendül fel Rob hangja a fülemnél, és ezzel egy időben megérzem a derekamra kulcsolódó karjait. Ők is üdvözlik egymást, aztán Jay egy pillanatra elkomorul.

- Velük találkoztatok már? – int a fejével, mire mindketten abba az irányba fordulunk.

Jópár méterre tőlünk meglátom több tucat ember gyűrűjében Krist, éppen aláírásokat osztogat. A többes számot hallva, tudom, hogy a kérdés nem csak rá vonatkozott, és hamarosan, igaz csak hátulról, de kiszúrok egy ismerős magas, szőke alakot is.

~ o ~

Most már, túl a kötelező körök lefutásán, örülök hogy megkértem Annát, jöjjön velem. A dolgok, azt kell hogy mondjam, még annál is jobban alakultak, mint amire eredetileg számítottam. Amikor kiszálltam az autóból kitört a sikítozás, amit amikor meglátták kinek nyújtom a kezemet, szinte néma csönd váltott fel.

Annyira más volt így az egész, mint az előző premierjeim. Nem kellett egyedül állnom az ostromot, támogatott, ha arra volt szükség, de szerényen a háttérbe húzódott, ha úgy látta jónak.

A srácok jól fogadták a hírt, igaz még nem sikerült mindenkivel szót váltanom. Jól esett, hogy szinte valamennyi szereplőtársam őt is öleléssel üdvözölte, és senki se éreztette velünk, hogy a forgatás idején még nem egymással alkottunk egy párt.

Várom, hogy megkapjam a kedvenc koktélját, és visszamehessek hozzá. Figyelem, ahogy áll a tömeg közepén. Egyszerűen lenyűgöző, hogy mennyire nincs tudatában annak, hogy milyen lehengerlő hatással van az emberekre. Beleremeg a gyomrom abba, hogy hozzám tartozik.

- Tessék, Mr. Pattinson – hallom a mixer hangját, mire hozzá fordulok. Persze csak arra a rövid időre, amíg megragadom a díszes poharat, rögtön utána már újra Annát keresem a szememmel. Meg is találom, de amikor meglátom ki áll mellette, ledermedek. Éppen elkapom azt a pillanatot, amikor megölelik egymást. A szívemet egy jeges kéz szorítja egészen apróra, és mozdulni se bírok.

Most mi tegyek?

Az eszem azt súgja, hagyjam őket pár percig kettesben. Régóta nem találkoztak, valamikor sokat jelentettek egymásnak, biztos van megbeszélni valójuk. De a szívem tiltakozik.

Mi a francnak nem veszi le a mancsát Anna derekáról? És miért fogja meg a kezét?

- Én a helyedben nem mennék színésznek, mert minden érzelmed leolvasható az arcodról – csendül fel egy ismerős hang a fülemnél. – Órák óta erre várok – mondja és kiveszi a kezemből az érintetlen sörömet.

Kris, merthogy ő lépett mellém, nagyot kortyol az üvegből, majd újra a kedvesem felé fordul.

- Nem értem mit aggodalmaskodsz – mondja, – csak beszélgetnek.

- Jah, – felelem, majd egy lépést hátrálva szerzek magamnak egy újabb italt.

- Egyébként igazán elárulhattad volna – néz rám kissé sértődötten. - Az az egy szerencséd, hogy hozzám hasonlóan a többiek előtt is titkolóztatok.

Annak ellenére, hogy évekig egy párt alkottunk kötetlenül, feszengés nélkül tudunk beszélgetni most is bármiről. Miután már nem kellett titkolni a kapcsolatunkat, lassacskán megváltozott minden. A szakításunkat nem előzték meg jelenetek, nem volt se sírás, se kiabálás. Egyszerűen csak elmúlt a szerelem, és az érzelmeink átalakultak barátsággá. Mai napig, ha összefutunk megpusziljuk egymást, de már nem érzem a belsőmet átjáró bizsergést, ha hozzáérek. Ma már csak Anna közelsége hat rám így.

- És? Mikor lesz a nagy nap? – kíváncsiskodik, mire felé fordulok.

- Tessék? – nézek rá értetlenül, mert elméláztam egy kicsit.

- Rob, gondolom nem véletlenül húztál egy öklömnyi gyémántot az ujjára?

- Nem öklömnyi – tiltakozok azonnal. – Különben is Anna azt mondta, hogy tetszik neki…  – Hirtelen elbizonytalanodom. – Szerinted túl nagy? – nézek rá. – De akkor miért nem szólt?

- Istenem Rob, nem igaz, hogy ennyire kishitű vagy. Annáról beszélünk. El tudod képzelni, hogy nem mondaná meg, ha nem tetszik neki?

Hitetlenkedve rázza a fejét, és hozzá hasonlóan én is elmosolyodok. Igaz, a kedvesem mindig kimondja a véleményét.

- Szóval? Mikor lesz az esküvő? Csak, hogy be tudjam írni a naptáramba… remélem, kapok meghívót…

- Öh, nem tudom – felelem.

- Nem tudod, hogy kapok-e meghívót? – emelkedik meg a hangja, mire páran felénk kapják a fejüket. – De miért? Ugye nem gondolja, hogy mi ketten esetleg… – mutat magunkra. – Nem, azt nem hiheti… meg is mondom neki…

Hirtelen leesik, hogy félreértett, sietve rántom vissza. 

- Persze, hogy kapsz meghívót, azt nem tudom, mikor tartjuk az esküvőt. Még nem tűztük ki a napot.

Látom rajta, hogy megnyugodott, főleg hogy látványosan kifújja a levegőt.

- Akkor jó. De mire vártok? Illetve mire vár Anna? – kíváncsiskodik.

- Miből gondolod, hogy nem én késleltetem?

- Ugyan már… – legyint egyet. – Te évek óta arra vársz, hogy megtaláld az igazit, oltár elé vezethesd, és gyerekeid legyenek.

Döbbentem hallgatom, aztán leesik, miért is csodálkozom, hiszen jobban ismer sok embernél.

- És szerintem ő is így gondolkozik, ha igent mondott neked. És most, hogy a cégnél is bedolgozta magát, már ez se lehet gond.

A szavaitól bevillan egy két nappal ezelőtti beszélgetés, és a számba keserű íz gyűlik össze.

- Hát a cég már valóban nem jelent gondot többé…   

~ o ~

- Na végre – lazítja meg a nyakkendőjét mellettem Rob. – Hamarosan megszabadulhatok ettől a vacaktól…

- Pedig igazán hasznos kis ruhadarab – mondom, a kezemben tartott koktélos pohár felett. – És mennyi mindenre használható…

Látom, hogy nagyot nyel, mindketten tudjuk mire gondolok. Miután az újságok már hosszú ideje cikkeztek arról, hogy E.L. James A szürke ötven árnyalata című könyvének ihletője Edward és Bella, és hogy meg fogják filmesíteni, Steph azonnal rákattant a témára. Próbálta azt sugallni, milyen jó lenne, ha Christian szerepét Rob játszaná. Ő persze tiltakozott, de aztán annyi engedményre végül hajlandó volt, hogy legalább beleolvas a nagy műben.

Emlékszem, Los Angelesben a közös házunkban heverésztünk a kanapén. Ő olvasott, én a laptopomon dolgoztam éppen, amikor hallva a felháborodott sóhaját, felnéztem.

- Ezt nem gondolhatja komolyan… ez kész pornó… – mérgelődött, majd bizonyításképpen felolvasta nekem azt a részt, ahol a srác a nyakkendőjével kötözte meg a lányt.

Vigyorogni kezdtem az előadásmódján, ezen persze látszólag megsértődött, és elégtételt akart venni. Aminek az lett az eredménye, hogy rövid kergetőzés után az ágyban kötöttünk ki, és ott az írónőt meghazudtoló fantáziával szerettük egymást.   

- Kíváncsi vagyok, mit mondasz majd akkor, ha végre az egész könyvön átrágod magad… – ugrat megint, de nem folytathatjuk a beszélgetést, mert valaki hozzánk lép.

Már vagy egy órája az after partyn vagyunk, immáron túl a premier fárasztó bevonulásán, a  pózoláson. A vetítés magával ragadott, az összes közül talán ez tetszett a legjobban. Utána Rob rövid időre a többiekkel együtt elvonult pár percre, sajtótájékoztató következett.

Igaz addig se unatkoztam, Claireék egy pillanatra se hagytak magamra, és persze Gina és Luca se tágított a közelemből, annak ellenére, hogy győzködtem őket, töltsék az időt inkább a párjaik családjával.

Először arról volt szó, hogy anyáék is iderepülnek, de sajnos nagyapó hirtelen rosszulléte megakadályozta ezt. Szerencsére már jobban van, és a szüleim biztosítottak róla bennünket, hogy Londonban ott lesznek. Nem követem a turné minden állomására Robot, de a szülővárosába természetesen igen. Muszáj is, mert Tom megfenyegetett. Azt mondta, meg kell ünnepelnünk az egymásra találásunkat, és mindenféle homályos célzásokat tett arra vonatkozólag, hogy milyen próbatételeket kell majd kiállnom azért, hogy immáron hivatalosan is a barátja kedvese lehessek. Merthogy szerinte ez csak onnantól lesz így, ha ő és a srácok is áldásukat adják ránk.

- Mire gondolsz? – szólal meg hozzám hajolva.

- Londonra, – válaszolok őszintén. – És arra, hogy vajon ott is ilyen lesz-e ez az egész?

- Nem, – feleli azonnal. – Természetesen ott sokkal jobb lesz. Az újságírók nem lesznek ennyire tolakodóak, a rajongók nem sikítanak ilyen hangosan, és ott végre ihatok egy igazi sört…

Nevetni kezdek, képtelenség komolyan végig hallgatni a kis monológját.

- Megyek keresek valami normális italt, – mondja. – Hozzak neked is valamit?

- Egy ugyanilyet – felelem a majdnem üres poharamra mutatva. Már indulna is, de hirtelen visszalép, hosszan szájon csókol. Elakad a lélegzetem, amit ő is észre vehetett, mert roppant elégedett arcot vág, majd az orra alatt morgolódva, hogy miért kell nekem mindig ilyen lehetetlen színű, kevert löttyöket innom, elsétál.

Miközben követem a tekintetemmel, azon tűnődöm, hogy még ezt is szeretem benne. A kissé zsörtölődős, hanyag stílusát, amit egyetlen féloldalas mosolyával feledtetni tud velem. Egyedül csak a kockás ingek iránti imádatát nem tudom megszokni…

A hátam mögé lépő még meg se szólal, már tudom ki ő. Még ennyi idő után is előre megérzem a közeledését, és beleborsózik a hátam a hangjába.

- Szia Cica…

~ o ~

Mégis mi a fészkes fenéről tudnak ennyit beszélni?

Lopva, hogy ne legyen túl feltűnő, Annát és Kellant figyelem. Kristen, amióta pár perce elmeséltem neki mit tett a kedvesem, kissé furcsán viselkedik. Hol szólásra nyitja a száját, hol anélkül, hogy ezt megtenné. becsukja. Azt hiszem sokkot kapott.

Miért állnak ilyen közel egymáshoz?

Hirtelen egy ütést érzek gyomortájon, kis hijján ki is köpöm az utolsó korty sörömet. Kris felszegett állal, felháborodottan néz rám, amit nem értek. Az arcát se, és az ütést se.

- Robert Thomas Pattinson azok után, amit ez a nő tett érted, még van képed nem bízni benne?

Értetlenül nézek rá, fogalmam sincs mégis mire gondolhat.

- A francba Rob, úgy nézel ki, mint aki arra vár, hogy Kellan fél térdre ereszkedve megkérje a kezét, amire válaszul Anna a karjaiba omolva rebeg el egy igent.

- Nem olvasol te túl sok romantikus könyvet mostanában? – kérdezem, próbálva leplezni, hogy ez az eshetőség valóban megfordult a fejemben.

- Szeret téged. Méghozzá sokkal jobban, mint őt valaha az életben szerette.

- Tessék? – döbbenten bámulok, aztán kissé bizonytalanul szólalok meg. – Miből gondolod?

- Először is, láttalak benneteket a szőnyegen, sőt bevallom utána is párszor rátok feledkeztem. Az arca, a testtartása mind az sugallja, hogy mennyire szeret. Amikor csak tud, hozzád ér. Megfogja a kezed, megsimogatja az arcod, rád mosolyog. Ha nem vagy a közelében követ a tekintetével. Látnod kéne egyszer, hogy néz utánad, amikor eltávolodsz tőle. Az előbb is… Alig van köztetek tíz méter, mégis amíg csak Kellan oda nem ért mellé téged figyelt. Sőt, miután üdvözölték egymást úgy fordult, hogy lásson. Látod, most is…

Azonnal Anna felé lesek, a tekintetünk összeakad, és az ajkai mosolyra húzódnak. A szemei szeretet sugároznak, nyomát se látom annak, hogy zavarná, amiért az exemmel beszélgetek. Hirtelen elszégyellem magam, amiért én kételkedtem benne.

- Másodszor, – zökkent ki Kris a bűntudatból, – lemondott miattad a M.I.C.-ről. Amikor Kellan kérte ez, neki nem tette meg. Nem emlékszel?

Mintha csak ezer éve lett volna, hirtelen felelevenedik előttem az a nap. Anna egy hétig a keleti parti kirendeltségeiket járta, csak szombat este érkezett meg hozzánk, Vancouverbe. Kellan különben is ingerült volt egész nap, alig lehetett hozzá szólni. Úgy tűnt, hogy  a szerelme érkezése végre jobbkedvre deríti. Mivel Baton Rougeban bevált, ott is közös lakosztályt béreltünk. Vacsora közben Anna beszélt az utazásairól, mi a forgatásról, majd szokás szerint hamar visszahúzódtak a szobájukba. Többen is a nappaliban maradtunk beszélgetni, így jó félóra elmúltával tanúi lehettünk a szakításuknak is. Már előtte is láttuk őket párszor veszekedni, a kapcsolatuk mindig is nagy lángon égett, de akkor az valahogy más volt.

Olyan kiengesztelhetetlennek tűntek, hogy bár egyetlen szavukat se értettük, -lévén szokás szerint spanyolul kommunikáltak, Larry meg kivételesen nem volt ott, hogy fordítson- azonnal tudtuk, hogy ez most más, mint egy kis nézeteltérés.

Negyed óra ordibálás után Kellan bevágta az ajtót, Anna meg berohant a szobájukba. Igaz nem maradt ott sokáig, fél perc se kellett neki, bőrönddel a kezében már a testőrét hívta telefonon, hogy készítse elő a repülőt, mert indulni akar.

Próbáltuk visszatartani, de hallani se akart arról, hogy megvárja a haveromat, és megbeszéljék a dolgot. Elment, és utána jó két hónapig egyikünk se látta.

Kellan amikor visszajött segg részeg volt, de miután másnapra kijózanodott se jött meg az esze. Azt mondta, Anna a távozásával döntött,  a cégét választotta, részéről ennek a kapcsolatnak vége.

- Látod, hogy igazam van? – térít magamhoz Kris hangja. – Most is azonnal észrevette, hogy megváltozott a hangulatod.

Felemelem a fejem. Anna, miközben kedvesen rámosolyog az őt megállítókra, rutinosan kerülgeti az embereket, és felém közeledik. Amikor ide ér kislányosan hozzám bújik, én pedig átölelem. Olyan jó végre magam mellett tudni. Így, hogy érzem a mellkasomnak simuló testét, már az se zavar, hogy Kellan is követte.

- Haver, hát feladod a legényéletet? Jól meggondoltad te ezt? – viccelődik szokás szerint, és közben a kezét nyújtja felém. – Gratulálok – mondja aztán. – Sok boldogságot mindkettőtöknek…

Hosszú évek óta ismerem, így ösztönösen érzem, hogy a szavai szívből jönnek. Hetek óta először megnyugszom, örömmel viszonzom a kézfogását, és az se zavar, hogy arcon csókolja a kedvesemet.

- Nem is tudom, én úgy hallottam nem ők az egyetlenek, akik rászánják magukat a házasságra. Azt olvastam valaki már azt is tudja, hogy három gyereket szeretne, két fiút és egy lányt. Hogy is van ez Kellan Lutz?

- Öh… – akad benn a szó Kris mondata hallatán, majd fülig vörösödik, amikor egy újabb személy lép hozzánk.

- Méghogy senki se olvassa azt a szennylapot – dorgálja meg a barna hajú lány, akinek bár szigorúan néz rá, a szemei mégis mosolyognak. – Kellan nem megmondtam, hogy gondolkodj mit ejtesz ki a szádon, amikor egy újságíróval beszélsz?

Figyelem, ahogy egymással évődnek, boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnnek. Hamarosan csatlakozik hozzánk Ashley és Luca, aztán Nikki és a férje. Nem várat magára sokat Jay se, aki bemutatja a kissé hallgatag barátnőjét mindenkinek. Aztán mellénk sodródik Peter és Jennie, majd Lisa és Chris. Utolsóként Taylor érkezik, akinek nincs is más választása, mert a leendő sógornőm szinte vonszolja maga után.

A banda teljes.

Egyedül Kris mellett nem áll senki, aki, amikor erre felhívják a figyelmét, elpirul. Persze a lányoknak semmi se kerüli el a figyelmét, kisvártatva körbeveszik és faggatni kezdik. A dolgok újra a régi, megszokott mederben folynak, ők vígan csevegnek, mi a srácokkal külön vonulunk, és halk anekdotázás közepette elfogyasztunk pár sört.

Már majdnem hajnalodik, amikor úgy döntünk, ideje hazamenni, és csoportosan a kijárat felé indulunk. Szólok Deannek, hogy hívhatja a kocsit, odakint még beszélek pár szót Krisszel és Taylorral, mert együtt repülünk majd Londonba. Látom, hogy Anna éppen Kellantől búcsúzik, de ez már nem zavar. Az elmúlt órák alatt megbizonyosodtam róla, hogy az, ami kettejük között volt lezárult, és már nem aggódom feleslegesen.

Figyelem, ahogy még egyszer ránevet, rácsap a hátára, majd felém indul. A járása könnyed, az arca szinte sugárzik. Talán, ha két méter választja el tőlem, amikor valami megváltozik. Kíváncsian néz valahova a hátam mögé, egy pillanatra mintha félelmet látnék átsuhanni a szemében.

És akkor meghallom.

~ o ~

Hihetetlen, hogy ennyi idő után még mindig hatással van rám. Lassan fordulok meg, és bevallom, kíváncsian nézek az előttem álló férfira. Most is magas, most is pimaszul vigyorog, most is édes gödröcskék jelennek meg az arcán, ahogy az ajkai felfelé görbülnek.

De amikor egy pillanatra magához ölel, ahogy üdvözöl, már nem érzem azt, hogy apró pillangók röpködnének a gyomromban.

- Szebb vagy, mint valaha – súgja a fülembe, miközben egy baráti puszit nyom az arcomra. – Rád aztán tényleg igaz, hogy a szerelemtől kivirulsz…

Várom, hogy tegyen valami megjegyzést, de helyette csak bámul rám a kék szemeivel. Hirtelen kissé ijedt képet vág, aztán riadtan néz körbe.

- Vagy ezt nem szabadott volna? Ugye nem akarod rám szabadítani a testőrödet, amiért túl közel merészkedtem hozzád?

Felnevetek, semmit se változott. Még mindig egy óriás testébe zárt nagy gyerek.

- Úgy ismersz, mint aki mások háta mögé bújik, ha meg kell védenie magát? – kérdezem.

- Nem, de gondoltam ebben a ruhában csak nem tepersz le a földre…

- Nem, semmiképpen – tekerem tagadóan a fejem. – Bár, tanultam pár dolgot az utolsó találkozásunk óta Scott-tól. Azt mondta, azzal a fogással egy százötven kilós hústornyot is le tudok dönteni a lábáról. Te meg, ahogy látom még csak meg se közelíted azt. Mintha fogytál volna. Valahogy vékonyabbnak tűnsz itt – rakom a tenyerem a bicepszére. – Bár, van, ahol meg kicsit megvastagodtál.

Kérdőn néz rám, mire a hasamra mutatok.

- Ilyen tájékon…

- Micsoda? – felháborodott arcot vág, és azonnal behúzza a jelzett testrészét. – Ez nem igaz…

Nevetni kezdek, kell pár másodperc, mire leesik neki, hogy vicceltem.

- Tudod Cica, a humorod, még mindig elég egyedi…

- Egyedi? – emelem meg a szemöldököm. – Egyedi. Lehet – mosolyodom el aztán.

- Szerencsére vannak dolgok, amik nem változtak, – néz rám komolyabb arccal. – Gyönyörű vagy. És szemlátomást boldog.

- Igen, – felelem határozottan, a tekintetemmel Robot keresem. Látom, hogy Krisszel beszélget éppen a bárpult előtt.

- És szemlátomást páran még mindig neheztelnek rád – int a fejével egy magányosan álldogáló alak felé. Maggie Grace csöppet se titkolja, hogy szíve szerint bele fojtana egy kanál vízbe. – Én a helyedben vigyáznék arra, nehogy a poharad közelébe kerüljön…

- Azt hiszem nem bánná, ha itt rogynék össze holtan – húzom el a számat. – És nem ő az egyetlen.   

Pár méterre onnan felfedezem Friedmannt, aki bár próbálja titkolni, de szintén nem igazán kedvel. Jó, nem ítélem el ezért, kis hijján az állásába került, hogy megpróbált sarokba szorítani. Amikor annak idején Maggie világgá kürtölte, hogy Kellan és én jóban vagyunk, azonnal cselekedtem. Akkor már a birtokomban, illetve Shane papa birtokában, volt a Summit részvényeinek egy jelentős hányada. Bár a teljes hatalomátvételhez még kevés, de ahhoz mindenesetre már elég, hogy nyomást lehessen vele gyakorolni a vezetőségre. Mivel kiderült, hogy Rob és Kris szerződésének kis záradékainak ötlete éppen tőle származott, így a főnökei hajlottak arra, hogy őt tegyék felelőssé a botrányért. Végül, bár kétlem, hogy akárcsak álmában is gondolt volna rá, én voltam az, aki hozzásegítette, hogy a pozíciójában maradhasson. És sejtésem szerint ez sokkal többet ártott a büszkeségének, mintha kirúgták volna.

Friedmanntól pár lépésnyire felfedezek mégegy alakot, aki engem figyel.

- És a bátyád is ugyanúgy utál még mindig – mondom, és csak azért is látványosan megemelem a poharam Brandon felé.

- Bran nem utál – vág közbe Kellan azonnal, de félbeszakítom.

- Ne mond már… – nézek rá felháborodva. – Győzelmi partyt rendezett annak örömére, hogy szakítottunk.

- Hát ezt meg honnan… – marad tátva a szája a csodálkozástól, de nem kell válaszolnom, maga teszi meg. – Scott mondta.     

- Nem, dehogy – tiltakozom. Nem akarok viszályt szítani közöttük, tudom milyen jó barátok.

- Akkor? – kíváncsiskodik szokás szerint.

- Ki volt hangosítva a telefonja, én meg véletlenül arra jártam, amikor hívta – adok magyarázatot. Szemlátomást megnyugtatja a válaszom, majd érdeklődve néz körbe.

- És? Hol van az év testőre?

- Valahol erre – lesek körül tanácstalanul, mert már jó ideje nem láttam Scottot. Nézelődés közben felfedezek egy minket figyelő barna hajú lányt, akit már láttam előzőleg.

- Nagyon szép lány a barátnőd – mondom, mire ő is arra fordul. – Mindig ennyit mosolyog?

Nem kritikának szánom, és szerencsére ő se veszi annak.

- Aha, hihetetlen pozitív életfelfogása van.

Olyan szeretetteljes hangon mondja ki ez a pár szót. Talán, ha nem lennék ilyen boldog Robbal zavarna a dolog, de így csak örülök annak, hogy a jelek szerint ő is megtalálta a párját.

- Te Kellan, kérdezhetek valamit?

- Hát persze – bólint azonnal.

- Adsz te ennek a lánynak enni? Olyan hihetetlenül vékony.

- Eszik rendesen – feleli azonnal. – Jó mondjuk nem annyit, mint te – ugrat most is, mint a kapcsolatunk alatt jópárszor.

Nem akarok adósa maradni.

- Értem, akkor biztosan túlságosan is sok testmozgásban van része. Vannak bizonyos mozdulatok, amik rengeteg kalóriát égetnek el…

Érti, hogy mire gondolok, és a válaszra se kell sokat várni.

- Régen semmi kifogásod nem volt egy kis testmozgás ellen – vág vissza. Amint kimondja szerintem már bánja, hogy a közös múltunkra célzott, és ha tehetném én se adtam volna erre okot.

Mind a ketten zavartan nézelődünk, végül én töröm meg a kínos csöndet.  

- Hallom, pályamódosításra készülsz.

- Mire? – néz rám kissé értetlenül.

- Valahol azt  olvastam egyre sikeresebb ruhatervező vagy – felelem, mire felnevet.

- Az inkább csak hobbi – ad magyarázatot. – Bár jó móka. Igaz is, lehet, hogy megkereslek, mégiscsak egy nemzetközi export-import cég feje vagy. Talán köthetnénk üzletet.

- Arról lekéstél – csúszik ki a számon, és önkéntelenül az immáron üresen álló ujjamhoz nyúlok.

- Atya Isten. Ez most komoly?

- Mire gondolsz? – nézek rá értetlenül, a hangja felháborodottan cseng. Látom, hogy ő is a kezemet nézi. A szemei kikerekednek, majd döbbenten emeli rám a tekintetét. Én meg még mielőtt megszólalna eldöntöm, hogy ha bármi rosszat mond Robról, vagy a hirtelen eljegyzésünkről, faképnél hagyom. De persze most se azt teszi amit várok.  

- Hol van a Mc’Gee gyűrűd?

Ő az első, a beavatottakon kívül, akinek a mai este feltűnt, hogy lehúztam az ujjamról azt az ékszert, amit jó öt éve minden nap viseltem.

- Visszaadtam – felelem kisvártatva, mert látom, hogy még mindig a válaszomra vár.

- De miért? – emeli meg a szemöldökét, majd szinte azonnal maga válaszolja meg a kérdését. – A másik miatt. Igaz?

Hirtelen megragadja a két vállam, és magához húz. Csak egy rövid időre, majd újra eltol, és zavartan néz rám.

- Jól vagy?

Nagyot sóhajtok. Mit lehet erre mondani? Annak idején két évembe telt, amíg rászántam magam, hogy elfogadjam a nagyapám cégét. Aztán újabb háromba, mire felkészültem arra, hogy vezetni tudjam. Feladtam az otthonom, vállaltam, hogy új életet kezdek. Amikor a férfi, akit úgy éreztem mindennél jobban, és örökké szeretni fogok, kicsivel több időt szeretett volna velem tölteni, megtagadtam a kérését, és inkább az örökséget választottam.

Nem a pénz, a vagyon miatt, kötelességtudatból. Egy éven át minden gondolatomat a M.I.C. töltötte ki. Mindig is maximalista voltam, most is szerettem volna megfelelni a rám rótt feladatoknak. És tudom, hogy jó munkát végeztem.

Ezt igazolták a visszajelzések, a befolyt összegek, és egészen tegnapelőtt reggelig a nagyapám dicsérő szavai is. Akkor viszont megváltozott minden.

Valójában ő állt annak a hátterében, hogy egészen mostanáig nem mertem nyíltan felvállalni a szerelmünket Robbal. Ezt valószínűleg Ő is tudja, de nem siettetett. Szemben valamennyi eddigi kapcsolatommal, ő mindig türelmesen kivárja, amíg elhatározom magam. Nem akar azonnali döntéseket, és ezzel a taktikával valahogy mindig előbbre jut, mint mondjuk akár Kellan, a követelőzésével. Persze, amióta Londonban igent mondtam a házassági ajánlatára, -ami bevallom engem is meglepett, de a válasz ösztönösen kibukott a számon-, próbált finoman célozgatni, hogy nem jó ez így. Amikor meghívott a premierre, éreztem, hogy tartozom neki ennyivel, és bevallom, vágytam is arra, hogy itt legyek. Láttam az alkotás folyamatát, szerettem volna első kézből értesülni a végeredményről is. Tavaly élőben, az Interneten követtem az eseményeket, bár akkor is többen hívtak, képtelen lettem volna megjelenni. Akkor még haragudtam Kellanre, amiért ezt tette a szerelmünkkel, majd amikor megláttam az oldalán az új barátnőjét egész éjjel bőgtem, mint egy hisztis kisgyerek. Rob kellett ahhoz, hogy immáron boldogan tudjak tovább lépni.

Bár megfordult a fejemben, hogy tartva Shane papa reakciójától, nem árulok el neki semmit előre, de ezt a belém nevelt családszeretet nem engedte. Igaz, hallogattam a dolgot amíg csak lehetett, és csak most szombaton vallottam színt. Előre jeleztem nekik telefonon, hogy megyünk, sőt azt is, hogy magammal viszek valakit, aki kedves a számomra, de arra a reakcióra nem számítottam.

- Anna? – mintha egy álomból ébrednék riadok fel, velem szemben Kellan áll, és még mindig a válaszomra vár.

- Jól vagyok – idézem fel, mit is kérdezett utoljára.

- És? Mi történt?

Nagyot sóhajtok, bár igyekeztem mindenki előtt titkolni, fáj az, ahogy bántak velem.

- Mondjuk úgy, hogy az ír és az angol ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek…

Amikor beléptünk az ebédlőbe, kézen fogva, egyetlen ember volt csak, akinek az arcán örömöt láttam az érkezésünk miatt. Liam boldogan totyogott felém, a szokásos ajándékát követelve. Inez mama és Mary az első döbbenet után azonnal ránk mosolygott, biztatóan. Brian tanácstalanul járatta a szemét a kedvesem, köztem és a nagyapám között, gondolom nem tudta, hogyan is reagáljon hirtelen.

Bezzeg Shane papa… számítottam arra, hogy konok lesz, és dühöngeni fog. Arra is, hogy amikor elárulom, hozzá fogok menni Robhoz, mert szeretem, és vele akarom leérni az életem, azt nem fogja egyik percről a másikra elfogadni. De mégis hiába próbáltam higgadtan érvelni, egy idő után nem ment. És a dolgok végül elérték azt a pontot, ahonnan már nem volt visszaút.

- Majd meggondolja magát, – szólal meg Kellan mellettem, vigasztalóan megveregetve a karomat. – A nagyapád szeret téged, Inez mamáért pedig egyenesen rajong. Ő meg fogja győzni, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy ki tud választani kit szeretsz.

- Lehet, de… – olyan nehéz ezt kimondani. – Többé nem számít a véleményük. Túlságosan is megbántottak…

- Mivel? – kérdezi, de látom rajta, hogy nem a kíváncsiság vezeti.

- Shane papa azzal amit mondott. A szokásos, nő vagyok, képtelen racionálisan dönteni, az érzelmeim vezetnek… bla-bla-bla…

- De hát nem ez az első eset – emlékeztet, és tudom, hogy igaza van.

- Igen, és még azt, hogy erről az egészről anya tehet, mert nem figyelt oda a nevelésemre, helyette élte az életét…

Hangosan felszisszen, nekem meg egy pillanatra elfutják a könnyek a szememet. Annyira fáj még felidézni is. Hogy tehette ez? Éppen anyát szidni előttem… A harag újra átjárja a testemet, és igyekszem megacélozni magamat.

- Már nem számít. Sarah elkészítette az iratokat, holnap reggel tartok egy sajtótájékoztatót és hivatalosan is lemondok a mindenről, amit tőle kaptam.

- Mindenről? – kerekednek el a szemei.    

- Mindenről. Vállalat, ingatlanok, bankszámla, repülőgép, személyzet… – említem meg utolsóként az éppen felbukkanó testőrömet.

- Biztos vagy ebben? – kérdezi Kellan, én pedig azonnal válaszolok.

- Egészen biztos.

Amióta csak eldöntöttem, hogy megteszem felszabadultnak érzem magam. Tudom, hogy mindent megtettem, de ez se volt elég. Bár a cég vezetése kitöltöttem az életem, most már nem ez az elsődleges. Rob fontosabb a számomra. Attól nem félek, hogy nem tudom eltartani magam, Charlie bácsi bármikor boldogan ad nekem munkát. És végre önmagam lehetek. Nem kell minden döntésemnél tekintettel lennem arra, hogy az miként hat a részvények alakulására.

- Azt mondtad megbántottak – kérdő hangsúly, az arca bizonytalannak tűnik.

- Inez nagyi nem állt ki mellettem. Tudom, hogy szeret, de mégse tette.

Nem állt ki mellettem. Bár eleinte próbált mindkettőnket nyugtatni, de amikor Shane papa kihívó kérdésére, hogy döntsek, vagy ők vagy Rob, én szemrebbenés nélkül az utóbbit választottam döbbenten, sőt csalódottan nézett rám. Egyetlen szó nélkül hagyta, hogy kisétáljak az ajtón.

- Rob szerencsés, amiért ennyire szereted. – A hangjában nem érzek se sajnálkozást, se irigységet, sokkal inkább mintha büszke lenne rám, amiért kiállok a szerelmem mellett.

- Én vagyok szerencsés, hogy szeret engem – mondom és a szememmel máris őt keresem. Nem kell sok idő, hogy felfedezzem, a ma már látott ráncok most is ott vannak a homlokán. Egy pillanatra nem értem miért, aztán leesik ki áll mellettem. Bár ki nem mondta, de tudom mennyire tartott attól, hogy ma összefuthatok Kellannel. Úgyhogy idejét érzem, hogy csatlakozzak hozzá, és meggyőzzem arról, mennyire feleslegesen aggodalmaskodik.

Az este folyamán már nem is tágítunk egymás mellől, sőt szépen lassan az egész banda egymásra talál. Felszabadultan szórakozunk, olyan jó újra velük lenni. Egészen eddig nem is tudtam mennyire hiányzott, hogy végre mindannyian együtt legyünk újra. Az egyetlen ember, akit eddig nem ismertem, Kellan barátnője velem is ugyanolyan barátságos, van pár közös vonásunk, például egyikünk se tesz lakatot a szájára. Az idő immáron gyorsan telik, és hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy már hajnal felé járunk. A búcsúzáskor már egy újabb közös találkozót tervezünk, nálunk, mert mindenki látni szeretné az otthonunkat.

Kellan tesz még egy szemtelen utalást arra, hogy Rob az utóbbi időben mintha leadott volna pár kilót, amit a többiek ugyan nem értenek, de én figyelmeztetően hátba vágom, csak semmi célozgatás a szexuális életünkre.   

Immáron boldogan indulok meg a kedvesem felé, pár lépésre a kocsitól vár rám, arcán azzal a gyöngéd, kedves mosolyával, amivel mindig levesz a lábamról. A háta mögött mozgolódást látok, a felbukkanó lány valahonnan ismerősnek tűnik, de csak akkor ugrik be ki ő, amikor egy csípő, égető érzés járja át a testemet.

  ~ o ~

Egy pillanatig még bámulok utána, aztán a kedvesem felé fordulok.

- Hihetetlenül karizmatikus – mondja, és ő is Anna felé néz egy pillanatra. – És szerencsére odavan Robért.

- Nem mintha számítana, ha nem így lenne – ölelem magamhoz.

Egy nagy mosoly a válasza, tudja, hogy érte dobog a szívem. Ő volt az, aki kis hijján oda lökdösött Anna mellé pár órája, mondván, ideje, hogy végre újra szóba álljunk egymással. Még a kapcsolatunk elején mindent elmeséltem neki róla, és ezt valószínűleg jól tettem.

Anna. A nő, akit azért veszítettem el, mert túlságosan is birtokolni akartam. Ma már tudom ezt, de akkor csupán azt láttam, hogy nem számítok neki eléggé. Nem bánom, hogy az életünk ilyen formán alakult, jobb így mindkettőnknek. Túlságosan is hevesek és egyformán makacsok voltunk mi egymáshoz, hosszú távon felőröltük volna az érzéseinket. Az azonnali, bár fájdalmas szakítás, és az az óta eltelt hosszú idő segített elengedni a másikat, és immáron csak barátok vagyunk. És ez valahogy helyénvalónak tűnik.   

Mennyit változott… talán nincs is tudatában. Rob mellett lehiggadt, és bár a temperamentuma most is magával ragadó, valahogy már nem tűnik olyannak, aki bombaként robban, ha nem az akarata szerint történik valami.

És ez a legújabb húzása… sajnálom a fájdalmas csalódás miatt, mert tudom, mennyire meg akart felelni a nagyapjának. És ugyanakkor csodálom, és büszke vagyok arra, hogy megtette. Ideje már csak magára gondolnia, a saját életét élnie, és nem mindig azért küzdenie, hogy megfeleljen másoknak.

- Na, elbúcsúztál Miss Tökélytől? – kérdezi a mellém lépő bátyám.

A mostani kedvesemért odavan, és bár tudom, hogy Scott elbeszélései és a sajtóból megtudottak alapján nagyra tartja azt, amit Anna az elmúlt egy évben véghezvitt, nem képes megbocsátani neki, hogy a szavaival éljek, összetörte a szívemet. 

- Brandon… – szólal meg szigorúan a mellettem álló, mire döbbenten néz rá.

- Nem mondod, hogy téged is levett a lábadról? – hitetlenkedik.   

Már éppen készülök, hogy felszólítsam, egyszer és mindenkorra hanyagolja a zöldszeműt, amikor furcsa, ide nem illő hangot hallok.

Durr, durr, durr.

A hátam mögül jön, már mielőtt megfordulnék tudom, hogy valami borzalom történhetett. Erről meggyőz a több szólamban felharsanó ijedt sikítás, a velem szemben állok döbbent tekintete. Önkéntelenül fordulok meg és kezdek el futni. Még elkapom, hogy Luca eszét vesztve rohan egy nő felé, aki arcán örült vigyorral egy pisztolyt tart a kezében.

Pár méter csupán ami elválaszt tőlük, hirtelen fékezek le.

Rob a földön térdel, szinte hisztérikusan ismételget egyetlen szót.

- Nem… Nem… NEM…

És ekkor felfedezem. Anna előtte a földön fekszik, a mindenki által megcsodált halvány ruhát egyre nagyobb vérfolt rondítja el. A szeme a távolba mered, és végtelenül üresnek tűnik.




folyt. köv. 2013.01.01.