71. Mindenre van megoldás...

(Rob szemszöge)

Már reggel volt egy olyan érzésem, hogy valami történni fog.

Pedig a nap jól indult, ma mindenki vidáman mászkált, és ez szerintem Annának köszönhető. Nem tudom mitől, de ha ő itt van, vagy ha tudjuk, hogy ide fog jönni, az mindig hatással van a hangulatunkra. Hétfőn este is, a repülőn még kissé letargikusak voltunk, de amikor meghallottuk, hogy mit művelnek Sarahval a telefon másik végén, nekünk is nevetnünk kellett. Tegnap Kellan le se tudta volna tagadni egész nap, hogy mennyire hiányzik neki, folyton a telefonját bámulta, ma meg mást se csinált, mint vigyorgott össze-vissza.

Mondjuk a hangulat fokokat romlott amikor kb. egy órája felbukkant Friedman. A Summit elnökének megjelenése a forgatáson eddig még sose jelentett jót, és most is tartok attól, hogy vajon mi a francot akarhat. Hirtelen ugrik be, hogy Steph, az ügynököm tegnap és ma is többször keresett, de elfelejtettem visszahívni. Valahogy van egy olyan sejtésem, hogy ő tudná a választ a kérdésemre.

Zsebre dugott kézzel követem az öreget, és csak tanácstalanul megemelem a vállamat, amikor Kellan meglök menet közben, és kérdőn néz rám.

Honnan kéne tudnom, mit akar? És pont tőlünk, kettőnktől?

Leülök egy székre, már nyúlnék a cigimért, mikor leesik, hogy még csak rá se gyújthatok, mert az épületben nem szabad dohányozni. Csak forgatom az öngyújtóm, legutóbb akkor éreztem ilyen frusztráltan magam, amikor még a Winchester Collegeban behívattak az igazgatói irodába, mert Tommal kicsit túl jól éreztük magunkat az egyik szünetben.

És hamarosan ki is rúgtak bennünket…

- Nos… – szólal meg végre Friedman, de rögtön abba is hagyja a beszédet, mert kivágódik az ajtó.

A francba. Jövőbe látó ez a nő vagy mi? Elég csak rágondolnom arra, hogy ő biztosan kirángatna bennünket abból a szarból, amibe valószínűleg nyakig benne vagyunk, és máris megjelenik.

- Rob – indul meg felém egy olyan mosollyal az arcán, hogy attól megolvadnának a jéghegyek. Itt valami nagy baj lehet, ugrik be azonnal, mert úgy simul hozzám, hogy az már majdhogynem szeméremsértő. És szájon csókol.

Oké, hogy adni kell a látszatnak, de még sose vitte ennyire túlzásba. Még Tenerifén se, pedig akkor elég sokat ittunk, és nem rajtam múlt, hogy nem követtünk el egy visszavonhatatlan hibát. 

- Jaj szívem, annyira hiányoztál, – búgja a fülembe, de úgy, hogy azt a szobában lévő valamennyi személy jól hallja. – Rémes napom volt, úgy örülök, hogy végre itt lehetek.

A válla fölött ellesve látom, hogy Kellan állán remegni kezd egy izom, tartok a reakciójától, és mint kiderül nem csak én. Anna mintha csak most venné észre, hogy nem vagyunk egyedül, a másik két ember felé fordul. Mondom én, hogy elmehetne színésznőnek…

Olyan ártatlanul tud nézni, hogy majdnem én is bedőlök neki.

- Kellan, szia – lép a haveromhoz és egy puszit nyom az arcára. Nagy valószínűséggel mond is neki valamit, mert amíg megcélozza az öreget a haverom hatalmas változáson megy át. A vonásai teljesen kisimulnak.

Mondjuk nem sokáig, mert amint meglátja, hogyan ölelgeti a főnökünk a szerelme derekát, a szeme dühösen villan. Bár az nekem se tetszik különösebben.

Vén kecske, megnyalná a sót…

Anna bezzeg nem zavartatja magát, úgy beszélget vele, mintha évek óta jóbarátok lennének, és hamarosan Friedman a tenyeréből eszik. És ez a mi nagy szerencsénk…

(Kellan szemszöge)

Amikor meglátom az ajtóban felbukkanó kedvesemet úgy érzem, mintha egy mázsás kő gördült volna le a mellkasomról. Örülök, hogy látom, hogy végre itt van, és már indulnék felé, de hirtelen leblokkolok. Döbbenten figyelem, ahogy rólam tudomást se véve, egyenesen Robhoz rohan. Még a lélegzetem is elakad attól, ahogy viselkedik.

Mi van?! Mi a fészkes fene folyik itt? Először megjelenik Friedman és félrehív bennünket, utána meg Anna áll neki itt a haveromat csókolgatni. Elment az esze?

Nem tudom, és nem is akarom titkolni mennyire felzaklat amit látok, de amikor végre szétválnak és hozzám hajol, rájövök mire szolgál ez az egész.

- Bízz bennem – ennyit mond csupán, és egy olyan ártatlan puszit nyom az arcomra, amit lánytól utoljára kb. az oviban kaptam. Kíváncsian nézek rá, és a tekintetéből sugárzó aggodalom észhez térít. Hirtelen leesik, hogy ugyebár nem vagyunk egyedül, és ez csak színjáték.

- Robert – fordul aztán az öreghez, akinek szinte csorog a nyála, ahogy átöleli a derekát.

Na ezt jobb lesz, ha nagyon gyorsan abbahagyja…

Rob arcán is látom, hogy felfordul a gyomra a főnökünk viselkedésétől, kivételesen még az se zavar, hogy alighogy Anna mellé lép, birtoklóan magához öleli, és amikor leülnek se engedi el.

Ha már egyszer én nem tehetem… akkor már inkább ő, mint Friedman…

Szinte tátott szájjal hallgatom, ahogy a kedvesem mesélni kezd.

Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan, mert az amilyen affektálva, gyakran megemlítve a nagyapját panaszkodik arról, hogy nincs egy perc nyugta a fotósoktól, annyira nem jellemző rá. Nem tudom mi állhat a háttérben, de egyre inkább érdekelne.

- Jaj, – rezegteti meg újra a szempilláit – biztosan megzavartam valamit, elnézést. Majd a lakókocsidban megvárlak – néz a haveromra, bár a testtartásából látom, hogy esze ágában sincs elmenni.

- Nem, nem – vág közbe az öreg. – Maradjon csak kedves, végülis a dolog Önt is érinti.

- Igen? – csillannak fel a szemei. - Miért? Miről van szó?

- Bizonyára csak félreértés, de gondolom mind egyetértünk abban, hogy a film egy hatalmas franchise, és egy botrány nem hiányzik egyikünknek sem.

 - Botrány? Milyen botrány? – kérdez vissza azonnal a bestia, de van egy olyan gyanúm, hogy ő már tud valamit.

- Anna kedves, ön bizonyára nem olvas ilyen szennylapokat, de több millióan megteszik. A Summit mindig is ügyelt arra, hogy a vele dolgozó színészek magánélete rendben legyen. Tisztába vagyok azzal, hogy ezek csak pletykák, de mivel elég nagy port kavart a hír, nem tudunk csak úgy elsiklani felette.

- Kérem Robert, most már árulja el, miről van szó, mert egyre jobban aggódom. Egy botrány a legrosszabbkor jönne most nekem… – és anélkül, hogy kimondaná, valamennyien tudjuk, hogy a nagyapja cégére gondol.

- Nos, pár újság célzásokat tett arra, hogy Ön, öh… intim kapcsolatba bonyolódott valakivel a szereplők közül… Rob háta mögött.

A büdös életbe. Erre meg hogy jöttek rá?

Úgy érzem, mintha a helyiségben fokokat esett volna a hőmérséklet, de Annának még csak a szempillája se rezdül meg.

- Én? – néz ártatlanul. – De hát kivel?

Az öreg célzatosan rám pillant, mire az ő tekintete is felém fordul.

Istenem, ez a nő egy őstehetség.

Mintha csak most esne le neki, hogy miről van szó, hirtelen kitágulnak a szemei.

- Mármint Kellannel? Istenem, – sóhajt hatalmasat, és a szája remegni kezd. – Ebből tényleg botrány lesz… Ha meglátja a lapokat egészen biztosan tombolni fog…

- Jaj, kedves, szerintem a nagyapja meg fogja érteni, hogy ez az egész csak egy félreértés. – Kezdi el vigasztalni az öreg, ami nekem nagyon nem tetszik, mert közben a keze a kedvesem combján landol. – Most, hogy láttam Önt és Robot együtt, már nekem sincsenek kétségeim, egészen biztosan megérti ő is, hogy ez csak egy rosszindulatú pletyka…

- Természetesen – vágja rá határozott hangon, és még ki is húzza magát, amivel gondolom azt akarja érzékeltetni, hogy ez az eszébe se jutott. Jól összezavarja az öreget. És mintha csak igazolni akarná a sejtésemet, folytatja.

- Én nem a nagyapámra gondoltam. Ő teljes mértékben tisztában van azzal, hogy miként érzek Rob, illetve miként Kellan iránt.

- De hát akkor…

- Jaj, Robert, ne haragudjon, – néz rá szende tekintettel. – Nem akartam megtéveszteni. Én nem Shane papa miatt aggódom, hanem Susana miatt…

A fenébe Cica, miben sántikálsz?!

(Anna szemszöge)

Túlságosan is lassúnak tűnik az a tempó, amivel a taxi közlekedik. Pedig már így is jelentős borravalót ígértem a sofőrnek, ha a legrövidebb idő alatt a forgatási helyszínre visz.

Figyelmeztetnem kell a többieket, mert gyanúm szerint, mivel még egyik se keresett, nem tudnak arról, hogy veszély fenyeget bennünket. Már New Yorkban is rácsodálkoztam a címlapon lévő fotómra. Aztán a dolog a repülőn sokkolt le igazán, amikor a mosdóból visszafelé felfedeztem ugyanazt az újságot. A nő a folyosó másik oldalán ült, szívem szerint kikaptam volna a kezéből, de mivel már így is elég érdekesen méregetett, nem tehettem.

Már csak az hiányozna, hogy ez is az újságírók tudomására jusson…

Lopva, amikor nem figyelt azért vetettem pár pillantást felé, de sajnos csak félszavakat sikerült elolvasnom. Bár konkrétumokat nem tudok, de a Rob, Anna, botrány, Kellan, csábító szavak biztosan szerepeltek, és ezek így együtt nem sok jót ígérnek.

Nem akarom, hogy a kedvesem bajba kerüljön. Ha valóban rájöttek a kapcsolatunkra, amit azért kicsit kétlek, akkor valamit ki kell találnom. Méghozzá gyorsan. Bár egyelőre még kételkedem, mert a végletekig elővigyázatosak vagyunk, és mert szerintem azok az emberek, akik tudják az igazságot nem akarnak rosszat nekünk. Vagy legalábbis ebben bízok.

Csak belenyomok a sofőr kezébe pár bankjegyet, -nem tiltakozik, szóval elég lehet-, és sietve indulok meg a központi terem felé. Mivel úgy kell tennem, mint aki nem tud semmit, egész idő alatt mosolygok mindenkire. Feltűnik, hogy páran most nem viszonozzák, helyette gyanúsan méregetnek.

Fellélegzek, amikor megpillantom a kifelé jövő társaságot.

- Anna, szia – köszönnek rám csodálkozva, amit én is gyorsan viszonzok. Aztán viszont hiába nyújtózkodom, mert a számomra jelenleg legfontosabb két személy nincs sehol.

- Rob? – fordulok hozzájuk kíváncsian, mert jópár olyan ember is van a közelben, akik nincsenek beavatva. 

- Itt van Friedman, és elhívta valahova Kellannel együtt – adja meg azt a választ Ash, ami valójában érdekel. 

Óh, a büdös életbe. Nagyobb a gond, mint képzeltem – ugrik be azonnal, mert az egyértelmű, hogy az igazgató nem véletlen jött ide, és vitte magával a „pasijaimat”.

- Hova mentek? – kérdezem, bár jelenleg fogalmam nincs mit is kéne csinálnom.

- Anna mi a gond? – néz rám kérdőn Kristen közelebb hajolva. – Lebuktunk?

- Nem tudom, – súgom én is a fülébe. – Láttam egy címlapot, de siettem ide. Te nem szerepelsz rajta, csak mi hárman. De kiderítem… – mondom és már el is indulok az felé az ajtó felé, ahol elvileg a srácok vannak. Az ötlet hirtelen ugrik be, amikor egy barnahajú lány elhalad mellettem. Megtorpanok, az agytekervényeim őrült módjára száguldoznak.

Végülis, ha a sejtésem igaznak bizonyul, ez még megoldásnak is jó lehet.   

Körbenézek, majd Krisre.

- Ha addig nem kerülünk elő öt perc múlva hívjátok fel erről Kellant. – Villámgyorsan megnyitom a billentyűzárat, szerencsére a száma bent van a gyorshívómban, így egy újabb mozdulattal már a kezébe is nyomom a telefonom. Pár mondattal elmondom mit szeretnék, majd faképnél hagyom a döbbent társaságot.

Az ajtó felé tartva gyorsan megigazítom az ingem, kicsit szabadabbá teszem a dekoltázsom, ez ezelőtt is bevált az öregnél, majd nagy lendülettel benyitok.

A srácok azonnal felém kapják a fejüket, én végigfuttatom a szemem rajtuk, egyelőre csak kíváncsinak tűnek, így bízom benne, hogy nem történt még semmi visszafordíthatatlan, gondolok itt arra, hogy beismerték a kis színjátékunkat.

Mint kiderül a legjobbkor érkeztem. Pár percnyi huzavona után, mert Friedmanból minden szót harapófogóval kell kiszedni, végre megtudjuk, hogy a baj mégse olyan nagy.

Ha tehetném felsóhajtanék a megkönnyebbüléstől. De nem tehetem, mert az öreg annak ellenére, hogy próbál úgy tenni, mintha ő soha el nem hitte volna a „rágalmakat”, árgus szemekkel figyel.

- Kellan, azt hiszem fel kéne hívnod Susanat. Nem szeretném, ha félreértené a dolgot… – nézek a kedvesemre, mire látványosan megnyúlik az arca. Még szerencse, hogy az akinek ez a színjáték szól nem veszi észre, mert túlságosan is lefoglalja egy kérdés.

- Ki az a Susana? – érdeklődik azonnal az öreg.

- A barátnője – válaszolok magától értetődően. – Kedves lány, de elég temperamentumos… – Robból kitör egy furcsa kis hang, ami szerintem visszafojtott röhögésnek indult, de szerencsére köhögésnek álcázza. – Kedvelem, és nem szeretnék vele összetűzésbe keveredni. Tudja, amikor itt járt nemrég volt egy kis csetepaté. Elég határozottan közölte az egyik színésznővel, aki elég erőszakosan próbált közeledni Kellanhez, hogy tartsa távol magát tőle. Én ugyan nem vagyok híve az ilyesminek, de bevallom őszintén, ezúttal igazat kellett adnom neki. Én is elítélem, ha valaki nem tartja tiszteletben más emberek szerelmét. Sőt, hasonló helyzetben ugyanazt tenném, ha valaki el akarna szakítani Robtól. – Megsimogatom az említett kezét, aki szemlátomást majdnem felröhög a hallottaktól. Ezt még megbánod Pattinson.

Mintegy végszóra meg is csörren Kellan telefonja, én meg amikor beszélni kezd megpróbálom elterelni az öreg figyelmét.

- Tudja Robert, ez az egész olyan kínosan érint engem. Van ez a kis csapat, még nincs egy éve, hogy először találkoztam velük, de olyanok, mintha mindig is ismertem volna őket. Rengeteg időt töltünk együtt, most is amikor nagylelkűen beleegyezett, hogy velem utazhassanak Magyarországra… Úgy örült mindenki. Amikor jött a lehetőség, hogy költözzünk össze valamennyien azonnal lelkesedett az ötletért. Olyanok vagyunk esténként, mint egy nagy család. Látnia kéne, amikor mind körbeüljük az asztalt, vagy együtt főzünk. Ők persze tisztában vannak az érzéseimmel Rob iránt, és nem fogják elhinni, hogy megcsalnám, de… Eddig úgy éreztem, hogy az itteni emberek kedvelnek. Együtt buliztunk, befogadtak maguk közé, de most nem tudom mi lesz. Igazság szerint a többi színész is… egy kivétellel mindenki kedves volt velem…

Ahogy sejtettem az öreg ráharap a dologra, én meg szabadkozva elmesélem neki, hogy Maggie Grace nem átallott már egyszer keresztbe tenni nekem a sajtó előtt, sőt azt is elejtem véletlenül, hogy ő volt Kellan zaklatója is.

Magyarázkodjon csak ő is, nem én kezdtem a szemétkedést.

A cselem úgy tűnik beválik, Friedman egyre inkább elgondolkozva néz maga elé, én meg csak mondom és mondom a magamét. Addig se figyel másra. Aztán egy idő után úgy döntök itt az idő, hogy feltegyem a pontot az i-re.

- Olyan rosszul esik ez nekem. Most majd azt fogják hinni az emberek, hogy egy csalfa nő vagyok. Hogy nézzek ezek után a szemükbe? Főleg, hogy holnap akartam beszélni mindenkivel a búcsúbuli miatt, már annyi ötletem volt, de ez most… persze nem fogják a szemembe mondani, de mégis… ez annyira…

Majdnem sikerül elmorzsolnom egy könnycseppet is, mire Rob azonnal a mellkasához szorít. Bár gyanítom, hogy ennek az az oka, hogy hátat tudjon fordítani az öregnek, mert így nem olyan feltűnő a kuncogása.

- Jaj, szívem, ne aggódj, úgyse hiszi el senki, majd beszélek Stephanieval, és kitalál valamit…

- Arra semmi szükség – vág közbe Friedman, és a következő szavaiból kiderül, hogy bekapta a csalit.

Méghozzá mélyebben, mint arra számítottam.

(Kellan szemszöge)

Lenyűgözve figyelem, ahogy Anna mesterien alakítja a szerepét. Halkan felnevet, majd kicsit közelebb hajol Friedmanhoz, és úgy beszél vele, mintha a következő mondatok csak véletlenül csúsznának ki a száján. Pedig nem, ez a körmönfont zseni nőszemély pillanatok alatt a maga, és ez által az én javamra is fordítja a dolgot.

Hirtelen megcsördül a telefonom, kíváncsian húzom elő, és még a szám is tátva marad, amikor felfedezem kinek a hívását jelzi.  

- Oh, csak nem Ana az? – néz rám kérdőn a bestia, és attól ahogy a zöld szempár megvillan tudom, hogy ezt az egészet ő rendezte meg. Csak bólintok, mire folytatja. – Akkor a legjobb, ha beszélsz vele, és ha szabad majd én is váltanék vele pár szót…

A másik oldalon Ash szólal meg, és közli, hogy ki vagyok hangosítva, beszéljek spanyolul, hogy hiteles legyen az egész. Mondjuk nem tudom, ez miért kell, de így teszek.

- Hola queridos – kezdem, mire a másik oldalon valaki felröhög, majd viszonozza az üdvözlésem.

- Hola mi único… – Méghogy egyetlenem... Larry, ezért kinyírlak…

A következő percekben próbálok mindent elmesélni nekik, amit nemrég megtudtam, úgy, hogy ha az öreg esetleg érti amit mondok, akkor se fogjon gyanút. A testőr lefordítja minden szavam, nem is figyelek a hátam mögött folyó dolgokra, egészen addig amíg az orromat meg nem csapja az ismerős citrusillat.

- Kellan beszélhetek vele én is? – kérdezi Anna, mire azonnal átadom neki a telefont. Vidáman csacsogva beszél, mintha csak egy régi barátnőjét igyekezne megnyugtatni, de közben utasításokkal látja el a többieket, én meg lenyűgözve bámulom.

Hihetetlen ez a nő…

- Kellan mindent elmondott? – kérdezi, majd fél percig hallgatja a választ. – Igen, ennyit tudunk. Nos, úgy néz ki talán megússzuk a balhét, de addig még van egy kis feladatunk. Először is, valaki legyen olyan kedves és vegyen már pár olyan szennylapot hazafelé, mert még mindig csak homályos sejtéseim vannak arról, hogy mi az, amit meg kell cáfolnunk. Aztán erős a gyanúm, hogy vendégünk akad ma este. Jó lenne, ha mire odaérünk a két velem lévőt átköltöztetnétek. Először Kellant az egyetlen egyedül lakóhoz – utal Taylorra – utána meg Rob cuccát hozzám. Szerintem úgy egy fél órát még tudom húzni Az időt, de tovább nem nagyon, szóval cirka egy jó óra múlva ott vagyunk.

Csak lesek attól, hogy mit okoskodhatott ki már megint.

Pár perc múlva kissé megnyugodva indulok el a lakókocsim irányába. Friedman közölte, hogy mi csak ne aggódjunk az újságírók miatt, majd távozott. Erős volt bennem a kísértés, hogy Rob lakókocsijába menjek én is, de Anna megrázta a fejét észrevétlenül, így anélkül, hogy akár egy futó csókot válthattam volna a kedvesemmel, a sajátomba jöttem, hogy megszabaduljak a sminktől. Mint kiderül, ezt bizony jól is tettem, mert amint kilépek az ajtón az öreg váratlanul felbukkan. Bár nyájasan mosolyog, van valami a tekintetében, ami nem hagy nyugodni.

- Tudod édes fiam, – lapogatja meg a hátamat – kedvelem Miss Mc’Gee-t. Rob nagyon szerencsés, hogy ilyen barátnője van. Igazán okos lépés volt tőle, hogy annak idején megfogadta a tanácsomat, és felvállalta a kapcsolatukat. Ez a szerelem rendkívül sokat lendített a megítélésén, nem is beszélve arról, hogy mennyire imádja kettőjüket a sajtó. És persze, az se mellékes, hogy micsoda befolyással rendelkezik hamarosan Anna. Az már csak a ráadás, hogy a kinézete is igazán tetszetős.  

Csak hallgatom döbbenten amit mond, egyértelmű, hogy odavan a kedvesemért. Mondjuk az eddig is világos volt, hogy lenyűgözte a kinézete, hiszen kocsányon lógott a szeme, amióta csak belépett a terembe. De most az is kiderült, hogy a vagyona, és persze az ezzel járó pozíciója, talán még ennél is fontosabb a számára.

- Nagyra tartom a nagyapját is, – folytatja – éppen ezért szívemen viselem a sorsát, és nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen félreérthető helyzet. – Mosolyog, de a szavai túlságosan is fenyegetősen hangzanak. – Tudod Kellan, kedvellek fiam. Éppen ezért mindent el fogok követni, hogy ezeket az alaptalan gyanúsítgatásokat még most, csírájában elfojtsuk. De remélem ez többet nem fordul elő. Nem hiszem, hogy jót tenne a karrierednek, ha olyan emberként forognál a köztudatban, aki elcsábította a barátja párját. Az emberek nem szeretik az ilyesmit… Talán te is kicsit többet mutatkoznál a barátnőddel… Susana, ha jól emlékszem a nevére. Az szimpátiát kelt, ha valaki tartós kapcsolatban él, de ha félrekacsintgat… az bizony okozott már gondokat a múltba. Nem is egyszer.

Csak nyelek egy nagyot, és persze biztosítom róla, hogy én boldog vagyok a kedvesemmel, de sajnos csak ritkán tudunk találkozni. Az ütemesen kopogásra, ami Anna cipősarkaitól származik mindketten megfordulunk. Egymás derekát átölelve közelednek Robbal, kb. félúton összemosolyognak, majd mellénk lépnek.

- Indulhatunk? – néz ránk, mert Friedman már előzőleg felajánlotta, hogy mivel itt tölt egy éjszakát szívesen elvisz mindanyiunkat a limuzinjával.

- Természetesen kedves – mosolyog rá, és tereli előre az öreg a derekánál fogva, amitől megint felforr az agyvizem, de látva a figyelmeztető pillantást igyekszem titkolni az érzéseimet.

Hallgatom, ahogy csacsog vele egész úton, igyekszem nem is nézni rá, de egy mondatra felkapom a fejem.

- Nem, a hétvégén megint Wyoming ba kell utaznom. Tudja Robert ez a cégátvétel elég bonyolult dolog, és mivel szeretnék méltó lenni a bizalomra, nem akarok hibázni. Úgyhogy általában ilyenkor átbeszéljük a döntéseimet. Igaz, hogy így kevesebb időt tudok Robbal tölteni, de szerencsére megérti. Bár most mindenképpen távol maradtam volna, mert megbeszéltük Ashleyvel, hogy belevetjük magunkat a New York-i divathét forgatagába, de sajnos arról is le kell mondanom.

Nemár Cica, most komolyan megfúrod a hétvégénket?

Csalódott vagyok, és kicsit bosszús is, mert nem akarom, hogy megint elmenjen, de persze kiderül, hogy ez a mondat se volt véletlen. 

(Rob szemszöge)

Anna egyszerien mesterien kuszálja össze a szálakat. Kell egy kis idő, mire felfogom, hogy ez az egész „beszélgetés” milyen célt is szolgál. Az, hogy az újságírók folyton mindenfélét kitalálnak nem ismeretlen számomra, sőt az se, hogy akárcsak most, közeli ismerősre vagy éppen egy bennfentesre hivatkoznak. Párszor már átestünk ilyesmin, amikor még azon lovagoltak, hogy Kris és én. Mondjuk igaz, hogy akárcsak akkor, most is van benne némi igazság…

Viszont, hála ennek a fifikás zöldszemű boszorkánynak, aki olyan jól adja az ártatlant, úgy néz ki megmenekültünk. Illetve Kellan, mert bár az öreg ki nem mondta, de ott lógott a levegőben, hogy jelenleg a haverom az, aki bajba kerülhetett volna, merthogy ő a gaz csábító. Én valószínűleg csak azért kerültem a képbe, hogy biztosak lehessenek benne, hogy alkalomadtán nem rendezek botrányt, mert elszerette a barátnőmet.

Megkönnyebbülten roskadok le a lakókocsim kanapéjára, de szinte azonnal fel is állok, mert ráülök valamire. Kíváncsian emelem fel az odadobott újságot, pár órája ez még tuti, hogy nem volt itt. A címlapon Anna mosolyog, de mire el tudnék olvasni akárcsak egyetlen mondatot is, már ki is kapja a kezemből.   

- Mit írnak? – kérdezem, de csak lehuppan egy szó nélkül, úgyhogy én is így teszek és a válla felett próbálok kíváncsiskodni.

  

Gondok a Breaking Dawn forgatásán…

Szokatlan dolgok tapasztalhatóak a Baton Rouge-ban dolgozó Twilight színészeinek környezetében. Egy bennfentes arról számolt be, hogy talán nem is olyan nagy a szerelem a főszereplő Robert Pattinson és barátnője, a gyönyörű Anna között.

Mint arról olvasóinkat is többször tájékoztattuk a párocska tavaly, a Bel Ami című film magyarországi forgatása alkalmával ismerkedett össze, és szeretett egymásba. A fiatalok azóta majd minden idejüket együtt töltik, és eddig minden jel arra mutatott, hogy a kapcsolatuk harmonikus, és a szerelmük megingathatatlan.

A fiatal lány rendkívül jó hatással van a visszahúzódó színészre, pár napja még arra is képes volt, hogy nem zavartatva magát a helyszínen lévő tévéstáboktól, kioktasson pár túlságosan is makacs rajongót, és felhívja a figyelmüket a magánélet szentségére.

Mindezek fényében elég megdöbbentő, hogy több forrás is arról számol be, hogy a hölgy talán több vasat tart a tűzben. Egy neves újságíró, aki nemrég a forgatáson járt, célzásokat tett arra a blogjában, hogy Anna túlságosan is bensőséges barátságot ápol Robert pár színésztársával. Anélkül, hogy megnevezte volna az illetőket, csak annyit említett, hogy a „vámpírok” között kell keresnünk az illetőket.

Egy bennfentes szintén arról számolt be, hogy főleg egy olyan személy van, akivel talán mélyebb érzelmeket táplálnak egymás iránt.

„Kellan és ő folyton együtt lógnak. Persze igyekeznek úgy tenni, mintha ez csak véletlen lenne, de van amikor egyszerűen nem tudják leplezni, hogy mennyire odavannak egymásért. Szegény Rob pedig csak tűr, valószínűleg fel se tűnik neki, hogy mi folyik a háta mögött. Bár talán ha feltűnne se szólna, mert a kapcsolatukban mindig is Anna viselte a nadrágot…”

Kellan Lutz, a fiatal szívtipró még tavaly szakított AnnaLynne McCorddal, és bár a nyarat azzal töltötte, hogy megtalálja a lány utódját, ez valószínűleg nem jött össze neki. Halloween tájékán ugyan feltűnt a társaságában egy ismeretlen nő, de azóta ezen a fronton csend honol.

Viszont, mintha csak a fentieket akarná igazolni, valóban sokszor látható Anna társaságában. Talán nem véletlenül?!

Ejnye-ejnye Kellan, éppen te, aki már többször utaltál a vallás jelentőségére feledkezel meg arról, mit mond a tízparancsolat? Felebarátod házastársát ne kívánd…

- Azt hiszem lesz egy kis beszélgetésem Maggie Graceszel… – szólal meg Anna nagy sokára, és az arca nem sok jót ígér.

- Gondolod, hogy ő volt az? – kérdezem, mire kapok egy csúnya pillantást.

- Szerinted? Rob gondolkozz már, ez a cikk egyértelműen Kellanről és rólam szól. Vagyis, az informátor csak nekünk akar rosszat. És bárhogy is töröm a fejem, jelenleg ő az egyetlen aki szóba jöhet.

Felpattan, és fel-alá kezd járkálni, ami csöppet se tetszik. Aztán mintha mi se történt volna lefékez, majd kérdőn néz rám.

- Nem le akartad mosni a sminked?

- De – felelem, majd magamban morogva megindulok a mosdó felé. – És azért van az, hogy mindenki papucsnak tart, mert folyton parancsolgatsz.

- Hallottam… – kiabál utánam, de kilesve látom, hogy már a laptopját bűvöli.

Rövid idő alatt végzek, amikor meglát elégedetten csukja le a monitort, és már indulásra készen áll elém.

- Végre. Nem igazán érünk rá erre a késlekedésre, úgyhogy induljunk.

- Miért hova sietünk? – kérdezem.

- Van még egy kis dolgunk amit el kell intéznünk.

- Mégpedig? – faggatózom tovább, mert csöppet se tetszik az arckifejezése.

- Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúsztuk? – néz rám kérdőn. Mikor nem felelek nagyot sóhajt, és folytatja. – Rob, tuti, hogy alighogy visszaérünk a hotelbe az öreg megjelenik a lakosztályunkban.

- Micsoda? – nézek rá döbbenten.

- Nyugi, a többiek éppen most pakolják át a cuccodat a szobámba.

- Minek?

- Szerinted? – forgatja meg a szemeit. – Azért, hogy nehogy lebukjunk.

- És akkor veled kell aludnom? – kérdezek rá arra, ami legjobban aggaszt.

Egyrészt, egyáltalán nem vonz a „kínai nagyfal” lehetősége, másrészt eszemben sincs lemondani arról, hogy egyetlen éjszakát is Kris hozzám bújó teste nélkül töltsek.

- Na még csak az hiányozna – fakad ki azonnal, sejtésem szerint az ő fejében is ugyanilyen gondolatok foroghatnak. – Amint kiteszi a lábát költözöl ki onnan. Addig viszont leszel szíves nem nagy kupit csinálni. Ja, és ha lehet, ne téveszd el az utat, és próbálj meg kicsit jobb alakítást nyújtani, mert az elmúlt fél óra nem igazán azt sugallta, hogy odavagy értem. Holnap lehet, hogy kéne szerveznünk valami kis külön programot – morfondírozik magában. – Reggel együtt jövünk be, úgyis sok a dolgom a záró buli miatt. Napközben, majd be-benézek hozzád, de ebédelnünk mindenképen együtt kell. Hazafelé viszont megállhatnánk valahol. Mondjuk egy cukrászdánál – csillan fel a szeme, és bevallom én is örülök a hír hallatán. – Igen az jó lesz, úgyis megígértem Kellannek, hogy segítek neki a holnapi vacsoránál, legalább a desszert meglesz. Te Rob…     

Várom, hogy megszólaljon, de helyette csak a száját harapdálja.

- Igen? – nézek rá kérdőn, miután majd egy percig meg se szólal.

- Szerinted mi lett volna, ha Friedman nem veszi be a mesémet?

- Nem tudom, – felelem, és nagyon kell igyekeznem, hogy ne látszódjon az arcomon, nem mondok igazat. Mert igazándiból sejtéseim azért vannak. Az öregnek szemlátomást nagyon fontos, hogy mi ketten „boldogok” legyünk, hogy mindenki Hollywood következő álompárját lássa bennünk. Kicsit frusztrál, hogy ebben a párosban én szemlátomást csak egy bábú vagyok, és a fő szempont az, hogy általam a Summithoz tudja kötni Annát, illetve jobbára inkább a vagyonát. Hogy erre miért van szükség az mondjuk még nem világos, de ismerve Friedman észjárását, tuti, hogy van valami célja vele.

Bár egy pillanatra elgondolkozva figyel, végül mégse mond semmit, csak előkapja a táskáját. Figyelem, ahogy megigazítja a sminkjét, majd beletúr a hajába. Aztán megrángatja az ingjét, és kigombol mégegy gombot rajta.

- Oké, – néz rám – ideje végre visszamennünk a hotelbe.

A lakókocsi előtt már ott van Dean, valószínűleg hallott már arról, hogy a szőnyeg szélére lettünk állítva, mert látva Anna kissé zilált kinézetét vigyorogni kezd.

- Na, akkor most harcra fel – mondja a boszorka, és amíg csak hallótávolságba nem érünk azt ecseteli a fülembe, mivel is tudnám jobban érzékeltetni, hogy mennyire szerelmes vagyok belé.   

70. Váratlan események…

Nos, először is köszönöm azoknak akik írtak komit, Bobby örülök, hogy tetszett, és mivel „hiányoltad” ma megkapod a függővéget. Ígéretet nem teszek arra, hogy mindig így fog sikerülni egy-egy fejezet, bevallom nekem az előző nem igazán tetszett, de majd próbálkozom. Annamé, részvétem a rokonaid miatt, azt hiszem tudom mit érzel. Rose, de igazán… még a végén megtámadnak az állatvédők, hogy az irományom miatt veszélybe kerül szegény macskád. Demon: nem, az ezer százalék, hogy nem lesznek mindig boldogok, a konfliktusok egyre csak közelednek. Így, többes számban.

Ami a mait illeti, nem annyira cselekményorientált, inkább elbeszélő, de most ez van.

Azért jó olvasást.

Dicta

(Anna szemszöge)

Nagyanyó szokta mondogatni, hogy a baj soha nem jár egyedül. Ha egyszer beüt a krach, akkor az egyik csapást követi a másik. Szokás szerint igaza van…

Egész éjszaka ébren forgolódom, majd mire végre elaludnék, hajnalban furcsa zajok verik ki a szememből az álmot. Sarah éppen a hálóval szomszédos fürdőben üríti ki a gyomrát, és arra ébredni, hogy tőled nem messze hánynak, nem a legszebb élmény. Megacélozva magamat, és nem figyelembe véve a hangokat, érdeklődöm hogy jól van-e, de az igenlő válasza egyáltalán nem nyugtat meg. Hát még a látványa…

Kb. úgy néz ki, mint ahogy a srácok szoktak a vámpírsminkben.

Persze azonnal próbál meggyőzni, hogy ez csak a terhesség miatt van így, de amikor végre fel tud állni, nem tesz meg két lépést, és kis hijján összeesik. Az utolsó pillanatban kapom el, és beletelik egy kis időbe, mire sikerül visszatámogatnom a hálóba. Csöppet se tetszik az állapota, főleg, hogy amikor megemlítem neki, hogy meg kéne mutatnia magát egy orvosnak, egyáltalán nem tiltakozik. Ami elég furcsa, annak fényében, hogy az egyetem alatt, amikor meghúzódott a bokája két napig hallogatta a dolgot, pedig rá se tudott állni.

Most viszont csak az ellen emel kifogást, hogy kihívjak hozzá valakit, azt mondja, arra azért még képes, hogy eljusson odáig.

Majdnem másfél órába telik, mire sikerül menetkész állapotba hoznom, igaz ez nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy többször is rosszul lesz, és abban is nekem kell segíteni neki, hogy le tudjon zuhanyozni. Már majdnem fél nyolc van mire taxiba kerülünk, és a tortúránk ezzel még nem ér véget. Első gondnak ott van mindjárt a dugó. Otthon Magyarországon is utáltam, ha csak lépésben lehetett haladni, de persze össze se lehet hasonlítani az Andrássy út forgalmát az Ötödik sugárúttal.

Sarah állapota közben nemhogy javulna, hanem sokkal inkább romlik, így miután fél óra alatt alig két háztömbnyi távolságot teszünk meg, kénytelen vagyok lemondani arról, hogy arra a magánklinikára menjünk, ahova különben jár. Megkérem a sofőrt, hogy vigyen bennünket a legközelebbi kórházba, és így kerülünk a Lenox Hill sürgőségijére.

Bevallom őszintén, az amerikai egészségüggyel eddig nem sokszor kerültem kapcsolatba. Amikor elvesztettem a kisbabámat nem voltam olyan állapotban, hogy a körülöttem lévő állapotokkal foglalkozzam, azon kívül pedig csak akkor látogattam el ilyen intézményekbe, amikor a nagyszüleimet gyógyították. Velük viszont mindig kiemelt figyelemmel bántak.

Az ismereteim kizárólag a sorozatokban látottakra korlátozódnak, de most bebizonyosodik a számomra, hogy a tv elég élethű képet festett le. Sőt… talán még túl jót is.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem engednek be bennünket. Az érdeklődésemre válaszul, hogy miképpen juthatnánk be egy üvegkalitkába ülő nő felszólít, hogy üljünk le szépen, majd hívnak, ha sorra kerülünk. Oké, én se szeretem a kivételezést, és néhány várakozó állapota valóban rosszabbnak tűnik a barátnőménél, de ez engem cseppet se vígasztal.

De mivel tenni nem tudok semmit, jobb hijján próbálom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, és viccelődve ugratom, hogy ez az egész csak azért van, mert megette előlem az utolsó sütit az éjjel.

Nem mutatom, de belül nagyon is aggódom.

Sarah arca percről-perce feszültebbnek tűnik, a szemébe egyre jobban beleköltözik a rettegés, és szavak nélkül is tudom, hogy mi miatt aggódik. Akkor kezdek igazán pánikba esni, amikor nem hagyja, hogy felhívjam Colint, mondván, ráér még megtudni a rossz hírt. Csak ülök mellette, a térdemen egyensúlyozva a kis műanyag tálat, amit azért kaptunk, hogy legyen valami kéznél, ha megint rátör az inger, és próbálom felmelegíteni a kezeit, mert annak ellenére, hogy már az én kabátomat is a vállára terítettük, vacog.

Úgy érezem órák telnek el, és nem történik semmi. Csak várunk és várunk anélkül, hogy akár csak messziről is látnánk egy orvost. Aztán amikor Sarah a hasára szorítva összegörnyed, mert belenyilallt egy görcs, nem bírom tovább. Nem érdekel, hogy a kis jelenetem alapján páran biztosan azt hiszik elment az eszem, elég vehemensen adom a fülkében ülő nővér tudomására, mi a véleményem arról, hogy várjunk csak türelemmel.

Az ingyen cirkusznak, amit okozok, elég hamar meg is lesz az eredménye. Igaz, a fotósról, akit valamilyen véletlen folytán épp ide evett a fene, szívesen lemondtam volna. Hogy engem nem hagy békén az még hagyján, de amikor a barátnőmet is fényképezni, sőt faggatni kezdi, hogy mi baja, betelik a pohár. Úgy elküldöm a pokolba, hogy többen is megtapsolnak, és egy kedves, bár ijesztő kinézetű két méteres pasi még abban is segítségemre siet, hogy kituszkoljuk az ajtón.

Pár perc múlva mondjuk már szinte hálásan gondolok az átkozott élősködőjére, mert a személyzet látva, hogy fotóz levonta a megfelelő konzekvenciát, mi szerint biztosan valami „fontos” emberek lehetünk, és végre bejutunk a kezelőbe.

További fél óra múlva Sarah már túl van egy csomó vizsgálaton, megnyugtatnak bennünket, hogy se a labor, se az ultrahang nem mutat semmi változást. A baba egészséges, és jól van. Bekötnek neki egy infúziót, kap némi vitamint, mert a diagnózis szerint kicsit túlterhelte a gyomrát és ennyi. Végre beleegyezik, hogy felhívjam a férjét, mivel úgyis pár órás itt tartózkodásra ítélték. A jó hírrel párhuzamban a megszokott temperamentuma is visszatér, azonnal parancsolgatni kezd, hogy nekem dolgom van, menjek csak be az irodába, ő jól el lesz itt. Mivel elég csúnya pillantásokat vet rám, amikor közlöm, hogy nem fogom itt hagyni egyedül, engedélyezek magamnak egy kis pihenőt, és végig szemmel tartva megiszok egy pocsék kávét az automatából.

Kezdek fellélegezni, főleg amikor megérkezik Colin, de elég gyorsan kiderül, hogy az még azért korai…

(Kellan szemszöge)

Hangos kopogásra ébredek, bár a dörömbölés talán jobb szó arra, ahogy valaki próbál magamhoz téríteni.

- Kellan, ébresztő…

Csak fekszem a plafont bámulva, és azon gondolkodom ki a franc lehet ilyen nagyon bátor, amikor kivágódik az ajtó és a nyílásban megjelenik Jay.

- Kellan a rohadt életbe, már negyed órája hívogatunk. Felkelsz még ma? – kicsit kábán nézek rá, mire folytatja. – Van tíz perced, hogy elkészülj, mert ha lekésed az utolsó kocsit Bill tuti kicsinál.

Lassan felfogom, hogy bajban vagyok, majd amint eltűnik kipattanok az ágyból, és megrohamozom a fürdőt. Azt mondjuk nem értem miért nem ébresztett a telefonom, és van egy kis hiányérzetem is, de most nincs időm foglalkozni egyik okával se. Villámgyorsan zuhanyozok le, majd megborotválkozom, felkapom az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, és a táskámmal a kezemben csatlakozom a nappaliban várakozókhoz. Nikki, Jay és Lisa van már csak itt, előbbi a kezembe nyom egy szendvicset, utóbbi egy pohár kávét, amiért roppant hálás vagyok nekik.

Mire a földszintre érünk elpusztítom mindkettőt, és kicsit szebb színben látom a világot.

Már a kocsiban ülünk amikor Jay megszólít.

- Legközelebb fejezzétek be előbb a telefonálást, akkor nem alszol el.

Kíváncsian nézek hátra, mire a szájával némán az Anna szavat formálja. Nekem meg végre leesik mi hiányzott annyira. A kedvesem az ágyamból. Az is beugrik, hogy nem a telefonom a hibás amiért nem jelzett, hiszen be se állítottam.

Arról volt szó, hogy ő fog ébreszteni itteni idő szerint hét órakor. Megnézem a híváslistám, de ennek semmi nyoma, amin eléggé elcsodálkozom. Ő tipikusan az a fajta ember, aki ha megígér valamit, akkor azt be is tartja, ha pedig mégse tudja, akkor arról külön értesít.

Ebből pedig az következik, hogy ha nem tette meg, akkor valami gondja akadt.

Az agyamban ezernyi variáció suhan át, és egyik se túl megnyugtató. Mivel úgy érzem, muszáj megbizonyosodnom arról, hogy jól van, azonnal tárcsázom, de a telefonja ki van kapcsolva. Hívom a másikat, az se válaszol. Egészen a forgatás helyszínéig próbálkozom, de semmi változás, így mire a kocsi megáll már kész idegbeteg vagyok.

A többiek kérdőn néznek rám, villámgyorsan elmesélem mi a problémám. Állok az udvar közepén, és hangosan átkozódom, de ez nem segít. Viszont az asszisztensem felfedez, és ellenkezést nem tűrve a sminkbe parancsol. Robon már éppen az utolsó simításokat végzik, éppen megkérném, hogy amíg velem bíbelődnek próbálja meg elérni helyettem, de az egyik lány hangjára felkapom a fejem.

- Jé. Rob, az ott nem a te barátnőd a tévében?

Mind a ketten egyszerre fordulunk a lakókocsi egyik sarkában lévő képernyő felé. A kimerevített fényképen  Annát mutatják, amint éppen próbálja átverekedni magát egy csapat fotóson. Megkönnyebbülök, mert legalább tudom, hogy jól van, de ez az állapot nem tart sokáig, mert felfedezem, hogy a háttérben az Emergency felirat látható.

Mi a fészkes fenét keres a sürgősségin? Megsérült? De hogyan? És ha odakerült miért nem tartották bent?

A fejem zsong a felmerült kérdések sokaságától, és már éppen pattannék fel, de elkapom a haverom figyelmeztető pillantását. Helyettem megteszi ő, és nem törődve azzal, hogy a sminkes morgolódik vele, hogy csak egy fél perc és készen van, kirohan. A szék karfáján dobolva próbálok lehiggadni, -kevés sikerrel- egészen addig, amíg végre visszaér. Az arca nyugodtnak tűnik, és a szavai hallatán én is megkönnyebbülök.

- Szerencsére Anna jól van, a barátnőjét kísérte be a kórházba. – Úgy mondja, mintha csak a többieket akarná tájékoztatni, de amikor kérdőn ránézek megrázza a fejét, hogy nincs gond.

Miután rám került a vastag vakolat újra próbálkozom, az egyik telefonja ezúttal kicseng, de nem veszi fel. A másik foglaltat jelez, így várom, hogy visszahívjon.

Sajnálatos módon, mikor ez végre megtörténik én nem vagyok elérhető, mert felvétel van, és ez így megy szinte egész nap. Én hívom, ő foglalt, ő visszahív, én forgatok. 

Délután már kezdek komolyan idegbeteg lenni attól, hogy nem hallhatom a hangját.

Este vacsorához készülődünk, amikor újabb kísérletet teszek, és majdnem táncra perdülök örömben, amikor végre felveszi.

- Szia, Cica – szólok bele, de a felhangzó válasz azonnal elszomorít. Merthogy sajnálatos módon, nem Anna, hanem Luca van a vonal másik végén.

- Helló – szól bele az olasz, majd fel se kell tennem a kérdést már válaszol. – Anna alszik.

- Most? – kérdezek vissza csodálkozva.

- Talán fél órája aludt el, de nem fogom felébreszteni még a te kedvedért se. Eléggé kivan…

- Valami baja van? – érdeklődöm azonnal, mert eddig úgy tapasztaltam inkább későn fekvő típus. Lehet, hogy ő is elkapta azt amivel a barátnője kórházba került?    

- Nem, nem – tiltakozik Luca. – Csak fáradt volt, azt mondta az éjjel rosszul aludt, reggel meg Sarah ébresztette hajnalban. Egész nap rohangált, azok a rohadt fotósok nem hagyták békén, plusz szerintem volt vagy ezer telefonja...

A mondatai megnyugtatnak, bár azért továbbra is sajnálom, hogy nem személyesen tőle tudtam meg ezeket.

Kedvetlenül turkálom a Nikki és Taylor által feltálalt ételt, ha valaki rákérdezne mit eszek, tuti nem tudnám megmondani. Miután végeztem, szinte azonnal visszabújok a szobámba, nincs kedvem a többiekkel beszélgetni. A jakuzzi vagy a tévénézés se lelkesít.

Annával akarok lenni, de mivel ez nem lehetséges inkább a fejemre rakom a fülhallgatót, hátha a zene eltereli a figyelmemet. Egyetlen dolog vígasztal csupán, mégpedig az, hogy holnap este már itt lesz velem.

És, hogy remélhetőleg reggel végre sikerül beszélnem vele.

(Anna szemszöge)

Colin felkészített rá, hogy a bejárat közelében van egy kis tumultus, de arra ami jó fél óra múlva, kilépve az épületből fogad nem számítottam.

Könyörgöm? Kitört a béke minden országban? Nincs a Földön egyetlen háború, politikai botrány vagy természeti katasztrófa? Miért olyan rohadt nagy hír, hogy Robert Pattinson barátnője a sürgősségin járt?

Bár utálom, és igazándiból sznob dolognak tartom, de most mégis örülök, hogy reggel beledugtam a kabátom zsebébe a napszemüvegemet. Sietve biggyesztem az orromra, mert tartok attól, hogy a folyamatos vakuvillanások tartós látáskárosodáshoz vezethetnek.

Csak tudnám, hogy bírják ezt elviselni a többiek?!

Határozottan indulok meg az utca felé, de alig haladok. Volt már dolgom paparazzikkal, mondhatni már megszoktam az állandó kérdezősködésüket is, de ez az itteni banda valami hihetetlenül erőszakos. Igyekszem tudomást se venni róluk, illetve úgy tenni.

Bevallom még soha nem örültem annyira mentőnek, mint most, mert így amíg utat engedtek neki a bejárathoz, sikerül nekem is kereket oldanom. Elég csak felemelnem a kezem, egy taxi azonnal a járda mellé kanyarodik, én meg úgy csapom be magam után az ajtót, hogy a sofőr megrökönyödve néz hátra.

- Elnézést – nézek rá bocsánatkérően, és amikor kiszállok jó nagy borravalóval próbálom kiengesztelni. Az még menet közben feltűnt, hogy legalább két kullancs motorra pattant és követ, így nem vitethetem magam a céghez azonnal. Az biztos lebukás lenne.

Helyette a Macy’s-nél szállok ki, de anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a kínálatra, ami szinte kínzás a számomra, átrohanok az előcsarnokon, és egy másik kijáraton sietve távozom.

Már kezdek megnyugodni, amikor a telefonom megcsörren, meglepődve látom, hogy Rob keres. Jól esik az aggódása, az meg még jobban, hogy amint elárulom miért voltam a kórházban, Sarah állapota felől érdeklődik. Miközben megérkezek az irodaház elé, megkérem, hogy mondja meg Kellannek, hogy rövidesen hívni fogom, bevallom egészen eddig kiment a fejemből az, hogy ő valószínűleg aggódik, amiért reggel nem keresetem.

A recepciós pult elé érkezve csak bemondom a nevemet, és már mennék is tovább, de váratlan akadályba ütközöm. Az egyik biztonsági őr utamat állja, vadidegennek tűnik, még soha nem láttam. Nem igazán hatja meg, hogy a vezetéknevem megegyezik a cég alapítójáéval,  igazolványt követel, amit viszont én nem tudok felmutatni, mert a reggeli sietségben a táskám a lakásban maradt, és csak a telefonjaimat és a pénztárcámat hoztam magammal, az irataimat nem. Rövid huzavona kezdődik, amit végül úgy oldok meg, hogy hátat fordítok a most már két kellemetlenkedő alaknak, és felhívom Adamet. Persze leesik az álluk, amikor személyesen az igazgató jön le elém, alig győznek elnézést kérni. Ha nem lenne amúgy is ilyen lehetetlenül szar napom megnyugtatnám őket, hogy tisztában vagyok azzal, hogy csak a munkájukat végzik, de most nincs hozzá türelmem.

A liftben felfelé tájékoztatom a velem utazót, hogy a barátnőm pár napig biztosan nem jön be, -ha rajtam múlna a szülésig nem mozdulna ki a lakásából, de tudom, hogy abba beleőrülne-, majd máris rátérek azokra a kérdésekre, amikre választ szeretnék kapni.

A napom kaotikusan telik. Hiába próbálok arra összpontosítani amiért itt vagyok, mármint a cégvezetés fortélyinak elsajátítására, a telefonom folyton megzavar.

Elsőként Steph hív, aki kicsit félve közli, hogy az az undok nőszemély, Miss Lerinczki, aki a Glamour interjút készítette, megszellőztetett pár érdekes részletet a neten, ezért van ekkora érdeklődés irányomban hirtelen. Próbál még valami pletykalapról is beszélni, de időközben csörög a családi telefonom, így kénytelen vagyok elbúcsúzni tőle.

A másikon Inez nagyi jelentkezik, hogy minden rendben van-e, mert ő is látta a tv-ben, hogy hol jártam. Sietve megnyugtatom, hogy igen, velem eleve, és Sarah és a baba is jól vannak. Miután lerakom megpróbálom elérni a kedvesemet, szeretnék már végre valami jót is hallani, és tudom, hogy az ő hangja végre megnyugtatna, de csak kicseng, nem veszi fel. Gondolván, hogy biztosan felvétel van lerakom, és belevetem magam a munkába.

Adam igazán segítőkész, mint mindig, és amikor felvázolom neki először szóban, majd később a számítógép segítségével számokban is, hogy mi történhetett Houstonban, egyet ért velem. Kettesben ebédelünk, közben is arról kérdezgetem, hogy szerinte az általam kitalált módszerrel megelőzhető-e az, hogy a jövőben gyorsabban fény derüljön a visszaélésekre.

Ő az, aki miután visszatérek a mosdóból figyelmeztet, hogy többször is csörgött a mobilom, amit persze azonnal megnézek. Azon mondjuk elcsodálkozik, hogy amikor látom ki volt a hívó morogni kezdek, mert felettébb bosszant, hogy pont akkor szaladtam ki, amikor Kellan hívott. 

Délután háromig bírom, akkor már zsong a fejem a kialvatlanságtól, a szemem előtt összefolynak a számoszlopok, és szinte képtelen vagyok arra, hogy logikusan gondolkodjam. Feladom a harcot, megegyezünk, hogy holnap reggel, frissen, és újult erővel ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk. Legszívesebben visszamennék a lakásba és aludjak egy kicsit, de mégse így teszek. Úgyse tudnék pihenni, amíg nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy Sarah teljesen jól van, úgyhogy a kórházba indulok. Persze felmerül bennem, hogy a telefon segítségével is megtudhatnám ezt az információt, de egyrészt, jobban hiszek a saját szememnek, másrészt velem is kikapcsoltatták még reggel, mondván, hogy zavarja a műszereket, így tuti, hogy nem érném el őket.

A barátnőm immáron a reggeli ruháiban ül az ágy tetején, szerencsére már nem olyan sápadt, és megnyugtat, hogy valóban jobban érzi magát. Mondjuk azonnal sértődötten ráncolja a homlokát, amikor nem hiszek neki, és a férjéhez fordulok.

- Tényleg jól van – nyugtat meg Colin. – A doki azt mondta, csak egy kis gyomorrontás volt, diétáznia kell, de szerinte nem várhatóak komplikációk. Kivettem ezt a hetet, hogy ne legyen egyedül, úgyhogy minden rendben lesz. Vigyázok rá.

Nagyot sóhajtva bólintok, tudom, hogy mindennél jobban szereti a feleségét, és nem is fog elmozdulni mellőle, ha azt mondja. Ő persze morog, hogy márpedig reggel bemegy az irodába, és nagyon csúnyán néz rám, amikor közlöm vele, hogy ha megpróbálja számítson rá, hogy ki lesz rúgva. A saját érdekében.

Amíg én próbálok megoldást találni arra, hogyan kéne észrevétlenül távoznunk, mert a bejárat előtt még mindig ott dekkol két fotós, ő már terveket szövöget, hogy ha úgyse csinálhat semmit, akkor a napjaik filmnézéssel és társasjátékozással fognak eltelni. A férje hangosan felnyög hallva a programot, majd hirtelen érdekesen kezd méregetni bennünket.

- Lányok tényleg, arról még nem is beszéltetek, hogy mi okozhatta a gyomorrontást…

Összenézve egyszerre kezdünk el beszélni, persze mindenféléről, kivétel az esti sütis, forró csokis dőzsölést. Végül a nővér segít elterelni Colin figyelmét, mert meghozza a zárójelentést, így valóban távozhatunk. Még idebent elbúcsúzunk, szeretnék kerülni a feltűnést, így én megyek ki elsőnek. Ezúttal se vagyok hajlandó tudomást venni a kérdésekről, bár az egyiket hallva kis hijján megfordulok, mert nem igazán értem mire akar célozgatni az egyik hórihorgas alak fényképezőgéppel a kezében, azzal, hogy új fehérneműt venni mentem-e a Macy’sbe.

Egyenesen haza vitetem magam, igaz így rájönnek hol lakom, de mivel a tulajdonlapon nem szerepel se az én, se a nagyszüleim neve, úgyse tudják kideríteni melyik lakásban rejtőzködöm. Bejutni meg esélyük sincs.

Ezúttal tájékoztatnak arról, hogy látogatóm érkezett, így nem lepődök meg, amikor belépve szembetalálom magam Lucaval.

Kedvenc rokonom viszont csodálkozik amikor meglát, mert csak későbbre várt. Mivel már reggel eljött Baton Rougeból nem tud arról, hogy milyen rosszul kezdődött a napom. Majd egy órát beszélgetünk, annak ellenére, hogy imádják bosszantani egymást Sarahval tudom, hogy kedveli, és ez abból is kiderül, hogy azonnal tudni akarja, hogy biztosan minden rendben van-e vele. Biztosítom arról, hogy igen, és igyekszem más téma felé terelni a figyelmét.

- Luca beszéltél Ashley szüleivel? – kérdezem, és eléggé felbosszant, amikor közli, hogy még nem. – És akkor mikor tervezed? Vagy meggondoltad magad?

- Nem, csak…

- Jaj, ne legyél már ilyen gyámoltalan – pirítok rá, majd a dohányzóasztalon heverő telefonjára mutatok. – Gyerünk, itt az ideje. Utána összeütök valami vacsit, és azt hiszem lefekszem, mert mára ennyi bőven elég volt.

Morog valamit az orra alatt, hogy nem gyerek már, és különben is ő az idősebb és ne ugráltassam, de azért feláll és elindul a szobája felé.

Én végigdőlök a kanapén, és azon töröm a fejem mi lenne a legegyszerűbb és főleg a leggyorsabb étel amit össze tudnék hozni. Lehunyt szemmel próbálom felidézni a hűtő tartalmát, az utolsó amit még fel tudok idézni, az a csirkemell amit biztosan láttam, aztán fonalszakadás…

(Kellan szemszöge)

A telefonom csörgésére ébredek, vakon tapogatózom a hang irányába, és egy mozdulattal nyomom ki. Magamban átkozok mindenkit, kezdve a rendezőtől, aki ilyen korai kezdést rendelt el, egészen a sminkesekig, akiknek két órába telik felrakni a festéket az arcunkra.

Egyáltalán miért kellett Stephanie-nak éppen ilyennek leírnia a vámpírokat?

Próbálok még legalább egy percig néma csendben pihenni, de a mobilom újra megcsörren. Ezúttal már feltűnik, hogy ez nem is az ébresztő hangja, hanem valaki éppen hív, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy már megint elaludtam.

- Mindjárt kész vagyok – szólok bele, és anélkül, hogy megnézném ki a hívó már készülök is lerakni. A mozdulatom aztán félúton megáll a levegőben, mert, felismerem a kedvesem kicsit morgolódó, de jókedvű hangját.

- Tudom, hogy késtem egy napot az ébresztéssel, de azért igazán nem kéne mindjárt levágnod a telefont.

- Szia Cica – tör ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, úgy érzem, mintha évek óta nem beszéltünk volna. Időközben felfedezem, hogy mennyi idő van, így nem tudom megállni, hogy fel ne tegyek egy kérdést. – Miért nem alszol?

- Nem tudok – feleli nevetve. – Az este kicsit korán megzuhantam, úgyhogy most már jó ideje fent vagyok.

- És? Minden oké – érdeklődöm, ő meg elmeséli a tegnapi napját.

Megnyugodva hallgatom, jókedvűnek tűnik, többször is felnevet, majd engem noszogat, hogy jó lenne, ha kikászálódnék az ágyból, mert el fogok késni. Sajnos azt mondja csak estefelé ér ide, de ez se veszi el a kedvemet, mert legalább itt lesz.

Ma is akárcsak tegnap, cirka tíz perc alatt elkészülök, de ezúttal azért sietek annyira, hogy legyen időm még visszahívni. A többiek mondjuk eléggé elcsodálkoznak, amikor a szálloda halljában melléjük csapódok fülig érő szájjal, és a fülemen a telefonommal, de amikor köszönti őket már értenek mindent.

A napon egész nap így telik, jókedvűen, vigyorogva. Peterrel jót szórakozunk a többiek rovására, aminek ők persze nem örülnek olyan nagyon, de kivételesen nem is morognak. Mondjuk többször is felfedezem, hogy páran érdekesen méregetnek, főleg, ha Robbal egy helyiségbe vagyunk, vagy beszélgetünk, de nem foglalkozom különösebben az okával.

Már délután öt felé jár az idő, egyetlen jelenet van csupán hátra amikor váratlan és szokatlan látogató érkezik. Bill is kicsit megrökönyödve üdvözli, de nem csinál ügyet a jelenlétéből. Gondolatban már a szállodában vagyok, és azon jár az eszem, hogy ismerve Anna mennyire szereti a virágot meg kéne lepnem egy csokorral. Ezért amikor végre elhangzik a mai utolsó, és ennyi felkiáltás automatikusan indulok el a kijárat felé.

Nem törődök semmivel, de hallva, hogy valaki a nevemet mondja megtorpanok. Azonnal arra fordulok amerről a hang jött és kíváncsian várom mit akar tőlem.

- Rob, te is gyere – int a haveromnak is, majd meg se várva, hogy követjük-e, elindul egy helyiség felé. Mi ketten összenézünk, fogalmunk sincs mi ez az egész, bár útközben elkapom Maggie kaján mosolyát ami elég kárörvendőnek tűnik.

Nem tetszik ez nekem…

Amint beérünk int, hogy üljünk le, és már éppen szólásra nyitná a száját, aminek bevallom örülök, mert kíváncsi vagyok mi folyik itt, amikor kirobban az ajtó.

(Anna szemszöge)

Arra ébredek, hogy a farmerem gombja belepréselődött a hasamba. Próbálok a hátamra fordulni, mire belegabalyodok a takarómba. Legalább egy percig csak fekszem mozdulatlanul, lassan jutnak eszembe a részletek, mintha rémlene valami olyasmi is, hogy egy hajón voltam. Vagy legalábbis a ringatózó mozgás megvan.

Tapogatózva találok rá az éjjeli szekrényen álló lámpára, de meg is bánom, hogy felkapcsoltam, amint az éles fény a szemembe világít. Ülő helyzetbe tornázom magam, és kíváncsian nézek körbe. Felfedezem a telefonjaimat szépen egymás mellé helyezve, és találok egy papírlapot is, amin az áll, hogy Luca hozott be ide, csinált vacsorát, amit a konyhában megtalálok, és hogy Kellan keresett telefonon.

Hirtelen nem is tudom mi miatt bosszankodjam legjobban. Azért, mert a szervezetem cserben hagyott és elaludtam, mert szegény barátomnak kellett idáig becipelnie, mert rossz vendéglátónak bizonyultam és a helyett, hogy gondoskodtam volna a vacsorájáról még főznie is kellett, vagy mert már megint elszalasztottam a kedvesemet.

A legutolsó győz. Annyira vágyom már hallani a hangját, de az órára pillantva látom, hogy hajnali két óra van, úgyhogy tudom, hogy most nem zavarhatom. Viszont, lévén a kis levél végén van még egy megjegyzés, mi szerint üzeni, hogy reggel korán kell bemennie, és már ötkor kel, mosolyogni kezdek, és beállítom az ébresztőm, hogy betarthassam az ígéretem és ma valóban én ébreszthessem. Miután ezzel megvagyok azon tűnődöm, mihez kezdjek.

Egyáltalán nem vagyok álmos, viszont a gyomrom korog. Úgyhogy megszabadulok a tegnap viselt ruháimtól, és egy rövidnadrágba bújva megrohamozom a konyhát. A spagetti, mert naná, hogy az van Isteni, elpusztítok belőle vagy másfél adagot, majd csak ülök és azon töröm a fejem, mihez kezdjek most. A lakásra ráférne egy kis rendrakás, de nem szeretnék hangoskodni. Az e-mailjeimet se mostanában ellenőriztem, így az jó időtöltésnek tűnik, csakúgy, mint egy hosszas fürdés. A zárt ajtóból arra következtetek, hogy Luca az enyémtől legtávolabbi hálószobát foglalta el, így visszavonulok a laptopommal a fürdőbe, teleengedem a kádat vízzel és elmerülök a habokban. Egy a konyhából hozott székre rakom a gépem, és munkához látok. Van is tennivalóm bőven, mert legalább harminc válaszra váró üzenetet találok. A legtöbb Magyarországról jött, kezdve anyától Gináig, és a lányoknak is sok kérdése van az irodából a jegyekkel, szobákkal, időpontokkal kapcsolatban. Mivel nincs kedvem ennyit írni inkább lehalászom a mosdóra rakott telefonomat és szépen sorba felhívok mindenkit.

Anya dolgozik, persze megfed, hogy mennyire elhanyagolom őket, de tudom, hogy nem haragszik komolyan. Igaz miután lerakom van egy kis lelkiismeret furdalásom, és éppen ezért beszélek nagyanyóékat, aztán Nonnával, majd egymás után az unokatestvéreimmel is. Ginát úgy időzítem, hogy a hívásom a nagyszünetre essen, az első kérdése persze az, hogy megvan-e a ruhája. Megnyugtatom, hogy igen, már nálam van, minden tartozékával együtt, mert MaryBeth az övét már tegnap átküldte. Szerencsére csak tizenöt perc áll a rendelkezésünkre, mert ahhoz az információáradathoz amit szinte levegővétel nélkül lead, nekem még nagyon korán van.

Miután elbúcsúzunk következik Lili, az asszisztensem a First Daynél. Ahogy mindig, most is félszavakból megértjük egymást, és akárcsak nekem a figyelme neki is mindenre kiterjed. Mivel van egy olyan kérdése, hogy a lányok báli ruhái mikor érkeznek Budapestre, beszélgetés közben felmerül bennem egy újabb gondolat.

Legalább tíz percig fekszem hátradőlve, mire arra jutok, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha csakúgy, mint a többiek, mi is magángéppel repülünk. Viszont, mivel a sajátom arra még nem készül el, a Jet és Patrick a bandát hozza, kell szereznem egyet. Nekem és Taylornak.

Hála az Internetnek pár perc alatt sikerül találnom egy megfelelő céget ami ilyenek kölcsönbe adásával foglalkozik, így reggel csak fel kell hívnom őket.

A telefonom jelzésére pattanok csak ki a kádból, sietve megtörülközöm, majd letelepedek a franciaágy tetejére. Úgy vágyom már hallani Kellan hangját, és szó se róla eléggé megdöbbenek, amikor egy szó nélkül kinyomja a hívásom. Csak bámulom a készüléket a kezemben, és próbálom kitalálni, hogy most mi van. Megsértődött volna, hogy tegnap elfelejtkeztem róla? Vagy, mert egész nap nem sikerült beszélnünk?

Végül arra a következtetésre jutok, hogy ha így lenne, akkor nem keresett volna este, így újra próbálkozom. Ezúttal felveszi, bár hallhatóan még nincs magánál. Amikor rájövök, hogy még félig alszik, gyorsabban kezd verni a szívem. Egyből beugrik, hogy akkor még ágyba lehet, ergo tuti nem visel túl sok ruhát. Nagyot sóhajtok arra, hogy mi mindent csinálhatnánk, ha nem lenne köztünk párszáz kilométer.

Úgy érzem, mintha a tegnapi nap minden bosszúsága egyetlen pillanat alatt elszállt volna, csupán azért mert hallom a hangját. Furcsa elégedettséget érzek, amikor azt mondja, hogy hiányzom neki, és sietve biztosítom róla, hogy ez fordítva is igaz. Már megint úgy morog, mint egy hisztis kisfiú, alig tudom rávenni, hogy ideje készülődnie. Többször is elismétlem mikor érkezem, és csak nevetek azon, hogy szerinte az még nagyon-nagyon messze van.

Miután immáron harmadszori elbúcsúzás után lerakja, még majd egy percig ülök és csak mosolygok elégedetten. Luca még az este említette, hogy nyolcra a Metropolitan Pavilonba kell lennie, így nekiállok reggelit készíteni. Velem együtt ő is jókedvű, mondhat amit akar, a modellkedés akkor is hiányzik neki, most is szinte kicsattan, hogy hamarosan kifutóra léphet. Reggelizés közben mindkettőnk telefonja egyszerre csördül meg, őt Ash hívja, engem pedig Kellan, azzal, hogy már úton van, de amíg odaér szórakoztassam kicsit. Ez végül fordítva történik meg, mert spanyolra váltva ecsetelni kezdi, hogy mi mindent jutott eszébe zuhanyozás közben, amit este feltétlen meg kell valósítanunk.

Nagyon remélem, hogy senki se utazik vele, aki érti a mondatit, mert bevallom én bizony elpirulok a hallottaktól. Bár vágyom is arra, hogy megtegyük.

Együtt indulunk el otthonról Lucaval, én ma elővigyázatosan a garázsba kérettem a cég autóját, mert eszemben sincs újra bújócskázni a fotósok elől. Ma minden gördülékenyebben megy, magammal hoztam a laptopom és a korábbi jegyzeteimet, így még dél sincs amikor már úgy érzem minden kérdésemre tudom a választ. Adam ebédezni invitál, én meg amíg az ételre várunk azon tűnődöm mi lenne, ha most hogy végeztem egy előbbi géppel utaznék. Csak a kíváncsiságból lépek fel arra az oldalra, ahol rendszerint repülőjegyet foglalok, de amikor meglátom, hogy alig egy óra múlva indul egy járat Baton Rougeba azonnal cselekszem. Az igazgatóm ugyan érdekesen méreget mikor közlöm, hogy az evést most kihagyom, de természetesen nem tesz megjegyzést. Arra ugyan már nincs időm, hogy még visszamenjek a lakásba, de végülis ruhám van bőven ott is, ezúttal nálam van minden igazolványom, így nincs szükségem semmi másra.

A taxiban már azon töröm a fejem, hogy nem is a szállodában kéne várnom Kellant, hanem inkább kimegyek a forgatásra, úgyis már vagy egy hete jártam ott.

A reptéren szinte futva közlekedek, aminek meg is van a következménye, többen is felfigyelnek rám, de most valóban nincs időm arra, hogy tudomást vegyek róluk. Miután átjutok a kötelező ellenőrzésen kiderítem, melyik kapunál kell beszállnom, szerencsére nincsenek túl sokan. Unottan álldogálok, és várom, hogy rákerüljek amikor az egyik közeli bolt újságos standján felfedezem a saját arcomat. Innen nem tudom elolvasni mit írogatnak össze rólam, de a botrány szót kivehető, mert elég nagy betűvel szedték.

Az jut eszembe, hogy biztosan a tegnapelőtti kis csetepaté miatt kerültem címlapra, furdal a kíváncsiság, de nincs időn visszamenni és venni egy példányt.

És ez bizony nagy hiba…