67. Hol vagy már?

(Kellan szemszöge)

Nem bírom elviselni ezt a tehetetlenséget. Hogy kérhetik ezt tőlem? Újra elindulok az egyetlen ajtó felé, amin át szabadulni tudnék. Sajnos, most is, mint az előző nem is tudom hány alkalommal, még mielőtt odaérhetnék Nikki és Ash előttem terem.

A fenébe… Sajnos túlságosan is ismernek.

Gyorsan rájöttek, hogy ha a srácok állnának ott, az nem jelentene akadályt. De a lányokat csak nem lökhetem félre.

- Kellan, gyere – rakja a karomra Kristen a kezét, és az asztal legtávolabbi sarkához vezet. Leül, mutatja, hogy én is tegyek így. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy azért úgy helyezkedett, hogy rálássunk a bejáratra. Az ujjai között egy doboz cigit szorongat.

Ő az egyetlen, aki tudja, mit érzek most. Bár még ő is kicsit könnyebb helyzetben van nálam.

Én férfi vagyok, egész életemben arra neveltek, hogy tiszteljem és védjem a nőket. De most csak ülök itt tétlenül…

Jó, persze az ő kedvese is ott van, és nem tudjuk mi lehet velük, de Kris legalább nem látta azt, amit én.

Lehunyom a szememet, de úgy még rosszabb. Azonnal felrémlik, ahogy Anna ott állt a járda szélén, mosolyogva, a keze már a taxi ajtaján. Aztán hirtelen visszafordult, a gyönyörű vonásai eltorzultak és a tömegre meredt.

Miért tette? Miért fordult vissza? És mi a fészkes fenének nem telefonál már?

- Szerintem pár perc és itt lesznek – mondja a mellettem ülő, de szemlátomást csak magát győzködi. Az arcán nem az látszik, hogy túlságosan is bízna ebben, és a következő mondatai se éppen nyugodtságot sugallnak.  – Dean ne hagyná, hogy bajuk essen, ugye? És ott van Larry és Scott is…

- Aha, ja – felelem.

Próbálok nem figyelni arra, ami körülöttem történik. Se a barátaink halk duruzsolására, se az asztalt előkészítő pincérek matatására. Igyekszem elfelejtkezni arról, hogy a percek csak telnek, és nem történik semmi. Meredten bámulom a telefonom kijelzőjét, ami mintha csak gúnyt űzne belőlem meg-megvillan, ha véletlenül hozzáérek.

Egyetlen dologra koncentrálok, mégpedig a ma reggelre.

Akkor jó volt minden.

Csak ketten voltunk.

És legfőképpen együtt…

(Rob szemszöge)

Túlságosan is igyekeztem nem tudomást venni a körülöttünk lévőkről, így most nem igazán értem miért vág Anna ilyen arcot. Az előbb még mosolygott, de most szinte szikrát szór a szeme. A száját keskeny csíkká préseli, és dacosan felemeli a fejét.

- Te nekem beszélsz? – vág hátraarcot és fordul a tömeg felé.

- Neked bizony – hallatszik egy hang. Kissé bárdolatlannak tűnik, és ismerősen cseng. – Talán nem tetszik az igazság?

- Milyen igazság? – kérdez vissza szinte gúnyosan. – Nem is ismersz…

- Tudom, amit tudok – jön a válasz azonnal, és a következő, szinte alpári mondat hallatán bennem is megáll a levegő. – Egy beképzelt kis kurva vagy. Játszod itt az eszedet, közben meg csak élősködsz szegény Robon. 

- Nem hiszem, hogy közöd lenne ahhoz, hogy élem az életem – feleli a zöldszemű azonnal, de a keze megremeg az oldalamon. Ha nem állnánk még mindig itt, ennyi emberrel körülvéve- szívem szerint felnevetnék a csaj feltételezésén.  Ha tudná, amit én tudok Anna anyagi helyzetéről…

A hangulat hirtelen változik meg. Az előbb még mind mosolyogtak, szinte kedves pillantásokat vetettek ránk, de ez már tovatűnt. Több arcon is elégedetlenséget és szinte dühöt vélek felfedezni, amit nem értek. Eddig soha nem viselkedtek így velem a rajongók.

Illetve egyszer láttam már ilyet, de az akkoriban volt, amikor sokat cikkeztek arról, hogy Kris és én. Rá néztek ilyen fenyegetően. Ezzel egy időben leesik az is, hogy ez most se felém irányul.

Igen, rólam, és a srácokról szinte tudomást se vesznek, a haragjuk egyértelműen a „barátnőmnek” szól.

- Anna, gyere – szorítom meg az oldalát, mert úgy érzem, jobb lenne minél előbb eltűnni innen. Valószínűleg a többiek is egyetértenek velem, mert Scott úgy helyezkedik, hogy alkalomadtán be tudja lökni az autóba, és látom, hogy Dean és Larry is közelebb húzódik hozzá egy kicsit.

Persze hiába próbálkozunk, a helyzet percről percre változik, sőt sokkal pontosan meghatározás az, hogy pillanatról-pillanatra. Oké, valamilyen szinten megértem, hogy nem hagyja annyiban, hogy sértegetik, ismerve a vérmérsékletét csodálkoznék is, ha így tenne, de határozottan nem vagyok felkészülve arra ami következik.

Annyira karizmatikus, egyszerűen lehengereli őket. A rajongókat, a stábot, ami persze megörökít minden pillanatot, a fényképészeket, akik az egyik mondat után, mintha elszégyellnék magukat. Látom, hogy az egyikük még a fényképezőgépet is leengedi, igaz, amikor leesik neki mit tett azonnal felemeli, és újra kattogtatni kezd.

Én is szinte lenyűgözve hallgatom, igaz zavarba jövök amikor dicsér. Hálásan hallgatom, mert tudom, hogy az amit mond szívből jön.

Rövid idő alatt maga mellé állít mindenkit, egyedül az a csaj próbálkozik még aki legelőszőr beszólt neki, de őt meg a többiek hurrogják le. Sőt, anélkül, hogy a testőreinknek közbe kéne lépnie a tömeg egyre hátrébb szorítja, aminek bevallom örülök. Így, hogy láttam az arcát már tudom, ő volt az, aki a fényképet az orrom alá dugta.

A szemeiből sütő őrült fény megrémít.

- Most már mehetünk – szólal meg hirtelen, és arcán egy halvány kis mosollyal beül a taxiba. Döbbenten bámulok rá, majd amikor leesik mit is mondott azonnal követem. – Jól vagy? – kérdezi, mintha mi se történt volna, aztán látva, hogy bólintok előkapja a telefonját.

Nem kérdéses kit hív.

(Anna szemszöge)

Máskor is leribancoztak már, talán szó nélkül is hagynám a dolgot, mert inkább szeretnék a kedvesemmel lenni, mint itt veszekedni, de amikor páran felkuncognak tudom, nem tehetem. Főleg, hogy egy újabb félhangos mondat követi az előzőt, és azt, hogy anyát emlegesse máshogy se viselném szó nélkül, nemhogy ebbe a szövegkörnyezetbe ültetve.

Aranyom, rosszal kezdtél ki. Határozottan közel állsz ahhoz, hogy átrendezzem a fogsorodat…

Amikor megfordulok azonnal a tömeget pásztázom, reménykedve, hogy az aki éppen elküldött melegebb éghajlatra nem bújik el gyáván. És nem is teszi. A csaj legalább fél fejjel alacsonyabb nálam, kissé ziláltnak és ápolatlannak tűnik. Gúnyosan biggyeszti le a száját amikor találkozik a pillantásunk, de a tekintete azonnal ellágyul, ahogy egy pillanatra félrenéz.

Kicsit megsajnálom, mert szemlátomást egy másik világban él. Egy világban, amelyben a főszereplő, sőt szerintem az egyetlen szereplő, a mellettem álló férfi.

- Elvetted tőlem Robot – zökkent ki a gondolataimból.  

- Sose volt a tiéd – válaszolok kapásból.

- De igen, az enyém volt és az övé, meg az övé, és az övé is – mutat körbe. – Miénk, rajongóké. De most már nem foglalkozik senkivel, csak téged kísérget. Lesi minden kívánságodat. Csak rád mosolyog, minket észre se vesz.  

Látom, hogy többen is helyeslően bólogatnak. Hát itt mindenkinek elment a józan esze?

- Miattad elfelejtette, hogy mi mindent köszönhet nekünk…

Hallom amit mond, de nem akarom felfogni, hogy valaki tényleg ennyire egy álomvilágban éljen. Aztán egyszercsak betelik a pohár.

- Na most már elég legyen, – fojtom belé a szót. – Hallod amit mondasz? Felfogod egyáltalán, hogy úgy viselkedsz, mint egy féltékeny feleség? Hogy mered egyáltalán rajongónak nevezni magad…

- Igenis én vagyok a legnagyobb rajongója – vág közbe, – senki se szereti nálam jobban.

- Ha ez valóban igaz lenne – nézek rá, – akkor nem tartanánk most itt.

- Mi van? – kérdezi, és megvillan a szeme. Szerintem határozottan nincs rendben valami a fejében.

- Azt mondod a rajongója vagy, akkor, hogy teheted ezt vele? – mutatok körbe. – Hogy hozhatsz ilyen helyzetbe valakit? Hogy testőrökkel kelljen körbevennie magát, mert nincs egy nyugodt perce? Hogy meritek az mondani, hogy szeretitek – fordulok a körülöttünk állókhoz – ha még a magánletét se tartjátok tiszteletben? Idejött, mert szüksége volt pár dologra, de a vásárlásról le kellett mondania, mert úgy bántatok vele, mint az eszelősek. Azt meritek állítani, hogy szeretitek? Hát milyen szeretet az, ha eltépitek a dzsekijét, ha ki kell dobnia a kedvenc ingjét, mert menthetetlen. Ha eltűnik a szemüvege? Azok akik ezt tették valóban szeretik? Nem hiszem.

Néma csend lesz, látom az arcokon a döbbenetet.

- Nem tudom mit éreztek, én csak egy dolgot tudok, Rob csodálatos ember. Tehetséges, aki arra született, hogy színészkedjen. Ez az élete, ezt szereti csinálni. Azt mondod elveszem tőletek? Ez nem igaz. Amikor a hazámban voltunk kétszer is én kértem meg arra, hogy találkozzon a rajongókkal.

- Persze, mert ti európaiak mindig lenéztek bennünket, azt hiszitek különbek vagytok nálunk… – támad rám a lány újra.

- Felesleges gúnyolódnod – vágok vissza, mert feltűnt az akcentusa – amennyire hallom te se itt születtél.

- Nem, – feleli magabiztosan – de legalább ezen a földrészen.  

- Látod, te ítélkezel felettem, én nem teszem. Én itt születtem, ebben az országban, ugyanúgy amerikai állampolgár is vagyok, mint itt jópáran. Mégse emlegetem fel. Egyébként az eszedbe jutott, hogy Rob angol? Hogy ő is Európai?

Ezzel sikerül beléfojtanom a szót, kissé zavartan bámul az emlegetettre. Én meg úgy érzem ideje befejeznem azt, amibe belekezdtem.

- Egyébként lehet, hogy igazad van. Tudod miért kértem meg arra, hogy találkozzon velük? – többen is kérdőn néznek rám. – Azért mert ők nem voltak erőszakosak. Nem kiabálták a nevét, nem sikítottak amint meglátták. Tapsoltak, hogy kifejezzék a rokonszenvüket és megköszönték, hogy feláldozta miattuk a szabadidejét.

- Nehogy azt mondd, hogy senki nem kiabálta a nevét? – kérdezi olyan hangsúllyal, mint aki egy szavamat se hiszi.

- De, arra is volt példa, de jobbára hagyták élni. Megvan a helye az ilyen viselkedésnek. A premiereken, a hivatalos rendezvényeken. De nem akkor amikor élné az életét. Belegondoltatok egyáltalán, hogy ez a kis csoportosulás itt micsoda zűrzavart okozott? Szerintetek mit éreztek azok a lányok ott bent, akik éppen a munkájukat végezték, aztán hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy több százan akarják rájuk törni az ajtót? Milyen érzés szerintetek Rob szüleinek azt látni a tévében – mutatok a stáb felé – hogy a fiúknak nincs egy nyugodt perce. És legfőképpen, hiszen elvileg ezért vagyunk itt, mert ti rajongtok érte – mutatok macskakörmöket a levegőben – milyen érzés neki? Ti jogot formáltok rá, de milyen alapon?

- Mert szeretjük – kiabál közbe valaki.

- Persze, ezt könnyű mondani – felelem a hang irányába fordulva. – És azt, hogy szeretitek szerinted így kell kimutatni? Hogy a nyakára szabadítjátok a fotósokat, akik követik minden lépését? Azt mondjátok miattam nem foglalkozik veletek? Az eszetekbe se jutott, hogy azért kerüli a nyilvánosságot, mert lépni se tud a paparazziktól? Sehova se mehet, mert ott vannak a nyomában. Ugyanúgy, mint minden ember dolgozik. Hajnalban kel, de ha kialvatlanul megy az utcára jönnek azzal, hogy biztos beivott előző este. Az elmúlt hónapban többször is ott voltam Baton Rouge-ban, és láttam mennyi energiáját leszívja Robnak, sőt valamennyiüknek a forgatás. Este hulla fáradtan végeznek, van hogy szívesen megennének egy pizzát, vagy csak sétálnának a parkba, élvezve a csendet, de nem tehetik. Ez eszetekbe jutott amikor ennyien idejöttetek? Az, hogy létezik olyan, hogy magánélet, és ehhez neki is joga lenne. Rob nem a tiéd – mutatok a csajra, majd ugyanúgy teszek, ahogy nemrég ő. – se a tiéd, se a tiéd.

- Persze, csak a tiéd egyedül – hangzik fel a gúnyos hang.

- Nem – vágom rá azonnal - Rob nem az enyém. Ő csak egyetlen embernek tartozik elszámolással. Saját magának. Nem a mi kedvünkért, a mi igényeinknek megfelelően kell élnie, hanem úgy, ahogy az neki a legjobb. Ha valakit valóban szeretsz, - nézek a velem kötözködőre – csak jót akarsz neki. Azt kívánod legyen boldog, valósítsa meg önmagát. Te ezt szeretnéd?

Szemlátomást megadtam neki a kegyelemdöfést, próbálkozik még, de legnagyobb meglepetésemre a többiek lehurrogják. Igaz, miközben egyre hátrébb szorul még megpróbál rám ijeszteni, de nem érdekel. Elmondtam amit akartam, bár nem hiszem, hogy felfogták a lényeget. Nem válthatom meg a világot, másoknak se sikerült, miért pont nekem jönne össze. Én már csak egy dolgot szeretnék mára, elmenni abba az átkozott étterembe, belesimulni Kellan ölelő karjaiba és ott tölteni ezt az alig két órát.

A francba… hirtelen beugrik, hogy ezzel a kis műsorral mennyi időt elvesztegettem. És, hogy ismerve a természetét mennyire aggódhat már. Miután látom, hogy Rob elgondolkozva, de teljesen megnyugodva ül mellettem azonnal tárcsázok.

- Anna – szól bele az első csörgés után, én pedig elmosolyodok, és biztosítom róla, hogy már csak percek kérdése, és ott leszünk.