Sziasztok!
Csak egy mondatnyi közlendő, köszönöm a komikat, jelentem élek, a következő fejezet előtt válaszolni is fogok rájuk és az e-mailekre is. Most sajnos nincs időm. De szeretlek titeket, és bátran írjátok meg a véleményeteket.
Dicta(Kellan szemszöge)
Követem Krist a „szobájukba”. Még az ügynökeink kötötték ki, hogy vége a közös lakosztálynak, mert az előbb-utóbb találgatásokra ad okot, így két egymás melletti szobát foglaltak erre a két hónapra. Természetesen egybenyithatóakat, mindkettőben van nappali és külön hálószoba, hatalmas ágyakkal. Már alig várom, hogy a miénket kipróbálhassuk, bár abban is biztos vagyok, ha eltűnik innen ez a rengeteg új szereplő és csak mi régiek maradunk az enyémet is igénybe fogjuk venni párszor. Bár ott kisebb az ágy… na, nem mintha olyan nagy helyet foglalnánk el, hiszen folyton egymáshoz simulva alszunk.
- Mit fizetsz, ha megmondom mire gondolsz? – szólal meg mellettem Kristen és abból, ahogy vigyorog kitalálom, hogy közel járhat az igazsághoz. Nem válaszolok neki, és szemlátomást ő se számított másra.
- Éhes vagyok. Te nem? – kérdezi, mire megrázom a fejem.
- Jay nővére mielőtt elindultunk vissza megetetett bennünket. – Igaz annak, már van pár órája, de előtte az ebéd is bőséges volt, így nem kíván az ételt.
- Én rendelek valamit – mondja, majd elgondolkozva néz maga elé - ha jól emlékszem ma csak reggelit ettem.
Közli, hogy amíg megjön a vacsorája lezuhanyozik. Én a kanapén ücsörögve kapcsolgatom a tv csatornáit. Több helyen is mutatják a Golden Globe vörös szőnyegét, még van pár perc a díjátadó kezdetéig. Vajon mit csinál most? Nem tudom kiverni a fejemből, annyira gyönyörű volt. A véleményemmel mások is egyetértenek, mert az egyik csatornán az öt legjobban öltözött bevonuló között említik. Kris szinte egyszerre ér vissza a pincérrel, éppen amikor beengedem. Éhesen veti magát a tányérra, én meg egy sört veszek a kezembe. Meg egy-egy szál krumplit csenek el a tányérjáról. Ennek az lesz az eredménye, hogy észreveszi és megdobál a maradékkal. Elégedetten simogatja a pocakját, ami persze nincs és ő is megfog egy üveget.
A következő órákban két dolgot teszünk, meredten lessük a képernyőt, versenyt kiabálunk amikor felfedezzük őket valamelyik kamerában és bontogatjuk az üvegeket. Az utolsó körnél közli, hogy ettől a sok testmozgástól –mármint ami a rohanást jelenti a hűtő és a kanapé között, nehogy lemaradjon valami lényegesről- meg fog éhezni újra, ezért az egész hatos rekeszt iderakja közénk.
Isten éltesse a kisüveges Heineken feltalálóját!
Rob ahogy sejtettük hozza a formáját, amit mindketten nevetve fogadunk. A műsor lassan véget ér, indulni kéne aludni mert reggel meló. Valószínűleg Kris is erre gondol, mert feláll és azonnal meg is inog.
- Azt hiszem kicsit becsíptem – mondja és vigyorog. Én is megpróbálkozom a felkeléssel, kicsit forog a szoba, elvégre már a srácokkal is alapoztam pár pohár whiskyvel.
- Azt hiszem én is – közlöm vele, mire nevetni kezd. Én is csatlakozom és csak állunk a szoba közepén egymással szemben.
- Maradj itt éjszakára… - mondja ki azt amire én is gondoltam.
(Anna szemszöge)
- Mikor érünk oda? – kérdezem lehunyt szemmel, miközben a lábamat masszírozom. Istenverte Christian Louboutin. Kéne csak neked hordani ezeket a cipőket, mondjuk egy óráig, biztos nem így terveznéd meg őket.
Persze én tehetek róla, ha nem hagyom, hogy Steph és MaryBeth lebeszéljen a megszokott öt centis sarkakról, hogy helyette ezt a nyolc centis kínzóeszközt vegyem fel, most érezném, mind a tíz lábujjamat.
- Kb. három perc, - hallom elölről, úgyhogy nagyot sóhajtva újra belebújok.
- Meddig maradunk? – érdeklődöm és a púdertartóm kistükrében ellenőrzőm, hogy minden rendben van-e rajtam.
- Nem tudom, egy órát illene – jön az azonnali válasz mellőlem. - De utána már leléphetünk.
- Jó – felelem beletörődően. – És akkor átöltözés és indulunk Baton Rougeba?
Már alig várom, hogy végre ott legyünk.
- Nem – azonnal felkapom a fejem. Mi az, hogy nem? Szerencsére Rob folytatja. – Steph szólt, hogy másokat is viszünk, így reggel hatra kell a Lax-ra érnünk.
Oké, az még belefér. Végülis, most éjfél felé járhat az idő, az nem nagy késlekedés. A kocsi végszóra megáll, Dean először Rob előtt nyitja ki az ajtót, majd mindketten az én oldalamra jönnek.
- Köszönöm uraim – fogadom el mindkettő felém nyújtott kezét, szerencsére a testőr van olyan fifikás, hogy úgy álljon, nehogy azon a hatalmas sliccen ami a ruhámat díszíti valami illetlen is kilátszódjon. Ezt az igyekezetet Rob is látja, mert hatalmas vigyorral az arcán figyel bennünket. – Dean, ezért neked külön sütök alkalomadtán egy egész tepsi almás rétest – súgom a fülébe, mire a máskor komoly arcon átfut egy mosoly.
- Ha ezt tudom, már az előző két alkalommal is ide álltam volna – feleli kicsit sajnálkozva.
A bevonulás a kései óra ellenére itt is az előző helyhez hasonlóan történik, és abból, hogy elég nagy a tumultus arra következtetek, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek ez már a sokadik megálló. Itt jobb a hangulat, a zene hangosabb és sokkal ritmusosabb. Az emberek rengetegen vannak és vidámabbnak tűnnek. Megyünk egy kört, felfedezem az egyik pultnál a mixert aki éppen mojitót kever, így megragadva Rob kezét arra vonszolom. Ő is elégedetten veszi kézbe a kedvenc sörét, és mindjárt jobb lesz a kedve. Kötetlenebb a társalgás, néha pár lépésnyire eltávolodik, így én is ezt teszem amikor felfedezek egy ismerős arcot.
- Szia Nina – köszöntöm a kedves barna lányt, aki annak ellenére, hogy csupán egyetlen alkalommal találkoztunk az Armani bemutatón a nyáron, és az is már jópár hónapja volt, emlékszik rám.
- Szia Anna – üdvözöl azonnal, - szép a ruhád.
- Szívesen elcserélem a tiédre, ha mutatsz nekem egy üres helyiséget – felelem azonnal. Az övé legalább térd fölé ér, nem kell figyelnie, nehogy kilátszódjon belőle valamilye, vagy rálépjen bárki is a rövid kis uszályra a háta mögött.
- Én könnyű helyzetben vagyok, csak a partyra jöttem a díjátadóra nem. Milyen volt? – kérdezi.
A füléhez hajolok, hogy a körülöttünk állók ne hallják a válaszom.
- Iszonyatosan unalmas. Az egész. A konferálás, az átadók, a díjazottak… örülj, hogy nem voltál ott.
- Itt van az a kis dög – szólal meg hirtelen Rob a fülem mellett, azonnal felé fordulok, nem tudva kire gondol. Megérdeklődöm ismerik-e egymást, kiderül, hogy még nem, úgyhogy megejtem a bemutatást.
- Ki van itt? – kérdezek aztán rá.
- Emma Roberts – int a fejével egy fiatal lány felé.
- Mi bajod vele? – nézek rá értetlenül.
- Képes volt azt mondani, hogy ő Team Jacob. Mikor ott ültem mellette.
Mind a ketten felnevetünk, majd megpaskolva a sértődött arcát biztosítom róla Ninát, hogy általában normális. Lehet, hogy kezd agyára menni a forgatás?
- Egyébként igaza van, - feleli a lány. – Emma tényleg elég sokat tud kellemetlenkedni. Iszonyat nagyra van a családjával.
Mivel nekem fogalmam sincs ők kik lehetnek kapok egy párperces gyorstalpalót, néhány jelenlévő családi viszonyairól. Szülők, nagyszülők, nagybácsik, keresztapák. Mintha a filmiparban mindenki kapcsolódna valakihez, ki érti ezt?
Persze egy fotós kiszúr bennünket, készít rólunk pár képet, amihez először kettesben, aztán a visszaérkező „barátommal” is modellt állunk. Sajnálkozva búcsúzik el, mert felfedez valakit akivel együtt fog játszani a következő filmjében. Csak mikor már eltűnik a tömegben jut eszemben, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy Ian nincs-e itt véletlenül, olyan régen hallottam felőle, és ők egy sorozatban szerepelnek. Rob arca felderül, amikor felfedezem a teraszon álló alakot aki felé tartunk, -mert a karomnál fogva húz magával- én is mosolyogni kezdek.
(Rob szemszöge)
Ebben a nőben hihetetlen energia van. Jó fél órája a kocsiban még fáradtan masszírozta a lábát -igaz nem csodálom, sose értettem mi viszi rá a nőket, hogy ilyen kinézetre is kényelmet cipőkbe bújjanak- most meg úgy táncol, mintha megivott volna három Red Bullt. Vagy a koktéltól lehet? Megérkezéskor gyorsan túlestünk a szokásos procedúrán, szerencsére itt a kedvenc sörömet is megtaláltam az italválasztékban, és mivel Martin Scorsese is üvegből itta -a saját szememmel láttam-, csak nem szólnak meg érte engem se. Itt is akadnak ismerősök, nincs is ezen mit csodálkozni, sőt van akit Anna mutatott be nekem. Gyorsan feltalálja magát, az már biztos.
Amikor észreveszem Petert a teraszon azonnal felé indultunk, legalább elszívhatok egy cigit. A „barátnőm” persze rögtön szemrehányó pillantásokkal bombáz, és tüntetően legyezni kezdi magát a táskájával, de amikor filmbeli apám a pár táncoló párosra mutatva megkérdezi nincs-e kedve felragyog az arca. Úgyhogy itt lettem hagyva. Bár még mindig én jártam jobban, mert Dean volt az akit megkért, hogy vigyázzon a táskájára. Lopva rálesek, hát elég murisan néz ki a majd kétméteres férfi kezében azzal a kis fekete vacakkal. Lerí róla, hogy női táska.
Hirtelen szúrok ki egy arcot a tömegben, szinte egyszerre ismer fel ő is és indul meg felém. A díjátadón nem találkoztunk össze, így most örülök, hogy ő is itt van.
- Szia Andy – üdvözlöm és fogok kezet a régi ismerőssel. Még azokból az időkből ismerem amikor meghallgatásokra jártam, akkor barátkoztunk össze és ez meg is maradt dacára annak, hogy nem sokszor futunk össze.
- Szia Rob.
Jól elbeszélgetünk, iszogatunk, közben néha Anna felé pillantok aki vidáman ropja, nem törődve az őt leső kíváncsi arcokkal. Jó sokára jön csak vissza hozzám, azonnal átölel, beleiszik az üvegembe, és persze azonnal elhúzza a száját.
- Anna Gádor Mc’Gee – nyújt kezet beszélgetőtársamnak. – Rob barátnője vagyok, csak elfelejtett bemutatni.
- Éppen most akartalak… – morgolódom, pedig igaza van.
- Andrew Garfield – viszonozza mosolyogva, majd komolyan néz rá. – És mégis mivel vett rá, hogy szóba állj vele?
- Nem tudtam ellenállni a szexis kisugárzásának – feleli a boszorka.
- Na, elég legyen már, - sok ebből a témából mára.
– Rob, hoznál nekem valamit inni? – Fordul hozzám Anna.
Hát merek én erre nemet mondani? Persze, hogy nem.
- Mit szeretnél? – érdeklődöm.
- Lepjél meg – olyan bájosan mosolyog, aki nem ismeri nem is hinné el, hogy milyen megátalkodottan makacs tud lenni néha.
Elslattyogok a legközelebbi bárpulthoz, kérek neki egy koktélt. Közben Peter ütögeti meg a vállam, csak pár szót beszélünk, elbúcsúzik, hogy majd reggel a repülőtéren találkozunk, mert ő az egyik aki velünk utazik. Éppen indulnék vissza kezemben a poharával amikor feléjük nézve azt látom, hogy valami gond van. Már nem ketten beszélgetnek, hanem áll mellettük egy fiatal srác és Dean. És a testőröm szemlátomást nem védi, hanem inkább próbálja visszafogni Annát. Elkapom a tekintetét, tanácstalanul néz rám, úgyhogy megszaporítom a lépteimet. Nem mintha én tudnék valamit is tenni, ha kitör rajta a bolondéria. Amikor melléjük lépek, megkockáztatva a testi épségemet átölelem a derekát. Arra gondolok, talán a nyilvánosság az egyetlen ami visszatarthatja.
- Tessék szívem. Kicsit sokan voltak a pultnál. – A megszólításra felhúzza a szemöldökét, majd a terembe néz. A tervem úgy látszik bejött, mert bár a szavaival most is ölni lehetne, ez távolról nem látszik. Csak kapkodom a fejem az új információk hallatán, már értem az ellenszenvét. Az utolsó mondatát hallva kétségem nincsen, ha akarná, bosszút tudna állni. De látom a tekintetén, hogy már megnyugodott, így azt gondolom, nem fogja valóra váltani a fenyegetést.
A vitájuknak mégis én leszek a vesztese, mert angyali mosollyal arra kér, hogy menjünk táncolni. Ezt próbáltam elkerülni eddig minden alkalommal. Táncolni nyilvánosan, fényképészek előtt. De most mégis megteszem, mert kérlelve néz rám. A kezemet a derekán tartva kísérem a táncparkettre, ahol azonnal hozzám bújik. Szerencsére egy kellemes lassú szám szól, összeölelkezve keringünk, ugyan a fejét a vállamnak támasztja érzem, hogy gondolatban messze jár.
- Te komolyan ágyba bújtál ezzel az alakkal? – kérdezem, mire a szemembe néz.
- Aha. Akkoriban az egyetemen az ilyen intellektuális fazonokra buktam.
- Hát sokat javult az ízlésed… - próbálom tréfával elütni a dolgot. – Kellan klasszisokkal jobban néz ki.
- Kellan nem egy szép tárgy, amit nézegetni kell. Ő annál sokkal értékesebb – morran rám. Majd a haverom említésére ellágyul a tekintete. - És az, hogy szeretem egyáltalán nem függ össze azzal, hogy hogyan néz ki.
Újabb néma perc, majd ezúttal ő szólal meg.
– Nem voltam nagyon gáz, mármint felfigyelt szerinted valaki is a vitánkra?
- Nem hiszem, - igyekszem megnyugtatni. – Aki nem ismer olyan jól, mint én, az szerintem azt hitte csak beszélgettek.
- Te sem ismersz – mosolyog rám. És ezzel egyet kell értenem. – De örülök. Nem akartam jelenetet, csak felhúzott ez az egoista…
- Ssss – csitítom. Majd próbálom elterelni a figyelmét. – Ha kiesek a koncentrálásból rá fogok lépni a lábadra.
- Nem igaz – kuncog a fülembe. – Nem versz át Pattinson, tudom, hogy tudsz táncolni.
Kérdőn nézek rá.
- Az anyukád is mesélte, és Tenerifén totál részeg voltál, mégse tévesztetted el a lépést, szóval nem kell a rizsa. És szokj is hozzá, mert én szeretek táncolni.
Körbenéz, nem tudom mit keres a szemével.
- Rob szerinted ki keveri a zenét?
- Minek az neked? – kérdezem és határozottan kezdek aggódni.
- Hátha tudnának játszani valami olyat ami illik a salsához…
Aha, még mit nem – nézek rá döbbenten. – Nem ennek az Istennek az idejében fogok én veled salsázni az egyszer biztos…
(Anna szemszöge)
Éreztem én. Már reggel is volt egy ilyen sejtésem, hogy ma este valami kellemetlenség fog érni, és tessék… be is következett. Miért van az, hogy a krach mindig akkor üt be amikor legjobban érzem magam?
Amikor odaérünk Peterhez boldogan üdvözöljük egymást, Rob legnagyobb bosszúságára azonnal olaszra váltunk, igaz csak rövid időre, hogy ne zárjuk ki teljesen a beszélgetésből. Az, hogy felkér külön öröm számomra, mert a „pasim” nem igazán veszi a célzásokat, hogy én megmozgatnám kicsit a lábaimat. Ez meg is történik, jópár számot végig táncolunk, de aztán fájó szívvel –és még fájóbb lábbal- de feladom a harcot. Visszatérve egy kedves, kinézetre velünk egykorú sráccal találom, aki mint kiderül régi ismerőse. A kérésemre morogva ugyan, de elmegy, hogy hozzon nekem inni valamit. Megtudom, hogy Andy is színész, így evidens, hogy rákérdezem mi volt az utolsó filmje.
- A Social Network – feleli. Social Network – Facebook. Fúj!!!
Nem tudok visszatartani egy grimaszt.
- Nem tetszett? – kérdezi csalódottan, mire mentegetőzni kezek.
- Nem, elnézést. Még nem láttam, csak hallottam róla. Nem a filmmel van bajom, hanem azzal akiről szól.
- Ismered? Mármint Markot?
- Mark Zuckerberg egy beképzelt, egoista disznó. Remélem soha életemben nem kerül még egyszer a szemem elé…
- Akkor csukd be baby, mert itt vagyok mögötted…
Pár másodpercig csak állok döbbenten és nem akarom elhinni, hogy ez valóban igaz. Az ördög se jelenhet meg ilyen gyorsan, ha szólítják… Egy másodpercig reménykedem, hogy valaki szórakozik velem, elvégre az egész helyiség tele van színészekkel, biztosan hallotta valamelyik vicces kedvű az utolsó mondatomat és most ugratni akar.
De persze tudom, hogy nincs nekem olyan szerencsém…
Ezt igazolandó a szemeim előtt megjelenik az ismerős arc, rajta az a pimasz, pökhendi vigyor.
- Anna Gádor, de régen láttalak. Megváltoztál, nem kicsit…
- Te bezzeg ugyanolyan seggfej maradtál, mint voltál – felelek azonnal.
- Ugyan már baby csak nem haragszol rám még mindig? – és van képe vigyorogni.
Óh, hogy letörölném azt a vigyort az arcáról.
- Haragszom? – Nézek rá felháborodottan. – Most komolyan, van pofád megkérdezni?
- Ugyan már baby, hát így kell bánni egy régi kedves ismerőssel.
Én ezt komolyan megütöm.
Ez valószínűleg látszik is rajtam, mert Dean közelebb lép hozzám.
- Tyű az anyát, csak nem rád vigyáz ez a kétajtós szekrény? – jegyzi meg azonnal.
- Ő egy testőr, és tudhatod nagyon jól, hogy nincs szükségem arra, hogy megvédjenek, megteszem magam is.
- Ja, - dörzsöli meg az állát – emlékszem rá.
Hirtelen Rob terem mellettem és a szavai kicsit lecsillapítanak. Azért vagyok itt, hogy őt támogassam, semmi szükség arra, hogy jelenetet rendezzek. Talán így is lenne, ha nem kóstolgatna továbbra is.
- És mostanában min dolgozol? Rég hallottam rólad.
- Te vagy az utolsó a Földön akinek elárulnám. Egy programomat már elloptál, talán nem megy a bolt? Kéne egy újabb?
- Szóval ez a baj – sóhajt nagyot. Én meg értetlenül bámulok rá. – Lépjünk már túl ezen, nem értem miért csinálsz ekkora problémát még mindig abból, hogy belelestem a jegyzeteimbe.
- Belelestél? – Ordítani tudnék, de próbálom visszafogni a hangom, de a szemem előtt villogó vörös dühtől nehezen megy. Az egyetlen ami még visszatart az a derekamra simuló kéz, ami mintha kicsit szorosabban fogna. – Méghogy belelestél? Te kimásoltad az egész programot. És volt képed úgy tenni, mintha te írtad volna.
- Jó, oké. Hibáztam. De lépjünk már túl ezen az egészen. Gondolj inkább a szép percekre. Azt nem tagadhatod, hogy voltak. Az ágyban jól megvoltunk…
Van képe a „pasim” előtt elárulni, hogy mi ketten… Ha Rob nem ölel most már két kézzel valószínűleg eltöröm az orrát. Istenem, de szép lenne… látni, ahogy elájul a saját vérző orrától, merthogy nem bírja a vér látványát.
De helyette csak elhúzom a számat.
- Igazad van, voltak szép perceink. Minden alkalommal legalább másfél… utána meg…
Nem fejezem be, de mindenki érti mire célzok. Ő is.
- Oké, a pont ott. De remélem ezzel egálba vagyunk. Nincs több harc… akár még dolgozhatnánk is együtt.
- Mármint én veled – mutatok rám majd rá. – Neked elment az eszed? Mi ketten egyetlen esetben dolgozhatunk egy programon, ha küldök neked egy szép kis vírust és térden állva könyörögsz, hogy szabadítsalak meg tőle. Tényleg, hogy erre eddig nem gondoltam… – Ez eddig miért nem jutott az eszembe? - A több millió taggal rendelkező közösségi oldal egyszer csak összeomlik. De poén lenne… Igen, azt hiszem kéne beszélnem a srácokkal, ha jól emlékszem, Kenny és Ricke se rajong érted. Hiroki és Lance meg tuti segít nekünk. Igen. Azt hiszem holnap fel is hívom őket. Biztos össze tudunk hozni valamit…
- Azt nem meritek – mondja, de látom a szemében a félelmet.
- Azt gondolod?
- Nem. Egész biztos, hogy nem meritek. Rátok küldöm az FBI-t…
- Ugyan már Mark, komolyan azt hiszed, hogy ettől most megijedek. Az FBI? Elfelejtetted kinek dolgozik Kenny? Ugye nem hiszed, hogy hozzá mernek érni? Egy CIA-shez?
Csak néz rám, aztán egy szó nélkül fordít hátat és távozik. Végre. Én meg megfogom a poharam és egy hajtással küldöm le a tartalmát. Remélem, soha többé nem találkozunk.
A veszekedés súlya nyomasztóan nehezedik a vállamra, fáradtan mozgatom meg a fejem, látom Andy távozó hátát és Rob aggódó tekintetét. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet.
- Táncoljunk – nézek rá, és azonnal bólint. Ölelkezve megyünk a parkettre és bújok hozzá. Nem olyan jó, mintha Kellannel tenném. Ahogy ez átfut az agyamon már jobb kedvem van. Kellan… Baton Rouge… pár óra múlva újra vele lehetek és ez az egyetlen, ami számít. Merengésemből a partnerem mondata rángat ki, és mosolyognom kell azon amit mond. Mennyire meglepődne, ha tudná micsoda alakokkal kerültem kapcsolatba hajdanán.
A kapcsolatom Markkal is jól indult, a Harvardon találkoztunk. Kedves volt, vicces. Miután megtudta, hogy van már egy informatikus diplomám sokat beszélgettünk a számítástechnikával kapcsolatos dolgokról. Nem akartam tőle semmi komolyat, de kéznél volt, és egyszercsak az ágyban kötöttünk ki. Persze oké, nem másfél percig tartott a dolog, azt csak szemétkedésből mondtam, de össze se lehetne hasonlítani amit vele műveltünk azzal amit Kellan iránt érzek minden alkalommal. Nem tartott sokáig, talán három-négy esetre emlékszem. És ez a rohadék az egyik ilyen alkalommal megvárta amíg elaludtam, szépen lementette egy pendrivera a programot amin éppen az ő unszolására dolgoztam szabadidőmben. Már másnap éreztem, hogy valami nincs rendben, de mivel vizsgáim voltak, majd két hétig nem nyitottam meg a fájlt. Amikor megtettem azonnal felismertem, hogy valaki belerondított. És pár percnyi nyomozás után azt is, hogy az én programon időközben felkerült az általa működtetett Facebookra. Ezzel se lett volna gondom, ha nem úgy adja el, hogy ő készítette. Persze rákérdeztem, eleinte tagadott, de aztán vigyorogva közölte, hogy végülis úgyis ő segített a megoldáshoz, és én csak maradjak a számvitelnél. Ha Sarah nem érkezik meg, mert kicsit hangosan adtam a tudtára az egyik társalgóban a véleményemet és nem rángat el onnan, valószínűleg nem ússza meg egy ütéssel, bár a hatás így se maradt el, mert sokan láttak és hallottak bennünket. És persze mindjárt rám is akasztottak egy jelzőt.
Mennyi hülyeséget követ el az ember, ha fiatal… Én meg mindig is kicsit lázadó voltam. Mostanáig.
A feltételezése, hogy a kinézetéért vagyok a kedvesemmel kicsit kiakaszt, átfut az agyamon, hogy vajon a többiek is ezt gondolják? Nem tarthatnak ennyire felszínesnek és azzal is tisztába kell lenniük, hogy Kellan mennyivel több, mint a kidolgozott test, a gyönyörű kék szemek, az édes gödröcskék az arcán amikor mosolyog. Ő jó ember. Hatalmas lelke van, és én azt szeretem.
Már megint elkalandoztam, annyira hiányzik, muszáj elterelnem a figyelmemet, mert pár órát még ki kell bírnom.
(Kellan szemszöge)
Vágyakozva nézek a szoba felé, jobb ötletnek tűnik itt maradni, mint a hosszú folyosón eltámolyogni a sajátomig.
- Nyugi, ma lett takarítva, az ágyneműt frissen húzták. – Győzköd, pedig nem ezért tétovázok. – És holnap estétől úgyis itt leszel minden éjjel.
- Hát nagyon remélem – felelem neki.
- Reggel mikor kell kelned? – kérdezi, mire közlöm, hogy az egyik hétkor induló kocsival kell mennem. – Tényleg? Nekem is. Akkor, ha nem mocorognál hat után szólok. Jó éjszakát.
Int és a bútorokba kapaszkodva indul meg a háló felé majd becsukja maga után az ajtót. Én is lépek párat, de zuhanás, majd fojtott káromkodást hallok.
- Kristen? Jól vagy? – kiabálok neki, mire visszaszól, hogy igen.
Eltámolygok nagy nehezen, lerángatom magamról a nadrágom és a cipőm, persze gyorsabban ment volna, ha elsőként az utóbbival próbálkozom, majd bezuhanok az ágyba. Az utolsó gondolatom még az, hogy holnap már nem leszek egyedül. Újra magamhoz vonhatom és a karjaimban érezhetem a testét… csókolhatom a száját… hallhatom a hangját.
Reggel a telefonomra ébredek, kissé sajgó fejjel. Tapogatózva, még villanyt se kapcsolva jutok el a fürdőig, a tükörbe nézve elég gyűrött arc néz vissza rám. Lezuhanyzom, fogat mosok, próbálok valami emberi külsőt felölteni. Felveszem a tegnap esti ruhám, majd elindulok a szobámba átöltözni. Amint kilépek a nappaliba a nyitott átkötő ajtón át felfedezem Krist, ő sincs jobb állapotban.
- Fáj a fejem – feleli morózus arccal. – Soha többet nem iszom sört – dörzsöli meg az orrnyergét.
- Szerintem se kéne – felelem neki, nem bírom megállni vigyorgás nélkül.- Legalábbis nem egyszerre egy tucatot.
- Egy tucatot… - emelkedik meg a hangja pár oktávval, majd meredten nézi a kanapé azon oldalát ahol ült. Felemelt kézzel, az ujjaival rámutatva minden egyes üvegre kezd el számolni. Amikor befejezi bosszúsan megrázza a fejét, majd újra kezdi. Én is így teszek.
- Nálad mennyi – kérdezem amikor végeztem.
- Tizenegy. Neked? – néz rám.
- Tizenhárom. Együtt pont két tucat.
- Hoppá…
Csak nézzük az üres üvegeket, majd egymást. Egyszerre szólalunk meg.
- El kéne tűntetni…
- Tűntessük el…
Felnevetünk és lassú, óvatos mozdulattal pakoljuk össze. Az elszállítást magamra vállalom, kezembe fogva a zsákot indulok el most már tényleg a szobámba. A folyosón vicces kedvemben lerakom az egyik ajtó elé, ami történetesen Wycké. Ő ugyanis antialkoholista.
Belépve automatikusan bújok ki a ruhámból, már csak az alsónadrág van rajtam amikor az ágy irányából mocorgást hallok. Meglepetten fordulok arra és szó szerint tátva marad a szám. A büdös kurva életbe. Iszonyatosan dühös vagyok. Szívem szerint jó alaposan megráznám, hogy az a maréknyi kis esze helyrerázkódjon abba az ostoba szőke fejébe. De persze nem teszem, még soha nem bántottam nőt. Helyette a verbális kommunikációt választom, igaz azt a kelleténél kicsit hangosabban.
- Mi a fészkes fenét keresel az ágyamban?
- Mi a fészkes fenét keresel az ágyamban?
