10. Amiről nem beszélünk…

(Kellan szemszöge)

Csak bámulom Annát nem tudok betelni a látvánnyal amit karjában a babával nyújt. Lassan ringatózik, egyik kezével tartja a másikkal pedig az arcát, cirógatja. Olyan gyönyörű, mintha az Isten is arra teremtette volna, hogy anya legyen. Tudom, hogy tisztába van azzal, hogy itt vagyok, de nem néz felém, amiből azonnal rájövök, hogy még mindig neheztel rám. Jó, bánom már, hogy a félreérthető mondatommal fájdalmat okoztam neki. De meg fogom békíteni, amint végre kettesben lehetünk, csak erre még várnom kell. Végre rám néz, nem tűnik dühösnek. A hangja is lágyan szól, bár lehet, hogy csak a kicsi miatt van, de nem bánom.

A baba egyébként aranyos. Nagyon apró, én meg se merném fogni, de így pár naposan ennyi amit mondani tudok róla, mert nem mozdul, csak fekszik és néha grimaszol egyet.

Mary viszont szinte sugárzik, látszik rajta és a Góliáton is, hogy milyen boldogok, hogy szülők lettek. Nem tudom mit kell ilyenkor mondani, alig ismerem őket eddig összesen háromszor találkoztunk, de Anna áthidalja a kínos csöndet és felszólít, hogy adjam át az ajándékainkat. Boldogan foglalom le a kezeimet, és szedem elő a tömérdek színes papírba csomagolt dobozt. Hagyom, hogy learassa a babérokat, hiszen egy kivétellel valóban mindet ő választotta. Egy pillanatra kételkedem, hogy jól tettem-e, hogy megvettem a macit, de az anyuka nevetése meggyőz. Brian morog ugyan, de amikor a nagymama hívására elindulunk az ebédlőbe megveregeti a vállam és úgy, hogy a felesége ne hallja megszólal.

- Jó választás. Mary még legalább egy évig nem hagyta volna, hogy megvegyem. Majd telefonszámot cserélünk, és ha legközelebb jöttök megbeszéljük mit hozzatok. De Annának el ne áruld, mert ő nem tudja előtte tartani a száját…

Furcsa érzés hallani, hogy a kétméteres csupaizom férfi mennyire tart a feleségétől. Nyoma sincs annak, hogy papucs lenne, de sugárzik minden gesztusából, hogy mennyire szereti. A földszintre érve a kedvesem bevár, és a kezét nyújtja amit sietve el is fogadok. Követem az ebédlőbe és helyet foglalunk. A vacsora lenyűgöző, most már vannak sejtéseim arról, milyen az amikor Tarának van ideje készülni. Rengeteg fogás van az asztalon, és kicsit szertartásosnak tűnik az egész. Például az öreg szed elsőnek, aztán Inez nagyi, de utána Anna jön a sorban, pedig messze ülnek egymástól. Valószínűleg van ebben valami hierarchikus dolog, gyanítom azért mert ő az Örökös. De nyomát se látom, hogy ezért megkülönböztetett kiszolgálást várna, vagy Góliát aki ugye idősebb és állandóan itt él, nehezményezné ezt. Csak néha kapcsolódok be a beszélgetésbe, csak akkor ha közvetlen hozzám intéznek kérdést, jobbára el vagyok foglalva az ételekkel és a család tanulmányozásával. Az öreg nem szól hozzám, én se erőltetem, de már nem méreget úgy, mintha én lennék Casanova. Amikor a feleségére vagy éppen a kedvesemre néz ellágyulnak a vonásai, olyankor egészen kedvesnek tűnik. Már szinte „megkedvelem” de a vacsora végén ez a gondolatom a fénysebességnél is gyorsabban illan el. Az egész akkor kezdődik, amikor a kicsi nyűgösködni kezd ezért a szülei elindulnak, hogy túlessenek az esti teendőkön. Brian még visszafordul az ajtóból és megszólal.

- Bídeach, beraktam a táskád a szobádba.

- Köszönöm, - válaszol ő azonnal – gondoltam, hogy oda pakoltatok le.

- Csak a tiédet… - feleli. Nem tetszik a kárörvendő arckifejezése, se a mellőlem felhallatszó szisszenés.

- Honey, - fordul hozzám – hogy nézett ki az a szoba ahova a cuccodat raktátok?

Már éppen válaszolnék, de a nagymamája megelőz.

- Kellannek a kék szobát készítettük elő.

Dühösen ugrik fel és néz a nagyszüleire, majd megint írül szólal meg. Amennyire látom valami igazán nem tetszik neki, mire végre leesik mit is hallottam. Anna szobája – Kellannek a kék szoba. Na ne, nem gondolhatják, hogy elkülönítenek bennünket…

(Anna szemszöge)

Most könyörgöm, miért kell megnehezíteni az életem?

Döbbenten hallom, hogy a nagyszüleim békés egyetértésben közlik, hogy márpedig ebben a házban én addig nem alszok együtt senkivel amíg nem vagyok minimum a menyasszonya az illetőnek. Hé, nem élünk már a középkorban?!

De hiába minden, mondhatok amit akarok, márpedig felemlegetem, hogy ugye nem vagyok már ártatlan virágszál és az elmúlt két hét minden egyes éjszakáját együtt töltöttük, nincs pardon. Nagymamán ugyan látom némi nyomát az enyhülésnek, de nagyapa hajthatatlan. Még az is megfordul a fejemben, hogy bosszúból közlöm vele, hogy oké, holnap megyünk és veszünk két karikagyűrűt, de szerencsére még idejében elhallgatok. Egyrészt, na abból lenne csak hadd el had, és a veszekedésből mára untig elég volt. Másrészt Kellan szerintem egy iramban futna Los Angelesig a lehetőség hallatán, kétlem, hogy ennyi idősen gondolt volna már a nősülésre. Arról nem is beszélve, hogy én meg aztán határozottan nem vagyok felkészülve a házasságkötésre és nincs is szándékomban ilyen marhaságot művelni a közeljövőben. Úgyhogy beletörődök a dologba.

Látszólag…, mert két dolgot drága nagyszüleim nem vettek számításba. A makacsságomat, mert én a kedvesemet éjjel is magam mellett akarom tudni, és azt, hogy külön emeleten alszunk. Ők és mi.

 

Az első emeleti lépcsőfordulóban elbúcsúzunk egymástól, amint teszünk pár lépést megszólal.

- Cica ez most komoly? – kérdezi. – Külön kell aludnunk?

- Attól tartok – felelem hangosan, de közben mutatom neki, hogy nyugi, van megoldás. Lentről nem hallatszik mozgás, így biztos vagyok benne, hogy ott állnak és hallgatóznak. Megállok az ajtóm előtt és hozzá bújok, szorosan, Aztán a füléhez hajolok.

- Némítsd le a telefonod, és nyisd meg a vízcsapot a fürdőben. Pár perc múlva hívlak. – Nyomok még egy puszit a szájára, majd lenyomom a kilincset.

- Jó éjszakát, kilenckor van reggeli – mondom hangosan, és integetek neki, ő meg cinkos mosollyal nyitja meg a számára kijelölt szoba ajtaját, ami legalább öt helyiségnyire van az enyémtől. És amint megteszi már értem miért pont azt kapta, holott szerintem már évek óta nem aludt benne senki. A kilincs ugyanis iszonyatosan nyikorog,

Lázasan töröm a fejem, hogy mit tegyek, aztán leesik. Most először örülök, hogy a ház a déli államokra jellemző stílusban épült és az összes helyiségbe az épületet körbefutó, erkélyre nyíló franciablakok a jellemzőek. Próbálkozom az enyémmel, hangtalanul nyílik, de gyorsan visszacsukom, mert hideg levegő árad befelé. Előszedem a ma éjszakára direkt elcsomagolt kis hálóingecskémet és a belépek a fürdőbe. Én is megnyitom a csapot, majd benyomom a számát. Még ki se csörög már fel is veszi.

- Mit találtál ki? – kérdezi halkan.

- Semmit – ugratom, mert kicsit még neheztelek rá. – Csak jó éjszakát akarok kívánni.

- Cica ne szórakozz velem.

- Miért, van még valami vicces ötleted mára? – kérdezem nem minden él nélkül, de a sóhaját hallva megenyhülök.

- Jó, ne haragudj már, na. Mert fogom magam és átmegyek.

Tetszik a válasz, de azért ugratom kicsit, aztán a végén elmondom neki mit találtam ki. Kérek tíz percet, azt mondja addig ő is lezuhanyozik.

Boldogan készülődök, mert hiába minden félreértés, és hogy pár percig bizony komolyan haragudtam szeretném, ha már itt lenne mellettem.

De sajnos rá kell jönnöm, hogy van valami amit nem vettem figyelembe, és ami határozottan keresztülhúzza az éjszakai terveimet.

(Kellan szemszöge)

Egyáltalán nem tetszik, hogy Anna belenyugodott abba, hogy külön aludjunk. Én határozottan ellen vagyok és ezt amint kettesben maradunk közölni is szándékozom, de a kézmozdulataiból kikövetkeztetem, hogy valószínűleg figyelnek bennünket. Az viszont már tetszik, hogy szemlátomást már megvan a terve szokás szerint, és tudom, hogy az ő eszén nehéz túljárni. Beletörődően követem az utasítását, már levetkőzve várom, hogy jelezzen a telefonom, mert nem akarom vesztegetni az időt. Amikor végre megjelenik a neve a kijelzőn azonnal felkapom. Kicsit duzzog, de ezt nem veszem be. Közlöm is vele, hogy ha nem árulja el mi a terve most azonnal átmegyek.

- Nem hiszem, hogy eljutnál a szobám ajtajáig – feleli és közben kuncog.

- Miért nem? – kérdezek rá azonnal.

- Nem hallottad, hogy nyikorog a kilincsed? Nem csodálkoznék, ha nagyapa a lépcsőfordulóban várná, hogy mikor nyomod le. Apropó nem tudom feltűnt-e a dolgozószobában múltkor az a pár régi fegyver. Csak, hogy tudd, mind használható állapotban van.

Hát ez a hír nem igazán nyugtat meg, mert abban nem kételkedem, hogy az öreg minden szívfájdalom nélkül belém eresztene egyet, ha tehetné.

- Akkor nincs megoldás… - kérdezem, nem is titkolva, hogy ez bizony elkeserít.

- Honey, körülnéztél te a szobádban? – érdeklődik.

- Persze – válaszolok azonnal. Lehet, hogy van valami rejtekajtó?

- És a függöny be van húzva? – kuncog megint, mire közlöm, hogy igen. – Jó, akkor talán be kéne nézned mögé…

Azonnal megyek teszem amit kér, és leesik. Az erkélyt kintről is láttam. 

- Próbáld ki az ajtót, de óvatosan. – Lassan nyomom le a kilincset, azonnal enged. És csöndes. Oké, probléma megoldva. Alig bírom kivárni, hogy átölelhessem, de a tíz perc reálisnak tűnik, annyit még kibírok. Idő előtt végzek, de utána bajban vagyok, mert kint hideg van, jobb hijján beleugrok egy farmerbe és pulcsiba és már éppen lépnék ki az ajtón amikor a telefon újra megrezdül a kezemben.

- Igen? – kérdezek rá, mert látom, hogy Anna neve villog a kijelzőn.

- Kellan, azt hiszem jobb, ha mégse jössz át. Majd reggel találkozunk. – Nem értem ezt a hirtelen változást és a hangja is másnak tűnik, mint az előbb. Valami történt. De hiába próbálom kideríteni mi, mert gyorsan leráz. Na de nem úgy van az. Csak azért is útnak indulok, számolom az ajtókat, azt már előzőleg elárulta hányadik az övé. Pár másodpercig hallgatózom, de semmi jele, hogy valaki esetleg lenne benn rajta kívül, úgyhogy benyitok. Szerencsére az ajtó azonnal megmozdul, mert az ujjaim már kis hijján lefagynak. Átküzdöm magam a függönyön ami nem kis munka, és meglátom. A kandalló előtt ül és a lángokat bámulja. Halkan osonok, ami figyelembe véve milyen vastag a szőnyeg nem nehéz. Amikor mögé érek azonnal átölelem, ő meg kis hijján felsikít.

- A fenébe, - fordul meg azonnal. – Megijesztettél. Mondtam, hogy ne gyere át.

- Miért? – kérdezem azonnal. Felettébb csábító ebben a falatnyi kis hálóingben. Ilyesmit nem vesz fel ok nélkül az ember, márpedig tudtommal a házban rajtam kívül Góliát és a nagyapja az egyetlen férfi.

- Azt hiszem jobb lenne, ha mégse aludnánk ma együtt – közli, de közben a karja a nyakamba csúszik, és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha el akarna engedni.

- Én nem is akarok túl sokat aludni – súgom neki, miközben a szájára tapadok. Azonnal viszonozza a csókom, én pedig már simítom is felfelé a selymet.

De nem engedi. Nem húzódik el, de a kezeimet határozottan csak a derekáig engedi. Nem értem én ezt. Ölbe kapom azzal a szándékkal, hogy majd az ágyban meggyőzöm de amikor meglátom azt a monstrumot döbbenten bámulok. Ő persze kicsikar belőlem egy ígéretet, aztán nevetve dobom le, mire morogni kezd. Azonnal mellé fekszem, de megint elutasít.

- Anna elárulnád végre mi a fene bajod van? – kérdezem, mire végre kiböki. Döbbenten nézem, aztán kitör belőlem a nevetés.

- Örülök, hogy ez neked ilyen vicces – mondja és már csúszik is arrébb.

- Cica, biztos hogy nem tévedtek azzal az IQ-teszttel? – kapok utána és szorosan átölelem. – Most komolyan azt hitted, hogy így nem akarok majd melletted aludni?

Morog ugyan valamit, amit nem értek, de aztán kényelmesen elhelyezkedik és végre hozzá bújhatok.

(Anna szemszöge)

Pedig sejthettem volna. Az ingerült viselkedés, a rossz közérzet, az apró kis görcsök mind árulkodó jelek voltak reggel óta. Arról nem is beszélve, hogy elég lett volna egyetlen pillantást vetnem a naptára. Beletörődően kutatok a fürdőben, szerencsére itt is fel vagyok készülve az ilyen esetekre. Magamra kapom a hálóinget aztán leesik, hogy az éjszakai terveimnek bizony lőttek. És nem csak mára. Kicsit fázom, így bekapcsolom az elektromos kandallót, tudom, hogy illúzió csupán a lángok látványa és a meleg nem abból áramlik, de mégis leülök elé. Aztán végiggondolva a lehetőségeket úgy döntök, jobb, ha ezt az éjszakát valóban külön töltjük, mert tudom mire számíthatok. Hiába vettem be a gyógyszert, nagy valószínűséggel ma se alszom majd sokat, úgyhogy jobb, ha nincs mellettem. Így legalább ő kipihenheti magát. De Kellan nem hallgat rám. Mert alig rakom le a telefont és ülök újra a tűz elé egyszercsak átölel hátulról én meg majdnem szívinfarktust kapok. De nincs szívem sokáig veszekedni vele, egyrészt mert majd megfagy, az ujjai jéghidegek. Másrészt olyan jó érzés, hogy itt van, hogy átölelhetem, hozzá bújhatok. Önző vagyok, amikor ölbe kap már tudom, hogy hagyni fogom, hogy maradjon. Igaz ezen elhatározásomat majdnem megváltoztatom amikor kezében velem megfordul és nevetni kezd.

- Halkabban – csitítom. Tényleg nem szeretném, ha meghallanák, hogy itt van.

- Ez most komoly? – nevet immáron halkabban. – De ugye ezt nem te találtad ki…

- Miért szerinted ilyen az ízlésem – kérdezem. – Nagyi rendezte be az előtt, hogy először idejöttem. Nincs szívem megmondani, hogy olyan…

- Királylányos? – kérdezi és kuncog.

Csúnyán nézek rá, de el kell ismernem igaza van. Amikor annak idején nagy örömmel bevezetett majdnem nevetésben törtem ki, de mára már megszoktam. A vastag perzsaszőnyeget, a kecses Chippendale bútorokat, az egyforma virágmintás ágytakarót és függönyöket, a hozzáillő selyemtapétát, ami a fal magasságának feléig csíkos az fölött apró virágokkal megszórt és a hatalmas baldachinos ágyat amin négy ember is kényelmesen elférne. Talán Scarlett O’Haranak lehetett ilyen az Elfújta a szélben.

Igazándiból elég kényelmes. Most is elhelyezkedem a rengeteg párna között, mert ekkora ágyhoz ugye úgy dukál, ő meg szorosan átölel. Csábítóan simogat, a testem azonnal lüktetni kezd azokon a pontokon ahol hozzám ér, de muszáj gátat szabnom neki. Látom rajta, hogy dühös és értetlen, de bevallom őszintén zavarban vagyok. Aztán muszáj kiböknöm.

- Ma nem lehet… - persze azonnal rákérdez.

- De miért? – Istenem, ez de ciki.

- Mert megjött… - nyögöm ki halkan, de meghallja. És cseppet se könnyíti meg a dolgom.

- Kicsoda?

- A Mikulás – fortyanok fel tehetetlen dühömben. A francba a hormonokkal. – Kellan ne légy már ilyen értetlen.

Bámul rám, aztán nevetni kezd. Pedig ez nem éppen az a pillanat amikor ennek helye van. Egyáltalán nem esik jól, hogy szerinte ez nem nagy dolog. Jó oké, tudom, hogy millióan élik át szerte a világon, és ez egy teljesen természetes folyamat a női testben, de a tapasztalataim nem a legjobbak. Ricsi ezeken a napokon mindig tüntetőleg átköltözött a vendégszobába, mintha fertőző lennék. Úgy viselkedett velem, mintha direkt én tehetnék erről a pár nap szünetről. És oké, tudom, hogy mindent megbeszélhetünk, de mégis milyen szavakkal kellett volna a tudomására hoznom, hogy nekem éppen… megvan.

Újra bebizonyosodik, hogy Kellan mennyire más, bár eddig is tudtam, hogy nagyszerű ember. Most is ahelyett, hogy eltaszítana magától átölel, mint minden éjjel a hátamhoz bújik és lágyan cirógatja a hasamat. Jól esik az érintése, a tudat, hogy így is mellettem van, és kellek neki. Hosszú évek óta először annak ellenére, hogy a görcsök éjjel többször is felébresztenek jól alszom, mert ő minden alkalommal mintha csak velem együtt érezné a fájdalmat simogatni kezd és én boldogan szenderedem vissza.

Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy reggel már csak arra riadok fel, hogy valaki a nevemen szólít. Még kábán tudatosul bennem, hogy be akar jönni és Kellan keze megfeszül a derekamon, de már nyílik is az ajtó…

Várom a prédikációt, hogy nem tartottuk magunkat a kérésükhöz, de Inez nagyi jön zavartalanul. Lopva sandítok oldalra, de mellettem csak a meggyűrődött párnahuzat bizonyítja, hogy valóban nem egyedül aludtam.

Vajon hova lett?

- Jó reggelt kislányom – köszönt apró nagyanyám és letelepedik az ágyam szélére. Nagyot nyújtózom, kicsit feljebb tolom az árulkodó párnát, és neki támaszkodom.

Oké, bizonyíték eltűntetve.

- Szia nagymama – felelem neki és megpuszilom az arcát.  

- Jól aludtál? – kérdezi, mire csak bólintok. Aztán egy újabb görcs összerántja a hasamat és akaratlanul is odakapok.

- Valami baj van? Beteg vagy – kezd el aggódni azonnal, de megnyugtatom, hogy csak a szokásos női bajok, semmi gond. Ez mintha mulattatná, de aztán témát vált. – Tegnap elbeszélgettem kicsit a nagyapáddal…

Hangosan felnyögök és a plafonra emelem a tekintetem.

- Ne aggódj, leállítja Jonest.

- Ő kicsoda? – kérdezem aggódva.

- A magánnyomozó – feleli azonnal.

- Te is tudtad? – nézek rá kérdőn, ő meg csak bólint.

- Értsd meg őt is. Nem akarja, hogy csalódás érjen. Tudom, hogy néha nem úgy tűnik, de szeret téged. És hidd el nekem a barátodat is meg fogja kedvelni, csak adj neki időt. Nem könnyű elfogadni, hogy az unokánk felnőtt, talán ha mindig is ismertünk volna… de így nem volt időnk dédelgetni és most akarjuk bepótolni nagyrészt.

- Ja vettem észre – morgok az orrom alatt, de valószínűleg meghallotta. Nem fűz hozzá semmit, csak mosolyog, mint aki tud valamit. Beszélgetni kezdünk, mesélek neki arról, hogy Robbal megyünk a Golden Globe-ra, hogy Sarah is babát vár, de mint kiderül ezt már ő is sejtette. Érdeklődik anyáék felől, bosszankodik, hogy csak pár napot töltünk itt, és sejtelmesen közli, hogy annak azért nagyon örül, hogy mindketten itt vagyunk, és reméli, hogy hamarosan újra jövünk. Furcsának találom, hogy Kellanről és az iránta táplált érzelmeimről nem faggatózik, de aztán arra is sor kerül. A paróka históriára újra rákérdez, és nagyot nevet amikor elmesélem, hogy Halloweenkor Nikki húzott csőbe.

- Tehát te nem is tudtad, hogy Kellan is ott lesz? – kérdezi nevetve.

- Nem. Azt mondta, csak bulizunk egyet.

- De már nem bánod – kérdezi, én meg boldogan bizonygatom, hogy egy csöppet se.

Nagymama percek múltán indul csak el, kifelé még megemlíti, hogy Tara a kedvemért frissen sült palacsintát is tálal, majd elindul az ajtó felé.

Onnan még visszafordul és a mondatától meghűl bennem a vér.

A fenébe, ha sejtettem volna akkor kicsit máshogy fogalmazok.

Amint bezárul az ajtó átvetődök az ágyon és a földre bámulok. Illetve az ott elégedetten vigyorgó kedvesemre.

(Kellan szemszöge)

Többször is arra ébredek, hogy Anna nyöszörög, most már tudom, hogy az miatt, hogy fájdalmai vannak. Nem tudom megszüntetni, de pár simító mozdulattal igyekszem megnyugtatni álmában. Összehúzza magát amennyire csak tudja, én pedig igyekszem körbevenni a testemmel.

Reggel halk kopogásra ébredek. Kell egy kis idő, mire rájövök, hol vagyok. Aztán beugrik, hogy az ittlétem egyesek szemében illegális, többek között az éppen a kedvesemet szólongató Inez nagyi is ellenezte még az este. Még éppen idejében gurulok le az ágyról, és hála az éjjel leszórt párnáknak, hangtalanul érek földet.

Kedvesen beszélgetnek, megtudok pár érdekes információt, többek között, hogy nemcsak Rob és én lettünk leinformálva. Jó, a lelkem mélyén értem miért van erre szükség, Annára hihetetlen nagy vagyon vár és ez veszélyt is jelent rá nézve. Ebből a szempontból értem a nagyapja elővigyázatosságát. Én se szeretném, ha bármi baja esne, mert már tapasztalhattam, hogy dacára a kiemelkedő eszének néha hihetetlenül naiv tud lenni. Én csak azt szeretném, ha a nagyapja leszállna végre rólam. Ha akar figyeltessen, de ne támadjon orvul, ha kétségei vannak kérdezzen inkább.

A nagyit bezzeg imádom. Amióta csak bejött spanyolul beszélnek, így most örülök, hogy én is beszélem a nyelvet. A hangjából süt az unokája iránt érzett szeretet, meghallgatja, minden érdekli ami vele kapcsolatos, és mint kiderül a gondolkodása meglehetősen hasonlít az unokájáéhoz. Nagyot nevet azon, hogy a kedvesem megpróbált átvágni októberben, de aztán mégis ő kerül csapdába. Hegyezem a fülemet amikor Anna rólam beszél.

- Kellan olyan figyelmes, képzeld el hozott nekem virágot, csak úgy. És sütött nekem ham and eggset. És finom volt. – Még szép, mi ebben a meglepő. A következő mondatától viszont alig bírom visszatartani a nevetésem. – És kényszerített, hogy leüljek a fűbe.  

Ez azért így nem igaz.

Halkan felkuncog és folytatja.

- De gyorsan rávettem, hogy keressünk biztonságos helyet.

Szinte látom magam előtt ahogy grimaszol.

- És nem csodálkozott azon, hogy falusi lány létedre menyire rettegsz a bogaraktól.

- De nagyi… - méltatlankodik azonnal, majd folytatja. – És van egy kutyája. Kola. Aranyos állat, lehet, hogy legközelebb magunkkal hozzuk.

- Jó ötlet…

Tehát ő már gondolt a következő alkalomra. Ez jó, kifejezetten tetszik, hogy szerepelek a hosszú távú terveiben, és azon leszek, hogy ez így is maradjon.

Az ábrándozásból léptek halk zaja rángat ki, Inez nagyi valami palacsintáról beszél. Aztán hirtelen meghallom a nevemet.

- Kislányom, szólj Kellannek, hogy legközelebb egy paplant is húzzon magával az ágyról, még felfázik nekem ott a földön.

Nagyszerű, sikeresen lebuktam.

Egy fél percig várom, hogy a nagyapja dühösen beront az ajtón és kérdőre von, de csak halk kattanást hallok, és hogy a drága asszony kimegy. Éppen feltámaszkodnék, amikor a kedvesem arca megjelenik az ágy szélén és huncut mosollyal bámul le rám.

- Szia – vigyorog le rám. – Nagyi elől nehéz elbújni…

- Pedig én megpróbáltam. Szerinted elmondja a nagyapádnak – kérdezek rá, mert jó lenne tudni, hogy odalenn vajon csőre töltött fegyverrel várnak-e.

- Nem hiszem – vágja rá kapásból. – Tudja, hogy vannak dolgok amiket nem kell a férfiak orrára kötni.

- Neeem, valóban. – Olyan. mint egy kis kobold. – Te is titkolózol előttem?

- Ááá – feleli azonnal, de a szeme egészen mást mutat. Megragadom és egy határozott mozdulattal rántom le magam mellé.

- Nem is ajánlom, - súgom a fülébe, majd kikövetelem a mai első csókomat. És a másodikat, és a harmadikat…