9. Viharos érkezés…

Sziasztok!

Köszönöm a bíztatást, a segítséget, az érdeklődést… mindent. Végre sikerült bejutnom, mint látjátok. Az a inkább nem írom le mit is gondolok az illetőről, aki volt olyan szemét, hogy szórakozott velem remélem elnyeri azt a sorsot amit kívánok neki. Ugyanis nem csak ezt törte fel, hanem az e-mailjeimet, a blogosat és a privátot, az összes közösségi oldalamat…

Egy kedves munkatársam, áldassék a neve, dolgozott rajta majd egy napot, hogy miképpen csinálta fogalmam nincs, de sikerült neki. Az a dög is elkövette azt a hibát amit én, mindegyikhez ugyanazt a jelszót használta. De most megváltoztattam minden, olyanra, hogy fel kellett írnom, mert megjegyezni képtelen vagyok.

A fejezetről csak annyit, hogy a szereplők hozzák a szokásos formájukat… J

Ami a dupla fejit illeti – nem azt nem kaptok, sőt holnap se tudok felrakni újat, mert egy konferenciára megyek, de helyette pénteken és vasárnap jön a folytatás.

Nem húzom az időt, mert gondolom nem ezt szeretnétek olvasni.

Dicta  

(Anna szemszöge)

A pokolba Wrighttal. Miért nem tudott megmaradni a biztonságos földön, mi a fenének kellett neki feltalálni a repülőgépet...

Ha nem kísérletezik, akkor most én se rettegnék itt attól tartva, hogy mikor zuhanunk le. Nem gyűrném össze Kellan ingjét félelmemben, hogy egy villám éppen a mi gépünkbe vág bele, és pillanatok múlva belecsapódunk a kőkemény wyomingi talajba.

Istenem, könyörülj meg rajtam olyan fiatal vagyok még…

Szorosan lezárva tartom a szemeimet, hallgatom a kedvesem halk duruzsolását, és próbálok megnyugodni. A figyelmemet rövid ideig eltereli az egyenletes szívdobogásának figyelése, de aztán elég egy újabb széllökés és máris pánikba esek. Mélyen legbelül tudom, hogy ostobaság amit csinálok, annyiszor végighallgattam már, hogy mennyivel többen halnak meg autóbalesetben, mint repülőn, de ez eddig se sokat segített.

Miért is kellett felszállnom erre a fémkupacra?!

Nem tudom mióta tart ez az egész, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Cica – figyelek fel a kedves hangra – vége van, leszálltunk.

Továbbra se vagyok hajlandó elengedni, szorítom, ahogy csak bírom. Ennek a trükknek már régen nem dőlök be.  

- Chailleann… - Édes Isten, oda hát minden remény, ha már a pilóta is itt van a közelben. Ennyi volt tehát. De legalább a kedvesem karjai között halok meg.

A fenébe, az nem lehet, kapok észbe hirtelen, Kellannek élnie kell. Csak van egy ejtőernyő ezen az átkozott gépen. Kinyitom a szemem, hogy kiderítsem jó-e a sejtésem, de meglepő dolog történik. Mintha tényleg nem mozogna alattunk a repülő. Körbelesek. Patrick nyugodtnak tűnik. És nyílik az ajtó is – az menet közben nem történhetne meg! Akkor lehet, hogy mégis megmenekültünk? Amikor meglátom a felbukkanó hatalmas alakot egyből felpattanok és a nyakába ugrom.

 - Köszönöm Uram… - nézek az ég felé. Élek! Élünk!

- Szólíts csak egész nyugodtan továbbra is Briannek – ugrat azonnal, pedig tudja, hogy a mondat nem neki szólt. – Már megint bepánikoltál Bídeach?

Nevet, de a szeme aggódva vizsgálgat.

- Már jól vagyok – felelem azonnal, majd eltolva magamtól a kedvesem felé fordulok, és sietve hozzá lépek. Megnyugodva ölelem át és bújok hozzá szorosan. Azonnal megérzem a derekamra kúszó kezeit, olyan megnyugtató, hogy itt van velem.

- Jobban vagy? – simogatja meg az arcom, én pedig hálásan nézek rá. Az elmúlt egy óráról csak halvány emlékeim vannak, azt mondjuk nem értem, hogy kerültünk arrébb majd két méterrel attól a helytől ahova még Los Angelesben leültünk. De már nem is érdekel, szabadulni akarok minél előbb, így a mellettem álló három férfire nézek.

- Menjünk haza, nagyi már biztosan vár bennünket.

Egész úton hallgatom Brian csipkelődését, természetesen engem ugrat és nevetve meséli el, hogy ő is járt már így velem.

- Kis hijján eltörte a kezemet – meséli Kellannek, aki szintén mosolyog. Hahaha, tényleg nagyon vicces. Duzzogva fordulok inkább a kinti táj felé, a hó apró pelyhekben szállingózik, de amint megérzem az ujjait összefonódni az enyémekkel, újra ránézek. Képtelen vagyok haragudni rá, és okom sincs igazándiból. Kézen fogva megyünk be a házba, az előcsarnokban ledobjuk a táskákat. Brian eltűnik valamerre, de nem is figyelek rá, mert felbukkan Inez nagyi apró alakja és őt ölelem meg.

- Azt hittem, már sose értek ide – simogatja meg az arcom, majd a kedvesemet is arcon csókolja. – Aggódtam érted kislányom, jól vagy?

Biztosítom róla, hogy igen, most már, de visszafelé inkább kocsival mennék. Elneveti magát.

- Nem kell annyira sietni. Örülünk, hogy itt vagytok – mondja, de hamarosan kiderül, hogy ez mégse így van.

(Kellan szemszöge)

Már amikor meglátom az öreg arckifejezését tudom, hogy személy szerint velem van gondja. Csak azt nem, hogy mi. És érdekes módon mintha a Góliát is neheztelne rám, holott az előbb még barátságos volt velem.

- Még van képe idejönni – fékez le tőlem egy méterre Anna nagyapja és dühösen bámul rám. – Hát magának aztán igazán vastag bőr van a képén. Mégis ki nevelte, hogy ilyen gátlástalan ember lett…

Oké, értem én, hogy nem vagyok a szíve csücske, de a szüleimet és főleg anyát aki jobbára egyedül nevelt bennünket aztán ne sértegesse senki.

- Az édesanyám, - felelem a kérdésére, bár szerintem nem várt választ. - És az első amit megtanított, az az volt, hogy köszönjek mindenkinek. Úgyhogy jó estét Mr. Mc’Gee. Örülök, hogy újra találkozunk. – Látom a pillanatnyi meghökkenést a szemében és azt, hogy kihallotta a mondatomból az alig titkolt iróniát, de szinte azonnal folytatja a sértegetésemet. Én meg mivel tudom, hogy nem tettem semmi rosszat amivel ezt kiérdemeltem volna, nem hagyom magam. Azt viszont már nem tűrhetem, hogy tisztességtelen gazembernek nevezzen. Bennem is van büszkeség.

- Elnézést, ha ennyire útban vagyok akkor inkább elmegyek – vágok közbe.

- Arra van az ajtó… - mutatja, mintha nem látnám anélkül is. Valóban kész vagyok akár gyalog is elindulni innen a világ végéről bárhová, csak arra vagyok kíváncsi, hogy Anna velem tart-e. Mert ő itt a lényeg. A nagymamáját kedvelem, az öreg meg nem érdekel, ha a kedvesem kitart mellettem. Kicsit aggódva figyelem, tartva a reakciójától, mert percek óta nem szólalt meg. Az arcán értetlenség tükröződik, aztán mintha csak most jutott volna el a tudatáig a lényeg rám néz és szorosan átölel. Ugyan nem azt mondja, hogy jó indulhatunk, mert számomra ez lenne a tökéletes válasz, de nyíltan kimutatja, hogy összetartozunk és ez megnyugtató.

Az viszont már nem annyira, hogy az elkövetkező percekben fogalmam sincs miről beszélnek, mert szerintem direkt azért, hogy ne értsem a lényeget írre vált. Az arca először lágy, kérlelő, de aztán egy pillanat alatt lesz dacos és eltökélt. Nem vagyok boldog attól, hogy a társaságból én vagyok az egyetlen aki nem érti azt amit beszélnek, sőt rám se hederintenek, mintha itt se lennék. Érzem, hogy szinte remeg az idegességtől, a hangsúlya, a teste már rég feszültségről árulkodik. Aztán egyszer csak vége szakad. Mind a ketten Inez nagyira néznek és a vita egy szempillantás alatt megszűnik.

Nekem még mindig fogalmam nincs a lényegről, de amikor elhangzik a nevem, Anna szemei nagyra kerekednek és elhúzódik tőlem. Nem értem, de tudom, hogy bármit is mondott neki a nagyapja az hatalmas szakadékot vájt közénk. Hozzá lépnék, de azonnal hátrál egyet.

- Nagyapa egészen biztos vagy ebben? – kérdezi immáron úgy, hogy én is megértsem.

- Igen chailíng. A saját szememmel láttam a képeket. Becsapott téged. És ez nem is egy új kapcsolat, mert hónapokkal ezelőtt is látták már vele. Sajnálom, Mo stór, de Mr. Lutz kettős játékot játszik.

- Hogy mit csinálok én? – kérdezek rá, közben le nem veszem a tekintetem Annáról, akinek az arcáról sugárzik a fájdalom és a csalódottság.

- Kapcsolatot folytat egy fekete hajú nővel…

Na erre már én is megdöbbenek. Én? Fekete hajú nővel? Életemben nem volt fekete barátnőm…  

(Anna szemszöge)

Alig érdeklődöm Shane papa holléte iránt már meg is érkezik. Úgy fújtat, mint egy dühös bika. Bevallom őszintén, nem erre a fogadtatásra számítottam, mert azt hittem már megbékélt Kellannel. Hát tévedtem. Hallgatom, ahogy szócsatát vívnak, nagyapa igen sértően viselkedik a kedvesemmel, így nem is hibáztatom azért, amiért ő se tesz lakatot a szájára. Aztán végre magamhoz térek, mert az a mondat, hogy akkor ő elmegy egyáltalán nem tetszik.

- Még mit nem – nézek rá döbbenten és szorosan mellé lépve átölelem a derekát. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy puszipajtások legyenek, egyelőre, de örülnék, ha legalább elviselnék egymást pár nap erejéig. – Nem mész sehova.

- Ne tartsd vissza chailíng, - szól közbe nagyapa. A megjegyzése az ajtót illetően viszont kiveri nálam a biztosítékot. Próbálok békésen és megfontoltan válaszolni neki, és még szorosabban tartani Kellant aki már a táskájáért nyúl.

- Seanathair, kérlek – direkt az anyanyelvén szólalok meg – mondtam már múltkor is, hogy ő fontos nekem. És egyébként is, miért sértegeted, tudtad, hogy jön, megmondtam.

- Meg, persze, de akkor még csak sejtettem, hogy egy megbízhatatlan semmirekellő.

- Ez nem igaz - kelek azonnal a védelmére – Ő jó ember. Te nem ismered, én viszont igen.

- Azt te csak úgy hiszed – már a hangsúly se tetszik, az elnéző arckifejezése meg pláne. – Elcsavarta a fejedet, nem a józan eszed irányít, hanem a női megérzéseid…

Na ezt nagy kár volt mondania. Többször is vezetett már parázs vitához ez kettőnk között, hogy azt állította túlságosan is az érzelmeim befolyásolják cselekedeteimet és nem vagyok racionális. Jó, ebben néha van valami, de most a hangsúlyától lila köd ereszkedik elém, és kitör belőlem az ébredés óta bennem bujkáló feszültség.

- Tehát már megint itt tartunk. Csak kibukik időről időre. Tehetek bármit nem számít, mert lánynak születtem. Nem is értem, alkalmasnak tartasz te egyáltalán az irányításra? Vagy majd az utolsó pillanatban visszakozol? Mert akkor jobb lenne ha már most megmondanád és keresnél egy férfi örököst aki megfelel az elvárásaidnak. Bár kétlem, hogy létezik olyan ember, mert tudtommal annak idején a fiaddal se boldogultál… úgyhogy hiába teszek meg mindent, az úgyse jó.

Látom a döbbenetet az arcán, majd ahogy a mellettem álló nagyira sandít. Én is arra kapom a fejem, a francba, most megbántottam, nem kellett volna felemlegetnem Isaacet. Ezt persze nagyapa is észreveszi, és újult erővel és dühvel támad.

- Méghogy mindent. Ki kérte, hogy egész hónapban szabad lehessen? Csak, hogy vele tölthesd az időd. Az élet nem így működik. Azt mondtad felelősséget érzel az emberek iránt, de most mégis az a fontosabb, hogy vele szórakozzál. Jövő hónapban mit találsz ki, vagy a következőben. Júliustól úgy szervezed az értekezleteket, ahogy neki megfelel.

- Értem, tehát szerinted vállalatot vezetni csak úgy lehet, ha nincs senki az életemben. Senki se jöhet szóba, mert csak elvonja a figyelmemet. És a továbbiakat hogy képzelted, vénlányként halok meg és az államra hagyom a céget? Mert férfi nélkül gyerekeim se lesznek akiknek tovább adnám az örökségemet.

Hallom a hangos szisszenést mellőlem, és nagyapa arca is elborul. Dühösen méregetjük egymást, régen veszekedtünk már, de elég volt egy rossz szó és mindkettőnk agya elborult. Túlságosan is hasonló a vérmérsékletünk, és ez nagy valószínűséggel soha nem fog megváltozni.

Aztán olyan dolgot tesz amin igencsak meglepődöm.

- Én nem ezt mondtam. – Visszakozik, és az arcáról tényleg látom, hogy őszintén is gondolja. - Nem is értem, hogy a fenébe jutottunk el idáig. Tudom, hogy képes vagy arra, hogy megfelelően kezeld az üzletet és a magánéletedet. – Kicsit bűnbánónak tűnik, én is lehiggadok kissé.

Elszaladt velünk az a bizonyos ló, nem ez az első eset és gyanítom nem is az utolsó.

- Sajnálom kislányom. Nem akartalak megbántani, persze, hogy nem akarom, hogy egyedül éld az életed. Boldognak akarlak látni.

- De hát nagyapa én most boldog vagyok.

Látom, hogy megváltozik az arca, Kellanre dühösen pillant rám viszont szinte sajnálkozva néz. Mintha tudna valamit, amit én nem. Valamit ami rossz. Összeszorul a szívem, nem tudom akarom-e hallani a következő mondatot, vagy nem. De mielőtt eldönteném folytatja.

- Ez a férfi viszonyt folytat egy másik nővel. – Először megkönnyebbülök, mert erre van logikus magyarázat biztos megjelent valahol egy kép rólam álcázva és abból vont le téves következtetést.

- Nagyapa ez nem igaz… - szólok közbe.

- De igen, attól tartok. Egy tucatnyi képem van róla és egy fekete hajú nőről.

És most fagy meg bennem a vér. FEKETE?!

(Kellan szemszöge)

Döbbenten nézek az öregre, aztán viszont dühös leszek. Az oké, hogy nem akar az unokája mellé, de az, hogy ezért még hazudni is képes…

- Anna ez nem igaz. – Szólok az egyetlenhez aki számít nekem jelenleg. – Egész héten együtt voltunk…

A szemébe reménykedés költözik, de a nagyapja közbeszól.

- Még van képe tagadni…

- Igen, van. És nem érdekel mivel próbálkozik még azért, hogy elrettentse tőlem, de tudom, hogy Anna hisz nekem.

Ebben mondjuk csak reménykedem.

- Hát lehet, hogy eddig hitt, de a fényképek nem hazudnak. – Most meg miről beszél? Mind nézzük, ahogy sarkon fordul és a korához képest szerintem szokatlanul fürgén elmegy, majd szinte azonnal visszajön, kezében lobogtatva a bizonyítékot. – Nos, Mr. Lutz, ezek után próbálja meg megmagyarázni, hogy ez a nő közömbös magának.

Elveszem tőle a legfölsőt, aztán sorban a többit. Tagadásról már szó se lehet, és nem is akarom. Az ott szereplő személy valóban kedves nekem, sőt…

- Még mindig tagadni meri? – köti az ebet a karóhoz az öreg, de közben már az unokája reakcióját figyeli. Én is ezt teszem, majd nem engedve a tekintetét szólalok meg.

- Nem tagadom. – Valaki felszisszen, én meg folytatom. – Mindennél jobban szeretem a képen látható nőt…

Folytatnám, mert magyarázatra szorul a dolog, de nincs időm. A Góliát megindul felém, nem hátrálok meg, de igyekszem úgy állni, hogy félreléphessek az ökle elől. Azt még látom, hogy felemeli, de hiába várom a folytatást, mert egy hangos kiáltás félbeszakítja a mozdulatot. Nem értem mit mond, de mindenki mozdulatlanná mered és egyszerre néz Annára. Látom, ahogy változik az arca és már bánom azt amit tettem, mert hogy megkapom érte a magamét az egészen biztos.

És így is van, az események gyorsan zajlanak, csak rá koncentrálok, de be kell vetnem mindent, hogy sikerüljön kiengesztelnem. Jó, ígérem soha többé nem teszek ilyet…

(Anna szemszöge)

A világ egy pillanat alatt törik darabokra körülöttem. Úgy érzem a fájdalom maga alá temet. Mintha kívülről figyelném a dolgokat, a fejemben csak egy gondolat lüktet. Miért?

Miért tette ezt? Miért mondta el annyiszor, hogy szeret, ha közben valaki más iránt érzi ezt? Miért nem állt elém, hogy csak egy futó románcot akar? Miért jött akkor ide? És a pokolba is miért nem tudta azt hazudni, hogy az a másik nem jelent neki semmit.

Az a másik. Ki lehet? Vajon tud rólam, vagy őt is becsapja? Vagy együtt nevettek rajtam a hátam mögött? Ezernyi kérdés cikázik át bennem és a fájdalmat felváltja valami más.

Düh. Fortyog bennem a méreg, válaszokat akarok, de mint kiderül nem csak én. A felhangzó morgásnak tűnő hang kijózanít és arra kapom a fejem. Látom, hogy fogadott bátyám készül megelőzni, de azt nem hagyhatom.

- Brian, stand sé. – Állítom meg egyetlen mondattal. – Majd én.

Az arcán felvillanó kárörvendő mosoly csöppet se tetszik, de a célom elértem és innentől már nem törődöm vele. Csak rá koncentrálok. Erre az áruló gazemberre.

- Tehát mindennél jobban szereted… - lépek elé mire az arcán megjelenik az a kisfiús vigyor amit úgy imádok. De ezúttal nem érdekelnek a gödröcskék, se a két felragyogó kék szem, ami most is szerelmet sugároz felém. Még van képe így nézni rám?!

- Igen. Mindennél jobban – hallom azt a delejes hangot ami eddig mindig levett a lábamról. Az eddig sikeresen elfojtott düh kitör belőlem. Önkéntelenül váltok spanyolra, arra a nyelvre ami megadja nekünk a kellő elszeparáltságot a többiektől.

- Te átkozott gazember… - kedvem lenne megütni, de helyette csak elmondom mindennek. Nem válogatom meg a szavaimat főleg, hogy az arcáról nem kerül le a vigyor.

Látom, hogy közeledik hozzám, de nem hagyom, hogy hozzám érjen, amikor mégis megteszi nagyot csattan a tenyerem a mellkasán és ellököm magamtól.

- Ne merészelj még egyszer hozzám érni… - de nem hallgat rám.

- Cica, ne tombolj már. Figyelj egy pillanatra.– Csak nem gondolja komolyan, hogy ezek után még elhiszek neki bármit is?

Legszívesebben toporzékolnék, és pár pillanat múlva meg is teszem, mert az orrom elé dugja a képeket. Lemerevedek és dermedten bámulom, ahogy megmutatja egyiket a másik után. Mert a képeken az első gondolatomat igazolandó én állok mellette. Minden esetben. A fekete hajat is értem már, mert a legtöbb este készült, vagy éppen árnyékban álltam. Ránézek, látom, hogy mosolyog.

- Mondtam, hogy szeretlek. Mikor hiszed már el – kérdezi. Mázsás kő gördül le a szívemről, és már szinte lépek felé, hogy hozzábújjak, mert a vallomása, vallomásai megdobogtatták a szívemet, de valami visszatart.

- Te idióta – támadok rá, és új erővel támad fel a haragom. – És ezt nem lehetett volna egyszerűbben elmondani? Tisztába vagy vele mit éreztem amikor azt hittem, hogy valaki mást szeretsz.

- De Cica…

- Ne cicázz itt nekem. Neked hogyan esne, ha azt mondanám a poén kedvéért, hogy odavagyok Robért?

- Micsoda? – fortyan föl.

- Na látod, ugye, hogy milyen kellemes érzés.

- Jól van, na. – Átölel, és csak a fülembe suttog. – Csak téged szeretlek, és ígérem, hogy soha többet nem teszem. De a nagyapád…

Hát ez az. A nagyapám. Újra eltolom magam Kellantől és szemügyre veszem a képeket. Egy gyanú sejlik fel bennem, amitől újra elborul az agyam.

- Senathair, honnan vannak ezek a képek? – fordulok hozzá. Eddig minket figyelt nagyrészt elégedetten, de most mintha kicsit zavarodottan nézne rám.

- Öh… hát… - csöppet se tetszik ez nekem, kibúvót keres. – Patrick hozta…

Erről a mondatról eszembe jut a férfi akit a Bob Hope-on láttam beszélni a pilótával. És az is, hogy mennyire kerülte a tekintetemet, mint aki nem szeretné, ha felismerném. Tudom, hogy találkoztunk már és hirtelen beugrik.

- Te magánnyomozóval figyeltetsz?

- NEM. – vágja rá gondolkodás nélkül. – Dehogyis mo stór, hogy gondolod.

- Akkor? – kérdezek vissza, mert szeretném, ha kimondaná ő maga azt amit már szinte biztosan tudok.

- Csak a barátaidat… illetve már csak őt, meg Robertet. A többieket már nem.

Hát ez határozottan rosszabb válasz, mint amire számítottam.

- TE MEGFIGYELTETTED A BARÁTAIMAT… - emelkedik egyre magasabbra a hangom.

- Meg. És milyen igazam volt. Jó a többiek rendben vannak, de ez a gazember látod mit tett és még csak nem is tagadja.

Könyörgöm, hát mit vétettem, hogy ezt érdemlem? De komolyan?!

- Nem igazán értettem mit mondtál neki, de nagyon remélem, hogy nincs szándékodban megbocsátani neki.

Még mindig dühös vagyok rá. Illetve rájuk. Fontolgatom, hogy a válaszommal melyiken álljak bosszút, de aztán nagymama arcába nézve leesik, hogy minden hiába, mert ő úgyis tud mindent. Ugyanis mindkét párbeszédet értette. A Kellannel folytatott spanyol és a nagyapával folytatott gael szavakat is. Akkor meg elég mára a veszekedésből. Majd alkalomadtán mind a kettő megkapja a magáét.

- De igen – felelem. Mire a két ír férfiú döbbenten mered rám.

(Kellan szemszöge)

Örülök, hogy végül megbocsát, mert jó, abban a pillanatban nem jutott eszembe, hogy mennyire fájhat neki a mondatom. Kicsit mondjuk rosszul esik, hogy ezek szerint azért nem bízik bennem. Kárörvendően figyelem, ahogy a nagyapja csak tátog partra vetett halként amikor elárulja nekik is a fényképek titkát.

- Azokon a képeken én vagyok Kellan mellett. – Döbbent csend. Majd újra az öreg fortyan fel.

- Én nem tudom mivel vett rá, hogy hazudj, de most nagyot csalódtam benned.

- Jaj, nagyapa hogy gondolod – néz rá döbbenten. – Én nem hazudok.

- De az előbb még…

- Az előbb csak azért hittem neked, mert nem láttam a képeket. Azt mondtad, hogy egy fekete hajú nővel van a képeket. Viszont az én parókám barna. Csak a fényhatások miatt látod feketének. De megismerem a saját ruháimat. Sőt azt is meg tudom mondani melyik hol és mikor készült.

És sorolja a helyeket és az időpontokat. De naná, hogy még mindig nem sikerül meggyőznie az öreget.

- Jó, de akkor Halloweenkor…

- Az is én voltam – feleli és imádom, ahogy elpirul. Mindenki próbálja megemészteni a dolgot, de szemlátomást nehezen megy. Aztán a lépcső tetején megjelenő személyek elterelik a figyelmet és egyszerre fordulunk feléjük.

- Mi ez a hangzavar? – kérdezi Mary a karjában tartva az apróságot. Anna azonnal faképnél hagy bennünket és kettesével szedi a lépcsőfokokat. Előttük aztán lefékez és csak bámul a csöppségre. Annyi érzelem fut át rajta, a viszontlátás miatti örömbe vegyül egy kis vágyakozás és szomorúság is. Nem tudom mit suttog a kicsinek, csak azt látom, hogy a barátnője mosolyogni kezd, majd int neki, hogy kövesse. Meg is teszi, bennem meg csak most tudatosul, hogy itt maradtam egyedül. A nagyszüleivel és a Góliáttal.

Várom az újabb kiutasítást, amire szerintem sor is kerülne, de Inez nagyi mond nekik valamit, mire az öreg behúzza a fülét és elindul valahova.

- Brian, légy szíves kísérd fel Kellant a szobájába. A kékbe. – Ezzel elindul a férje után, de a mellettem álló kérdez még tőle valamit, aztán a választ hallva hangosan felnevet.

- Na gyere – mutat az egyik csomagra – ez Annáé?

- Igen.

- Jó, hozd a tiédet. Gondolom ezek is az övéi - mutat két másikra beletörődően, amiből tudom, hogy tisztában van a kedvesem utazási szokásaival.

- Nem – vigyorgok rá. – Azok a fiadéi.

Felcsillan a szeme, majd megindul én meg követem. Nem állunk meg az első emeleten, csak az ajándékokat rakjuk le a lépcsőfordulóban, a másodikon kinyit egy ajtót ami mögött hatalmas helyiség terül el. Ledobom a táskám és elégedetten szemlélem az ágy méreteit. Aztán körbe mindent. Mikor visszafordulok ő még mindig az ajtóba áll, és egy letörölhetetlen vigyorral int, hogy kövessem.

- Szóval kezd megszelídülni a kislány – utal a kedvesemre, de nem merek helyeselni. Egyrészt, mert az elmúlt percek nem éppen ezt igazolták, másrészt ha véletlen meghallja akkor nekem annyi.

Követem a gyerekszobába és jó ideig nem is tudok megmozdulni az ott látottaktól.

(Anna szemszöge)

Kicsi elégtétellel tölt el nagyapa döbbenete, de a figyelmem gyorsan elterelődik. Valaki felé aki sokkal fontosabb, mint az, hogy mérgelődjek az átkozott férfiak miatt. Dühös vagyok mindkettőre, de elég meglátnom a haragom elszáll és mintha kötélen húzna maga felé rohanok hozzá. Pici Liam gyönyörű. Az arcocskája már nem vörös, ökölbe szorított két kezecskéjével kapálózik az édesanyja kezében, miközben imádnivalón grimaszol.

- Az egyetlen normális férfi vagy a házban – morgok halkan, és megcirógatom a kicsit, aki válaszul összehúzza a szemöldökét.

- Mit műveltek már megint? – kérdezi Mary, de csak legyintek.

- Hosszú…

- Gyere, én ráérek.

Követem a babaszobába, ami lenyűgöző. Még nem láttam, mert pár napja nem volt időm meglesni, előtte viszont még nem volt készen. Minden sarokból sugárzik, hogy a lakóját szeretettel várták, és nem sajnáltak se pénzt se időt a berendezésre. Praktikus is egyben, mert saját fürdőszobája van, és a szülei hálójával egy ajtó köti össze. Mary és Brian lakrésze a ház első emeletének jobb oldalát foglalja el, nagyiéké pedig a balt. Igaz a kettő között van pár vendégszoba, egyelőre kihasználatlanul, de nincs kétségem, ha a friss szülőkön múlik párnak még lesz lakója.

A barátnőm int, hogy foglaljak helyet, az egyik fotelt szemelem ki, de mutatja, hogy inkább a hintaszékbe. Nem értem a dolgot egészen addig amíg a karomba nem adja a csöppséget. Megint megriadok egy pillanatra, hogy nehogy rosszul fogjam, vagy ilyesmi, de aztán látván milyen édesen pihen a karomban megnyugszom. Mary persze mindent kiszed belőlem a legapróbb részletekig, én csak mondom és mondom, ő meg nagyokat nevet az elmúlt napok történésein. A csevegésünknek az vet véget, hogy a küszöbön megjelenik a büszke apa és mögötte Kellan. Én a kezemben tartott kisemberrel törődök csak, de magamon érzem a pillantását és képtelen vagyok sokáig elviselni, hogy ne nézzek rá. Nem értem mit bámul, illetve azt látom, hogy engem és a babát, csak nem értem miért ezzel az arckifejezéssel. Mintha valami rendkívülit nézne. Nem mozdul onnan, én meg felfedezem, hogy magával hozta az ajándékainkat. Vacillálok, hogy én nyújtsam át őket személyesen, de nem akarom elengedni a babát egy pillanatra sem. Nagyot szippantok a belőle érződőd hintőpor illatból majd a kedvesemhez fordulok.

- Kellan légy szíves add oda az ajándékokat Marynek. – Ő azonnal eleget tesz a kérésemnek, és nekiáll kipakolni, és a barátnőm elé tornyozni a dobozokat.

Figyelem ahogy örömmel bontogatja őket, és néha felhangzik egy „Óh”, majd egy „de Anna, nem kellett volna”. Szemlátomást minden elnyerte a tetszését aminek örülök, egyedül az utolsó és egyben legnagyobb dobozt szemléli gyanakodva.

- Arról nem tehetek – vágok közbe még mielőtt kinyitná. – Az tőle van – mutatok az ötletgazdára, aki mintha most először kicsit aggódna.

De kár, mert Mary nagyot nevet amikor kiemeli a hatalmas medvét. Brian viszont bosszúsnak tűnik.

- Ez nem ér. Nekem nem hagytad megvenni – duzzog, már értem miért.

Kiderül, hogy ő is látott egy majd ugyanilyet, de a felesége lebeszélte róla.

A viccelődésünknek nagyi megjelenése vet véget aki hozzám lépve megsimogatja a picit, majd felszólít bennünket, hogy menjünk vacsorázni. Mind így teszünk. Liam egy, az ebédlőbe elhelyezett bölcsőbe kerül, mi meg elfoglaljuk a helyünket az asztal körül. Ezúttal megragadom a kezét és mellém ültetem, nincs már szükség arra, hogy bizonygassam, hogy ő a párom, nagyapa a jelek szerint már nagyon is tisztában van vele. Nem szól ugyan egyszer sem Kellanhez közvetlenül, de már ez is valami.

A vacsora fenséges, mint mindig. A téma legtöbbször a kicsi, mert minden apró kis mozdulata, nyöszörgése lenyűgöz valamennyiünket. Sajnos gyorsan eljön az az idő amikor éppen ő unja el magát, és asztalbontásra késztet bennünket. Amit persze értek, mert nemcsak nekünk kell enni, neki is.

Nem akarom megzavarni a hármuk intim pillanatát mindjárt az első este, úgy döntök majd holnap nézem meg a fürdetést. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nagyszüleim korán fekszenek, arról nem is beszélve, hogy beszédem van Kellan Lutzzal, és azt jobb lesz négyszemközt. De aztán megússza, mert egy elhangzó mondat megdöbbent, ma este már sokadszorra. Illetve nem is annyira a mondat, hanem az, hogy Inez nagyi és Shane papa teljesen egyetért valamiben ami nekem csöppet se tetszik.

Hát mégis mit vétettem…