2012. március 30., péntek

65. Amire senki se számított... 1 rész

(Rob szemszöge)
Kicsit kedvetlenül ölelem a mellettem lépkedő nő derekát, miközben a szememet le se tudom venni az előttem haladó fenekéről.
- Rob, töröld meg a szádat, a végén még kicsordul a nyálad – szólal meg csipkelődve Anna a fülemnél. És én még pár órája azt gondoltam, hogy hiányzik…– Alig másfél órát kell kibírnod nélküle, azt csak túléled valahogyan.  
- Bagoly mondja verébnek – felelem hozzá hasonlóan halkan. – Az előbb majdnem hasra estünk, mert folyton hátrafelé tekintgetsz. És gondolom, hogy nem azt ellenőrizted, hogy Scott nem futamodott-e meg.
- Nem tenne ilyet – vágja rá teljes meggyőződéssel.
- Pedig azt kéne tennie, amíg még van rá lehetősége… - ugratom.  
- Már nincs lehetősége. Azt elszalasztotta amikor aláírta a szerződést. És különben is nálam jobb főnököt keresve se találhat - feleli magabiztosan. – És ő igenis örül. 
- Ja, a fizetésének maximum – morgok az orrom alatt, mire feltűnés nélkül oldalba vág. Aztán újra a fülemhez hajol. – Tényleg, te mennyit fizetsz Deannek? Olyan furcsán nézett mindenki, amikor elárultuk mi áll a papírokon.
- Fogalmam nincs. Stephanie intézi az ilyesmit.
- Az ügynököd intézi a pénzügyeidet? És a befektetéseket?
Fogalmam nincs mire gondol, és ez valószínűleg látszik is rajtam.
- Rob, vannak egyáltalán befektetéseid vagy a pénzed csak pihen a bankba?
- Nem tudom – felelem őszintén.
- Atya ég – forgatja meg a szemeit – na, erre majd még visszatérünk.
Jobbnak látom nem ellenkezni, helyette udvariasan magam elé engedem az ajtónál. A járda mellett leblokkol, és nem kell sokat várni, hogy elkezdjen intézkedni. Csak úgy röpködnek az utasítások, de mint mindig nem ellenkezünk, úgyis az lesz amit ő akar.
- Mi az, hogy az étteremben találkozunk? – figyelek fel Kris hangjára. – Ők nem jönnek velünk? – kérdezi, és közben kétségbeesetten néz rám.
Igen, kicsim, te is hiányozni fogsz – sugallom a tekintetemmel, de valószínűleg nem érti az üzenetet. Erre következtetek abból is, hogy félretéve minden elővigyázatosságot mellém lép.
- Rob, találj ki valamit. Ha egyedül hagysz velük akkor nekem annyi. Mindenféle habos-babos ruhákba fognak öltöztetni, és amilyenek, még azt is belém beszélik, hogy jól áll.
Tudom, hogy mennyire utálja az ilyesmit. A ruhakeresést, a kiöltözést, de nem tudom mit tehetnék. Ha most visszamondjuk, a zöldszemű tuti kinyír. Máskor ki nem ejteném ezt a számon, de most kénytelen vagyok.
- Ha nem hagynak békén szólj Larrynek, hogy menekítsen ki közülük. Elvégre az a dolga.
- Nem fog menni – csendül fel pont mellettem Anna hangja. – Larry veletek megy. Most mit nézel,    emeli meg a szemöldökét    neki is kell egy szmoking, azt mondtátok velünk jön…
- Micsoda? – néz döbbenten az említett, és az arckifejezése kárpótol minden eddigi bosszúságért, amit a jelenléte okozott.
- Semmi csoda – harsan fel a határozott hang azonnal. – És Rob, Deannek is kell, légy szíves fizesd ki mindkettőt, és majd veled rendezem… - még mielőtt megszólalhatnék arrébb is lép, és Kellannek ad titkos utasításokat. Aztán körbenéz, és egy perc múlva az összes lány az egyik taxiban ül és már csak azt látni, hogy miközben nekünk integetnek, elkanyarodik a járda mellől a kocsi.
- Oké, - szólal meg Luca. – Minél előbb elindulunk, annál előbb találkozunk újra a lányokkal. Indulás…

(Anna szemszöge)
Most már fergeteges jókedvem van. Miért is ne lenne? Az életem egyik sarkalatos pontja, amit a testőrök személye jelent, ötven százalékban rendben van. Scottot kedvelem, vele nem lesz gond.
Éppen vásárolni megyünk, amit ugye alapból szeretek, aztán egy nagyszerű étteremben van asztalfoglalásunk, így biztos lehetek benne, hogy a hasam is tele lesz hamarosan. Igaz, utána bármennyire is bánom, egyedül fogok maradni ebben a hatalmas városban.

Nyugi Anna, két nap csupán.

Patrickkal úgy beszéltük meg, hogy nyolckor indulnak vissza, hogy a srácok még ki tudják pihenni magukat holnapig. Szerdán a fél ötös járattal repülök, ami az jelenti, ha nem késik a gépem, vagy Baton Rougeban nem kerülök dugóba, akkor már nyolc előtt a szobánkban lehetek.

Még negyvennyolc óra sincs…      

- Megérkeztünk – csicsereg Ash, én pedig már nyújtom is előre a zsebemből a fuvar árát. Mind lelkesen indulunk el befelé, egyedül Kris kullog utánunk lógó orral. Tudom miért aggódik, hallottam amit Robnak mondott, de nem akarom elárulni neki mit néztem ki a számára. Csodálkozik majd, ha meglátja…
MaryBeth és az asszisztense már várnak minket, egy hosszú állványon legalább harminc ruha lóg, a szivárvány minden színében. Udvariasan bemutatkozik, mert Asht és engem kivéve a többiek személyesen nem ismerik, aztán összecsapja a tenyerét.
- Először is, Anna megmutatnám amit kértél. – Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy előhúzza a hófehér estélyit, mellettem Lisa felsóhajt.
- Ez gyönyörű – csúszik ki mindkettőnk száján.
- A húgod által megadott méretekhez igazítottuk, de ugye tudod, hogy azért ez még mindig rizikós… - néz rám.
- Igen, de odahaza van egy rendezvényszervező cégem, és mivel a menyasszonyi ruhákat gyakran kell átalakítani van állandó varrónőnk. Nagyon jól dolgozik, bár szó se róla ilyennel még nem volt dolga. De szerintem nem lesz gond.
- Akkor jó, és a kiegészítők… - szemügyre veszünk mindent, majd óvatosan visszahelyezi az egészet a ruhatartó zsákba. – Ki lesz az első? – kérdezi aztán.
- Kris – vágom rá kapásból. Ő hangosan felnyög, mire mindenki kuncogni kezd. – Örülj, hogy minél előbb túl leszel rajta. – Próbálok egy kis lelkesedést önteni belé, de nem válaszol. Az arcáról viszont leolvasható mi a véleménye erről az egészről.
- Valami ilyenre gondoltál? – néz rám kérdőn MaryBeth, és előhúz az állványról egy fekete darabot.
- Igen – bólintok, és azonnal a barátnőm felé fordulok, mert kíváncsi vagyok a reakciójára.
- Az anyját… - tör ki elragadtatottan Nikki, és látom, hogy Kris szeme is nagyra nyílik.
- Te Anna, illik ez oda? Mármint nem fogok nagyon kilógni a sorból? – kérdezi, de a szeme csillog az izgatottságtól.
- Ugyan már, Kristen Stewart vagy, színésznő Hollywoodból… – nyugtatom meg azonnal. – Bármit viselsz, feltűnést fogsz kelteni. Egyébként a fő kritériumoknak megfelel, szabadon hagyja a vállat, földig ér.
- Akkor jó, - bólint, majd kérdőn néz a stylistra. – Felpróbálhatom?
Mosolyogva nézünk utána, majd alighogy eltűnik a paraván mögött mi is rávetjük magunkat a választékra. Mind legalább három darabot cipelünk magunkkal és próbálunk fel egymás után, sőt Ash szerintem még ennél is többet.

- Mint az égbolt – szólal meg az asszisztens. – A nappal világoskékje, az éjszaka sötétsége, a nap, a hold és a csillagok…
Valóban igaza van, jó egy óra válogatás után, immáron a tökéletes ruhákban pompázunk a hatalmas tükör előtt, és elégedetten szemléljük magunkat és egymást.
- Szerintem mindenkit le fogtok nyűgözni – bókol MaryBeth is. Aztán kérdőn néz ránk. – Ékszerek?
Elmondja a javaslatait, a leírása alapján mindenkinek, akinek szüksége van rá tudok kölcsönadni valamit, mert hála a nagyszüleim nagylelkűségének jópár darab van a birtokomban.
Kissé bánatosan bújunk vissza a saját, hétköznapi ruháinkba, még Kris is szomorúnak tűnik. Azt az ígéretet kapjuk, hogy jövő hét elejére kész lesz minden változtatás, és megegyezünk, hogy én fogok értük jönni ugyanide, mert mint kiderül a hely ahol vagyunk a stylistünk New Yorki bemutatóterme.
Egyetlen probléma akad csupán, én szeretném kifizetni a számlát, a lányok viszont kis hijján leharapják ezért a fejemet. Végül nem ellenkezem, igaz csak azért, mert megfenyegetnek, hogy ha nem maradok nyugton, el se jönnek.
Már kifelé tartunk amikor Lisa félrevon.
- Anna, hol vacsorázunk? – kérdezi. Megnevezem az éttermet, mire rákérdez, hogy gondot okozna-e, ha a párja is velünk enne. Természetesen nemmel válaszolok, úgyis régen találkoztam már Chrisszel, csak az bosszant, hogy ez magamtól nem jutott eszembe.
Azért miután tárcsázni kezd én is előkapom a telefonom, és odaszólok a Nobu-ba, hogy kettővel többen leszünk.
Biztos, ami biztos…

(Kellan szemszöge)
Teljes mértékben egyetértek Kristennel.
Akárcsak neki, nekem se tetszik az, hogy külön lettünk választva.
Miért nem láthatjuk a ruháikat? Ezt a hülyeséget.
Sokkal szívesebben tölteném Annával még ezeket az utolsó perceket, hamarosan úgyis el kell válnom tőle. A lányok nemrég távoztak, és már mi is a városba tartunk. Luca azt mondta a sofőrnek, hogy kövesse az előző taxikat, és ha jól emlékszem a Madison Avenue-t említette. Márpedig ott csak butikok vannak, tehát irány vásárolni.. Mi ketten utazunk Scottal, gondolom nem véletlen, hogy a srácok így intézték. Tudom, hogy vannak kérdései, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Azt mondjuk csodálom, hogy ő még nem szólalt meg.
Mintha csak kitalálná a gondolatomat felém fordul.
- Na haver, akkor elárulod, hogy miért tiltakoztál annyira ellenem?
- Én… - próbálkoznék, de semmi jó kifogás nem jut az eszembe.
- Ugyan már Kellan, ezer éve ismerlek. Azt hittem bízol bennem, rád is vigyáztam, ha kellett.
- Igen, de az más volt – vágom rá azonnal. Valóban volt, hogy elkísért pár rendezvényre főleg, ha tudni lehetett, hogy nagy lesz a tömeg.
- Miért volt más? – kíváncsiskodik.
- Scott, ha arról lenne szó bármikor rád bíznám az életemet, de Anna az más. Ő fontosabb. 
- A saját életednél? – néz rám elképedve.
- Mindenképpen – bólintok. – Ő annyira… csodálatos. Nagylelkű és önfeláldozó. És nagy dolgokat fog még véghezvinni. De ha kiderül micsoda vagyon vár rá… veszélyben lehet. 
Elhallgatok, egy darabig ő se szól semmit, de aztán felnevet, és rácsap a combomra.
- Haver, te aztán jól belezúgtál…
- Ja, - húzom el a számat én is.
- Nyugi, vigyázni fogok rá – komolyodik el hirtelen. – Én is bírom a csajt. Meg az se elhanyagolható, hogy ha jó sokáig dolgozom neki akkor valószínűleg meggazdagszom…
Annyira jellemző, mindent elhülyéskedik.

Hirtelen megszólal a telefon a zsebemben, kell pár pillanat, mire sikerül előhalásznom. Ismeretlen szám villog rajta, de azért felveszem.
- Itt Lutz – szólok bele.
- Itt Mc’Gee – hallom meg Shane papa hangját, mire a meglepődéstől a szám is tátva marad. – Kellan… Kellan, fiam, itt vagy?
- Iiigen, Mr. – dadogok zavartan, de belém folytja szót.
- Ki nem mond a nevemet… az unokám ott van veled? – kérdezi a tőle megszokott határozott stílusban.
- Nem, nincs.
- Akkor jó. Add a barátodat, ha jól tudom ő biztosan veled van.
- Igen, egy pillanat – kérem, és meglököm az említett karját. Némát tátogva adom a tudtára, hogy ki van a vonal másik végén, és hogy vele akar beszélni. A következő pár percben döbbenten figyelem Scott arcát, néha egészen elsápad, legtöbbször csak annyit mond, hogy igen, vagy természetesen, majd egyszercsak visszaadja a telefonom.
- Igen – szólok bele újra.
- Kellan, ez a farm telefonszáma, mentsd el, vagy hogy az ördögbe mondják ezt. Ha valami gond van Annával, vagy neked van szükséged segítségre ezt mindig felveszi valaki.
- Jó, persze – felelem, és annak ellenére, hogy tudom, hogy úgyse látja még bólogatok is.
- És a barátodnak is add meg, ő tudja miért.
- Jó – mondom újra. Nem tehetek róla, az öregtől mindig kicsit zavarban érzem magam.
- Akkor rendben. Szervusz – közli, majd már csak a készülék búgását hallom.
- Te, ez a fazon élőben is félelmetes, de így se jobb – nyög fel a mellettem ülő. – Vajon honnan tudta, hogy együtt vagyunk?
- Shane papa mindig mindent tud – felelem, majd automatikusan körbenézek, mert az első, ami beugrik az az, hogy biztos megint figyeltet. Persze ekkora forgalomnál esélyem sincs arra, hogy felfedezzem az emberét. Meg leesik, hogy valószínűleg tévedek, és Patrick tájékoztatta. Vagy legalábbis ebben reménykedem. Aztán más jut az eszembe. – Mit akart?
- Hááát – Scott kerüli a tekintetem, ami nem jellemző rá, és úgy néz ki, mint aki éppen azon töri a fejét, mivel etessen meg.
- Annáról van szó? – szegezem neki a kérdést, mert a viselkedéséből arra következtetek, hogy így lehet. – Mond már…
- Igen róla, illetve nem, vagyis érintőlegesen… húh a fenébe – rázza meg a fejét. – Jó elmondom, bár ez hétpecsétes titok. Ha kiderül engem páros lábbal rúgnak ki, és az öreg célzott valami olyanra is, hogy ne találkozzak vele többet, ha erre az unokája rájön…
A kíváncsiságomat villámgyorsan felváltja az aggódás.
- Scott…
- Jó, oké. Szerdán reggel egy helikopter vár rám, és valami szupertitkos helyre visz két hétre.
- Minek? – kérdezem azonnal.
- Valami kiképzésre. Az öreg azt mondta, hogy nem elégszik meg azzal, amit tudok, bizonyítanom kell. Meg felkészülni mindenre. Azt is közölte, hogy annak ellenére, hogy a szöszi a főnököm, vagy legalábbis ő úgy tudja, ha a biztonságáról van szó, akkor a jövőben mindenben követnem kell a testőrének az utasításait. Még akkor is, ha ez Annának esetleg nem tetszik. De úgy kell csinálni, hogy azért ő ne jöjjön rá. Haver ebből még baj lesz… - néz rám aggódva.

Ezzel egyetértek. Ha a kedvesem rájön, hogy a nagyapja a háta mögött intézkedik, akkor tombolni fog. Ha az is kiderül számára, hogy én még tudtam is róla, akkor én szintén semmi jóra nem számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy szinte ezer százalék, ismerve a makacsságát, hogy pokollá teszi Scott és a másik ember életét, és nagyon sanszos, hogy velem meg azonnal szakítani fog.  
Nem, ezt mindenképpen titokban kell tartanom.

Az út további részében azon töröm a fejem hogyan tudnám elkerülni a legrosszabbat, főleg, hogy megígértem neki, hogy mindig őszinte leszek hozzá.
De végülis, amíg nem kérdez rá nekem se kell felhoznom a témát. Ha meg rákérdez, vagy esetleg gyanakszik akkor majd arra hivatkozom, hogy Scott biztosan azért olyan körültekintő, ha róla van szó, mert a barátom, és tudja, hogy mennyit jelent nekem.  
Igen, ez jól hangzik…

Még akkor is ez a téma foglalkoztat, amikor a taxi megáll velünk. Kifizetem a díját, majd elgondolkozva követem a többieket. Ezért is lehet az, hogy már csak akkor jövök rá, hogy hova is jöttünk, amikor meghallom a lelkes női hangot. 
- Mr. Pattinson, örülök, hogy itt üdvözölhetem a Giorgio Armaninál…

(Rob szemszöge)
Már attól rosszul vagyok, hogy meglátom a kirakatba kiállított öltönyöket, szinte érzem a nyakkendő szorítását a nyakamon, pedig még csak ránéztem. Jaj, a francba, kellett nekem ebbe belemenni…
Az eladónő reakcióján mondjuk kis hijján felröhögök, mert amint meglát bennünket nagyra tágulnak a szemei, egy pillanatra dermedten áll, majd villámgyorsan indul el felénk. Valamilyen, számomra érthetetlen okból pont engem pécéz ki magának, és úgy üdvözöl, mintha már találkoztunk volna. A lelkesedését az ismertségünknek tudom be, reménykedem, hogy egy autogramnál nem akar többet.
A kérdésére viszont tátva marad a szám.
- Elégedett volt a Miss Mc’Gee által vásárolt holmikkal? – néz rám kíváncsian.
Hogy mi van? Mit művelt már megint az az őrült nőszemély? Szerencsére folytatja.
- A hölgynek igazán jó ízlése van, az a gyöngyházszürke öltöny az egyik legkelendőbb darabunk mostanában. És a mérete? Remélem megfelelt… - mondja, majd ahogy végignéz rajtam megtorpan. Úgy vizslat, mintha egy érdekes kis bogár lennék, amit nem értek.
Addig, amíg fel nem fedezem a háta mögött a vadul integető Kellant, aki kézzel-lábbal próbál a tudtomra hozni valamit. Még mielőtt rájöhetnék mi a frászt mutogat, megszólal a telefonom. A kijelzőn látom, hogy az ő száma villog, így azonnal felveszem.
- Anna pénteken járt itt, nekem vett öltönyt, de a csaj azt hiszi, hogy neked. – Jaj, a francba, még ez is. Most mi a fenét mondjak neki?  Rávillantok egy mosolyt a nőre, aki egyre inkább gyanakodva figyel, majd halkan a készülékbe szólok. – Valami ötlet?
- Mond azt, hogy nem neked vásárolt.
Jó vicc, és akkor kinek? Ez a gondolat valószínűleg leolvasható az arcomról, mert ő is kétségbeesett képet vág, majd mint, akinek a fejében hirtelen világosság gyullad, Deanhez hajol. Kérdez tőle valamit, majd a választ hallva vigyorogni kezd és mutatja, hogy kire hivatkozzam.
Sietve megteszem, aminek az lesz a következménye, hogy a szöszi szerez egy újabb rajongót, mert a nő odavan a gyönyörűségtől, hogy a barátnőm ennyire édes és nagylelkű teremtés, hogy azonnal a testőröm segítségére sietett, amikor kiderült, hogy egy váratlan családi esemény miatt új ruhákra van szüksége.
Nem tudom meddig lelkendezne, de Luca szerencsére belefojtja a szót, és kihasználva az olaszos sármját közli, hogy miért is jöttünk. Mire felocsúdok egy hosszú polcrendszer előtt találom magam, ami tömve van a különböző szmokingkabátokkal, nadrágokkal, ingekkel, és a butik összes alkalmazottja minket vesz körül. Hallgatom, amit mondanak, de érteni nem igazán értem a kifejezéseket, és őszintén szólva olyan nagyon nem is izgat, hogy mi a különbség a hernyóselyemből készült és a másik három ing között.
Nekem mind egyforma. Fehér és kész.

- Ez meleg helyzet volt – suttogja Kellan, amikor ketten maradunk az egyik próbafülkébe. Miközben egy csokornyakkendőt köt meg éppen, elmesél mindent a szöszi itteni látogatásáról. Hogy a francba kell ezt a szart megkötni… bámulom a tükörképemet, mert vele ellentétben nekem persze nem sikerül. 


Pár percig még tartom magam, gondolván csak kibírom a vásárlás nyűgét, de miután mindent kiválasztottam az első adandó alkalommal megszabadulok az összes cucctól, és visszabújok a sajátomba.
A testőrömre éppen most segítenek fel egy zakót, elég érdekes arcot is vág emiatt, én meg közlöm vele, hogy kimegyek cigizni a járdára. Automatikusan a fejembe húzom a kapucnimat, és megkönnyebbülve slukkolok egy nagyot, de a nyugalmam nem tart sokáig.
Gyors egymásutánban két dolog is megzavar, az első mondjuk kicsit kevésbé, mint a második. Anna telefonál, az után tudakozódik hol vagyunk, és végeztünk-e már, mert ők éppen most indulnak az étterembe. Amikor kimondom a butik nevét rögtön káromkodni kezd, vagy legalábbis úgy sejtem, de megnyugtatom, hogy veszély elhárítva, és hamarosan mi is indulunk. Mire végzek a beszélgetéssel a cigim is elfogy, éppen indulnék vissza az üzletbe, de nem tudok.
És egy régi emlék, ami sokáig kísértett álmaimban megismétlődik.

(Anna szemszöge)
Sose hittem volna, hogy egyszer még nekem kell megmentenem Robot. Illetve ez így nem pontos meghatározás, mert nem egyedül képviselem a felmentő sereget, hanem Ashleyvel ketten, és nem csak az ál-pasim, hanem az összes srác megsegítésére érkeztünk.
    
Miután elbúcsúztunk MaryBeth-től felhívtam Robot -Kellant próbáltam elsőként, de ő nem vette fel- és közöltem vele, hogy mi már a Nobu felé tartunk. Elég meglepő volt, hogy ők még nem végeztek, de ezt annak tudtam be, hogy biztos kikaptak egy dugót, és ugye többen vannak, mint mi. A vér is megfagyott bennem, amikor elárulta hol vannak, azonnal beugrott, hogy ha nem kapcsolnak olyan gyorsan, akkor ezen bizony lebukhattunk volna. Büszkén hallgattam, hogy a kedvesem milyen frappánsan megoldotta a dolgot, és megnyugodva búcsúztam el tőle.
De a nyugalmam nem tartott sokáig, mert hiába fogyasztottuk el már a második italunkat, ők csak nem akartak megérkezni. Vártunk, és vártunk, közben Kris, Ash és én felváltva hívogattuk a kedveseinket, de hasztalan, mert egyik se vette fel a telefont. Végül Jayt sikerült elérnem, de hallva a körülötte lévő hangzavart már határozottan aggódtam.
- Jay, mi folyik ott? – próbáltam túlkiabálni a zajokat, igaz kaptam is ezért egy csúnya pillantást az egyik alkalmazottól. Villámgyorsan pattantam fel és menekültem ki a mosdóba, de ott se lettem okosabb. Annyit sikerült csak kihámoznom, hogy még mindig a butikban vannak, meg azt, hogy fogalmuk sincs, hogy fognak onnan kijutni.
A lányok és az időközben már csatlakozott Chris kíváncsian várták mit tudtam meg, és mind csalódottak voltak, amikor kiderült, hogy nem túl sokat.
Végül egy újabb telefon adta meg a választ a kérdésre, hogy mi történhetett. Sarah hívott fel azzal, hogy mit látott a tévében, és azt szerette volna tudni, hogy én is ott vagyok-e. Nagyot sóhajtott, amikor meghallotta, hogy nem, én viszont akkor kezdtem csak igazán pánikolni.
Illetve nem is, csak akkor , amikor megláttam a lányok reakcióját arra, hogy mit hallottam a barátnőmtől.

(Kellan szemszöge)
Elégedetten bújok bele az eladónő által rám segített szmokingba, és próbálom figyelmen kívül hagyni azt, hogy szemlátomást rám van kattanva. Bár ha mégegyszer végigsimít a combomon, hogy leszedjen egy csak számára látható pihét, lehet, hogy toporzékolni fogok.
Már legalább másfél órája dekkolunk itt, ennek pedig az az oka, hogy nem volt elég megfelelő méretű szmoking raktáron. Scott túl magasnak bizonyult, Luca túl vékonynak, Larry pedig… na ő kész katasztrófa, úgy ahogy van.
Szerencsére velem nincs gond, könnyen találtam megfelelőt, és be kell valljam elégedett vagyok a látvánnyal. És remélem a kedvesem is az lesz.
- Köszönöm – hárítok el egy újabb simítást. – Ez tökéletes lesz. Rögtön átöltözöm és csomagolhatja is – közlöm határozottan, a csaj meg csalódottan bámul utánam.
Még jó, hogy nem ajánlotta fel, hogy segít levetkőzni – jut eszembe, bár annak alapján, ahogy rám nézett szerintem megfordult a fejében. Annak ellenére, hogy szeretem a márkás, jó fazonú cuccokat most mégis örülök, hogy végre felvehetem a saját farmeromat, mert ez az jelenti, hogy ennyivel is közelebb kerülök ahhoz, hogy végre újra Annával lehessek. Éppen kilépnék a fülkéből, amikor hatalmas zsivajra leszek figyelmes és dermedten bámulok ki a kirakatüvegen.
És a döbbenetem csak még nagyobb lesz, amikor Dean szmokingosan, Scott és Larry pedig csak félmeztelenül ront ki a bejárati ajtón. A szemem sarkában felfedezem a hozzám hasonlóan lemerevedett Taylort, Jayt és Petert, majd meghallom közvetlen mellettem Luca csodálkozó hangját is. 
- Mi a franc folyik odakint?    

2012. március 28., szerda

Halihó!

Végülis három a magyar igazság...
Köszönöm annak a két embernek aki megírta az elmarasztaló szavait, ha ti nem vagytok, talán nem kapom össze magam, és kezdek bele újra. Hálás vagyok a kritikáért, Anna első kis részét kivéve töröltem az egész fejezetet, és nemcsak átírtam, de a tartalmat is megváltoztattam.
Remélem így jó, mert őszintén, az első két verzió nekem se jött be.
GK, Bobby remélem ez már jobb.
Dicta

64. Az első alkalmazott…

(Anna szemszöge)
Ahogy arra számítottam miután minden részletet ismernek, már a srácok se tiltakoznak a Tomnak adott ajándékom miatt. Mind a kettő a hasát fogva nevet, és próbálják maguk elé képzelni a jelenetet.  
És ezt már fél órája is megtehették volna, ha hagynak beszélni…
Mégse tudok rájuk haragudni, annyira aranyosak, ahogy eljátsszák az egészet. Rob alakítja a barátját, Kellan pedig a futárt.

Bevallom őszintén, elfelejtkeztem róla, hogy mára volt megbeszélve. Az autók és a kulcs beszerzése könnyű volt, de háromszor kellett felhívnom a futárcéget, mire végre beleegyeztek a kérésembe. Mondjuk, most már örülök, hogy nem hagytam magam, a felárat meg csöppet se sajnálom, mert minden zsörtölődése ellenére úgy gondolom Tom nem sértődött meg. Erről meggyőznek a szavai is, amikor levéve a kihangosítást rákérdezek a telefonba.
- Ugyan már szépségem, értem én a viccet. És különben is, lesz még neked születésnapod… - mondja, és a hangja nem sok jót ígér. – Egyébként mi ez a hangzavar? És miért vagytok ilyen sokan? És hova repültök?
- New Yorkba – válaszolom neki.
- Aha, szóval ti is buliztok…
- Nem éppen… csak vásárolni megyünk.
- Akkor oké, mert ha valami jó mókára készülnétek tessék ám szólni. Nehogy kihagyjátok a tutiból Tom bácsit.
Azonnal beugrik, hogy ez bizony éppen időszerű.
- Hát, ami azt illeti két hét múlva valóban lesz valami – pár szóval elmesélem neki, hogy a srácok is Magyarországra utaznak, rögtön felélénkül, bár ő majdnem mindig hiperaktív. – Ha akartok jöhettek, csak kéne a válasz mielőbb, mert meg kell rendelnem a jegyeket.
- Mit is mondtál? Milyen bál? – szólal meg valaki a túloldalon, sejtésem szerint talán Bobby.
- Operabál – felelem azonnal.
- Az nem olyan puccos, kiöltözős izé…
- De igen – nevetek fel. Férfiak, naná, hogy ez jut eszükbe elsőre. – Éppen azért megyünk New Yorkba, ruhát választani, meg a srácoknak megvenni a szmokingokat.
- Szmoking? – ez határozottan Tom hangja, igaz egy oktávval magasabban szól, mint máskor. – Mit is mondtál mikor lesz?
- A bál 19-én, de a srácok már előtte nap jönnek.
- Ah, nem, én akkor sajnos nem érek rá – visszakozik azonnal, de kilóg a lóláb. Mintha csak Robot hallanám, neki is a ruhával van baja főleg.

Pár percig még beszélünk, időközben itt is kezdenek lenyugodni a kedélyek, így elbúcsúzom tőlük, és a figyelmemet az előttem álldogáló, és kicsit bűntudatosnak tűnő kedvesem felé fordítom. Egyszerűen képtelen vagyok rá haragudni. Pár hónapja ezért még leharaptam volna a fejét, de most úgy érzem, nem akar ő rosszat. Túlságosan is hasonlítunk egymásra. Mindketten hajlamosak vagyunk arra, hogy gyorsan felkapjuk a vizet, és anélkül, hogy szereznénk még pár információt, támadunk.

A gyors kibékülésünket, amit naná, hogy egy csókkal pecsételünk meg, a srácok elégedetten veszik tudomásul, és innentől az utunk békésen telik. Jó hallgatni, ahogy egymás szavába vágva mesélik el a hétvége eseményeit, mi is szolgálunk pár vicces esettel, bár én az orgona megszólaltatását kihagytam volna. Luca zsörtölődik kicsit, hogy nem rendeltetésszerűen használtam a konyhaszekrényét, megjegyzem én ezt se meséltem volna el a bandának, de persze nem gondolja komolyan, hogy majd ő is kipróbálja az enyémet alkalomadtán.
Vagy legalábbis nagyon remélem.

Az egyetlen negatív dolog, ami zavar az a landolás. Úgy érünk földet, mintha minimum egy szántásra érkeztünk volna és nem a La Guardian kifutópályájára. A gyomrom tartalma villámgyorsan indul el visszafelé, és magamban hálát adok minden mennybéli szentnek, hogy ezt nem kell mégegyszer átélnem.
Mert, hogy nem kell az tuti, a jelölt sorsa megpecsételődött. A másik kettő között választani viszont nem könnyű, végül az billenti a kettes oldalára a mérleget, hogy az út azon szakaszáról kellemesebb emlékeim vannak. Oké, persze az egyes nem tehet arról, hogy Seattleig munkával voltam elfoglalva, onnan Baton Rouge-ig viszont Kellannel.
Bár az, hogy a vihart olyan észrevétlenül magunk mögött hagytuk jó pont neki.  

Kellan is őt említi, így Patrick kérdésére azonnal tudom kit szeretnék márciustól a pilótafülkében látni. Az elégedettségem csak még nagyobb lesz, amikor kiderül, hogy nagyapa is őt akarta. Na, most örülhet, szinte hallom, ahogy előbb-utóbb az orrom alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta előre. De mindegy, legyen egy jó napja.

Fél füllel hallom, hogy Luca értetlenkedve kérdezi miért akarom lecserélni Patrickot, de a figyelmemet most a kezembe nyomott papírok kötik le. Először a pályázatot veszem szemügyre, azt írja szeret idegen országokat megismerni. Hát ebben lesz része. Kalandvágyó, gyorsan barátkozik. Jó, akkor remélhetőleg nem egy savanyú, magába forduló típus. Ért egy kicsit portugálul. Nagyszerű, talán tanulhatok tőle valamit. Jelenleg egyedülálló. Így a munkával járó utazgatások miatt senkinek se kell magyarázkodnia. 
Aztán áttérek az önéletrajzra, a repülési óráinak száma alapján tapasztalt pilóta lehet, bár jobbára csak az USA területén járt eddig. Volt kaszkadőr, így alkalmas akár sofőrnek is, bár a kormányt nincs szándékomban kiadni a kezemből, a vezetés mindig megnyugtat. Elég sok előző munkahelyet felsorol, ami aggasztó és megnyugtató is egyben. Az tetszik, hogy mer változtatni és nem ragad le valaminél, csak azért, hogy biztos állása legyen. Mondjuk ugyanezen ok miatt kicsit zavar is, mert nem szeretném, ha egy hónap múlva újabb embert kellene keresni helyette. Részletesen felsorolja milyen harcművészetekben jártas, és megemlíti, hogy van fegyverviselési engedélye is.
Na, hogy mellettem nem fog egy pisztollyal rohangálni az biztos.

Mint mindig a végéről haladok az eleje felé, és nem fordítva, ahogy logikus lenne. Azt írja vidéken nőtt fel, a középiskola elvégzése után költözött csak a nyugati-partra. A következő adat, hogy 29 éves, tehát nem lesznek generációs különbségek közöttünk. Már csak egyetlen dologra vagyok kíváncsi, mégpedig a nevére. És amikor meglátom tátva marad a szám.
Hogy én mekkora mázlista vagyok…

(Rob szemszöge)
Miután minden félreértés tisztázódott Tom ajándékai körül az utunk elég vidáman telik. A köztük lévő összhang talán még nagyobbnak tűnik, mint eddig bármikor. Befejezik egymás mondatait, folyton fülig ér a szájuk, és természetesen egy fél pillanatra se mozdulnak el egymás mellől. Mintha évek óta együtt lennének.
Az Európai utazás miatt mind izgatottak vagyunk, még én is. Oké, a bál nem tölt el kitörő lelkesedéssel, de az, hogy Magyarországra megyünk igen. Ezen nincs is mit csodálkozni, mert eddig ott csak jó dolgok történtek velem.

Távolból már látszik New York, éppen a kifutópálya felé közeledünk, igaz szerintem elég meredeken. Kíváncsian lesek a zöldszeműre, valószínűleg ő is így érezheti, mert egészen belesápad a dologba. Kellan persze megtesz mindent, és próbálja elterelni a figyelmét, de mindketten megnyugodva sóhajtanak fel, amikor végre megáll a repülő. Arra számítok, hogy azonnal elhagyjuk a gépet, de e helyett ezek ketten kis magánbeszélgetést folytatnak.
Nem igazán figyelek rájuk, így csak arra kapom fel a fejem, hogy Luca elég hangosan felkiált.
- Mi a bajod Patrickkal? – kérdezi, de látom, hogy az, akinek ez a mondat szól nem figyel rá. Egy elég vastag mappát tanulmányoz elmélyülten, fel se fogva, hogy hozzá beszélnek.
- Nincs semmi baj Patrickkal – ad magyarázatot helyette a haverom. – De ő továbbra is a Jetet fogja vezetni. Shane papa vett egy gépet Annának, és ezért kell új személyzet.
Még a szám is tátva marad, és amennyire látom, ezzel nem vagyok egyedül.
Egy Saját Repülőgép?!  Ez nem semmi.

Kellan még vázolja pár szóval, hogy mivel ugye a jövőben a barátnője rengeteget fog utazni, ez mennyire praktikus.
- Ma reggel éppen ezért voltunk Seattleben, hogy megmondja milyen legyen a belső kialakítás.
- Ez most komoly? – szólal meg Nikki. – És milyen lesz?
- Hát, szerintem szuper – vigyorog a kérdezett. – Nem ilyen előkelő, sokkal egyszerűbb, de van benne pár lényeges különbség ehhez képest. Ja, és a hónap végétől lesz egy testőre… szerencsére – teszi hozzá, igaz csak halkan, és közben oldalra sandít, hogy vajon Anna hallotta-e.
- Aha, akkor már értem a veszekedést. – Nevet fel Luca. – És mivel sikerült meggyőznötök? Amióta csak Shane papa először felvetette a dolgot, kézzel-lábbal tiltakozik ellene.
- Sarah sarokba állította. Nem volt egyszerű, – sóhajt egyet. - Igaz azt sikerült kiharcolnia, hogy a születésnapjáig csak távolról vigyázzanak rá.
- Vigyázzanak? – tűnik fel a többes szám. – Miért hányan lesznek?
- Ketten felváltva. Az akit most teszteltünk pilóta, de alkalomadtán képes arra, hogy megvédje. És fordítva, a másik képzett testőr, de ha muszáj le tudja rakni a gépet.
- Ő is itt van? – kérdezi Luca.
- Nem, majd csak a hónap végén csatlakozik. – Megint csak lehalkítja a hangját, és fél szemével oldalra sandít. – Shane papa nagyon ragaszkodott hozzá, szerintem valami nagyágyú lehet…

Ezen mondjuk nem lepődök meg annyira, éppen valamelyik este beszélgettünk Krisszel arról, hogy  a nagyapja hogyhogy nem rendelt még mellé senkit. Kellan hirtelen oldalra kapja a fejét és az ajtó felé fordul. Én is arra nézek, de takarják előlem a közeledőt. Kíváncsi vagyok rá, remélem nem egy Larryhez hasonló alak lesz, egy Dean típusú jobban tetszene.
Hát ez a kívánságom nem teljesül, bár amikor meglátom nem érzek csalódottságot..

(Kellan szemszöge)
- Scott…
- Scott… - szólal meg egy fél másodperces késéssel Anna is mellettem. Mind a ketten tátott szájjal nézünk a közeledő barátomra, aki ugyancsak meglepődik amikor felfedez bennünket.
- Helló srácok. Hát ti? – kérdezi döbbenten.
- Te vagy az új pilóta? – tör ki a kérdés valakiből, mire vigyorogni kezd.
- Attól tartok. Legalábbis a kisöreg elől azt mondta, hogy jöjjek hátra aláírni a szerződést.

Próbálom felfogni a dolgot.
Tehát a barátom is jelentkezett.
Sőt.
El is nyerte az állást.
Khm…

Ez a hír elég kettős érzéseket vált ki belőlem. Persze örülök, mert őt ugye ismerem, tudom, hogy jól repül, és álmai netovábbja egy ilyen munka, ahol nem lesz röghöz kötve. Abban is biztos lehetek, hogy nem fogja megkörnyékezni a kedvesemet, de mindig elárulja majd, ha valaki más ezzel próbálkozna. Mint pilóta tökéletes, de mint testőr… na nem, annak nem fog megfelelni, mert ez a bestia tuti, hogy az orránál fogva fogja vezetni.
- És, hol van az új főnököm? – zökkent ki a merengésből egy kérdés.
- Itt előtted – vágja rá azonnal Anna, és boldognak tűnik.
- TE? – kerekednek ki Scott szemei. – Nekem azt mondták, hogy egy nagyvállalat igazgatóját kell majd furikáznom. Sőt az öregúr célzott valami olyanra is, hogy készüljek fel, hogy nem lesz egyszerű vele boldogulni, mert elég bogaras.
- Stimmel – szól közbe Luca, és a kezeivel színpadiasan Annára mutat.
- Fogd be Luca – szól vissza azonnal a kedvesem, aztán viszont a barátom felé fordul.
- Az öregúr a nagyapám volt, és kikérem magamnak, nem vagyok bogaras.
- De az igaz, hogy nehéz veled boldogulni… - ugratja továbbra is az olasz.
- Luca, most megüsselek, vagy összeesel magadtól? – vág vissza a bestia, és ha nem kapom el a derekát már el is indul a srác felé. Ő persze csak nevet, de azért közelebb vonja magához Asht, mintha nála keresne menedéket.

Hirtelen mindenki magához tér a döbbenettől és kérdésekkel kezdi el bombázni Scottot, én viszont még mindig azon tűnődöm jó ötlet-e ez.
- Mi a baj? – szólal meg egy mosolygós hang a fülemnél. – Nagyon elgondolkoztál. Ugye milyen jó lesz így. Bár nagyapa szerintem, amikor csak teheti az orrom alá fogja dörgölni, hogy mi is az ő jelöltjét választottuk.
- Nem is tudom…
- Mit? – kérdez vissza azonnal.
- Hát, hogy jó ötlet-e ez.
- Mármint mi? – néz rám értetlenül.
- Hát Scott…
- Mi bajod Scottal?
- Semmi – felelem azonnal. – De Cica, arról volt szó, hogy pilóta és testőr.
- És? A papírjai alapján alkalmas – emeli fel a tekintélyes iratcsomót.
- Az lehet, de azt hittem ezután, ha nem vagyok veled biztos lehetek benne, hogy vigyáznak rád. Hogy biztonságban leszel. De őt megeszed reggelire…
Úgy kacag fel, mintha az évszázad viccét meséltem volna el, majd puszit nyom a számra.
- Honey, nem is igaz…
- De igen. Ismerem, folyton valami hülyeségen jár az esze. Minél extrémebb, annál jobb. Nem lesz egy nyugodt percem…
- Ja ne már – simogatja meg az arcom, és közben bőszen rezegteti a szempilláit. – Ígérem jókislány leszek.
Talán hinnék is neki, ha a szeme nem csillogna ilyen élénken, amióta meghallotta az utolsó három mondatomat. Már megint töri valamin a fejét…
- Anna ez nem játék.  Legutóbb is, - utalok a Baton Rouge-i kis kirándulásukra – először a legnagyobb hidegben órákig hullámvasútoztatok, utána meg rávetted őket, hogy menjetek gokartozni.
- Tévedés, az Brandon ötlete volt – próbálja elterelni a figyelmemet. – Kellan, ne morogj már. Ígérem nem megyek vele se ejtőernyős ugrásra, se bungee jumpingozni, se sárkányrepülőzni. Ne rontsd el a kedvem kérlek, Scottot ismerjük, biztos, hogy megbízhatunk benne, és legalább nem egy kétajtós szekrény jár majd a nyomomban. Vagy jobban örültél volna, ha kapok valaki olyat, mint Larry?
- Nem, de egy Dean féle azért nem lenne rossz. Tényleg mi lenne, ha…
- Hééé, ez nem ér. Ne akard elszipkázni a testőrömet – kiált fel Rob.
Arra fordulva látom, hogy megint mindenki minket bámul, és szemlátomást jól szórakoznak az évődésünkön. 
Pedig ez komoly dolog, egyáltalán nem vicces.

(Anna szemszöge)
Semmi se tudja elrontani a kedvemet.
Se az, hogy nagyapa amint meghallja ki mellett döntöttem, valószínűleg elégedetten dörzsöli majd a tenyerét, se az, hogy Luca már megint rajtam köszörüli a nyelvét. Kellan aggódása egy pillanatra ugyan visszavet, de miután kiderül, hogy csak azért akadékoskodik, mert engem félt, megnyugszom. Mondjuk nem esik jól, hogy úgy tekint rám, mint egy porcelánbabára, és az is átsuhan az agyamon, hogy néha határozottan úgy bánik velem, mint Ricsi tette régebben. Igaz, ő mindent ami nekem jelentett valamit következetesen leszólt, Kellan pedig folyton üvegbúra alatt akar tartani.
Na ebből elég Anna, még a feltételezés is nevetséges, hogy ők ketten hasonlítanának.
Mondjuk az ötlete, hogy esetleg Dean… na az ellen nem lenne kifogásom. Ő egy igazán kedves ember… de persze megnyugtatom Robot, hogy a testőre biztonságban van tőlem, tudom mennyire ragaszkodik hozzá. Még tavaly nyárom mesélte, hogy Dean előtt többen is voltak, de valahogy nem tudott megbarátkozni velük. Volt aki levegőt venni se hagyta, egy pedig híreket szivárogtatott ki arról, hogy mikor hova ment éppen.

- Anna – csendül fel Ash hangja. – Én nem akarlak siettetni, de MaryBeth fél óra múlva vár bennünket, szóval lassan indulnunk kéne.
- Persze, egy pillanat – bólintok azonnal. Éppen elég így is, hogy a stylist képes volt átutazni a kontinenst a kedvünkért, az a legkevesebb, hogy nem váratjuk meg. – Scott gyere légy szíves…
Leendő alkalmazottam azonnal követ, a legközelebbi hálófülkét célzom meg, és lehuppanok az ágyra.
Istenem, nemrégen még nem egyedül tettem ezt…
- Hűha, azt nem tudtam, hogy más képességeimet is bizonyítanom kell – hallom, mire felkapom a fejem. Nem értem mire céloz, de látva a pillantást, amit az ágyra vet értek mindent.
- Hülye – tömörítem egyetlen szóba a véleményemet. Hát unatkozni nem fogok mellette, az már egyszer biztos. – Na, gyere ide, – intek neki – tehát akkor…


A következő percekben pontról pontra átvesszük a szerződést. Szó esik arról, hogy gyakorlatilag bármikor a rendelkezésemre kell állnia, amin bevallom magam is meglepődök. Hogy az utazások során a szállásáról és az étkezéséről én gondoskodom. Sarah belefoglalta, hogy ő felel azért, hogy a gép állapota mindig megfelelő legyen, és, hogy milyen formában kell majd elszámolnia az azzal kapcsolatos költségekről.
- Ezt ugyan nem írták bele, de majd egy záradékként utólag csatoljuk, hogy változtatni kell a ruházatodon. Természetesen a költségeket én állom.
- Tessék, - néz rám felháborodottan. – Mi bajod a cuccaimmal?
- Kiütéseim lesznek a kockás ingektől – mutatok arra a ruhadarabra amit éppen visel. – Különben is, mi bajod a nyakkendővel?
- Nyakkendő? – nyel egy nagyot, és csak azért se árulom el, hogy viccelek. Sőt…
- Természetesen. A sötét öltöny és a nyakkendő az alap…
- Muszáj? – kérdezi. Próbálok komoly maradni, de olyan szerencsétlen arcot vág, hogy elnevetem magam.
- Majd meglátom.
A szerződés megemlíti még a betegbiztosítást, a szabadság kérdését. Viszonylag gyorsan végzünk a négy oldalas dokumentummal, már csak két kérdés van hátra.
- Scott, bár esetedben feleslegesnek tartom, de ezt is meg kell említenem. Titoktartási kötelezettséged van.  Nem beszélhetsz az utazásokról, a céget érintő dolgokról, és legfőképpen a személyemről illetve a kapcsolatomról Kellannel és Robbal. Tudom – emelem fel a kezem, még mielőtt szóban is tiltakozna – és bízom is benned, de ezt is meg kellett említenem. És akkor az utolsó dolog. A fizetésed.
Az orra alá dugom a papírt.
- Ennyi? – néz rám csodálkozva.
- Most sokallod vagy keveselled? – kérdezek vissza, és én is leellenőrzöm az összeget.
- Hát… végülis… ha mindent beleveszek, akkor rendben van – mondja, de nem tűnik túl elégedettnek. Bajban vagyok, az amerikai átlagfizetésekről halvány fogalmam nincs, a szerződést is Sarah fogalmazta.
- Várj egy kicsit – pattanok fel amikor eszembe jut, hogy odakint van három ember, akitől érdeklődhetek. – Megkérdem Dean, Larry és Patrickot…
Már éppen elhúznám az ajtót, amikor a mondata megállít.
- Nem, Anna nem kell. Végülis évi huszonötezer dollár hatalmas pénz, főleg ahhoz képest amit eddig kerestem.
Hoppá, itt van egy kis félreértés…
- Scott, az a havi fizetésed, nem az éves…
  
(Kellan szemszöge)
Még mindig nem vagyok oda az örömtől, bár mind Anna, sőt amióta eltűnt Scottal, a többiek is próbálnak meggyőzni arról, hogy feleslegesen problémázok.
Már percek óta odabent vannak, én meg itt toporgok a kabin  előtt.
Mi a franc tart ilyen sokáig két aláíráson?
Végre résnyire megmozdul az ajtó, várom, hogy kinyíljon, de helyette a haverom kiáltása hallatszik.
Kész, vége, ennyi elég volt. Bemegyek.
Rögtön cselekszem, és odabent elég érdekes látványban van részem.
- Mi az ördög folyik itt? – kérdezem azonnal, mert csöppet se tetszik, hogy Scott Annát ölelgeti. A kedvesem is zavartan bámul, mint aki nem tudja mi történik vele. – Rakod le azonnal…
- Mi van? – torpan meg pörgés közben a barátom. – Ja, persze, bocsi – teszi le a földre pont előttem.
- Ez meg mi volt?    kérdezem Annát, és közben átölelem a derekát.
- Elárultam neki, hogy mennyi a fizetése – közli aztán. – Volt egy kis félreértés…
- Haver, ez életem egyik legjobb napja… - lelkendezik a barátom. – Írjuk alá gyorsan, még mielőtt meggondolod magad…   néz a mellettem állóra, aki most már mosolyogva bólint. Villámgyorsan alákanyarintja a nevét, majd Scott is az övét. – Ennyiért még öltönyt is hordok a kedvedért…   nevetnek aztán össze.
- Oké, akkor megkérem Kellant, hogy vegyen is neked egyet mindjárt. Csak, hogy szokd 27-ig…
- Annyira azért nem sürgős…

Kicsit értetlenül forgatom a fejem közöttük, és nem én vagyok az egyetlen aki nem érti a lényeget. Anna látva az arcomat, hamar magyarázatot ad. Mondjuk a bérezés hallatán érdekes arcot vághatok, de sietve biztosít, hogy nem ő írta a szerződést. 

Tehát a dolog eldöntetett. Nincs mit tenni, tudomásul kell vennem a megváltoztathatatlant, hogy az egyik legjobb barátom a kedvesemnek dolgozik.
Kicsit furcsa, de amint a látóterembe kerül Larry úgy érzem jó ez így. Nagyon is.
Mert a srác, amióta csak meghallotta, hogy Annának szüksége lesz egy testőrre, egyfolytában elgondolkozva mered a kedvesemre. Szemlátomást valamit forgat a fejében. És azt se tudom figyelmen kívül hagyni, hogy hogyan felcsillant a szeme a fizetés hallatán. Gyanús ez nekem. Szemmel kell tartanom.

2012. március 27., kedd

Sziasztok!

Bevallom halvány sejtésem sincs miért szórakozik velem a blogger, de most újra próbálkozom. Tegnap, még jó volt, mára meg eltűnt a fejezet. Nem értem?!
Illetve egy lehetséges magyarázatom van, mégpedig, hogy valaki más is úgy érezte, ahogy én, mégpedig, hogy ez a rész kimondhatatlanul szarul sikerült. Úgyhogy miután ma felléptem és nyomár se találtam úgy éreztem ez égi jel, és átírtam. Nem minden részét, kb egyharmadában csak kisebb javításokat eszközöltem, de a többinek menni kellett. Még most se vagyok 100 százalékosan elégedett, de egy fokkal jobb.


Úgyhogy üzenem mindenkinek akinek tegnap sikerült elolvasnia, hogy vágjon bele újra.
Dicta.


Ui. : És akkor holnap is jövök, bár a dolgok jelen állása szerint ez lehet, hogy nem ígéret, hanem sokkal inkább fenyegetés.  

2012. március 26., hétfő

Nem dönthetsz helyettem…

A tartalom vállalhatatlansága és érthetetlensége miatt a fejezetet töröltem. Azért nem teszem az egész bejegyzéssel, mert a megjegyzésekre emlékezni akarok. 
Végülis igaz, AMI NEM MEGY AZT NEM KELL ERŐLTETNI. 
Ezt a fejezetet nem kellett volna. Dicta

2012. március 20., kedd

63. Porsche...

(Rob szemszöge)
Sose hittem volna, hogy ez a zöldszemű boszorka egyszer még ennyire hiányozni fog.


Pedig még csak négy napja, hogy elutazott.
Valahogy az egész hétvége lassabban telt el, olyan lapos volt, de hogy mitől, azt nem tudnám megmondani. Talán, mert nem nyüzsgött folyton, nem jött a képtelen ötleteivel, nem parancsolgatott? Igaz azt jobbára csak nekem szokott.
Arra viszont, hogy mikor lett volna a legnagyobb szükségem a jelenlétére nagyon is emlékszem. Szombat reggel.
És hogy miért akkor?
Hát mert a többiek, -bár fogalmam sincs, hogy konkrétan ki, én Peterre és Lucara tippelek, akik mostanában feltűnően jóban vannak- csőbe húztak. Végülis sejthettem volna, hogy valamit forralnak, mert már előző este is látszott rajtuk, hogy ezt nem úszom meg ennyivel.
Szó se róla, tátva maradt a szájuk pénteken, amikor kinyitottam az étkező ajtaját. Csak lestek, látva a megterített asztalt, és az ott sorakozó tálakat. Hát még amikor megkóstolták a vacsorát… Mind csak bámult rám, egyedül Kris kuncogott, mert neki elmeséltem, hogy Anna mire hívta fel a figyelmemet előző este. Persze nem kellett sok idő, rájöttek a turpisságra, mármint, hogy nem én főztem, de azt hittem, hogy mivel a kaja osztályon felüli, eltekintenek ettől az apróságtól.
Hát szombat reggel kiderült, hogy nem.

Naná, hogy szabadnapos volt mindenki, mi ketten is. Később kiderült, hogy erről Bill tehet, mert a díszletekkel szórakoztak valamit egész nap. Szokás szerint korán ébredtünk Krisszel, már éppen sikerült volna meggyőznöm egy kis reggeli testmozgás szükségességéről, amikor az ajtónkon hangos dörömbölés hallatszott, majd szinte azonnal ki is vágódott.
- Reggelit akarunk, reggelit akarunk… - masírozott be a szobába Peter és Jay vezetésével az egész banda, és nem is voltak hajlandóak távozni, amíg meg nem ígértem, hogy egy perc és ott vagyok. Azt mondjuk nem értettem, miközben villámgyorsan rángattam magamra egy farmert, hogy miért nincs még az asztalon a kaja, mert az este megegyeztem a szakáccsal, hogy időben érkezik.
Az étkezőben szépen körbeülték az asztalt, kivételesen egyik se talált magának semmi sürgős elfoglaltságot, a telefonok se csörögtek, a tv-be se volt semmi sport, hogy azt nézték volna.
Legalább a srácok...  A lányokat úgyis meggyőztem volna a hátuk mögött, hogy segítsenek…

De nem, ott ültek, és legnagyobb megrökönyödésemre közölték, hogy a szakács ugyan járt itt, de ők elküldték, és különben is az esti dolog is csalás volt, úgyhogy most akkor tegyem a dolgomat. Egyedül. Krisen láttam, hogy segítene, de közrefogták, és nem engedték neki.
Hááát, én mindent megpróbáltam. Az első pillanatban az jutott eszembe, oké, egy kávét csak megtudok főzni egyedül is, a többit meg odapakolom és eszik ki amit talál.
De ez nem jött be, mert ők villásreggelit akartak. Belefogtam hát a rántottába.
Visszagondolva nem lett olyan rossz, igaz itt-ott volt benn egy kis tojáshéj. Larry, aki ezért még meg fog fizetni, persze kitalálta, hogy ő ham and eggset kér.
Nem mondom, hogy véletlen, hogy a sonka megégett egy kicsit.

Szerencsére miután teleették magukat villámgyorsan eltűntek, így legalább a romok eltakarításánál volt segítségem. Szinte egész nap a nappaliban mulattuk az időt kettesben, volt egy kis elmaradásom a szövegtanulással, Kris meg kapott pár forgatókönyvet Ritától, hogy nézze át őket. Már délután felé járt az idő, amikor úgy döntöttünk, hogy csobbanunk egyet a jakuzziban, persze rövidesen akadt társaságunk is.
Mivel Ash, Luca, Nikki, Lisa és Taylor moziba mentek, Jay meg elutazott a nővéréhez Pasadenaba, aznap nem volt nagy főzőcskézés, csak hozattunk az étteremből valamit, amit aztán Peterrel és a testőreinkkel együtt fogyasztottunk el.

Vasárnap, annak ellenére, hogy az minden normális munkahelyen szabadnapnak számít, mi naná, hogy forgattunk. A rendezőnk valószínűleg be akarta hozni a tegnapi kiesést, mert kegyetlenül hajtott bennünket egész nap. Este örültem, hogy bezuhanhattam az ágyba.
Ma reggel aztán megint kezdődött minden elölről, hajnali kelés, kétórás smink, és fárasztó beállítások. Igaz ebéd előtt már mindannyiunkon látszott, hogy közeledik a nap vége, lévén a csajok tényleg kibulizták, hogy Bill elengedjen bennünket előbb. És ez meg is történt két óra előtt.
Még éppen volt annyi időnk, hogy a szállodába átöltözzünk, mert Luca arról tájékoztatott mindenkit, hogy Annáék három fele érnek ide értünk.

- Rob, csörög a telefonod… - Kris hangját hallom, és csak most esik le, hogy elbambultam kicsit. A taxiban ülünk, éppen a reptérre tartunk Dean és Larry társaságában.
Mire sikerül előhalásznom a kocsik is leparkolnak, a többiek már a járda szélén állva várnak bennünket.
- Tessék – szólok bele.
- Ej, de morcos vagy Pattinson. – Tom ismerős hangja hallatszik a másik oldalon ami, annak ellenére, hogy felfedezem a minket fényképező fotóst, jókedvre derít.
- Te is az lennél Sturridge, ha minden lépésedet követné egy pióca – felelem neki félhangosan, és a kattogtató pasi arcáról azonnal tudom, hogy meghallotta a mondatom. – Mi a helyzet?
Általában kéthetente beszélünk, ez a múlt héten meg is volt, így biztos vagyok benne, hogy ennek a rendkívüli hívásnak oka van.
- Beszédem van a barátnőddel – közli, és a háttérből hangzavar hallatszik.
- Aztán mi? – kérdezem. – És hol vagy? Már megint buliztok? Nélkülem?
- Hát, ha csak akkor söröznénk, amikor téged ide esz a fene, akkor már régen kiszáradtunk volna – vág vissza azonnal. – Egyébként nálam vagyunk, a srácok azért jöttek át, hogy megcsodálhassák az ajándékomat.
- Miért? Nincs is születésnapod – felelem, mert annak megünneplése élénken él bennem még decemberből. – És mit akarsz Kristől?
- Nem, nem vele akarok beszélni, hanem a másikkal. Azzal a mindig rosszban sántikáló, zöldszemű boszorkával.
- Ja, hogy Annával – bólintok, és magamban jót nevetek a jellemzésen. – Miért?
- Beszédem van vele… - közli határozottan, én meg egyre kíváncsibb leszek.
- Nem tudom adni, nincs velem – kezdek bele, mire káromkodni kezd. – Phoebe néni nem örülne, ha hallaná milyen csúnyán beszélsz – ugratom, utalva az édesanyjára, aki sose szerette a trágár beszédet.
- Fogd be Rob. – Pár pillanatnyi szünet, aztán újra megszólal. – És mikor találkozol vele?
- Kivel? – kérdezem.
- Hát Annával.
- Cirka tíz perc múlva, ő már a gépen vár, mert megyünk New Yorkba.
- Jó, akkor visszahívlak tíz perc múlva – vágja rá.
- Tom, mi a franc van…
- Majd visszahívlak – erősködik továbbra is.
- Tom, ne szórakozz velem, mit akarsz Annától?
- Csak megköszönni neki… - a szavaira többszólamú nevetés harsan, ami egyáltalán nem tetszik. Meg úgy összességében ez az egész. Kíváncsi vagyok.
- De mit? – kérdezem, mire újabb nevetés.
- Legyen elég annyi, hogy ma futár járt nálam.
- És? – nem értem ez miért olyan nagy dolog.
- A Stafft-tól – és ezzel már le is teszi.

Mivel időközben elérjük az ellenőrzőpontokat előhalászom az útlevelem, és a barátom furcsa viselkedésén tűnődöm. 
Valami itt nincs rendben. De mi?
Követem a többieket, és próbálom felidézni az egész beszélgetést.
Anna, ajándék, titkolózás, Stafft.
De miért venne ajándékot a zöldszemű a haveromnak, amit futár visz hozzá? És a Stafft-tól. Mi a francot küldhetett neki?
És ebben a pillanatban leesik. Én meg kis hijján el, mert a felismeréstől azonnal leblokkolok, valaki meg szépen belém gyalogol hátulról.

Szereztél egy újabb rosszpontot Larry!

A Stafft London egyik legrégebbi autókereskedése, fiatalabb korunkban órákig tudtuk bámulni a kirakatba kiállított autócsodákat. És nem is akármit árulnak, nem bizony. Hanem Porschekat. És Tom éppen ezzel viccelődött, miután megtudta, hogy Annának mekkora vagyona van. Hogy vegyen neki nyugodtan egyet.
Nem igaz, hogy ez az eszement nőszemély megtette…
Amint meglátom azonnal felteszem neki a kérdést, mert egyszerűen el se akarom hinni. És ezzel bizony nem vagyok egyedül…

(Kellan szemszöge)
Hihetetlen, hogy ma már harmadszor ébredek mellette. Nem panaszkodok, elbírnám viselni az év minden napján. Mindketten lassan térünk magunkhoz, az arcomról nem tudom letörölni a mosolyt. Csak pár órát pihenhettünk, de meg kell mondanom ez a rövid idő is felejthetetlen élményt nyújtott. Na nem mintha az elalvás előtti szeretkezés minden pillanata nem hagyott volna maradandó nyomokat bennem. Már előre összeszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy ma este már egyedül bújok ágyba.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, felejtsd el Kellan, addig van még pár jó órád.  
- Szia – hallom meg közben a hangját. – Most ébren vagy, vagy még alszol?
Nem szólok egy szót se, válaszul hamarosan mocorogni kezd, és közelebb bújik hozzám.
- Kellan? Honey, ideje felkelnünk – súgja közvetlen a fülemnél, mire egy mozdulattal fölé gördülök, ő meg csilingelve felkacag. – Nagyon pajkos mostanában valaki…
- Pajkos? – nézek rá kérdőn. – Hát ez meg milyen szó, még ha valami mást mondtál volna…
- Micsodát? – emeli meg a szemöldökét. Én meg válaszul hozzáérintem az ágyékomat.
- Mi jut eszedbe erről?
- Anyám. Már megint?
- Mi az hogy már megint? – színlelek felháborodást. – Ha jól látom legalább három órája, hogy utoljára kaptam egy csókocskát.
- Csókocskát most is kaphatsz, - közli, majd a hátamra fordít. Egy pillanatra valóban összeérinti az ajkainkat, de utána, mint egy hal siklik ki a kezeim közül. – De csak akkor, ha elkapsz…
Nincs szükségem további biztatásra, főleg, hogy immáron meztelenül tűnik el fürdő ajtaja mögött. Sietve követem, mire odaérek már a zuhany alatt áll. Majd egy percig csak gyönyörködöm benne, abban, ahogy a víz folyik lefelé a testén. Lehet tovább is tenném, de az egyik ujjával csalogat, én pedig nem tudok ellenállni neki.
- Tudod, - mondja, miközben valami tusfürdőszerűséget ken szét rajtam, - itt tényleg figyelnünk kell a takarékosságra. Mármint a vízzel. Úgyhogy igyekeznünk kell.
- De… - méltatlankodok, mire csak megrázza a fejét. – Muszáj sietnünk, egyébként is ez a válaszfal szerintem rosszul viselné, ha nekidöntenél…
- És ha nem döntenélek neki? – próbálkozom.
- Azt meg te viselnéd rosszul – feleli. – Nehéz vagyok.
- Tudom, strucc – vágom rá kapásból, mire persze lefröcsköl, majd megint meglép előlem.

Törülközés közben is évődünk egymással, miközben sminkel, megjegyzem teljesen feleslegesen, mert mindenféle festék nélkül is gyönyörű, én felöltözök. Aztán nekiáll lehuzatolni, ketten eligazítjuk az ágytakarót, de amikor az ágyneművel elvonul az egyik hátsó helyiségbe azt már nem tudom szó nélkül hagyni.
- Ezt miért csináltad? – kérdem.
- Száz százalékra biztos vagyok benne, hogy legalább egy közülük bemegy oda – mutat a kabin felé, ahonnan éppen kijöttünk. - És ha bármi nyomát is látnák annak, hogy mit művelhettünk ott, azt tuti, hogy az orrunk alá dörgölnék.
Ebben igazat kell adnom neki, így mindketten alaposan körülnézünk, hogy hagytunk-e magunk után árulkodó jeleket.
Hála a drága Tarának ennivalóval bőven el vagyunk látva, bár egyikünk se éhes túlságosan, mert a reggeli elég bőséges volt. Csak ücsörgünk egymás mellett, a következő napokról beszélgetünk, majd mikor végre landolunk, türelmetlenül várjuk a barátainkat.

Akik jönnek, kis csoportban követve egymást, mondjuk annak nem örülök, hogy Larry is, bár gondolom Kris nem tehet nélküle egy lépést se. Mindketten felkelünk az üdvözlésükre, én közben azon töröm a fejemet, hogy vajon milyen lesz majd azt látni, hogy Anna nyomából nem tágít valaki. Ash amint felér megöleli a kedvesemet, én nyújtom a kezem Luca felé, de amikor meghallom Rob szavait a mozdulatom megáll félúton.

Mi a fészkes fenének vett Anna egy Porschét Tomnak? Másnak se, de neki meg pláne.

Értetlenkedve nézek rá, és cseppet se javít a hangulatomon, hogy ennek a bestiának, hallva a kérdést, fülig ér a szája.
- Ez most komoly? Vettél Sturridgenak egy kocsit? – kérdezem, mire azonnal felém fordul.
- Hááát… - látom, hogy már megint valami elterelésen töri a fejét, így nem tágítok.
- Igen vagy nem?
- Igazság szerint igen, de ha konkrétan megnézzük ezt a kérdést, akkor…

Istenem, mi a francot kezdjek ezzel a nővel?!


(Anna szemszöge)
Örülök a bandának, Rob kérdésétől meg egyszerűen fergeteges jókedvem kerekedik. Annyira kíváncsi vagyok, vajon mit szólt Tom az ajándékomhoz. Illetve, hogy pontos legyek az ajándékaimhoz. Az örömömhöz azonban azonnal egy kis üröm is társul, mert a kedvesem elég bosszúsan méreget, és nem hagyja, hogy befejezzem a mondandómat.
- Jaj, Cica, mit műveltél már megint? – vált át spanyolra.
- Én? Semmit – nézek rá kissé értetlenkedve.
- Nem arról volt szó, hogy leszoksz a drága ajándékokról?
- De hát ez nem volt drága, ez csak…
- Anna egy Porsche? Ne akard bebeszélni nekem, hogy ingyen adták.
- Nem, de Kellan ez…
- Figyelj, elhiszem, hogy csak a jó szándék vezérelt. Azt is, hogy ez neked nem nagy kiadás, de az ember nem vesz az ismerőseinek ilyesmit csak úgy. Azt hittem ezt már egyszer megbeszéltük.
- Kellan, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezután minden pénzügyi tranzakciómról beszámolok neked? – Kezdek kicsit besokallni azon, hogy nem hagyja, hogy megmagyarázzam neki a dolgot.
- Nem, de…
- Úr Isten, már megint kezdik. Ti soha nem hagyjátok abba a veszekedést? Ez ment egész hétvégén? – kiált fel bosszúsan Luca. – És nem lehetne, hogy úgy beszéljetek, hogy azt mi is értsük?
- NEM.
- NEM – vágjuk rá azonnal mindketten, de azért angolul folytatom. – Egyébként meg nem veszekszünk.
- Hanem?
- Nem egyezik a véleményünk. De ennek csupán az az oka, hogy Kellan nem rendelkezik azokkal az információkkal, amikkel én igen – vágom ki magam. – Ami pedig a hétvégénket illeti, vedd tudomásul, hogy egyszer se veszekedtünk.
- Biztos? – emeli meg a szemöldökét drága rokonom. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy egész hétvégén csend volt Baile Inez’sben? Hogy egyszer se tört ki belőled az ír-magyar temperamentum?
Szinte szuggerál a tekintetével, a többiek is csak vigyorognak, a kedvesem meg annak ellenére, hogy még mindig érdekesen méreget, felkuncog.
- Jó, egyszer – módosítok.
- Na ugye – vigyorog kárörvendően Luca, mire persze visszavágok.
- De akkor nem Kellannel veszekedtem…
- Na jó, akkor térjünk csak vissza az eredeti kérdéshez, - szól közbe Rob. – Most akkor komolyan vettél Tomnak egy Porschét?
- Mint már egyszer belekezdtem ez így egészen nem igaz – nézek rá. – Én nem vettem Tomnak EGY Porschét – nyomom meg a számnevet.
- Hát akkor?
- Igazság szerint hármat vettem neki… - befejezni sajnos már megint nem tudom a mondatom, mert ezúttal mind a kettő, a kedvesem és az ál-pasim is rám támad. Szinte levegővétel nélkül mondják a magukét. Két dologban megegyezik a véleményük, egyrészt, hogy ez nagy hülyeség volt részemről, másrészt, hogy Tomnak vissza kell adnia az ajándékaimat. Abban viszont nem értenek egyet, hogy kinek a hibájából jutottunk el idáig. Kellan szerint Tom tehet mindenről, mert ő viccelődöt hazafelé ezzel, vagyis az ötlet tőle származik. Rob viszont védi a barátját, mondván, hogy őt nem szabad komolyan venni.
    
Oké, talán ezt nem így kellett volna a tudomásukra hoznom.

Körbenézve látom, hogy a szavaim a mellettünk állókból is elég érdekes reakciókat váltottak ki. Míg előbbi kettő feje lassan felvesz egy céklára emlékeztető árnyalatot, a többiek nagyrészt tátott szájjal bámulnak rám. Egyedül Luca és Jay figyel elgondolkozva, és érdeklődéstől csillogó szemmel.
Nem is kell bennük csalódnom.
- És mond csak solo, milyet kapott? – vigyorog rám előbbi.
- 911-et. Természetesen vöröset.
Persze Kellan és Rob nem értékeli a válaszomat, én meg kezdem unni, hogy teljesen feleslegesen hergelik magukat.
- Ugyan már srácok, csak egy kis ajándékról van szó. Lehetne, hogy végre végig hallgattok…
De mint kiderül nem, mert annyira belelendültek a beszédbe, hogy fel se tűnik nekik, hogy közbeszóltam.
- Te Anna, és mégis mennyire kicsi ez az ajándék? – kérdezi halkan Jay.
Na végre valaki kezdi kapizsgálni…
- Hát az egyik kb. ekkora – mutatom a kért méretet az ujjaimmal, mire többen is nevetésben törnek ki. Miközben a két fiú tovább folytatja az értelmetlen vitát mi mindannyian helyet foglalunk és figyeljük őket, várva, hogy befejezzék végre. Csak lassan esik le nekik a dolog, majd hirtelen elhallgatnak és felénk fordulnak.
- Most mi van? – tör ki Rob.
Mi újra nevetni kezdünk, aminek nem állítom, hogy nagyon örülnek. Hol egymást, hol a bandát figyelik, majd egyszercsak megállapodik a tekintetük rajtam. Kísértetiesen egyszerre ráncolják össze a homlokukat, emelkedik meg a szemöldökük és szorítják össze a szájukat.
- Mit is kezdtél el az előbb? – szólal meg elsőként a kedvesem.
- Oh, csak nem kíváncsi vagy arra, amit mondani akartam? – kérdezem, mert eszem ágában sincs azonnal megadni neki a választ. – Nem tudom, elfelejtettem.
- Arról volt szó, hogy ez csak egy kis ajándék, - vág közbe Rob segítőkészen. – És hogy hármat vettél…
Én csak nézegetem a körmeimet, majd tüntetőleg a plafont kezdem stírölni.
- Anna… - morran fel Kellan, amivel pont ellentétes hatást ér el, mint szeretne, és az arckifejezésemből szerintem rögtön sejtheti, hogy ezzel nálam nem nyer csatát. Persze azonnal taktikát vált, egy mozdulattal talpra állít, leül a helyemre, majd mire észbe kapok már én is az ölében vagyok. – Nézd Cica, sajnálom.
- Micsodát? – kérdezem azonnal.
- Azt, hogy nem hallgattalak végig – simogatja meg az arcom, és ezzel sikeresen levesz a lábamról. – Szóval? Mit műveltél már megint?
Egyetlen hajszál választ el csupán attól, hogy megadjam magam, de a szemébe nézve azt látom, hogy tudja, mennyire a hatása alá kerültem. Úgyhogy csak azért se.
- Anna ne már – harsan fel mellettünk Rob bosszús hangja. Szinte várom, hogy mikor kezd el toporzékolni, komolyan olyan, mint egy hisztis kisgyerek. – Tudod mit, nem is érdekel, - vált aztán túlságosan is hirtelen, de látva a következő mozdulatát már értem miért adja fel ilyen gyorsan.

(Rob szemszöge)
És én nemrég még hiányoltam… meg unalmasnak éreztem nélküle a hétvégét…
Hát most visszasírom már azokat a boldog napokat.

Egyszerűen az őrületbe tud kergetni a makacsságával. Mint most is. Már legalább negyed órája feltettem egy egyszerű kérdést, de még mindig nem tudom a választ. Igaz, már csak másodpercek választanak el tőle, mert a zsebemben rezegni kezd a telefonom, majd mire előhalászom már a hangja is megszólal. Ahogy sejtettem Tom jelentkezik újra.
- Na, odaértél már hozzá? – vág a dolgok közelébe azonnal.
- Oda – felelem. – Most akkor elárulod végre mi ez az egész? Tényleg vett neked három Porschét?
A vonal másik oldalán hatalmas, több szólamú röhögésben tör ki a banda, amit nem értékelek.
- Tom…
- Jól van, na. Add neki a telefont – kéri, de ez az amit eszemben sincs megtenni. Akkor sose tudom meg miről is van szó.
- Nem – vágom rá kapásból. – Kihangosítalak… - Miközben valóban ezt teszem levágódok Anna mellé, de úgy tartom a készüléket, hogy biztos távolságban legyen a kezeitől. – Oké, na halljuk.
- Szia szépségem, - üdvözli először a boszorkát. – Elárulnád, mégis mivel érdemeltem ki, hogy így kibabrálj velem?
- Én? – hallatszik azonnal a mellettem ülő hangja. – De Tom, te akartál Porschét. És mivel kicsit megkéstem vele, gondoltam örülni fogsz, ha nem egyet kapsz.
Miközben a hangja megbántottan cseng az arcán látom, hogy majd megszakad a visszafojtott nevetéstől, úgyhogy egyre kíváncsibb vagyok.
- Ja, hármat az igaz, de a szemeddel van egy kis gond, igaz baby?
- Tényleg? Eddig nem vettem észre…
Oké, ebből elég. Tudni akarom mi folyik itt, de már nincs türelmem ehhez a viccelődéshez. Ezt közlöm is velük, mire többen is nevetésben törnek ki.
- Tehát nem árultad el nekik? – kérdezi a barátom.
- Én próbáltam – vágja rá a boszorka. – De nem hagyták.
- Na akkor majd én. Mondhatom?
- Hát persze, - adja meg neki az engedélyt.
- Szóval, az úgy kezdődött, hogy reggel csengetésre ébredtem… nem állítom, hogy örültem neki, mert még alhattam volna legalább egy órát, úgyhogy kicsit mérgesen indultam el lefelé. Viszont az ajtó előtt nem állt senki. Már majdnem becsuktam amikor felfedeztem a dobozt a lábtörlőn. Kicsit megráztam, nem ketyegett, gondoltam akkor nem bomba, úgyhogy kibontottam. Egy matchbox volt benne. Egy pici piros Porsche. Mondanom se kell, rögtön tudtam ki küldhette.

Oldalra sandítok, látom, hogy Anna teli szájjal vigyorog, én meg kicsit idiótának érzem magam, hogy ekkora ügyet csináltam egy játékautóból. De van valami amiből arra következtetek, hogy ezzel még nincs vége, főleg, hogy ő maga mondta, hogy hármat vett neki.

- Mivel tegnap kicsit hosszú volt a nap, rohadt álmos voltam, úgyhogy csináltam magamnak egy kávét, amikor megint csengettek. Mire az ajtóhoz értem megint nem volt ott senki, de egy újabb, kissé nagyobb doboz igen. Gyanúsnak találtam, hogy ugyanolyan csomagolópapírba csomagolták, úgyhogy bevittem. És mit találtam benne?
Szinte látom magam előtt a barátom arcát, már éppen rászólnék, hogy folytassa már, de valaki megelőz.
- Na mit?
- Egy újabb Porschét. Ugyanolyat, mint az előző, csak kicsit nagyobb.
- Hé, az egy méretarányos eredeti modell – tör ki Anna. – Megjegyzem azt volt a legnehezebb beszerezni mind közül.
- Kösz szépségem.
- És a harmadik? – kérdezi ezúttal Kellan, és legnagyobb meglepetésemre már egyáltalán nem tűnik bosszúsnak. Vajon ez azért van, mert a zöldszemű az ölében ül, vagy ő már tud valamit?
- Tényleg Tom – szólok közbe én is. – Mond a lényeget. És a harmadik?
- Jól van már nyugi – gondolom közben meghúzta a sörét, a hangjából legalábbis ezt szűröm le. – Szóval, miközben én a konyhaasztalra kiállított két darabból álló kollekciómban gyönyörködtem megint megszólalt a csengő. Rohantam kifelé, mert reméltem, hogy végre elkapom azt, aki dobozokat pakol az ajtóm felé, de kár volt, mert majdnem fellöktem a pasit. Srácok még életemben nem lepődtem meg ennyire. Ott állt egy majd kétméteres, minimum másfél mázsás faszi, és olyan arcot vágott, mint akinek nagyon fáj valamilye. Nem igazán értettem, de amikor az orrom alá tolt egy egészen apró kis dobozt, ami megint csak ugyanabba a papírba volt csomagolva, mint az előző kettő már sejtettem, hogy a többit is ő hozhatta. A kezembe nyomta, én meg ott azonnal felbontottam. Oké, bevallom olyan apró volt, fogalmam se volt mit lehet benne elrejteni.
- És? Mi volt benne.
- Egy slusszkulcs. És nem elég, hogy egy valódi, igazi slusszkulcs, de a kulcstartóján ott díszelgett a Stafft logója. Majdnem szívrohamot kaptam.

Értem mire gondol a barátom, mert én is közel járok ehhez az érzéshez, sőt gyanítom Kellan is az arcát elnézve. Tehát mégis megtette. Vett neki egy autót. És hallva Tom hangját fogalmam nincs, hogy fogom rávenni, hogy adja vissza neki.
- Aztán – folytatja, ha lehet még az eddigieknél is izgatottabban, - próbáltam félrelökni a pasit, de könnyebb volt megkerülni és az utcára rohantam. És ott volt. Egy fekete ponyvával letakart valami, a tetején hatalmas piros masnival. Életem legjobb fél perce volt.
- Fél perce? – kíváncsiskodik valaki.
- Ja, addig tartott leszednem a csomagolást.
- Látnotok kellett volna – hallom meg Marcus hangját. – Éppen Tomhoz indultam, kb. tíz méterre járhattam, amikor látom, hogy egy szál alsógatyába mezítláb rohan ki, és mint akinek elment az esze tépkedi a papírt egy hatalmas valamiről. Mögötte egy benga állat majd megszakad a röhögéstől. Míg élek nem felejtem el.
A másik oldalról tompa puffanás hallatszik, gondolom valami röpült. Kisebb dulakodás, és persze artikulálatlan hangok hallatszanak, de ideát néma csend honol. Anna még mindig vigyorog, de ezzel egyedül van, mert mindenki megdöbbenve néz rá. Hát még amikor megszólal.
- És? Kipróbáltad?
Ha lehet erre még az eddigieknél is nagyobb röhögés, majd újra Marcus hangja csendül fel.
- Ki bizony. El tudod képzelni? Alig bírta belepréselni magát, de valahogy összehozta. Aztán tett pár kört, a fél utca őt bámulta. Ja, felvettem videóra…
- Micsoda? – ez újdonság lehet, mert Tom követeli a felvételt, de mint kiderül feleslegesen.
- És nem csak én. A srác is, szerintem már fent van a youtubeon.
- Atya ég… Anna ezért még megfizetsz…
- Én? Miért? Én csak teljesítettem a kérésedet…
- Ja, de hogyan…
- Oké, most már semmit se értek. – Kellan felpattan, és talpra állítja a barátnőjét is. – A matchbox oké, a modellautó is. De a harmadik nagyon nem. És egyébként is miért olyan nagy szám, hogy Sturridge kipróbálta?
Látom rajta, hogy nincs túl jó kedvében, én se igazán, Anna viszont csak mosolyog, ahelyett, hogy válaszolna. Aztán nagysokára végre megkapjuk a választ, igaz a telefon másik végéről.

(Kellan szemszöge)
Komolyan kezdek félni tőle. Nem fizikailag, hanem attól, hogy éppen mi járhat abban a furmányos zseni fejében. Ez a nő valami elképesztő…

Bevallom, amikor kiderült, hogy csak játékautókkal lepte meg az angolt elszégyelltem magam, hogy ilyen nagy ügyet csináltam a semmiből. Na ez az érzés nem tartott sokáig, most már újra dühös vagyok. Nem tetszik, hogy ennyire lazán fogják fel az egészet, és főleg, hogy Anna csöppet se tűnik bűntudatosnak, holott nemrég átvert. És miért olyan nagy szám, hogy Tom beleült egy ilyen autóba? Ha jól tudom a családja elég jól áll anyagilag, mintha egy alkalommal amikor Londonba voltunk egy BMW-vel közlekedett volna.
- Azért Kellan – szólal meg odaát ha jól sejtem Marcus – mert az az autó amibe ez az idióta belepréselte magát úgy egy méter hosszú. A lábai egész idő alatta a nyakánál voltak, nem is beszélve arról, hogy az óvodába induló gyerekek gyorsabban sétáltak, mint ahogy ő haladt.
- Hogy micsoda?
- Ez a bestia egy elektromos kisautót vett nekem…
- Héé, - méltatlankodik a kedvesem, miközben a szemét le nem veszi rólam. – Porsche? Porsche. 911? 911. Piros? Piros. Megy? Megy. Nem értem mit reklamálsz…
Csak lassan fogom fel a lényeget, és velem együtt a többiek is. Egy Elektromos Kisautó. Gyerekjáték. Nem igazi.
Aztán elképzelem Sturridget, és innentől fogva végem van. És a többieknek is. Percekig nem bírok magamhoz térni, közben ő már megszerezve Rob telefonját magánbeszélgetést folytat, majd hamarosan lerakja. Nem szól egy szót se, de tudom, hogy mit szeretne. Egy bocsánatkérést, és ezzel bizony tartozom is neki.
- Sajnálom – lépek hozzá és ölelem magamhoz.
- Igen?
- Igen.
- Mit is?
- Azt, hogy nem hagytam, hogy elmagyarázd, hogy beléd fojtottam a szót, és nem hittem neked.
- Oké.
- Oké? – el se akarom hinni, hogy ilyen könnyen megúszom.
- Most az egyszer megbocsátok. – Aztán viszont megint megjelenik a párszor már látott kópé kifejezés az arcán. – Akarod látni?
Naná, hogy akarom, sőt nem csak én. Előhalássza a laptopját és pár klattyintás múlva megjelenik a képernyőn egy valóban Porschének látszó kis játékautó. Miután felhívja a figyelmünket a méreteire újra nevetésben törünk ki.

Ez a jókedv az egész úton kitart, a srácok mesélnek a hétvégéről, Rob bénázásáról a reggelivel, meg is jegyzem, hogy nekem egy olyan estét és reggelt kéne bevállalnom amikor Anna is Baton Rougeban lesz. Hamarosan kiderül, hogy ez sikerül is, mert a holnapi napot Taylor és Nikki vállalja, a szerdát pedig Jay és Lisa.
- Oké, akkor a csütörtök az enyém. Segítesz? – kérdezem azonnal, mire bólint.
- Igen, de csak a vacsorával, tudod, hogy pénteken Houstonba kell mennem.
- Miért? – kíváncsiskodik azonnal Rob.
- Mert vége a hónapnak, és ideje, hogy foglalkozzam a kötelezettségeimmel. Úgyhogy ezután kicsit ritkábban leszek veletek.
Ez mindanyiunkat letör kicsit, de gyorsan eltereli a figyelmünket, és az Európai utazásról kezd el beszélni.
Mind várjuk már, jó lesz egy kis pihenőt tartani a fárasztó munkanapok között. Amikor a hangszóróból felcsendül Patrick hangja el se akarom hinni, hogy máris megérkeztünk. A landolás mondjuk elég érdekesre sikerül, és ezt nem csak abból sejtem, hogy kis hijján eltöri a kezemet, úgy szorítja.
- Oké, a harmadik jelölt kizárva – nyög fel hangosan, ahogy a gép immáron leáll. – Nem is tudom, szerinted az elsőt, vagy a másodikat válasszam? – kérdezi.
Már az elégedettséggel tölt el, hogy egyáltalán kíváncsi a véleményemre, nem akarom befolyásolni, de amikor meghallja mit felelek, egyetértően bólint. Rövid párbeszédünk persze nem kerüli el a többiek figyelmét, főleg, hogy megérkezik Patrick is, és Anna választása iránt érdeklődik.
- Mi – már megint többes szám, és ez megmelengeti a szívemet – úgy gondoljuk, hogy a második jelölt megfelel. Ön mit gondol?
- Igen, egyetértek. Mr’McGee is elégedett lesz, eredetileg is arra a fiatalemberre esett a választása. Akkor közlöm a többiekkel az eredményt, őt meg beküldöm, hogy aláírják a szerződést. Addig is itt hagyom az életrajzát és a pályázatát.
Miközben én pár szóval felvázolom az új repülő, a pilóta és a testőr szükségességét Anna életében, ő a kezében lévő mappát tanulmányozza.
A közeledő lépteket hallva azonnal az érkező felé fordulok, kíváncsi vagyok milyen ember az, aki ezután követni fogja a kedvesem nyomát.

Hát sok mindenre számítottam, de arra aki belép álmomban sem.