61. Piszkos játékok…

(Anna szemszöge)

Olyan sértődötten néz rám, mint talán még soha. A szája penge vékonynak tűnik, annyira összeszorítja az ajkait. A szemeiből eltűnt minden kedvesség. Minden pólusából az sugárzik, hogy valóban megbántottam. Érteni ugyan nem értem miért olyan nagy baj az, hogy viccelődtem a haján, de látva a reakcióját inkább nem feszegetem a témát, hanem helyette bevetek mindent, hogy mielőbb kiengeszteljem. 

- Kellan ne haragudj, én csak… - mentegetőzöm, de félbeszakít.

- Méghogy birka – morog magában továbbra is félhangosan, és hátat fordít nekem.

Oké Anna szedd össze magad, mert ez így nem maradhat…

Megkerülöm, a mellkasához bújok, a karjaimmal átkulcsolom a nyakát, és bocsánatkérően nézek rá.

- Kérlek Honey, ne haragudj. Mindig túl sokat jár a szám, én…

- Birka, aha – mondja, és ebben a pillanatban kiesik a szerepéről, a szemei huncutul villannak. A baj csak az, hogy mire észbe kapok már a vállán találom magam.

- Mit művelsz? – kérdezem azonnal, ő meg válaszul nagyot csap a fenekemre.

- Elégtételt veszek. Micsoda dolog ez? Nemrég perverz disznónak neveztél, most meg egyszerűen lebirkáztál. Követelem, hogy engesztelj ki. Most azonnal.

Kivételesen, annak ellenére, hogy már megint átvert nagyot nevetek.

- Oké, oké, csak tegyél le szépen – egyezkedek, de persze nem hagyja magát.

- Nem ettem meszet – méltatlankodik. – Aztán majd megint eltűnsz a szemem elől és kereshetlek órákig.

- Nem fogok – felelem. – Ígérem…

Egy kicsit még hezitál, de aztán talpra állít, majd kérdőn néz rám.

- Nos?

- Mit nos? – kérdezek vissza.

- Hogy akarsz nekiállni?

- Minek?

- Hát a kiengesztelésemnek. Ha gondolod elárulom, hogy én mire gondoltam – már megint emelgeti a szemöldökét, miközben a fejével jelzi, hogy az ő verziójában nagy szerepe van az emeletnek. Meg gondolom a hálószobának.

- Először is kezdjük egy jó vacsorával – mosolyodok el, ő meg összeráncolja a homlokát. A szemei villámgyorsan cikáznak a konyha, a hálószobánk és köztem. Végül megadóan sóhajt, majd bólint.

- Oké. Még jó, hogy pizzát kértem és nem kínait…

- Miért? – kérdezem.

- Mert amikor legutóbb azt ettünk, az majd egy óráig tartott – vágja rá azonnal.

- Ej, de türelmetlen valaki – ugratom, de nem várom meg a válaszát, helyette tányérokért indulok. De feleslegesen, mert mire megfordulok Kellan már a pult elé állított egyik bárszéken ül, előtte a nyitott dobozok, és éppen nagyot harap egy szeletből.

Oké, végülis én nem ragaszkodom a mosogatáshoz…

Csak két üdítőt halászok elő a hűtőből és én is hozzálátok.

- Ez valami Isteni – szólalok meg a második falat után, mert idejére se emlékszem mikor ettem ennyire jó pizzát. A tészta ropogós, a sonka ízletes, és a rengeteg sajt szinte szétomlik a számban.

- Ugye – hallom a kedvesem mormogását, éppen a második szeletért nyúl, annak ellenére, hogy a szája még tele van. - A Santiano’s-ban készítik Santa Monica legjobb pizzáját.

Ezzel, annak ellenére, hogy még soha nem jártam ott egyet kell értenem. A következő percekben némán falatozunk, mindketten csak az ízekre figyelünk. Még a felénél se járok, amikor úgy érzem ennyi, egy falattal se fér belém több. Elégedetten dőlök hátra, és innentől csak figyelem, ahogy Kellan szinte rágás nélkül tüntet el újabb, és újabb darabokat a szájában.

Vajon ennyire éhes volt, vagy a beígért engesztelés miatt teszi?

Szó se róla, ez utóbbi iránt én is egyre nagyobb kényszert érzek, mert nem visel mást, csak egy boxert. És az nem sok mindent bíz a képzeletemre.

Szép lassan végigfuttatom a tekintetem az egész testén, figyelem az izmai játékát, hosszan elidőzök a hasán, ami újra és újra lenyűgöz. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Hirtelen látom, hogy megváltozik a testtartása, így felemelem a fejem, a tekintetünk azonnal összekapcsolódik. Valószínűleg sejti min járhat az eszem, mert lassan kifújja a levegőt, aztán a következő két szeletet egymásra fordítja, mint egy szendvicset, és úgy harap bele.

- Ejnye de sürgős – ugratom. – Sietsz valahova…

- De még mennyire – válaszol két falat között. – A desszertet akarom…

A hangja egyszerűen elbűvöl, rekedtesen cseng, és tovább szítja a vágyaimat. A szemét egy pillanatra se veszi le rólam, szinte levetkőztet a pillantása, így mikor befejezi az evést, úgy érzem itt az ideje teljesítenem az ígéretemet.

(Kellan szemszöge)

Csak miután elviharzik esik le, hogy Annán alig van ruha. Jó, kettesben bőven elég a póló és az apró bugyi, de hogy más előtt is csak ennyit viseljen… Sietve kapok fel egy nadrágot a bőröndről és követem. Már a lépcső tetejénél járok, látom, ahogy a srác vágyakozó pillantásokat vet rá, de mivel neki ez szokás szerint ez fel se tűnik megnyugszom, és miután becsukja utána az ajtót visszaviszem a feleslegessé vált ruhadarabot. Igyekszem ugyanúgy összehajtani, ahogy előzőleg volt, ezzel el is szórakozom kicsit, de csak miután sikerül indulok el újra lefelé.

Valamivel nagyon el van foglalva, még azt se hallja meg, hogy a háta mögé érek. Látván mi van a kezében megszólalok, ő meg a meglepetéstől lehuppan a földre. Sietve segítem fel, annyira könnyű annak ellenére, hogy szerencsére nem tagad meg semmit magától az étkezések alkalmával, és nem csak csipeget, hanem eszik rendesen.

Persze ahelyett, hogy megköszönné a segítséget gonoszkodni kezd velem. Imádom, amikor megjelenik rajta ez a kópés grimasz, az egész arca nevet, a szemei csillognak, az ajkai automatikusan felfelé görbülnek. De azért mégse hagyhatom, hogy rajtam szórakozzon… Főleg, hogy vele ellentétben én meglátom a pénztárcámból kilógó kép egyik csücskét, ami szerencsére az ő figyelmét nem kelti fel.

Nem mintha szégyellném, hogy ott van, de mégis valahogy zavarba jövök a gondolattól, hogy esetleg megtudhatja. Úgyhogy elterelésképpen duzzogni kezdek.

Bevallom őszintén, magam is meglepődök, hogy elhiszi.  Szokás szerint nem bírom sokáig, főleg, hogy úgy bújik hozzám, mint egy kiscica, képtelen vagyok ellenállni neki. A közelsége kitöröl minden egyéb gondolatot a fejemből, csak az iránta érzett vágy tölti ki az agyam minden egyes zugát.

De várnom kell.

Jó a vacsora is fontos, bevallom én is éhes vagyok, így először a konyhát rohamozzuk meg. A pizza isteni, élvezettel falom az ismerős ízeket, örülök, hogy neki is ízlik. De mégis elég egy ártatlan kis pillantás, és máris jóllakottnak érzem magam.

Csak bámulom, ahogy mintha csak véletlen lenne a pólója egyre feljebb csúszik miközben a papírszalvétáért nyújtózkodik. Nagyot nyelek, ő meg úgy tesz, mintha nem venné észre. De nem tud becsapni, mert a szája szegletében egy elégedett mosoly bujkál.

- Végeztél? – kérdezi, mire csak bólintok. Én is próbálnám megtörölni a kezem, de nem hagyja. Illetve csak a szalvéta ellen tiltakozik. És hamarosan hálát adok az égnek, hogy nem értem el elsőre, mert az a módszer, amit ő választ sokkal jobban tetszik. – Segítek…

Szinte duruzsolja ezt az egyetlen szót, én meg zavarodottan nézek rá, mert a tekintetéből sugárzó vágy hatására azt se tudom miről beszél. De hamar leesik, elég csak megéreznem a puha ajkait. Egyesével a szájába veszi valamennyi ujjamat, és miközben a nyelve édes táncot jár körülöttük, eltünteti róluk a pizza utolsó apró kis nyomait is.

- Hmm, a tiéd is finom lehetett – feleli miután végzett. – Akkor, most mihez lenne kedved?

Képtelen vagyok megszólalni, csak megragadom a kezét és arra a testrészemre szorítom, ahova pillanatnyilag az összes vérem tódul.

- Teli hassal? – néz rám kérdőn, de látom, hogy őt se hagyta hidegen az amit érez. – Nem túl egészséges. – Aztán kecsesen leugrik a székről, közben a szavait meghazudtolva a tenyere a combomra támaszkodik egy pillanatra, majd mielőtt felemelné onnan megint végigsimít rajtam. – De te tudod… – mondja végül, és megragadja a kezemet. Összefűzi az ujjainkat, és úgy hív magával.

Nem kell erősködnie, bár fogalmam nincs miben sántikál, követném a pokolba is. De mivel az irányt határozottan a hálószobánk felé veszi, azt hiszem a mennyországba kerülök inkább.

(Anna szemszöge)

Esküszöm kezdek nimfomán lenni…

Képtelen vagyok betelni vele, és ez amennyire tapasztalhattam kölcsönös. Éppen az emeletre tartunk, kézen fogva vezetem a lépcső irányába. Na nem mintha erősködnöm kellett volna, hogy kövessen.

Lehet, hogy a férfiaknál ez természetes? Hogy folyton készen állnak?

De eddig még sose tapasztaltam, hogy valaki a nap bármely szakában, bárhol, egy pillanat alatt… tény és való Kellannek nincsenek gondjai a potenciájával. Na, nem mintha bánnám…

- Min gondolkozol már megint? – simul a hátamhoz teljes testével, és az ujjai már kúsznak is be a pólóm alá. Megérezve az ismerős érintést és a fenekemnek feszülő ágyékát, kiszakad belőlem egy sóhaj, amit ő elégedett kuncogással nyugtáz.

És ez felébreszti bennem a kisördögöt. Jó, elárultam magam, mármint, hogy elég egy hang, egy pillantás vagy egy érintés és máris a lábai elé omlok, úgyhogy itt az ideje, hogy megtapasztalja, milyen is, amikor én irányítok. Mivel úgyis a nyakam csókolgatásával van elfoglalva, fel se tűnik neki, hogy mikor elhaladunk a kanapé mellett, az oda dobott kabátomból kirántok valamit. Végtelenül hosszúnak tűnik a tizenöt lépcsőfok, amit megtenni vagyunk kénytelenek, amíg az emeletre érünk. Igaz, ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy szinte lépésekként megállunk.

- Hmm – harap játékosan a fülembe, mire ha lehet, még jobban hozzá simulok. Azonnal csókba forrunk össze, még érzem rajta a pepperoni csípősségét, ami keveredik a cola pezsgésével. Bátran végighúzom a nyelvem az alsó ajkán.

Kis játékunkat aztán ő unja meg, a karjaiba kap, és csak az ágy előtt tesz le a földre. Ez nekem is éppen megfelel, úgy helyezkedem, hogy ő legyen háttal neki, majd egy határozott mozdulattal ellököm. Rutinosan, a kezeit hátrakapva megtámaszkodik, elvigyorodik, én meg nyomok egy puszit a hasára.

- Csússz feljebb – kérem, ő meg egy szó nélkül engedelmeskedik. – Akkor most játszunk kicsit – búgom a fülébe, miközben a két térdemre támaszkodva elhelyezkedem fölötte.

- Mit? – kérdezi gyanakodva, de egy csókkal elterelem a figyelmét. Szó se róla, engem se hagy hidegen az, ahogy a nyelve az enyémmel játszik, percekig élvezem a tüzes táncot, mire leesik, hogy mit is akartam. Először az ágy támlájához erősítem a hurkot, majd lassan, mintha csak simogatnám, mindkét kezét a feje fölé emelem. Miközben a csókolózást még véletlenül se szakítom meg egy pillanatra se, a hurokot szorosra húzom a csuklója körül, és az ágy végéhez kötözöm.

Tisztába vagyok vele, hogy ha nagyon akarná ki tudná szabadítani magát, de mikor rájön mit tettem csak megvillan a tekintete, és nem tiltakozik.

- Szóval, akkor mit játszunk? – kérdezi.

- A foglyom vagy – közlöm vele, és lassan végigsimítok a mellkasán. Érzem az ujjaim alatt megremegő izmokat, és ez nagyon tetszik.

- Nem arról volt szó, hogy kiengesztelsz? – vág vissza, és ez bizony elgondolkoztat.

Tényleg. És ugye, ígéret szép szó…

- Oké. – Bólintok, és igyekszem nagyon-nagyon szende pillantással nézni rá. – De tudod, fogalmam nincs, hogy azt hogyan kell csinálni. Talán segíthetnél…

Megint gyanakodva méreget, és nem is kell sokat várnom a kérdésre.

- De mégis hogyan? Kikötöztél.

A válasz már megfogalmazódott a fejemben, így kapásból ki is mondom.

- Hallottál már a verbális kommunikációról?

Azonnal összeráncolj a homlokát, méreget egy darabig, majd rákérdez.

- Úgy érted, hogy… – tart egy kis szünetet – mondjam, hogy mit csinálj?  

Csak bólogatok, mire a rá olyan nagyon jellemző pajzán mosoly megjelenik az arcán.

- Tudod Honey, igazán ki akarlak engesztelni, hogy biztosan megbocsáss. – Hajolok a füléhez, anélkül, hogy hozzáérnék. – De nem szeretném, ha valamit rosszul csinálnék, úgyhogy el kell árulnod mit szeretnél.

(Kellan szemszöge)    

Micsoda imádnivaló gonosz kis bestia…

Bevallom őszintén annyira elvette az eszemet a simogatásaival, hogy fogalmam nincs mikor és hogyan estem csapdába. Méghozzá nem is akármilyenbe, mert bár megpróbáltam, de nem sikerült kiszabadítanom a kezemet. Aztán hallva amit mond, mármint, hogy én irányítsam rájöttem, hogy jobb, ha nem is próbálkozom, mert könnyen előnyt kovácsolhatok a szavaiból.  

És fogok is…

Megbánod még ezt Cica, és én élvezni fogom minden percét… sőt, teszek róla, hogy te is.

- Jó – bólintok rá a dologra beleegyezően, mire várakozásteljesen néz rám. – Akkor először csókolj meg.

Késlekedés nélkül tesz eleget a kérésemnek, az ajkai azonnal az enyémre tapadnak, a nyelve a számba kúszik, és játszadozni kezd az enyémmel. Élvezem minden mozdulatát, de egy idő után ez már kevés lesz.

- Érj hozzám – suttogom a szájába, és alig mondom ki, máris két tenyér simul az arcomra. Az ujjai bejárják a homlokomat, végigsimítanak a szemöldökömön, majd a füleimnél cirógatnak.

- Lejjebb – nyögök fel, mert az ajkaink továbbra is alig szakadnak el egymástól, és máris bizseregni kezd a mellkasom, ahol éppen hozzám ért. Tágra nyílt szemmel figyelem, az ő szemei is az enyémbe mélyednek, csak bámulom a bársonyzöld tekintetet, ami most is elvarázsol. Miközben az ujjai a köldökömnél kalandoznak a sarkaira ül, én pedig hangosan felnyögök, mert éppen az ágyékom felett helyezkedik el. Nem ér ugyan hozzám, de tudva, hogy két vékony kis ruhadarab áll csak közénk…

- Vedd le – intek a fejemmel, és attól, ahogy lassan megszabadul a pólótól a testem összerándul. Megint próbálom kiszabadítani magam a kényszerű béklyómból, de az nem enged. Éppen arra készülök, hogy megkérjem engedjen el, mert muszáj hozzáérnem, de látva az arcán átsuhanó elégedettséget, mégse teszem.

- Most simogasd magad.– A szemei azonnal hatalmasra tágulnak, hitetlenkedve néz rám, úgyhogy tovább folytatom. – Húzd végig a kezed a nyakadon…

Tétovázva felemeli az ujjait, tartok attól, hogy ellenkezni fog, de végül mégis eleget tesz a kérésemnek. Úgyhogy folytatom.

- Jó, most érintsd meg a melleidet – figyelem, ahogy nagyot nyel, majd hihetetlenül lassan körbefogja azokat a csodás halmokat. Én is mindennél jobban vágyom erre, szeretném a kezembe venni mindkettőt, az ajkaimmal kényeztetni a felém meredő bimbókat, érezni a bőrének bársonyosságát, az izmok játékát az ujjaim alatt. De nem tudom.

Anna viszont kezd belejönni a dologba, lassan levetkőzi a félénkségét, és miközben az egyik tenyere a saját mellére simul a másikkal az enyémet cirógatja. Már nem vár irányításra, előre hajolva megérzem, ahogy apró csókokkal borítja el a testemet, egyre lejjebb csúszik, az ajkai mindenhol ott vannak, vagy ha nem, hát az ujjai biztosan. Egészen addig bírom, amíg az alsónadrágon keresztül végig nem húzza rajtam a nyelvét, az már olyan földöntúli kínokat okoz, hogy félő nem bírom sokáig.

- Elég – szólalok meg, mire felemeli a fejét és mélyen, várakozásteljesen a szemembe néz. – Vesd le – intek a fejével a bugyija felé, válaszul feláll, majd egy szempillantás alatt megszabadul a zavaró fehérneműtől. Aztán várva a következő utasítást kérdőn emeli meg a szemöldökét. Egy kicsit gyönyörködök a tökéletes idomaiban, de nem bírom sokáig, hogy ilyen messze van tőlem.

- Az enyémet is… - adom meg a választ, amire vár.

Kicsit megemelem a csípőmet, hogy könnyebben boldoguljon, és egy hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, amikor végre kiszabadít a már régóta túlságosan is szűk börtönömből.

Ezúttal nem kell semmit se mondanom, sejti mit szeretnék, először az ujjai simítanak végig rajtam, majd megérezve a nyelvét is szinte eufórikus állapotba kerülök. Azt hiszem ezt már nem lehet tovább fokozni, de tévedek. Szinte milliméterről milliméterre haladva végtelenül lassan tüntet el az ajkai között, én pedig tudom, hogy már nincs sok hátra. Próbálok megszólalni, de először csak egy hörgésszerű hang hagyja el a számat, a hangszálaim galádul cserbenhagynak. Vagy lehet, csak az agyam kapcsol ki, mert már képtelen arra, hogy közvetítse feléjük a parancsokat.

- Anna, kérlek… - nyöszörgök férfihez nem méltóan, és örülök, hogy közel s távol nincs senki aki esetleg tanúja lehetne annak, hogy még beszélni se vagyok képes. Kérdőn néz rám, majd mintha csak kitalálná a gondolatom, feljebb csúszik, és magába fogad. A kezével készül segíteni, de a testünk már annyira ismeri egymást, hogy erre semmi szükség. Most ő az akiből kitör egy elégedett sóhaj, majd mégegy, amikor lassan megmozdul.

- Várj – állítom meg, mert ha így folytatja, akkor nekem már csak másodpercek kellenek és végem. És azt nem szeretném. – Engedj el… - kérem, de csak megrázza a fejét.

Ha nem, hát nem, te akartad Baby.

- Kérem a kezedet, ide a számhoz.

Azonnal végigsimít az ajkaimon, én meg akárcsak ő nemrégen a konyhában a számba veszem az ujjait. Egyiket a másik után. Lassú mozdulattal szopogatom őket, majd mikor már elég nedvesnek érzem, kiengedem a számból.

- Gyerünk – mondom, és mindketten tudjuk mit akarok. – Csináld… szeretném nézni…

Amint meglátom a szemébe költöző félelmet kétségeim támadnak, de mire szólnék, hogy jó, ha nem akarod nem muszáj, már el is tűnik belőle minden kételkedés.

A tenyere, anélkül, hogy az ujjai a bőréhez érnének lassan lefelé siklanak, majd elérik azt a pontot, ahol a testünk összekapcsolódik. Megemelem a fejemet, és figyelem, ahogy magához ér, tétovázva, majd egyre bátrabban. Felizgat a látvány, ami csak tovább fokozódik, amikor megemelkedik, majd újra visszaereszkedik rám. Az ujjai még mindig ugyanott kalandoznak, de egyre gyorsabb ritmusban, megbűvölve figyelem a mozgását, miközben érzem, hogy közeledik a vég. Az arca szinte átszellemül, zihálva veszi a levegőt, én is alig bírok magammal, érzem a belsejét átjáró apró remegést, és megadom magam. Az utolsó pillanatokban vele megegyező ritmusban emelem meg a csípőm, hogy minél mélyebben érezzem, és egy utolsó utáni lökés után, mindkettőnket egyszerre önt el a gyönyör. 

(Anna szemszöge)

Soha az életben nem hittem volna eddig a pillanatig, hogy én bárki előtt is ilyesmit fogok művelni. Azt, hogy fölül rá még élvezni is fogom, meg pláne nem.

Csak Kellan képes arra, hogy annyira elvegye az eszemet, hogy engedelmeskedjek minden kérésének.

Oké, nem vagyok prűd, és mivel előtte jó másfél évig nem voltam senkivel előfordult, hogy megtettem már, de annak senki se volt a tanúja.

Hihetetlen, hogy a kezdeti zavaromat hamarosan felváltotta a bizsergés, ami száz százalékosan annak köszönhető, ahogy rám nézett. A tekintete arra ösztönzött, hogy ne szégyelljem, hogy kívánatosnak érezzem magam, és felszabadultnak.

És most itt pihegek a mellkasán, egy fél centiméterrel se eltávolodva tőle, és hallgatom a szabálytalan szívvevését, ami akár az enyém is lehetne. 

- Oldozz ki Cica – hallom a hangját, én meg csak most jövök rá, hogy még mindig ki van kötözve.

És ez elég kényelmetlen lehet neki.   

Sietve teszek eleget a kérésének, ahogy kiszabadul azonnal átölel, és az ujjai a hátamat cirógatják. Hosszú időn át egyikünk se szólal meg, csak élvezzük, hogy itt fekszünk kettesben. Végül én vagyok az aki legördül róla, ránézve látom is, hogy nem nagyon örül neki, így megmagyarázom a dolgot. De ő persze azonnal ellentmond nekem.  

- Anna, hányszor mondjam még el, hogy kábé annyira nehéz a súlyod, mint egy madárnak.

- Kellan a strucc is egyfajta madár – vágok vissza azonnal, mire felnevet.

- Muszáj, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó? – kérdezi, de még mielőtt megszólalhatnék a számra teszi a kezét. – És nem, én valami jóval apróbbhoz hasonlítanálak. Mondjuk, mint egy…

Hosszan elgondolkozik, én meg finoman beleharapok az egyik ujjába, így végre elenged.

- Mond csak ki bátran, ugye, hogy neked is az jutott az eszedbe elsőként…

A kacagása betölti a szobát, kihömpölyög a folyosóra, és visszhangzik tőle az egész ház.

- Néha annyira… - sajnos soha nem fogom megtudni, hogy mit is akart mondani, mert ahelyett, hogy befejezné a mondatot a számra tapasztja az ajkait és egy csókkal sikeresen eltereli a figyelmemet. Csak sokára vállunk szét, de akkor se enged túl messzire magától. Igaz én se próbálok szabadulni.

- Reggel mikor kell kelnünk? – kérdezi, de közben az ujjai már igencsak ingerlően simogatják a mellemet.

- Ötre kell a reptéren lennünk.

- Ötre? – emelkedik meg a hangja, amit nem csodálok, én se örülök a korai kelésnek.

- Aha, - sóhajtok nagyot. – Tudod, nyolcra várnak bennünket Seattleben.

Csak egy hangos nyögés a válasz, nekem meg eszembe jut, hogy még be se állítottam az ébresztőt. Nyújtózkodva próbálom elérni a telefonom, ami csak sokára sikerül, de amikor végre megkaparintom két időpontot is beállítok, biztos ami biztos.

Visszafordulva Kellan engem mustráló tekintetével találom szemben magam, és látván mi az amin éppen az esze járhat, nem tudom megállni szó nélkül.

- Már megint? – erre persze felháborodott pillantást vet rám, majd méltatlankodni kezd.

- Mi az, hogy már megint?

- Honey még nincs fél órája, hogy… - most is félbeszakít, és be kell látnom végülis van valami abban amit mond.

- Hétfőn külön alszunk, kedden még csak hozzád se érhetek, meg se csókolhatlak, mert New Yorkban maradsz. Muszáj kicsit előre gondolkodnunk…

- És mit fogsz mondani szerdán? – kérdezem, mert időközben már fölém is gördült.

- Azt, hogy be kell pótolnunk az elmúlt napokat – vágja rá azonnal.

Felnevetni sincs időm, mert már be is tapasztja az számat, amit bárhogy is nézem, én se bánok túlzottan.

Végül már jóval tíz után jár az idő, mikor kipilledve, de roppant elégedetten összebújunk, és úgy döntünk, most már ideje aludnunk is kicsit. Éppen elszenderednék, amikor eszembe jut valami.

- Kellan, alszol?

- Igen – feleli morogva, de aztán sokkal éberebben folytatja, - de azért talán magamhoz tudok térni, ha akarod…

- Te tényleg egy kicsit perverz vagy – morgok az orrom alatt, majd felemelem a fejemet. – Kérdezhetek valamit?

- Hát persze – feleli elnyomva egy ásítást.

- Az a kép honnan van? És mióta hordod a pénztárcádba?

Hallom, ahogy elakad a lélegzete, amiből arra következtetek, hogy nem számított a kérdésemre, de a válaszából rögtön kiderül, hogy nagyon is tudja mire gondolok.

- Egy újságból vágtam ki – feleli. Lerakom a fejem, és próbálom megemészteni a dolgot. A pénztárcájában lévő képen én vagyok, nem tudom hol készülhetett, talán Tenerifen vagy Mexicoban, mert bikinit viselek, de nem állítanám biztosan.

- És mióta hordod magadnál? – kíváncsiskodom újra.

- Mióta hazajöttünk Puerto Aventuras-ból. Azóta tudom, hogy nem tudok nélküled élni… - az utolsó szavakat szinte csak suttogja, de mégis meghallom.

Próbálom megemészteni a dolgot, hosszú percekig az jár az eszemben, hogy mennyi időt elpazaroltunk, nagyrészt az én hibámból. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy Kellan személyében megtaláltam azt az embert, akinél csodálatosabbat nem hordoz a hátán a Föld, és akiért naponta kétszer hálát kéne adnom Istennek, hogy az utamba sodort.

Jobb ötlet hijján feljebb kúszok, és egy puszit nyomok a szájára, amit persze még így félálomban is azonnal viszonoz.

- Ezt miért kaptam? – kérdezi félkómásan.

- Mert szeretlek… – felelem neki, majd újra a mellkasára fekszem. Várok egy picit, és csak miután egyenletesen veszi a levegőt, amiből arra következtetek, hogy már alszik, fejezem be a mondatot. – És mert meg se érdemellek. 

Most időben kiraktam a figyelmeztetést, tudom kicsit elszaladt velem a „ló”, de van ilyen.   J