2012. január 17., kedd

Sajnálom...

Sajnálom, hogy ez kell írnom, de a blog bizonytalan ideig szünetel.
A nagyapám állapota minden jóslat és reménykedés ellenére tragikusra fordult, és tegnap eltávozott örökre.
Most képtelen vagyok az írással foglalkozni, de nem akarom, hogy hiába várjátok a folytatást. 
Majd, ha lesz elég erőm és persze ihletem, akkor jelentkezem.

2012. január 12., csütörtök

55. Meggondolatlan szavak…

Sziasztok!

Köszönöm a jókívánságokat és a gratulációkat. Sajnos most el vagyok havazva ezért is a csúszás, és ez még egy darabig így is lesz, de majd igyekszem. És legközelebb a komikra is válaszolok.  

Dicta
(Kellan szemszöge)
Távoli kutyaugatás és nevetés hangjára ébredek. Pár percig csak a hátamra fordulva bámulok ki a fejemből, és azon tűnődöm hol a francban lehetek. Aztán felfedezek egy aprócska fehérneműt, ami az ágy egyik oszlopán díszeleg és rögtön beugrik, hogy kié, és főleg, hogy miképpen került oda. Az éjszakánk minden pillanata lepörög előttem, és meg kell mondanom, visszaemlékezni majdnem olyan kellemes, mint anno átélni.

Már a konyhából felfelé tartó utunk is kalandos volt, próbáltunk nagyon halkan osonni, de mivel alig tudtuk visszatartani a nevetést, ez nem ment egyszerűen. Egymást csitítottuk, nem túl sok sikerrel. A szobánkba lépve újabb akadályba ütköztünk, mert Kola naná, hogy kiszúrta a tányért a tortával, és hiába bújtunk el előle az ágyba, a baldachin nem jelentett neki akadályt. A végén, bár a kedvesem morgott, a szelet legalább fele az ő gyomrában végezte.
Igaz a tejszínhabból nem kapott, azt bizony mi ketten ettük meg. Illetve le, egymásról. Aztán tisztességesen, rendeltetésének megfelelően felavattuk végre az ágyát és szerintem már hajnal felé járt az idő mikor végre összebújva elaludtunk.
Most pedig itt vagyok egyedül, mert megint meglépett valamerre. Mondjuk a hangokból ítélve nem lehet messze.

Próbálok kievickélni, nem egyszerű, mert a szobában sötét van. Amint a függönyhöz érek sietve ráncigálom el, és csodás látvány tárul elém. És itt nem csak a hófödte tájra, a közelben hömpölygő folyóra, vagy a távoli hegyekre gondolok. Lent az udvaron Anna kergetőzik, természetesen a kutyámmal. Olyan, mint egy kis hóember, jól be van öltözve, és valószínűleg már egy ideje kint lehetnek, mert az arca kipirosodott. Nagyokat nevet, és újra és újra eldobja a labdát, amit Kola folyton a lába elé hoz.
Egy épület takarásában felfedezek egy hatalmas alakot, a cowboykalapból azonnal rájövök, hogy Brian az. Óvatosan les ki a sarkon, majd lehajol és nekiáll hógolyókat gyártani. Mivel közel s távol a kedvesem az egyetlen személy akit látok, egyértelmű, hogy a támadás ellene irányul.

Segítenem kell neki.

Az biztos, hogy nem érek le olyan gyorsan, mint kéne, így innen fentről kell akcióba lépnem. Felkapom az este a fotelre dobott pulcsim és a farmerom, és kilépek az erkélyre. Szó se róla pokoli hideg van, de próbálok nem figyelni rá, csak gyúrok pár lövedéket és felkészülök. Szerencsére nem kell sokat várnom, pillanatokon belül repül az első, ami a hátán találja el Annát. Döbbenten fordul meg, és meg is kapja a következőt, ezúttal a sapkáját viszi le kis hijján a fejéről. Na ezt már nem tűrhetem, én is támadásba lendülök. És ő is. Össztűz alá vesszük a Góliátot, sőt a játékba még a kutya is beszáll, és végül persze mi nyerünk. De mivel azért tartok a megtorlástól lekiabálok neki.
- Gyere be, siess – visszainteget és látom, hogy eleget tesz a kérésemnek. Én is a földszintre indulok, mire leérek már a konyhából fut kifelé, kezében egy forrónak látszó kiflivel, amit sejtésem szerint úgy csenhetett el, mert az ajtóból a házvezetőnő mosolyogva néz utána.
- Szia, - ugrik a nyakamba, és azonnal csókra nyújtja a száját. – Jól aludtál?
Csak annyit tudok mondani, hogy igen, a következő pillanatban elnéz a hátam mögé és meglátva a közeledő alakot faképnél hagy. Ezúttal nem bánom, mert a nagymamája az, akit azonnal megrohamoz és megpuszilgat.
- Felmegyek lezuhanyozni, mert szétfagytam – közli aztán, és mint a szélvihar rohan fel a lépcsőn.
- Bolond lány – morog az idős asszony, de a hangjában nem érzek neheztelést. Sőt. – Még sose láttam ilyen boldognak…
Vizsgálódva méreget, zavarba is jövök tőle, de aztán csak annyit közöl, hogy a reggeli pár perc múlva az asztalon.
Lassan sétálok fel az emeletre, útközben bekopogok Zackékhez, éppen indulnának lefelé, de amikor meghallják, hogy nekem még kell pár perc azt mondják, akkor inkább ők is várnak.

(Anna szemszöge)
Halkan bújok ki a paplan alól, Kellan azonnal tapogatózni kezd, de kicselezem, szerencsére megelégszik a párnámmal, amit a keze irányába tolok. Pillanatok alatt elvégzek a fürdőbe, még korán van, alig múlt hét óra. Mivel majd az egész utat átaludtam a gépen, most kipihentnek érzem magam.

Látnom kell Hairicint. És persze Bhíomát is.   

Már majdnem az ajtónál járok, amikor megérzem, hogy valaki áll mellettem, és leesik, hogy az éjszakánkat nem kettesben, hanem hármasban töltöttük. Most először nagyon is örültem, hogy nagymama a „babaházamba” -ahogy néha, szigorúan csak magamban nevezem a szobám- ilyen hatalmas ágyat rakatott, és főleg annak, hogy a nehéz drapéria mögött el lehet bújni, kizárva a kíváncsi pillantásokat. Mert szerencsére miután a fifikás állat elpusztította a tortám legnagyobb részét, szépen lefeküdt a helyére és hangját se hallottuk egész éjjel,
Kola várakozóan néz rám, csak intek neki, mire azonnal követ. A konyhában adok neki enni és inni, és én is készítek magamnak egy teát, mert abban egészen biztos vagyok, hogy odakinn hideg van. Egy kis almával és sárgarépával felszerelkezve lépek ki a szabadba, az éjjel eshetett a hó, mert frissen ropog a talpam alatt. Valaki már megelőzött, gyanítom Brian, előttem hatalmas lábnyomok vezetnek az istálló felé. Nem hoztam pórázt, ami kicsit aggaszt, de szerencsére a kutya nem okoz gondot. Bhíoma megint kicsit tartózkodó az első percekben, de a csemege meghozza a barátkozó kedvét. Hairicin viszont még nem is érek a boksz ajtajához már kidugja a fejét, és nyerítve ösztökél gyorsabb mozgásra.
- Kola ülj le itt – szólok kísérőmre, mire kapok egy szemrehányó pillantást, amiért nem jöhet be velem. De azért megteszi amit kérek, jobb is, mert kedvenc lovam elég szeszélyes, nem akarom, hogy bármelyiküknek is baja essen. - Szia nagyfiú – paskolom meg a nyakát és dugom a fejét az övéhez. – Megint itt vagyok…
Majd félórát töltök nála, szokás szerint „beszélgetünk”, elcsaklizza az almát a zsebemből, látom rajta, hogy neki is futni lenne kedve, de azt későbbre kell halasztanunk. Már indulnánk vissza a házba, de az istállóban találok egy labdát, eldobom és játszani kezdünk. Kola természete sokban hasonlít a gazdájáéhoz, néha ugyan olyan pimaszul néz rám, mint Kellan, ha valami rosszban töri a fejét. De ha valamit akar, legyen szó játékról vagy ennivalóról, akkor a szemeit igencsak beszédesen tudja használni.
Már alig érzem az orrom, a többi testrészemet vastag ruharéteg fedi, amikor egy hógolyó eltalál.

Brian néha olyan, mint egy gyerek.

Oké, én se maradok el mögötte, de szerencsém van, hogy segítségem akad, mert különben csúfos vereséget szenvednék. Így viszont amint meglátom, hogy a kutya nekifutásból egy határozott ugrással a hóba dönti fogadott bátyámat elégedett vagyok. Kellan hívó szavára azonnal a házba indulok, egyrészt, mert velem ellentétben rajta alig van ruha, kabát legalábbis egészen biztosan nincs, másrészt, nem vagyok hülye, hogy megvárjam amíg támadóm új erőre kap.
A konyhába lépve azonnal üdvözlöm Tarát, Kola persze rögtön letáboroz mellette, amit nem csodálok, mert a pulton egy hatalmas sonka szeletelése folyik.
- Menj csak, Anna, azt hiszem, mi megleszünk itt kettesben, - enged utamra, úgyhogy nyugodt szívvel indulok a kedvesemhez. Nem is kell sokáig mennem, már a nappaliban jön velem szembe, én meg azonnal a nyakába ugrok. Kipihentnek tűnik, az arca kipirosodott a hidegtől, de a csókja arra enged következtetni, hogy belül forr a vérre most is.
Nagyi is előkerül, őt is megölelgetem, de aztán szólít a természet, és azzal is tisztában vagyok, hogy erősen istállószagom van.

Éppen kijövök a fürdőből amikor Kellan becsukja maga mögött a szobám ajtaját, és kitárja a karjait. Nem is késlekedem sokat, szinte feldöntöm azzal, ahogy a nyakába vetem magam, ideje tisztességesen is jó reggelt kívánnom neki. Amíg felöltözök ő is elvégez a fogmosással, aztán együtt indulunk le az ebédlőbe. A barátai már a nyitott szobaajtóban várnak ránk, kicsit megilletődöttnek tűnnek, amit nem értek.
Már az első emeletről indulnánk le a lépcsőn amikor a gyerekszoba irányából gőgicsélés üti meg a fülemet. Azonnal megtorpanok, a kedvesem kérdőn néz rám, de meghallva a kicsi hangját csak int, hogy menjek nyugodtan. Óvatosan nyitok be, semmi mozgolódást nem érzékelek a szülök hálójának irányából, úgyhogy bátran lépek közelebb.
Pici Liam egyre gyönyörűbb. Az én szememnek úgy tűnik hatalmasat nőtt ez alatt a két hét alatt, érdeklődve tekint rám, keze-lába jár a kis takaró alatt, nem tudok neki ellenállni. Muszáj felvennem. Ez látszólag neki is megfelel, az ujjai azonnal a hajamba kapaszkodnak, és annak ellenére milyen apróka, meglehetősen erősen rántja meg.
- Aúú, hát így kell bánni a keresztanyáddal, komisz kölyök – simogatom meg a kis arcocskáját, mire esküszöm vigyorogva elhúzza a száját. – Úgy látom apukád természetét örökölted, sajnos…
- Héé, nem mondj ilyeneket a gyerek előtt – szólal meg egy ismerős bariton a szomszédos ajtó felől, majd mellém sétál. – Ne is hallgass rá kisfiam, csak egy nő…
- Brian Sean Keating, hát mire tanítod te a kicsit? Mi az, hogy csak egy nő? – követi a felesége, és az arca nem sok jót ígér. Én meg még hergelem is kicsit.
- És még ha csak mondana ilyeneket – panaszkodok. – Az előbb megdobált. Orvul, minden figyelmeztetés nélkül, lesből támadva.
Ez jó ötlet volt, mert Mary már szidja is, hogy még a végén megfázok, és hogy képzelte ezt. Én meg szépen, észrevétlenül, az ajtó felé osonok. Végülis a kicsi elég ébernek tűnik, babahintőpor szagot áraszt, vagyis nemrégen tették tisztába, ebből következik, hogy valószínűleg a pocakja is tele van. Csak nem bánják, ha leviszem…

Odalent mindenki örömmel fogad bennünket, Sarah reakciójától ugyan tartok, de csak mosolyog és nyújtja a karját, úgyhogy a kezébe adom a kicsit. Sandy hatalmas szemekkel bámul a babára, és látom, hogy lopva Zack reakcióját figyeli. Sajnos a kellemes hangulat gyorsan tovaszáll, mert a belépő Brian mondatától megdermedek.

(Kellan szemszöge)
Hármasban lépegetünk le a földszintre, kicsit elgondolkoztam, remélem, hogy a kedvesem nem lesz szomorú a baba látványától. De szerencsére mikor pár perc múlva csatlakozik hozzánk csak jókedvet látok az arcán. Sőt, sokkal inkább boldognak tűnik. Mind a három lány arcán üdvözült mosoly látszik, ahogy körbeajnározzák a kicsit, de hamarosan a belépő Góliát szavaira egyetlen pillanat alatt szomorúság költözik Anna szemébe. A srác lesápad amikor a felesége figyelmeztetően oldalba böki, a nagyszülők is zavartnak tűnnek.
A kedvesem nem szól semmit, már ez is furcsa, csak automatikusan megindul, és nem törődve senkivel leül az asztalhoz. Mind tanácstalanok vagyunk, egészen addig, amíg fel nem emeli a tekintetét. Mintha nem lenne tudatában annak hol van, kérdőn néz körbe.
- Nem reggelizünk? – kérdezi. Valami járhat a fejében, de hogy mi azt nem tudom. Aztán a szemembe néz, és a következő pillanatban bájosan elpirul. Na most már főleg semmit se értek. Figyelem, ahogy megragad egy szelet pirítóst és olyan elmélyülten kenegeti, mintha az valami képzőművészeti műalkotás lenne.

Az egész reggeli feszült hangulatban telik, gondolatban messze járhat, mert az se tűnik fel neki, hogy lopva mindenki őt lesi. Inez nagyi próbál beszélgetést kezdeményezni, Sandyt és Zacket kérdezgeti, honnan származnak, milyen az élet Los Angelesben, és szerencsére Sarah és Mary is bekapcsolódik a társalgásba, de a feszültség ettől még nem szűnik meg teljesen.
Zavar, hogy fogalmam nincs róla mi a gond, bár abban most már egészen biztos vagyok, hogy Góliát rontott el valamit, mert kivételesen még Shane papa is bosszús pillantásokat vet rá. Anna néha rám mosolyog, de hang maximum akkor jön ki a száján, ha valamit nem ér el az asztalon, és ezért a segítségemet kéri. Az étkezés végeztével megint csak ő az első aki asztalt bont.
- Megjáratom kicsit Hairicint – közli, és már indulna is kifelé, de aztán hirtelen megtorpan. – Szeretne még valaki lovagolni?
A kérdésre többen is mozdulnak, de amíg Briant a felesége, engem a nagyi tekintete állít meg abban, hogy igennel válaszoljak. Egyedül új lakótársam mondja, hogy ő szívesen kimenne vele, és ez látszólag Annának is kedvére van, mert egy perc múlva már ezerrel pörög, csizmát, és megfelelő ruhát keresve Sandynek. Amint elindul átöltözni és látom, hogy hallótávolságon kívül van, az óriáshoz fordulok.
- Mit mondtál neki? – kérdezem, és a válaszát hallva a kezem ökölbe szorul.

Hogy lehetett ilyen meggondolatlan?!   

De annak ellenére, hogy szívesen beverném a képét, ami ellen szerintem a bűnbánó arcából kiindulva nem is tiltakozna, inkább én is a szobánkba megyek. Már felöltözve lép ki a fürdőből, nem tudom mit kéne tennem, hogyan mondjam el neki, mennyire sajnálom, hogy emlékeztették a veszteségére, de mint kiderül nincs szükség semmi ilyesmire. Várakozóan néz rám, majd elém állva hozzám simul. Meglepődök, de ösztönösen ölelem át, amit egy percre viszonoz, de aztán elhúzódik.
- Ne aggódj már, csak megyünk egy kört a közelben Sandyvel. Ígérem egyetlen karámot se ugratok át… - meglep amit mond, de nem állítanám, hogy nyugodt leszek tőle. Eddig azért aggódtam, hogy milyen hatással volt rá a srác mondata, most meg azért, hogy nehogy valami őrültséget műveljen azzal a sátánfajzattal.
Együtt, kézen fogva megyünk le, a kedves házvezetőnő két termoszt ad át neki, hogy az majd átmelegíti őket, ha ráfagynának a lovakra, és a következő percben már kint is vannak. Én meg zavartan toporgok az ablak előtt, mert nem tudom mit kezdjek magammal, amíg nincs itt.
De ez a gondom hamar megoldódik, mert a mögülem felhangzó mondat tudatosítja bennem, hogy nem fogok unatkozni.
- Kellan, fiam, beszédem van veled…

Mi a francot művelhettem már megint?

(Anna szemszöge)
Annak ellenére, hogy alaposan fel vagyok öltözve alig érzem az orromat. A többi testrészemet vastag ruharéteg fedi, így nem fenyegeti őket a lefagyás veszélye. Nem tudom mióta vagyunk kint, elvesztettem az időérzékemet. Brian szavai még mindig a fülemben csengenek.

Bídeach, micsoda dolog ez, hogy csak úgy elraboltad a fiamat. Mondjuk elhiszem, hogy megjött a kedved a babázáshoz. Talán kéne neked is egy saját…

Szó se róla nem reagáltam túl jól a dologra, kellett pár perc, mire összeszedtem magam.
Tudtam, tudom, hogy a szavai mögött nincs semmi rossz szándék. Leginkább az zavart, hogy ez a téma még mindig ennyire érzékenyen érint. Egyszerűen leblokkoltam. Ami a legrosszabb az egészben, hogy ezt bizony a helyiségben mindenki észrevette. Bár szerintem ők azt hiszik nem láttam, de elkaptam néhány aggódó pillantást, amit egymás között váltottak. Még Sarah és Kellan is, pedig ők nem is érthették miről volt szó.
Miután dűlőre jutottam magammal, mely szerint vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek, mégpedig a környezetemben születendő kisbabák ilyenek, már csak egy dolog okozott gondot a fejemben. Az, hogy fogadott bátyám utolsó mondata ellen bizony nem lenne kifogásom.
Azonnal magam elé képzeltem egy szőke hajú, kékszemű kisfiút, akinek az arcán édes gödröcskék jelennek meg, amikor mosolyog, és ez a lehetőség sokkal nagyobb riadalmat keltett a fejemben, mint az, hogy egy csöppséget már elveszítettem. Mert akárhogy is nézem, a kapcsolatom a kedvesemmel még eléggé kezdeti stádiumban van, szerintem, ha sejtené mi jutott eszembe egész Baton Rouge-ig menekülne, ha nem tovább. Nem is beszélve arról, hogy a hamarosan rám váró feladatokat egy gyerekkel összeegyeztetni lehetetlenség lenne.

Hirtelen eszmélek csak rá, hogy milyen udvariatlan vagyok, amióta elindultunk alig szóltam szegény Sandyhez, csak meggyőződtem róla, hogy biztos kézzel irányítja a lovát, aztán a gondolataimba merültem. Felé nézve látom, hogy éppen a neki adott termoszból iszik. Aztán felfordítja, és kissé bosszúsan méregeti, mert az kiürült.
- Jól vagy? - kérdezem, mire rám néz. A szemei gyanúsan csillognak, amit nem értek.
- Aha, hukh. Nagyon finom ez a tea, csak elfogyott. Piszkosul hideg van itt felétek, de ez frankón átmelegít…
- Kérsz még? – emelem fel az enyémet, mire üdvözült mosollyal kezd el bólogatni.
Lecsavarom a kupakot, majd átnyújtom neki. Alaposan meghúzza, majd visszaadja. Én is iszom egy kicsit és amint megérzem az ismerős ízt a számban, már értek mindent. A csillogó szemeit, az előbbi csuklást, a nem is titkolt jókedvét. Jobbnak látom biztonságban tudni, így megállítom Hairicint.
- Azt hiszem, jobb, ha visszafordulunk – közlöm vele, és már fordulok is vissza, mire azonnal tiltakozni kezd, de azért szerencsére követ.
- De hát miért? Olyan jó itt kint. Csend van és nyugalom, LA iszonyat zajos. Tudod én Iowaban születtem… - és csak mondja és mondja. Már jó negyedórája haladunk hazafelé amikor meglátom az ismerős épületeket, ő éppen a nagyszülei farmjáról mesél. – Óh, bocs, hogy nem hagylak szóhoz jutni. Pedig nem szoktam ilyen sokat beszélni. Biztos a jó levegőtől van…
- Szerintem inkább a teától – nevetek fel, mire értetlenül néz rám, de aztán elmosolyodik.
- Kérhetek még egy kicsit, kezdek megint fázni.
- Inkább nem, - felelem, mire bosszús képet vág.
- És miért nem?
- Sandy a termoszban nem csak tea volt…
- Hanem?
- Hát tea is, de szerintem legalább a felerészt jó ír whisky lehetett.
- Óh… - kicsit mintha meginogna, de mire felé kapnék, már határozottan ül és csak bámul maga elé, aztán hirtelen rám néz.     
- Akkor azt hiszem becsiccsentettem kicsit… - huncut arccal mosolyog, én is elhúzom a számat.
- Attól tartok…  
- Zack nem fog örülni – bukik ki belőle. Aztán viszont ha lehet még jobban kezd el vigyorogni. – Mit is mondtál mikor van errefelé az ebéd?
- Általában egykor – felelem.
- Az jó, most 11 van, - morfondírozik magában, miután megnézte az óráját. - Majd arra hivatkozom, hogy elfáradtam kicsit és felcsábítom a szobánkba… és kiengesztelem.
Leesik mire céloz, úgyhogy nevetni kezdek.

Tehát nemcsak rám van vágykeltő hatással az ital. Talán nekem is így kéne tennem.

Jókedvűen érünk vissza az istállókhoz, Thomas már vár ránk és azonnal elvezeti a két lovat. Mi összeölelkezve haladunk, mondván csúszik a hó, és közben nagyokat nevetünk. Most is a konyhán át megyünk be, Tara éppen valami süteményt tol a sütőbe, majd meglátva az társam arcát kikerekednek a szemei.
- Ajjaj, lehet, hogy kicsit több tea kellett volna bele. – Megnyugtatom, hogy nincs semmi gond, majd elindulunk felfelé. A nappaliban nagyapa, Kellan és Zack beszélget, utóbbi azonnal felpattan, amint meglátja a barátnőjét, majd az emelet irányába kíséri.
- Mi baja Sandynek? – kérdezi a kedvesem, mire biztosítom, hogy semmi olyan, ami ne múlna el pár óra alatt. Én is felfelé indulok, de legnagyobb meglepetésemre nem jön velem. Aztán megértem miért.
- Kislányom, szeretnék beszélni veled – közli Shane papa, a kedvesem meg nagyot sóhajt. Vagyis ő már tudja miről lehet szó. Intek neki, de csak megrázza a fejét és visszaül a kanapéra.

Nem tetszik ez nekem.

(Kellan szemszöge)
Túl vagyok egy igen kínos beszélgetésen, ami azt kell mondjam, jobban alakult, mint arra számítottam. Mert amikor Shane papa megint behívott az irodájába az, ahogy rám nézett nem sok jót ígért.
- Miért menekült az unokám kétszer is a tetőre a szállodában?
Bevallom őszintén a kérdésétől még a szám is tátva maradt, annyira meglepődtem. De jobb hijján, ha már egyszer tudott a dologról, bár azt persze nem árulta el honnan, elmeséltem neki mindent. A bátyámék látogatását, az ő reakcióját Anna anyagi helyzetére, és az azt követő kis összezördülésünket. Aztán, hogy a második eset is csak egy aprócska gond volt, őszintén elmondtam, hogy nem igazán tetszik, hogy fontos dolgokról azonnal és főleg önállóan dönt. Az öreg egész idő alatt nem szólt semmit, én meg, hogy biztosítsam arról, hogy azért történt előmozdulás abban, hogy közös nevezőre jussunk elmeséltem az öltönyvásárlásomat. Mire a történet végére értem nagyot nevetett.
- Édes fiam, te jobban kezeled az unokám makacs természetét, mint én. Pedig jóval régebben ismerem.
- Talán mert maguk ketten túlságosan is hasonlóak – bukott ki belőlem, de szerencsére nem sértődött meg.
Jó egy óráig beszélgettünk aztán, olyan híreket közölt, amikre sajnos már számítottam, lévén vége a hónapnak, de azért csöppet se örültem nekik. Ahogy Anna se fog, ebben biztos vagyok.
Pár perce értek vissza a lovaglásból, csak átöltözni ment fel, de már éppen hallom, ahogy rohan le a lépcsőn.
- Egyszer még kitöröd a nyakad – dorgálja meg Inez nagyi, aki időközben csatlakozott hozzánk.
- Hűha, mi van itt kupaktanács? – kérdezi és lehuppan mellém.
Miközben puszit nyom az arcomra azonnal a kezem után nyúl.
- Na halljam? Mit tettem már megint. Szeretném még ebéd előtt kicsit kényeztetni Liamot.
Kicsit meglepetten nézek rá, mert a reggeli nyomott hangulatát mintha elfújták volna, a szemei vidáman csillognak. Shane papa kapcsol először, és tér magához a döbbenettől.
- Nos kislányom, kedden már elseje van.
Az arcán beállt változásból azonnal tudom, hogy érti a ki nem mondott lényeget. Új hónap, és rá nagy feladatok várnak. És bár a szívem is belesajdul, hogy el kell válnunk, de nem tehetek ellene semmit. A homloka azonnal ráncba szalad és nagyot sóhajt, de aztán meglep mindanyiunkat.
- Igen tudom. Sajnálom Honey, - simít végig a kezemen. – És hova kell mennem?
- Azt rád bízom – feleli a nagyapja. A következő majd egy órában, miután lehozta a laptopját és én is a határidőnaplómat, egyeztetünk. Mert mint kiderül Anna fejében már kész tervek vannak, és ezekben legnagyobb örömömre én is szerepelek. És amitől még boldogabb vagyok, hogy ezek ellen a nagyapjának nincs is kifogása. A végén már február végénél járunk, és sikerült úgy alakítanunk mindent, hogy a legtöbb amit külön kell töltenünk az négy nap. Elégedetten mosolygunk egymásra, de aztán a nagyapja a homlokára csap, mintha most jutott volna az eszébe valami. Megjegyzem ezt elég színpadiasan teszi, le is bukik mindkettőnk előtt azonnal.
- Mond nagyapa – néz rá várakozásteljesen. – Mi jutott eszedbe…
- Csak egy kis apróság, hétfőn lenne egy kis kitérőtök. Kellan már mondta, hogy aznap ráér és azt is, hogy mit terveztetek. Még időben megérkeztek majd a barátaitokért Baton Rougeba.
Anna kérdőn néz rám, de fogalmam nincs mire akar kilyukadni az öreg.
- Talán jobb, is, ha ő is veled megy, végülis mindkettőtöknek hasznos lehet...
- Elárulnád végre hova küldesz bennünket? – kérdez rá most már kissé türelmetlenül a zöldszemű mellettem.
- Seattle-be – jön a válasz, majd azt is elárulja miért. És a hír bizony meglep mindkettőnket. Én csak ülök döbbenten, Annából viszont kitör az ír bestia és kis hijján toporzékolni kezd.

Ajajj, ebből baj lesz…          


2012. január 8., vasárnap

54. Van, amitől te is zavarba jönnél…

Sziasztok Drága Kedves Olvasóim!

Már akik még megvagytok, mert ugye eltűntem egy kis időre, hogy pontos legyek tíz napra. De most már itt vagyok, és próbálok pontos lenni. De ez most nem ígéret, mert megfogadtam, hogy idén nem ígérgetek feleslegesen.
Az elmúlt napjaim több mint jól teltek. Volt minden, ünneplés, buli, síelés, nagy kajálások, kisebb italozások, ja, és megkérték a kezemet.
Képzeljétek el. Nem részletezem, még mindig a hitetlenkedés és a döbbenet között vacillálok, és bár boldog vagyok, de azért kicsit félek is. Nem vagyok egy házasságpárti lélek, eddig is megfelelt az együttélés, de azért jó érzés nézegetni a gyűrűt az ujjamon.
Oké, a blog szempontjából ez nem nagy hír, gondolom a fejezet jobban érdekelne titeket, de nem tudtam magamban tartani. Jön a friss is, amiről elöljáróban annyit, hogy nincs függővég, és jelzem még bele kell rázkódnom kicsit, ezért ez nem túl eseménydús.

Ui.: Egyik kedves olvasóm, aki ír is, méghozzá nem is akárhogyan, (sokkal több tehetséggel és ambícióval, mint én) részt vett a Könyvmolyképző Aranymosás nevű pályázatán, de sajnálatos módon kiesett. Most úgy döntött, hogy a művét elénk tárja, amit az alábbi linken olvashattok szombatonként: http://lyliabloom.blogspot.com/. Jó szórakozást hozzá.

Dicta

(Kellan szemszöge)
Arra ébredek, hogy érzem, amint a gép landoláshoz közeledik. Nem állítanám, hogy túl sokat aludtam, de útközben jópárszor elbóbiskoltam, és elvesztettem az időérzékemet. Anna még mindig itt pihen rajtam, megnyugtató érezni a közelségét. Eleinte izgett-mozgott, de aztán jó tíz perc után befészkelte magát a vállam alá, és azóta nyugi van.
Elég szűk a hely, nem is túl kényelmes ez a testhelyzet, de nincs az az Isten, hogy megmozduljak, nem szeretném felébreszteni. Csak annyit engedélyezek magamnak, hogy cirógassam a hátát, mert ez önkéntelenül jön, ha ilyen közel van hozzám. De hiába minden igyekezetem, valami nagy zajjal eldől, mire azonnal felemeli a fejét. Vetek egy csúnya pillantást Jeradra, az ő gitárja adta meg magát a gravitációnak. A srác is most riadt fel, kábán néz körbe, akárcsak a többiek. Nem foglalkozom vele, velük, a figyelmemet az álmos szemekkel ébredező kedvesem köti le.
- Szia – üdvözlöm, kisimítva egy tincset az arcából.
- Szia – rebegi ő is, és angyali mosoly borítja be az egész arcát. Olyan, mint amikor egy borús reggelen a felhők mögül előbukkan a nap. Ragyogó, és jókedvre derít. – Hol vagyunk? 
A kíváncsisága most is határtalan, azonnal tudni akarja a választ, amit én nem tudok megadni neki. Rögtön fel akar kelni, még annyi időt se hagy, hogy figyelmeztessem a ránk csavarodott takaróra, így mindketten a padlón kötünk ki, szerencsére én kerülök alulra. A banda nevetni kezd, csakúgy, mint az éppen belépő barátai.
- Na de Anna - szólal meg Colin. – Ennyire nem lehet sürgős a dolog, hogy itt, előttünk támadd le szegény Kellant?!
Már éppen készülök visszavágni neki, de a nyomukban felfedezem a kedvesem nagyszüleit, úgyhogy inkább jobbnak látom felkelni ebből az egyébként igen kellemes pozícióból.
Gyerünk Kellan, muszáj, - győzködöm magam - mielőtt mégjobban kísértésbe hoz.
Mert a felcsúszott inge és az a pont, ahol éppen helyet foglal, azonnal beindította a hormonjaimat.

Kíváncsian lesek ki az ablakon, már látszanak a város fényei, de legnagyobb meglepetésemre az alattunk elterülő település hatalmas, és egészen biztos, hogy nem Rock Springs, ahova érkeznünk kellett volna.
- Hol vagyunk? – ismétlem meg ezúttal én az előbbi kérdését, mire ő is kiles a vállam felett.
- Los Angelesbe – feleli mosolyogva, - legalábbis remélem.
- És miért ide jöttünk először? – kérdezem, mert eredetileg nem erről volt szó, legalábbis tegnap este még nem ezt mondta.
- Közbejött valami – jön az azonnali válasz, és látom rajta, hogy valamit titkol. Ebben a hitemben az is megerősít, hogy egész addig, amíg a pilóta fel nem szólít bennünket, hogy csatoljuk be az öveinket eltűnik mellőlem, és a barátnőjével beszélget. Viszont amint meghallja az idős ember hangját a hangszóróban, levetődik mellém, és az arca megint feszültséget sugároz. Simogatom a kezét, és hogy eltereljem a figyelmét és legfőképpen, mert kíváncsi vagyok, kérdezősködöm.
- Szóval? Mit keresünk LA-ben?
- Felvesszük Sandyt és Zacket, a srácok meg kiszállnak – vágja rá túlságosan is gyorsan.
- Miért változott a terv?
- Így sokkal kényelmesebb… - feleli.
- Ha ezt előbb mondod nem kellett volna új öltönyt vennem, - jut eszembe a délutáni hívása - hozhattak volna egyet otthonról.
- Akkor még nem tudtam, csak utána jött az ötlet…
- Kinek az ötlete volt? – ütöm a vasat továbbra is.
- Nem is tudom – mondja tétován, majd úgy, hogy az egy hivatásos színésznő is megirigyelhetné, elsápad. Látom rajta, hogy ez csak elterelés, de megadom magam a sorsnak.

Oké, legyen. Kivárom, amíg magától elárulja mit titkol.

Amire nem is kell sokáig várnom, mert amint leszállunk és a srácok búcsúzkodás után távoznak, megérkeznek a lakótársaim, és velük együtt még valaki.

(Anna szemszöge)
Nem tudok szebbet elképzelni, mint, hogy ébredés után az első amit meglátok, az Kellan ragyogó két szeme. Nem ez volt az első eset, de mégis minden alkalommal megmelengeti a szívemet az, ahogy rám néz. Úgy érzem, mintha napokat aludtam volna át, és ebben nagy szerepe van annak, hogy az ő karjai között pihenhettem. De azért örülök, hogy lassan szilárd földet érhet a lábam, még kb. negyed óra és elérjük Baile Inez’st.

A meglepetésem szerencsére a várakozásomnak megfelelően sikerült. Még délután jött az ötlet, amikor Zackkel beszéltem, ő említette, hogy éppen a kutyapanzióba indul. Azonnal beugrott, hogy szegény Kola ezelőtt se viselte túl jól a helyet, arról nem is beszélve, hogy több mint két hete mellőznie kell a gazdiját, és viszont. Úgyhogy megkértem, hogy hozzák inkább magukkal. Mivel a menetrendszerinti járaton elég körülményes egy ekkora állat szállítása, arról nem is beszélve, hogy a csomagtérben, ketrecben kellett volna utaznia. Inkább beszéltem nagyapával, aki beleegyezett, hogy megcseréljük a sorrendet.
Nagyot nevettem Kellan arcán, amikor meglátta a pórázon vezetett ebet. Először csak nézett rám hitetlenkedve, aztán azonnal leguggolt, Kola meg nemes egyszerűséggel felborította. Bár aggodalmaskodott, hogy még a végén kárt tesz a berendezésben, ez feleslegesnek bizonyult, mert a kutya amint rászólt, engedelmesen lefeküdt a lábunk mellé, és azóta ne is mozdult el onnan.

Már látszik a ház, éppen ideje, lassan éjfél felé járunk, és annak ellenére, hogy ők is átaludták az utat nagyi és Sarah arcára is kiült a fáradtság. Szerencsére Brian és Thomas a kifutón vár ránk a terepjárókkal, és amint begurulunk a hangárba le is fékeznek a Jet mellett. Igaz a kiszállás eltart egy ideig, mert jól felpakoltunk csomagokkal. A srácok rendületlenül hordják le őket, nekem csak annyit engednek meg, hogy a gép ajtajáig elvigyem őket, mondván odakint hideg van. Hirtelen akad meg a szemem egy hatalmas dobozon, ami nemcsak nagy, de nehéz is.
- Várj Cica, azt majd én – szólal meg mellettem a kedvesem, és már emeli is fel. Gyanúsan gyorsan távozik vele, és amikor utána nézek látom, hogy éppen Briannel beszél valamit, aki elégedetten szemléli a csomagot. De aztán nincs több időm azon tűnődni mi lehet ennek az oka, és főleg mit rejthet, mert itt az ideje, hogy elhagyjuk a gépet.
Pár perc múlva már a ház előtt játsszuk el ugyanezt a folyamatot, ezúttal befelé, mert mi lányok most is előre lettünk küldve.

- Nos Kola, - veszem le a pórázt a nyakáról és simogatom meg, - ez itt a Mc’Gee rezidencia. A szőnyegek és a bútorok megrágása esetén én fogok bűnhődni, szóval légyszí kíméld meg őket.
Úgy figyel rám, mintha értené minden szavam, kíváncsian szaglász és nézelődik, de egy lépést se távolodik el mellőlem. Nagyi megengedte, hogy a házban maradjon, bár Kellan tiltakozott ellene, mondván LA-ben is kint alszik, de én erősködtem, hogy itt Wyomingban sokkal hidegebb van, és végül nyertem. Velünk fog aludni, már azt is kitaláltam, hogyan fogom azért elszeparálni az ágyunkat. Első utam a konyhába vezet és keresek két edényt számára, majd ezekkel felszerelkezve indulok el a saját szobámba. Illetve indulnék, de akad egy kis gond.
- Anna, kislányom, - fordul hozzám Inez nagyi - a barátaitoknak a bézs szobát készítettük elő, Sarah ti a megszokottba kerültök, Kellan meg most is a kéket kapja.
Na ez az, amit most nincs szándékomban betartani, és ezt azonnal közlöm is.
- Kellan az én szobámban fog aludni.
- Nem – vágja rá azonnal a mellettünk álló nagyapám, és a homloka ráncokba gyűrődik.
- De igen – felelem neki, és farkasszemet nézünk egymással.
- Ezt már egyszer megbeszéltük. Ebben a házban…
- Igen tudom, de azóta eltelt egy kis idő, minden éjjel együtt aludtunk, szóval teljesen felesleges úgy tenni, mintha nem így lenne. Nagyapa te is tudod, nagyi is tudja, sőt az összes jelen lévő is. Nem élünk már a 19. században.
- Shane, hagyd… - súg valamit a férje fülébe, és áll mellém legnagyobb meglepetésemre Inez nagyi. Aztán felém fordulva kacsint egyet, gondolom sejti, hogy mivel ezelőtt se tudtak megakadályozni bennünket, most se járnának sikerrel.
- Persze, mert ti fiatalok mostanában azonnal összefekszetek. – Morgolódik Shane papa továbbra is, de látom, hogy ez már csak a látszatnak szól. - Hol vannak már azok az idők, amikor a párok vártak az esküvőig…
A következő mondat önkéntelenül bukik ki belőlem, nincs bennem semmi bántó szándék, de nem tudom visszatartani.
- Ha jól emlékszem Isaac februárban jött a világra – célzok biológiai apám születésnapjára. – Viszont, rémlik valami olyasmi is, hogy a házassági évfordulótok júliusban van. Szóval, ha jól sejtem ti se a nászéjszakán gyűrtétek össze először a lepedőt… Lehet, hogy ezt a szokásomat is tőletek örököltem?!
A mondatom hatása leírhatatlan, nagyi elpirul, nagyapa, mint egy partra vetett hal tátogat, az éppen belépő Brian meg kis hijján megfullad a visszatartott nevetéstől. A többiek csak kapkodják köztünk a fejüket, lévén nem értettek egy szót se a beszélgetésből, mert az gaelül folyt.
- Szégyelld magad Anna Mc’Gee. – Támad rám nagyapám, de közben a szeme valahogy nem tűnik haragosnak, és lopva oldalra sandít.  
- Sajnálom nagymama, - fordulok én is ugyanarra, mert tényleg nem volt szándékomban zavarba hozni. Őt legalábbis.
- Látod Shane, le se tagadhatnád, hogy a te unokád. Mindig kivágja magát… - közli a megszólított, és legnagyobb örömömre nem úgy néz ki, mintha haragudna rám.
- Ja, ilyenkor bezzeg az én unokám… - látom rajta, hogy a csatát megnyertem, de azért morog az orra alatt, miközben elindul felfelé a lépcsőn. – Azt csinálsz amit akarsz, nagyanyádat már úgyis meggyőzted…

- Bídeach ez övön aluli volt – súgja Brian halkan, nem tévesztve szem elől a távozókat. – És hatásos.  
- Hát, valamit valamiért – felelem neki, és most már én is elindulok a szobám irányába.
Út közben elkalauzolom Sandyéket, ellenőrzöm mindenük megvan-e, bár felesleges, mert Tara a vendéglátás terén utolérhetetlen. Azért rákérdezek nincs-e szükségük még valamire, de miután megnyugtatnak, hogy nincs, megcélzom a szobámat. Illetve céloznám, de kilépve a vendégszobából érdekes látvány fogad.

- Hát te meg mit művelsz? – nézek Kellanre, mert nem értem miért van a táskája tartalma kiszórva a folyosó szőnyegére.

(Kellan szemszöge)
Anna egy angyal.

Vagy egy ördög?

Nem tudom.

Ezen a fogas kérdésen töröm a fejem, miközben várom, hogy a kutyám végre visszajöjjön hozzám, mert elővigyázatosan jobbnak láttam lefekvés előtt kihozni mégegyszer.

Ha azt veszem alapul, hogy képes volt idehozatni nekem Kolat, akkor határozottan az előbbi, egy angyal. De ha az jut az eszembe, ahogy elérte, hogy ne kelljen titokban átlopakodnom hozzá minden éjszaka, akkor inkább az utóbbi. Egy ördögfióka.
Már az arca is valami határtalan kópéságot tükrözött, miközben a nagyszüleivel beszélt érkezéskor, csak nem értettem miről van szó. Még később, amikor a szobánkban elmesélte mivel érvelt, is pajkosan csillogtak a szemei.
Az mondjuk bennem se merült fel, hogy esetleg ne mellette aludjak, mert emlékezve az előző alkalomra biztos voltam benne, hogy a házigazdáink most is külön akarnak venni bennünket. És mivel az is eszembe jutott délután, hogy mennyire nyikorgott a kilincs, készültem.
Még délután, Baton Rougeban, az egyik barkácsboltban beszereztem egy zárolajozót, és már éppen megtaláltam a táskám legalján és használatba vettem volna, amikor mellém lépett a folyosón.
- Honey mit művelsz? – kérdezte, leguggolva hozzám. A magyarázatomat hallva a szájára tapasztotta a kezét, lerítt róla, hogy kitörőben van a nevetése, és csak intett, hogy kövessem. Aztán elmesélte, hogy semmi szükség az óvintézkedésemre, és megnyugodhatok, reggel se fog majd puskát rám Shane pap, ha meglát a szobájából távozni.

- Gyere, zuhanyozzunk le, aztán irány az ágy – intett a fejével a monstrum felé. Én azonnal kész lettem volna teljesíteni a kérését, de a lábam mellett farkát csóváló Kola emlékeztetett arra, hogy ő is itt van.
- Cica, menj előre, gyorsan kiviszem, és sietek vissza. Legjobb lesz, ha megvársz ott abban – mutattam az időközben felfedezett hatalmas fürdőkádra, mert attól azonnal pajzán gondolataim támadtak.
- Oké, de ne menjek veletek? – kérdezte. Egy pillanatig átfutott a fejemben, hogy lehet, hogy jobb lenne, de miután megnyugtatott, hogy a farmon nincs éjszakai járőrözés, és nem kell attól tartanom, hogy esetleg valaki lepuffant, mondtam, hogy felesleges.

- Kola – füttyentek megint az elkóborolt ebnek, akinek egyáltalán nem akaródzik befejeznie a játékot. Csakhogy én már csontig fagytam, arról nem is beszélve, hogy nem szeretném, ha Anna álomba zuhanna, mire felérek. Sokkal jobb terveim vannak.
Végre visszajön, én meg a konyha hátsó bejárata felé veszem az irányt, mert ott jöttem ki. Az egész ház csendes, az első emeleten lábujjhegyen osonok felfelé, mert azért egy kicsit aggaszt, hogy vajon Shane papa nem visz-e magával a hálószobájába párat azokból a régi pisztolyokból. A szobánkba lépve azonnal megcsap az ismerős citrusillat, és sajnálatos módon azt is azonnal meglátom akitől ez származik. Éppen egy szőnyeget terít le az egyik komód elé, a kutyám persze rögtön faképnél hagy és odaüget mellé.
- Szia nagyfiú, - simogatja meg a fejét. – Hát a gazdit hol hagytad? - Megszólalni sincs időm, mert már meg is fordul. – Hűha, valaki de morcos…
- Nem vártál meg – zsörtölődök, mert sajnálatos módon fel van öltözve.
- Mert sokáig voltál – feleli mosolyogva és hozzám lépked. Próbálom átölelni, de úgy ugrik hátra, mintha megcsípte volna valami. – Juj, de hideg vagy…
Hát ez bizony igaz, így tűröm, hogy szépen megszabadítson a kabátomtól, sőt, a többi ruhám levételében is szívesen venném a segítségét, de csak megrázza a fejét.
- Megy ez neked egyedül is… - incselkedik velem. – Na menj, és siess vissza. Addig leugrom a konyhába.
- Miért? – nézek rá kérdőn, mire szégyenlősen elmosolyodik. 
- Tara mindig tart a hűtőben csokitortát…
- Ilyenkor? – nézek rá kérdőn, bár már megszokhattam volna, hogy ha édességről van szó nem ismer lehetetlent. Se alkalmatlan napszakot.

Próbálok sietni, de a forró víz olyan kellemesen átjárja az egész testemet, hogy beletelik vagy tíz percbe mire végzek. Csak egy törülközőt tekerek a derekam köré, mert a szobában amúgy is meleg van, és különben sincs szándékom sokáig ruhában lenni, de aztán változtatnom kell ezen elhatározásomon.
Merthogy Anna nincs sehol.
A hatalmas ágy baldachinjának függönyei ugyan le vannak engedve, de benézve nem találok senkit. Kilesve a folyosóra se hallatszik, hogy közeledne, úgyhogy egy ideig várok. Aztán meggondolom magam, felkapok egy boxert és egy pólót és a keresésére indulok.

A földszintre érve a konyha felől szűrődik csak világosság, ahogy sejtettem ott is találom.   Az ajtó résnyire nyitva van, sikerül hang nélkül kitárnom annyira, hogy be tudjak lépni. Ez hasznos dolognak is bizonyul, mert egy fél pillanat múlva felfedezek a hűtő takarásában egy igencsak ingerlően domborodó popsit. Ami kétség se férhet hozzá a kedvesemhez tartozik. Azonnal eszembe jut, hogy most meglepem és az ötletem megvalósítandó, közelebb lopakodok. Még mindig nem fedezett fel, így az ujjaim már csúsznak is be a pólója alá. Egy pillanatig megmerevedik, de aztán ahogy máskor is hozzám simul.
Igaz ezzel és a következő mondatommal elindítok egy lavinát, ami elől végül pánikszerűen menekülök vissza a barátságos hálószobába.

(Anna szemszöge)
Jóleső borzongás fut végig rajtam, amint megérzem Kellan engem ölelő karjait. Elég csak hozzám simulnia és rögtön minden épkézláb gondolat kifut a fejemből. Ahogy az ujjai közelednek a melleim felé a bőröm, ahol csak hozzám ér bizseregni kezd és minden idegsejtemmel csak rá koncentrálok. Ha nem hívná fel rá a figyelmemet, azt is elfelejteném, miért állok éppen a hűtő előtt.
- Hmm, tejszínhab? Megint játszunk? – és az ajkai már a nyakamon járnak. - Eper nincs? 
Az emlékek azonnal megrohannak, hangosan felsóhajtok. Aztán mire eljut a tudatomig miért is tartom a kezemben a flakont, szintén nassolnivalóra vágyó barátnőim leleplezik magukat.
- Ejnye-bejnye, valaki itt nagyon pajzán…
- Jaj Mary – hallom Sarah duzzogó hangját. – Most mindent elrontottál…
Mind a ketten azonnal hátrafordulunk, bár kétségtelen, hogy kettőnk közül a kedvesem lepődik meg jobban.

Mikor lejöttem azonnal vágtam magamnak egy hatalmas szeletet a tortából, már indultam volna vissza, de megjelent az ajtóban Mary. Mint kiderült Brian mozgolódása ébresztette fel. Örömmel üdvözöltük egymást, elmesélte, hogy Liam igencsak jó kisbaba, mert szinte az egész éjszakát végigalussza. Most is csak azért jött le, mert neki viszont rengeteg teje van, amit gyakorta fej le, és fagyaszt le későbbre, hátha szükség lehet még rá. Meglátva a tányéromat persze ő is szeretett volna egy kis édességet, csakúgy, mint a harmadiknak érkező Sarah, aki lefekvés előtt szomjas volt, ezért jött a konyhába. Ők is örömmel üdvözölték egymást, és persze ő se akart kimaradni a torkoskodásból. Neki jutott eszébe az is, hogy jó lenne egy kis tejszín, hogy jobban csússzon az amúgy is fenséges sütemény. És ezért mentem én a hűtőhöz.  
És most itt állok, Kellan mellettem, a tenyere még mindig a hasamra simulva, de amint meghallja a következő mondatot már menekül is a hátam mögé.
- Igazad volt Sarah – szólal meg Mary és tüzetesen, tetőtől talpig végigfutatja a tekintetét a kedvesemen. – Meg kell néznem azokat a képeket…
- Én megmondtam, még Brian is elbújhat mögötte…, bár a pólója lehetne rövidebb…
Tudom, hogy csak viccelnek, de akkor se tetszik az, ahogy a mellettem állót méregetik.
- HÉÉ, el a szemekkel a pasimról – tiltakozok azonnal, mire csak összenéznek, majd már jön is a válasz.
- Oké, ha nézni nem szabad én szívesen letesztelném más módon is – rakja mindjárt a kezeit a pultra a friss anyuka, és még az ujjait is megmozgatja.
- Igazad van Mary – adja alá a lovat legjobb barátnőm is. – Semmit a szemnek, mindent a kéznek…
- Cicaa, - a pánik felismerhető a hangjában, lévén ő nem ismeri őket. Főleg nem annyira, mint én. Mert én tudom, hogy csak viccelnek és mindkettő rajongásig szereti a férjét, de ha nem így lenne se próbálkoznának be Kellannél, mert ő hozzám tartozik.
- Honey – simulok a mellkasához, - azt hiszem jobb lesz, ha felmész, pár perc és megyek én is.
- Nemár – tiltakozik mindkettő egyszerre.
- Anna, nem lehetsz ilyen, még ezt a kis szórakozást is sajnálod tőlem? Legalább a szememet had legeltessem kicsit ezen a tökéletes példányon, hamár úgyis nélkülözésre vagyok ítélve már több mint egy hónapja…
Mary panaszos hangja hallatán kis hijján felnevetek, de aztán meggondolom magam. Megfordulok és a még mindig kissé döbbenten álló kedvesemre kacsintok.
- Adjuk meg a népnek, amit a nép akar.
Lerí róla, hogy nem érti mire gondolok, de amikor hozzábújva csókra nyújtom a számat már látom a felismerés szikráját a szemében. Úgy szorít magához, mintha napok óta nem érhetünk volna egymáshoz. A nyelve a számba csúszik, és vad táncba csábítja az enyémet. Levegőt venni is elfelejtek, amikor a tenyerei a fenekemre simulnak, és az ágyékához szorít.
Atya ég…Talán mégse volt ez olyan jó ötlet.

Mármint, hogy itt előttük kezdjünk bele ebbe, mert a vágy azonnal eluralkodik rajtunk. És ebben a hitemben az is megerősít, hogy újabb hangok szólalnak meg.
- Igazad volt Colin, Anna tényleg nem bír magával. Már itt a konyhában?! Legalább a szobádig bírnátok ki…
Aztán valószínűleg felfedezi a feleségét, mert a következő mondata már neki szól.
- Na de asszony, hát micsoda dolog ez. Itt bámulod őket, nekem meg nem is szólsz. Nem arról volt szó, hogy együtt jóban, rosszban? Akkor ebből, most miért akartál kihagyni?
Persze Colin se akar lemaradni, és az ő szavai hallatán mégjobban zavarba jövök.
- Sarah, édesem, nem kéne itt lenned. Még megfázol…
- De hát nincs hideg – megy a válasz azonnal.
- Nincs? Pedig én azt hittem azért feszül annyira Anna pólója.
Azonnal lenézek és felfedezem, hogy ez valóban így van, tisztán kivehetőek a megmerevedett melleim, csakhogy ez nem a hidegnek, hanem Kellan csókjának köszönhető. Jobb hijján a magam elé kapom a kezem, mire mind a négy hatalmas nevetésben tör ki.
- Honey, azt hiszem túl sokan vagyunk, ideje távoznunk - súgom halkan.
Ezzel valószínűleg ő is egyetért, mert anélkül, hogy elengedne, szépen hátrálni kezd. És erre meg is van a jó oka, mármint, hogy maga előtt tartson, legalábbis a fenekemnek feszülő ágyékából úgy érzem. A négyes persze továbbra is rajtunk köszörüli a nyelvét, de szerencsére elég gyorsan elérjük az ajtót. Ott aztán mi is nevetni kezdünk, és egymást kézen fogva indulunk el a lépcső felé. De még mielőtt rálépnék az első lépcsőfokra eszembe jut valami.
- Egy pillanat, várj meg itt – kérem én meg visszarohanok. A belépőm elég hatásos, mind a két páros egymást átölelve áll és éppen a tányérjaiknak készülnek szentelni a figyelmüket. Én is ezért jöttem vissza, felkapom a enyémet, szerencséjükre nem értek a tortámhoz, majd a pár perce lerakott flakont is.
- Héé, azt hova viszed… - tiltakozik azonnal a barátnőm.
- El. Ez az enyém, mert gonoszkodtatok velem. – Aztán eszembe jutnak Kellan szavai, úgyhogy még hozzáteszek valamit. – És különben is, kell nekem…
A lányok arcán látom, hogy sejtik mire, de nem várom meg, hogy mondjanak is valamit, távozom. De alig húzom be magam után az ajtót meggondolom magam. Sarah mégiscsak várandós, lehet, hogy kívánós is. Úgyhogy újra benyitok. – Egyébként a hűtőben van mégegy…