54. Van, amitől te is zavarba jönnél…

Sziasztok Drága Kedves Olvasóim!

Már akik még megvagytok, mert ugye eltűntem egy kis időre, hogy pontos legyek tíz napra. De most már itt vagyok, és próbálok pontos lenni. De ez most nem ígéret, mert megfogadtam, hogy idén nem ígérgetek feleslegesen.

Az elmúlt napjaim több mint jól teltek. Volt minden, ünneplés, buli, síelés, nagy kajálások, kisebb italozások, ja, és megkérték a kezemet.

Képzeljétek el. Nem részletezem, még mindig a hitetlenkedés és a döbbenet között vacillálok, és bár boldog vagyok, de azért kicsit félek is. Nem vagyok egy házasságpárti lélek, eddig is megfelelt az együttélés, de azért jó érzés nézegetni a gyűrűt az ujjamon.

Oké, a blog szempontjából ez nem nagy hír, gondolom a fejezet jobban érdekelne titeket, de nem tudtam magamban tartani. Jön a friss is, amiről elöljáróban annyit, hogy nincs függővég, és jelzem még bele kell rázkódnom kicsit, ezért ez nem túl eseménydús.

Ui.: Egyik kedves olvasóm, aki ír is, méghozzá nem is akárhogyan, (sokkal több tehetséggel és ambícióval, mint én) részt vett a Könyvmolyképző Aranymosás nevű pályázatán, de sajnálatos módon kiesett. Most úgy döntött, hogy a művét elénk tárja, amit az alábbi linken olvashattok szombatonként: http://lyliabloom.blogspot.com/. Jó szórakozást hozzá.

Dicta

(Kellan szemszöge)

Arra ébredek, hogy érzem, amint a gép landoláshoz közeledik. Nem állítanám, hogy túl sokat aludtam, de útközben jópárszor elbóbiskoltam, és elvesztettem az időérzékemet. Anna még mindig itt pihen rajtam, megnyugtató érezni a közelségét. Eleinte izgett-mozgott, de aztán jó tíz perc után befészkelte magát a vállam alá, és azóta nyugi van.

Elég szűk a hely, nem is túl kényelmes ez a testhelyzet, de nincs az az Isten, hogy megmozduljak, nem szeretném felébreszteni. Csak annyit engedélyezek magamnak, hogy cirógassam a hátát, mert ez önkéntelenül jön, ha ilyen közel van hozzám. De hiába minden igyekezetem, valami nagy zajjal eldől, mire azonnal felemeli a fejét. Vetek egy csúnya pillantást Jeradra, az ő gitárja adta meg magát a gravitációnak. A srác is most riadt fel, kábán néz körbe, akárcsak a többiek. Nem foglalkozom vele, velük, a figyelmemet az álmos szemekkel ébredező kedvesem köti le.

- Szia – üdvözlöm, kisimítva egy tincset az arcából.

- Szia – rebegi ő is, és angyali mosoly borítja be az egész arcát. Olyan, mint amikor egy borús reggelen a felhők mögül előbukkan a nap. Ragyogó, és jókedvre derít. – Hol vagyunk? 

A kíváncsisága most is határtalan, azonnal tudni akarja a választ, amit én nem tudok megadni neki. Rögtön fel akar kelni, még annyi időt se hagy, hogy figyelmeztessem a ránk csavarodott takaróra, így mindketten a padlón kötünk ki, szerencsére én kerülök alulra. A banda nevetni kezd, csakúgy, mint az éppen belépő barátai.

- Na de Anna - szólal meg Colin. – Ennyire nem lehet sürgős a dolog, hogy itt, előttünk támadd le szegény Kellant?!

Már éppen készülök visszavágni neki, de a nyomukban felfedezem a kedvesem nagyszüleit, úgyhogy inkább jobbnak látom felkelni ebből az egyébként igen kellemes pozícióból.

Gyerünk Kellan, muszáj, - győzködöm magam - mielőtt mégjobban kísértésbe hoz.

Mert a felcsúszott inge és az a pont, ahol éppen helyet foglal, azonnal beindította a hormonjaimat.

Kíváncsian lesek ki az ablakon, már látszanak a város fényei, de legnagyobb meglepetésemre az alattunk elterülő település hatalmas, és egészen biztos, hogy nem Rock Springs, ahova érkeznünk kellett volna.

- Hol vagyunk? – ismétlem meg ezúttal én az előbbi kérdését, mire ő is kiles a vállam felett.

- Los Angelesbe – feleli mosolyogva, - legalábbis remélem.

- És miért ide jöttünk először? – kérdezem, mert eredetileg nem erről volt szó, legalábbis tegnap este még nem ezt mondta.

- Közbejött valami – jön az azonnali válasz, és látom rajta, hogy valamit titkol. Ebben a hitemben az is megerősít, hogy egész addig, amíg a pilóta fel nem szólít bennünket, hogy csatoljuk be az öveinket eltűnik mellőlem, és a barátnőjével beszélget. Viszont amint meghallja az idős ember hangját a hangszóróban, levetődik mellém, és az arca megint feszültséget sugároz. Simogatom a kezét, és hogy eltereljem a figyelmét és legfőképpen, mert kíváncsi vagyok, kérdezősködöm.

- Szóval? Mit keresünk LA-ben?

- Felvesszük Sandyt és Zacket, a srácok meg kiszállnak – vágja rá túlságosan is gyorsan.

- Miért változott a terv?

- Így sokkal kényelmesebb… - feleli.

- Ha ezt előbb mondod nem kellett volna új öltönyt vennem, - jut eszembe a délutáni hívása - hozhattak volna egyet otthonról.

- Akkor még nem tudtam, csak utána jött az ötlet…

- Kinek az ötlete volt? – ütöm a vasat továbbra is.

- Nem is tudom – mondja tétován, majd úgy, hogy az egy hivatásos színésznő is megirigyelhetné, elsápad. Látom rajta, hogy ez csak elterelés, de megadom magam a sorsnak.

Oké, legyen. Kivárom, amíg magától elárulja mit titkol.

Amire nem is kell sokáig várnom, mert amint leszállunk és a srácok búcsúzkodás után távoznak, megérkeznek a lakótársaim, és velük együtt még valaki.

(Anna szemszöge)

Nem tudok szebbet elképzelni, mint, hogy ébredés után az első amit meglátok, az Kellan ragyogó két szeme. Nem ez volt az első eset, de mégis minden alkalommal megmelengeti a szívemet az, ahogy rám néz. Úgy érzem, mintha napokat aludtam volna át, és ebben nagy szerepe van annak, hogy az ő karjai között pihenhettem. De azért örülök, hogy lassan szilárd földet érhet a lábam, még kb. negyed óra és elérjük Baile Inez’st.

A meglepetésem szerencsére a várakozásomnak megfelelően sikerült. Még délután jött az ötlet, amikor Zackkel beszéltem, ő említette, hogy éppen a kutyapanzióba indul. Azonnal beugrott, hogy szegény Kola ezelőtt se viselte túl jól a helyet, arról nem is beszélve, hogy több mint két hete mellőznie kell a gazdiját, és viszont. Úgyhogy megkértem, hogy hozzák inkább magukkal. Mivel a menetrendszerinti járaton elég körülményes egy ekkora állat szállítása, arról nem is beszélve, hogy a csomagtérben, ketrecben kellett volna utaznia. Inkább beszéltem nagyapával, aki beleegyezett, hogy megcseréljük a sorrendet.

Nagyot nevettem Kellan arcán, amikor meglátta a pórázon vezetett ebet. Először csak nézett rám hitetlenkedve, aztán azonnal leguggolt, Kola meg nemes egyszerűséggel felborította. Bár aggodalmaskodott, hogy még a végén kárt tesz a berendezésben, ez feleslegesnek bizonyult, mert a kutya amint rászólt, engedelmesen lefeküdt a lábunk mellé, és azóta ne is mozdult el onnan.

Már látszik a ház, éppen ideje, lassan éjfél felé járunk, és annak ellenére, hogy ők is átaludták az utat nagyi és Sarah arcára is kiült a fáradtság. Szerencsére Brian és Thomas a kifutón vár ránk a terepjárókkal, és amint begurulunk a hangárba le is fékeznek a Jet mellett. Igaz a kiszállás eltart egy ideig, mert jól felpakoltunk csomagokkal. A srácok rendületlenül hordják le őket, nekem csak annyit engednek meg, hogy a gép ajtajáig elvigyem őket, mondván odakint hideg van. Hirtelen akad meg a szemem egy hatalmas dobozon, ami nemcsak nagy, de nehéz is.

- Várj Cica, azt majd én – szólal meg mellettem a kedvesem, és már emeli is fel. Gyanúsan gyorsan távozik vele, és amikor utána nézek látom, hogy éppen Briannel beszél valamit, aki elégedetten szemléli a csomagot. De aztán nincs több időm azon tűnődni mi lehet ennek az oka, és főleg mit rejthet, mert itt az ideje, hogy elhagyjuk a gépet.

Pár perc múlva már a ház előtt játsszuk el ugyanezt a folyamatot, ezúttal befelé, mert mi lányok most is előre lettünk küldve.

- Nos Kola, - veszem le a pórázt a nyakáról és simogatom meg, - ez itt a Mc’Gee rezidencia. A szőnyegek és a bútorok megrágása esetén én fogok bűnhődni, szóval légyszí kíméld meg őket.

Úgy figyel rám, mintha értené minden szavam, kíváncsian szaglász és nézelődik, de egy lépést se távolodik el mellőlem. Nagyi megengedte, hogy a házban maradjon, bár Kellan tiltakozott ellene, mondván LA-ben is kint alszik, de én erősködtem, hogy itt Wyomingban sokkal hidegebb van, és végül nyertem. Velünk fog aludni, már azt is kitaláltam, hogyan fogom azért elszeparálni az ágyunkat. Első utam a konyhába vezet és keresek két edényt számára, majd ezekkel felszerelkezve indulok el a saját szobámba. Illetve indulnék, de akad egy kis gond.

- Anna, kislányom, - fordul hozzám Inez nagyi - a barátaitoknak a bézs szobát készítettük elő, Sarah ti a megszokottba kerültök, Kellan meg most is a kéket kapja.

Na ez az, amit most nincs szándékomban betartani, és ezt azonnal közlöm is.

- Kellan az én szobámban fog aludni.

- Nem – vágja rá azonnal a mellettünk álló nagyapám, és a homloka ráncokba gyűrődik.

- De igen – felelem neki, és farkasszemet nézünk egymással.

- Ezt már egyszer megbeszéltük. Ebben a házban…

- Igen tudom, de azóta eltelt egy kis idő, minden éjjel együtt aludtunk, szóval teljesen felesleges úgy tenni, mintha nem így lenne. Nagyapa te is tudod, nagyi is tudja, sőt az összes jelen lévő is. Nem élünk már a 19. században.

- Shane, hagyd… - súg valamit a férje fülébe, és áll mellém legnagyobb meglepetésemre Inez nagyi. Aztán felém fordulva kacsint egyet, gondolom sejti, hogy mivel ezelőtt se tudtak megakadályozni bennünket, most se járnának sikerrel.

- Persze, mert ti fiatalok mostanában azonnal összefekszetek. – Morgolódik Shane papa továbbra is, de látom, hogy ez már csak a látszatnak szól. - Hol vannak már azok az idők, amikor a párok vártak az esküvőig…

A következő mondat önkéntelenül bukik ki belőlem, nincs bennem semmi bántó szándék, de nem tudom visszatartani.

- Ha jól emlékszem Isaac februárban jött a világra – célzok biológiai apám születésnapjára. – Viszont, rémlik valami olyasmi is, hogy a házassági évfordulótok júliusban van. Szóval, ha jól sejtem ti se a nászéjszakán gyűrtétek össze először a lepedőt… Lehet, hogy ezt a szokásomat is tőletek örököltem?!

A mondatom hatása leírhatatlan, nagyi elpirul, nagyapa, mint egy partra vetett hal tátogat, az éppen belépő Brian meg kis hijján megfullad a visszatartott nevetéstől. A többiek csak kapkodják köztünk a fejüket, lévén nem értettek egy szót se a beszélgetésből, mert az gaelül folyt.

- Szégyelld magad Anna Mc’Gee. – Támad rám nagyapám, de közben a szeme valahogy nem tűnik haragosnak, és lopva oldalra sandít.  

- Sajnálom nagymama, - fordulok én is ugyanarra, mert tényleg nem volt szándékomban zavarba hozni. Őt legalábbis.

- Látod Shane, le se tagadhatnád, hogy a te unokád. Mindig kivágja magát… - közli a megszólított, és legnagyobb örömömre nem úgy néz ki, mintha haragudna rám.

- Ja, ilyenkor bezzeg az én unokám… - látom rajta, hogy a csatát megnyertem, de azért morog az orra alatt, miközben elindul felfelé a lépcsőn. – Azt csinálsz amit akarsz, nagyanyádat már úgyis meggyőzted…

- Bídeach ez övön aluli volt – súgja Brian halkan, nem tévesztve szem elől a távozókat. – És hatásos.  

- Hát, valamit valamiért – felelem neki, és most már én is elindulok a szobám irányába.

Út közben elkalauzolom Sandyéket, ellenőrzöm mindenük megvan-e, bár felesleges, mert Tara a vendéglátás terén utolérhetetlen. Azért rákérdezek nincs-e szükségük még valamire, de miután megnyugtatnak, hogy nincs, megcélzom a szobámat. Illetve céloznám, de kilépve a vendégszobából érdekes látvány fogad.

- Hát te meg mit művelsz? – nézek Kellanre, mert nem értem miért van a táskája tartalma kiszórva a folyosó szőnyegére.

(Kellan szemszöge)

Anna egy angyal.

Vagy egy ördög?

Nem tudom.

Ezen a fogas kérdésen töröm a fejem, miközben várom, hogy a kutyám végre visszajöjjön hozzám, mert elővigyázatosan jobbnak láttam lefekvés előtt kihozni mégegyszer.

Ha azt veszem alapul, hogy képes volt idehozatni nekem Kolat, akkor határozottan az előbbi, egy angyal. De ha az jut az eszembe, ahogy elérte, hogy ne kelljen titokban átlopakodnom hozzá minden éjszaka, akkor inkább az utóbbi. Egy ördögfióka.

Már az arca is valami határtalan kópéságot tükrözött, miközben a nagyszüleivel beszélt érkezéskor, csak nem értettem miről van szó. Még később, amikor a szobánkban elmesélte mivel érvelt, is pajkosan csillogtak a szemei.

Az mondjuk bennem se merült fel, hogy esetleg ne mellette aludjak, mert emlékezve az előző alkalomra biztos voltam benne, hogy a házigazdáink most is külön akarnak venni bennünket. És mivel az is eszembe jutott délután, hogy mennyire nyikorgott a kilincs, készültem.

Még délután, Baton Rougeban, az egyik barkácsboltban beszereztem egy zárolajozót, és már éppen megtaláltam a táskám legalján és használatba vettem volna, amikor mellém lépett a folyosón.

- Honey mit művelsz? – kérdezte, leguggolva hozzám. A magyarázatomat hallva a szájára tapasztotta a kezét, lerítt róla, hogy kitörőben van a nevetése, és csak intett, hogy kövessem. Aztán elmesélte, hogy semmi szükség az óvintézkedésemre, és megnyugodhatok, reggel se fog majd puskát rám Shane pap, ha meglát a szobájából távozni.

- Gyere, zuhanyozzunk le, aztán irány az ágy – intett a fejével a monstrum felé. Én azonnal kész lettem volna teljesíteni a kérését, de a lábam mellett farkát csóváló Kola emlékeztetett arra, hogy ő is itt van.

- Cica, menj előre, gyorsan kiviszem, és sietek vissza. Legjobb lesz, ha megvársz ott abban – mutattam az időközben felfedezett hatalmas fürdőkádra, mert attól azonnal pajzán gondolataim támadtak.

- Oké, de ne menjek veletek? – kérdezte. Egy pillanatig átfutott a fejemben, hogy lehet, hogy jobb lenne, de miután megnyugtatott, hogy a farmon nincs éjszakai járőrözés, és nem kell attól tartanom, hogy esetleg valaki lepuffant, mondtam, hogy felesleges.

- Kola – füttyentek megint az elkóborolt ebnek, akinek egyáltalán nem akaródzik befejeznie a játékot. Csakhogy én már csontig fagytam, arról nem is beszélve, hogy nem szeretném, ha Anna álomba zuhanna, mire felérek. Sokkal jobb terveim vannak.

Végre visszajön, én meg a konyha hátsó bejárata felé veszem az irányt, mert ott jöttem ki. Az egész ház csendes, az első emeleten lábujjhegyen osonok felfelé, mert azért egy kicsit aggaszt, hogy vajon Shane papa nem visz-e magával a hálószobájába párat azokból a régi pisztolyokból. A szobánkba lépve azonnal megcsap az ismerős citrusillat, és sajnálatos módon azt is azonnal meglátom akitől ez származik. Éppen egy szőnyeget terít le az egyik komód elé, a kutyám persze rögtön faképnél hagy és odaüget mellé.

- Szia nagyfiú, - simogatja meg a fejét. – Hát a gazdit hol hagytad? - Megszólalni sincs időm, mert már meg is fordul. – Hűha, valaki de morcos…

- Nem vártál meg – zsörtölődök, mert sajnálatos módon fel van öltözve.

- Mert sokáig voltál – feleli mosolyogva és hozzám lépked. Próbálom átölelni, de úgy ugrik hátra, mintha megcsípte volna valami. – Juj, de hideg vagy…

Hát ez bizony igaz, így tűröm, hogy szépen megszabadítson a kabátomtól, sőt, a többi ruhám levételében is szívesen venném a segítségét, de csak megrázza a fejét.

- Megy ez neked egyedül is… - incselkedik velem. – Na menj, és siess vissza. Addig leugrom a konyhába.

- Miért? – nézek rá kérdőn, mire szégyenlősen elmosolyodik. 

- Tara mindig tart a hűtőben csokitortát…

- Ilyenkor? – nézek rá kérdőn, bár már megszokhattam volna, hogy ha édességről van szó nem ismer lehetetlent. Se alkalmatlan napszakot.

Próbálok sietni, de a forró víz olyan kellemesen átjárja az egész testemet, hogy beletelik vagy tíz percbe mire végzek. Csak egy törülközőt tekerek a derekam köré, mert a szobában amúgy is meleg van, és különben sincs szándékom sokáig ruhában lenni, de aztán változtatnom kell ezen elhatározásomon.

Merthogy Anna nincs sehol.

A hatalmas ágy baldachinjának függönyei ugyan le vannak engedve, de benézve nem találok senkit. Kilesve a folyosóra se hallatszik, hogy közeledne, úgyhogy egy ideig várok. Aztán meggondolom magam, felkapok egy boxert és egy pólót és a keresésére indulok.

A földszintre érve a konyha felől szűrődik csak világosság, ahogy sejtettem ott is találom.   Az ajtó résnyire nyitva van, sikerül hang nélkül kitárnom annyira, hogy be tudjak lépni. Ez hasznos dolognak is bizonyul, mert egy fél pillanat múlva felfedezek a hűtő takarásában egy igencsak ingerlően domborodó popsit. Ami kétség se férhet hozzá a kedvesemhez tartozik. Azonnal eszembe jut, hogy most meglepem és az ötletem megvalósítandó, közelebb lopakodok. Még mindig nem fedezett fel, így az ujjaim már csúsznak is be a pólója alá. Egy pillanatig megmerevedik, de aztán ahogy máskor is hozzám simul.

Igaz ezzel és a következő mondatommal elindítok egy lavinát, ami elől végül pánikszerűen menekülök vissza a barátságos hálószobába.

(Anna szemszöge)

Jóleső borzongás fut végig rajtam, amint megérzem Kellan engem ölelő karjait. Elég csak hozzám simulnia és rögtön minden épkézláb gondolat kifut a fejemből. Ahogy az ujjai közelednek a melleim felé a bőröm, ahol csak hozzám ér bizseregni kezd és minden idegsejtemmel csak rá koncentrálok. Ha nem hívná fel rá a figyelmemet, azt is elfelejteném, miért állok éppen a hűtő előtt.

- Hmm, tejszínhab? Megint játszunk? – és az ajkai már a nyakamon járnak. - Eper nincs? 

Az emlékek azonnal megrohannak, hangosan felsóhajtok. Aztán mire eljut a tudatomig miért is tartom a kezemben a flakont, szintén nassolnivalóra vágyó barátnőim leleplezik magukat.

- Ejnye-bejnye, valaki itt nagyon pajzán…

- Jaj Mary – hallom Sarah duzzogó hangját. – Most mindent elrontottál…

Mind a ketten azonnal hátrafordulunk, bár kétségtelen, hogy kettőnk közül a kedvesem lepődik meg jobban.

Mikor lejöttem azonnal vágtam magamnak egy hatalmas szeletet a tortából, már indultam volna vissza, de megjelent az ajtóban Mary. Mint kiderült Brian mozgolódása ébresztette fel. Örömmel üdvözöltük egymást, elmesélte, hogy Liam igencsak jó kisbaba, mert szinte az egész éjszakát végigalussza. Most is csak azért jött le, mert neki viszont rengeteg teje van, amit gyakorta fej le, és fagyaszt le későbbre, hátha szükség lehet még rá. Meglátva a tányéromat persze ő is szeretett volna egy kis édességet, csakúgy, mint a harmadiknak érkező Sarah, aki lefekvés előtt szomjas volt, ezért jött a konyhába. Ők is örömmel üdvözölték egymást, és persze ő se akart kimaradni a torkoskodásból. Neki jutott eszébe az is, hogy jó lenne egy kis tejszín, hogy jobban csússzon az amúgy is fenséges sütemény. És ezért mentem én a hűtőhöz.  

És most itt állok, Kellan mellettem, a tenyere még mindig a hasamra simulva, de amint meghallja a következő mondatot már menekül is a hátam mögé.

- Igazad volt Sarah – szólal meg Mary és tüzetesen, tetőtől talpig végigfutatja a tekintetét a kedvesemen. – Meg kell néznem azokat a képeket…

- Én megmondtam, még Brian is elbújhat mögötte…, bár a pólója lehetne rövidebb…

Tudom, hogy csak viccelnek, de akkor se tetszik az, ahogy a mellettem állót méregetik.

- HÉÉ, el a szemekkel a pasimról – tiltakozok azonnal, mire csak összenéznek, majd már jön is a válasz.

- Oké, ha nézni nem szabad én szívesen letesztelném más módon is – rakja mindjárt a kezeit a pultra a friss anyuka, és még az ujjait is megmozgatja.

- Igazad van Mary – adja alá a lovat legjobb barátnőm is. – Semmit a szemnek, mindent a kéznek…

- Cicaa, - a pánik felismerhető a hangjában, lévén ő nem ismeri őket. Főleg nem annyira, mint én. Mert én tudom, hogy csak viccelnek és mindkettő rajongásig szereti a férjét, de ha nem így lenne se próbálkoznának be Kellannél, mert ő hozzám tartozik.

- Honey – simulok a mellkasához, - azt hiszem jobb lesz, ha felmész, pár perc és megyek én is.

- Nemár – tiltakozik mindkettő egyszerre.

- Anna, nem lehetsz ilyen, még ezt a kis szórakozást is sajnálod tőlem? Legalább a szememet had legeltessem kicsit ezen a tökéletes példányon, hamár úgyis nélkülözésre vagyok ítélve már több mint egy hónapja…

Mary panaszos hangja hallatán kis hijján felnevetek, de aztán meggondolom magam. Megfordulok és a még mindig kissé döbbenten álló kedvesemre kacsintok.

- Adjuk meg a népnek, amit a nép akar.

Lerí róla, hogy nem érti mire gondolok, de amikor hozzábújva csókra nyújtom a számat már látom a felismerés szikráját a szemében. Úgy szorít magához, mintha napok óta nem érhetünk volna egymáshoz. A nyelve a számba csúszik, és vad táncba csábítja az enyémet. Levegőt venni is elfelejtek, amikor a tenyerei a fenekemre simulnak, és az ágyékához szorít.

Atya ég…Talán mégse volt ez olyan jó ötlet.

Mármint, hogy itt előttük kezdjünk bele ebbe, mert a vágy azonnal eluralkodik rajtunk. És ebben a hitemben az is megerősít, hogy újabb hangok szólalnak meg.

- Igazad volt Colin, Anna tényleg nem bír magával. Már itt a konyhában?! Legalább a szobádig bírnátok ki…

Aztán valószínűleg felfedezi a feleségét, mert a következő mondata már neki szól.

- Na de asszony, hát micsoda dolog ez. Itt bámulod őket, nekem meg nem is szólsz. Nem arról volt szó, hogy együtt jóban, rosszban? Akkor ebből, most miért akartál kihagyni?

Persze Colin se akar lemaradni, és az ő szavai hallatán mégjobban zavarba jövök.

- Sarah, édesem, nem kéne itt lenned. Még megfázol…

- De hát nincs hideg – megy a válasz azonnal.

- Nincs? Pedig én azt hittem azért feszül annyira Anna pólója.

Azonnal lenézek és felfedezem, hogy ez valóban így van, tisztán kivehetőek a megmerevedett melleim, csakhogy ez nem a hidegnek, hanem Kellan csókjának köszönhető. Jobb hijján a magam elé kapom a kezem, mire mind a négy hatalmas nevetésben tör ki.

- Honey, azt hiszem túl sokan vagyunk, ideje távoznunk - súgom halkan.

Ezzel valószínűleg ő is egyetért, mert anélkül, hogy elengedne, szépen hátrálni kezd. És erre meg is van a jó oka, mármint, hogy maga előtt tartson, legalábbis a fenekemnek feszülő ágyékából úgy érzem. A négyes persze továbbra is rajtunk köszörüli a nyelvét, de szerencsére elég gyorsan elérjük az ajtót. Ott aztán mi is nevetni kezdünk, és egymást kézen fogva indulunk el a lépcső felé. De még mielőtt rálépnék az első lépcsőfokra eszembe jut valami.

- Egy pillanat, várj meg itt – kérem én meg visszarohanok. A belépőm elég hatásos, mind a két páros egymást átölelve áll és éppen a tányérjaiknak készülnek szentelni a figyelmüket. Én is ezért jöttem vissza, felkapom a enyémet, szerencséjükre nem értek a tortámhoz, majd a pár perce lerakott flakont is.

- Héé, azt hova viszed… - tiltakozik azonnal a barátnőm.

- El. Ez az enyém, mert gonoszkodtatok velem. – Aztán eszembe jutnak Kellan szavai, úgyhogy még hozzáteszek valamit. – És különben is, kell nekem…

A lányok arcán látom, hogy sejtik mire, de nem várom meg, hogy mondjanak is valamit, távozom. De alig húzom be magam után az ajtót meggondolom magam. Sarah mégiscsak várandós, lehet, hogy kívánós is. Úgyhogy újra benyitok. – Egyébként a hűtőben van mégegy…