63. Porsche...

(Rob szemszöge)
Sose hittem volna, hogy ez a zöldszemű boszorka egyszer még ennyire hiányozni fog.

Pedig még csak négy napja, hogy elutazott.

Valahogy az egész hétvége lassabban telt el, olyan lapos volt, de hogy mitől, azt nem tudnám megmondani. Talán, mert nem nyüzsgött folyton, nem jött a képtelen ötleteivel, nem parancsolgatott? Igaz azt jobbára csak nekem szokott.

Arra viszont, hogy mikor lett volna a legnagyobb szükségem a jelenlétére nagyon is emlékszem. Szombat reggel.

És hogy miért akkor?

Hát mert a többiek, -bár fogalmam sincs, hogy konkrétan ki, én Peterre és Lucara tippelek, akik mostanában feltűnően jóban vannak- csőbe húztak. Végülis sejthettem volna, hogy valamit forralnak, mert már előző este is látszott rajtuk, hogy ezt nem úszom meg ennyivel.

Szó se róla, tátva maradt a szájuk pénteken, amikor kinyitottam az étkező ajtaját. Csak lestek, látva a megterített asztalt, és az ott sorakozó tálakat. Hát még amikor megkóstolták a vacsorát… Mind csak bámult rám, egyedül Kris kuncogott, mert neki elmeséltem, hogy Anna mire hívta fel a figyelmemet előző este. Persze nem kellett sok idő, rájöttek a turpisságra, mármint, hogy nem én főztem, de azt hittem, hogy mivel a kaja osztályon felüli, eltekintenek ettől az apróságtól.

Hát szombat reggel kiderült, hogy nem.

Naná, hogy szabadnapos volt mindenki, mi ketten is. Később kiderült, hogy erről Bill tehet, mert a díszletekkel szórakoztak valamit egész nap. Szokás szerint korán ébredtünk Krisszel, már éppen sikerült volna meggyőznöm egy kis reggeli testmozgás szükségességéről, amikor az ajtónkon hangos dörömbölés hallatszott, majd szinte azonnal ki is vágódott.

- Reggelit akarunk, reggelit akarunk… - masírozott be a szobába Peter és Jay vezetésével az egész banda, és nem is voltak hajlandóak távozni, amíg meg nem ígértem, hogy egy perc és ott vagyok. Azt mondjuk nem értettem, miközben villámgyorsan rángattam magamra egy farmert, hogy miért nincs még az asztalon a kaja, mert az este megegyeztem a szakáccsal, hogy időben érkezik.

Az étkezőben szépen körbeülték az asztalt, kivételesen egyik se talált magának semmi sürgős elfoglaltságot, a telefonok se csörögtek, a tv-be se volt semmi sport, hogy azt nézték volna.

Legalább a srácok...  A lányokat úgyis meggyőztem volna a hátuk mögött, hogy segítsenek…

De nem, ott ültek, és legnagyobb megrökönyödésemre közölték, hogy a szakács ugyan járt itt, de ők elküldték, és különben is az esti dolog is csalás volt, úgyhogy most akkor tegyem a dolgomat. Egyedül. Krisen láttam, hogy segítene, de közrefogták, és nem engedték neki.

Hááát, én mindent megpróbáltam. Az első pillanatban az jutott eszembe, oké, egy kávét csak megtudok főzni egyedül is, a többit meg odapakolom és eszik ki amit talál.

De ez nem jött be, mert ők villásreggelit akartak. Belefogtam hát a rántottába.

Visszagondolva nem lett olyan rossz, igaz itt-ott volt benn egy kis tojáshéj. Larry, aki ezért még meg fog fizetni, persze kitalálta, hogy ő ham and eggset kér.

Nem mondom, hogy véletlen, hogy a sonka megégett egy kicsit.

Szerencsére miután teleették magukat villámgyorsan eltűntek, így legalább a romok eltakarításánál volt segítségem. Szinte egész nap a nappaliban mulattuk az időt kettesben, volt egy kis elmaradásom a szövegtanulással, Kris meg kapott pár forgatókönyvet Ritától, hogy nézze át őket. Már délután felé járt az idő, amikor úgy döntöttünk, hogy csobbanunk egyet a jakuzziban, persze rövidesen akadt társaságunk is.

Mivel Ash, Luca, Nikki, Lisa és Taylor moziba mentek, Jay meg elutazott a nővéréhez Pasadenaba, aznap nem volt nagy főzőcskézés, csak hozattunk az étteremből valamit, amit aztán Peterrel és a testőreinkkel együtt fogyasztottunk el.

Vasárnap, annak ellenére, hogy az minden normális munkahelyen szabadnapnak számít, mi naná, hogy forgattunk. A rendezőnk valószínűleg be akarta hozni a tegnapi kiesést, mert kegyetlenül hajtott bennünket egész nap. Este örültem, hogy bezuhanhattam az ágyba.

Ma reggel aztán megint kezdődött minden elölről, hajnali kelés, kétórás smink, és fárasztó beállítások. Igaz ebéd előtt már mindannyiunkon látszott, hogy közeledik a nap vége, lévén a csajok tényleg kibulizták, hogy Bill elengedjen bennünket előbb. És ez meg is történt két óra előtt.

Még éppen volt annyi időnk, hogy a szállodába átöltözzünk, mert Luca arról tájékoztatott mindenkit, hogy Annáék három fele érnek ide értünk.

- Rob, csörög a telefonod… - Kris hangját hallom, és csak most esik le, hogy elbambultam kicsit. A taxiban ülünk, éppen a reptérre tartunk Dean és Larry társaságában.

Mire sikerül előhalásznom a kocsik is leparkolnak, a többiek már a járda szélén állva várnak bennünket.

- Tessék – szólok bele.

- Ej, de morcos vagy Pattinson. – Tom ismerős hangja hallatszik a másik oldalon ami, annak ellenére, hogy felfedezem a minket fényképező fotóst, jókedvre derít.

- Te is az lennél Sturridge, ha minden lépésedet követné egy pióca – felelem neki félhangosan, és a kattogtató pasi arcáról azonnal tudom, hogy meghallotta a mondatom. – Mi a helyzet?

Általában kéthetente beszélünk, ez a múlt héten meg is volt, így biztos vagyok benne, hogy ennek a rendkívüli hívásnak oka van.

- Beszédem van a barátnőddel – közli, és a háttérből hangzavar hallatszik.

- Aztán mi? – kérdezem. – És hol vagy? Már megint buliztok? Nélkülem?

- Hát, ha csak akkor söröznénk, amikor téged ide esz a fene, akkor már régen kiszáradtunk volna – vág vissza azonnal. – Egyébként nálam vagyunk, a srácok azért jöttek át, hogy megcsodálhassák az ajándékomat.

- Miért? Nincs is születésnapod – felelem, mert annak megünneplése élénken él bennem még decemberből. – És mit akarsz Kristől?

- Nem, nem vele akarok beszélni, hanem a másikkal. Azzal a mindig rosszban sántikáló, zöldszemű boszorkával.

- Ja, hogy Annával – bólintok, és magamban jót nevetek a jellemzésen. – Miért?

- Beszédem van vele… - közli határozottan, én meg egyre kíváncsibb leszek.

- Nem tudom adni, nincs velem – kezdek bele, mire káromkodni kezd. – Phoebe néni nem örülne, ha hallaná milyen csúnyán beszélsz – ugratom, utalva az édesanyjára, aki sose szerette a trágár beszédet.

- Fogd be Rob. – Pár pillanatnyi szünet, aztán újra megszólal. – És mikor találkozol vele?

- Kivel? – kérdezem.

- Hát Annával.

- Cirka tíz perc múlva, ő már a gépen vár, mert megyünk New Yorkba.

- Jó, akkor visszahívlak tíz perc múlva – vágja rá.

- Tom, mi a franc van…

- Majd visszahívlak – erősködik továbbra is.

- Tom, ne szórakozz velem, mit akarsz Annától?

- Csak megköszönni neki… - a szavaira többszólamú nevetés harsan, ami egyáltalán nem tetszik. Meg úgy összességében ez az egész. Kíváncsi vagyok.

- De mit? – kérdezem, mire újabb nevetés.

- Legyen elég annyi, hogy ma futár járt nálam.

- És? – nem értem ez miért olyan nagy dolog.

- A Stafft-tól – és ezzel már le is teszi.

Mivel időközben elérjük az ellenőrzőpontokat előhalászom az útlevelem, és a barátom furcsa viselkedésén tűnődöm. 

Valami itt nincs rendben. De mi?

Követem a többieket, és próbálom felidézni az egész beszélgetést.

Anna, ajándék, titkolózás, Stafft.

De miért venne ajándékot a zöldszemű a haveromnak, amit futár visz hozzá? És a Stafft-tól. Mi a francot küldhetett neki?

És ebben a pillanatban leesik. Én meg kis hijján el, mert a felismeréstől azonnal leblokkolok, valaki meg szépen belém gyalogol hátulról.

Szereztél egy újabb rosszpontot Larry!

A Stafft London egyik legrégebbi autókereskedése, fiatalabb korunkban órákig tudtuk bámulni a kirakatba kiállított autócsodákat. És nem is akármit árulnak, nem bizony. Hanem Porschekat. És Tom éppen ezzel viccelődött, miután megtudta, hogy Annának mekkora vagyona van. Hogy vegyen neki nyugodtan egyet.

Nem igaz, hogy ez az eszement nőszemély megtette…

Amint meglátom azonnal felteszem neki a kérdést, mert egyszerűen el se akarom hinni. És ezzel bizony nem vagyok egyedül…

(Kellan szemszöge)

Hihetetlen, hogy ma már harmadszor ébredek mellette. Nem panaszkodok, elbírnám viselni az év minden napján. Mindketten lassan térünk magunkhoz, az arcomról nem tudom letörölni a mosolyt. Csak pár órát pihenhettünk, de meg kell mondanom ez a rövid idő is felejthetetlen élményt nyújtott. Na nem mintha az elalvás előtti szeretkezés minden pillanata nem hagyott volna maradandó nyomokat bennem. Már előre összeszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy ma este már egyedül bújok ágyba.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, felejtsd el Kellan, addig van még pár jó órád.  

- Szia – hallom meg közben a hangját. – Most ébren vagy, vagy még alszol?

Nem szólok egy szót se, válaszul hamarosan mocorogni kezd, és közelebb bújik hozzám.

- Kellan? Honey, ideje felkelnünk – súgja közvetlen a fülemnél, mire egy mozdulattal fölé gördülök, ő meg csilingelve felkacag. – Nagyon pajkos mostanában valaki…

- Pajkos? – nézek rá kérdőn. – Hát ez meg milyen szó, még ha valami mást mondtál volna…

- Micsodát? – emeli meg a szemöldökét. Én meg válaszul hozzáérintem az ágyékomat.

- Mi jut eszedbe erről?

- Anyám. Már megint?

- Mi az hogy már megint? – színlelek felháborodást. – Ha jól látom legalább három órája, hogy utoljára kaptam egy csókocskát.

- Csókocskát most is kaphatsz, - közli, majd a hátamra fordít. Egy pillanatra valóban összeérinti az ajkainkat, de utána, mint egy hal siklik ki a kezeim közül. – De csak akkor, ha elkapsz…

Nincs szükségem további biztatásra, főleg, hogy immáron meztelenül tűnik el fürdő ajtaja mögött. Sietve követem, mire odaérek már a zuhany alatt áll. Majd egy percig csak gyönyörködöm benne, abban, ahogy a víz folyik lefelé a testén. Lehet tovább is tenném, de az egyik ujjával csalogat, én pedig nem tudok ellenállni neki.

- Tudod, - mondja, miközben valami tusfürdőszerűséget ken szét rajtam, - itt tényleg figyelnünk kell a takarékosságra. Mármint a vízzel. Úgyhogy igyekeznünk kell.

- De… - méltatlankodok, mire csak megrázza a fejét. – Muszáj sietnünk, egyébként is ez a válaszfal szerintem rosszul viselné, ha nekidöntenél…

- És ha nem döntenélek neki? – próbálkozom.

- Azt meg te viselnéd rosszul – feleli. – Nehéz vagyok.

- Tudom, strucc – vágom rá kapásból, mire persze lefröcsköl, majd megint meglép előlem.

Törülközés közben is évődünk egymással, miközben sminkel, megjegyzem teljesen feleslegesen, mert mindenféle festék nélkül is gyönyörű, én felöltözök. Aztán nekiáll lehuzatolni, ketten eligazítjuk az ágytakarót, de amikor az ágyneművel elvonul az egyik hátsó helyiségbe azt már nem tudom szó nélkül hagyni.

- Ezt miért csináltad? – kérdem.

- Száz százalékra biztos vagyok benne, hogy legalább egy közülük bemegy oda – mutat a kabin felé, ahonnan éppen kijöttünk. - És ha bármi nyomát is látnák annak, hogy mit művelhettünk ott, azt tuti, hogy az orrunk alá dörgölnék.

Ebben igazat kell adnom neki, így mindketten alaposan körülnézünk, hogy hagytunk-e magunk után árulkodó jeleket.

Hála a drága Tarának ennivalóval bőven el vagyunk látva, bár egyikünk se éhes túlságosan, mert a reggeli elég bőséges volt. Csak ücsörgünk egymás mellett, a következő napokról beszélgetünk, majd mikor végre landolunk, türelmetlenül várjuk a barátainkat.

Akik jönnek, kis csoportban követve egymást, mondjuk annak nem örülök, hogy Larry is, bár gondolom Kris nem tehet nélküle egy lépést se. Mindketten felkelünk az üdvözlésükre, én közben azon töröm a fejemet, hogy vajon milyen lesz majd azt látni, hogy Anna nyomából nem tágít valaki. Ash amint felér megöleli a kedvesemet, én nyújtom a kezem Luca felé, de amikor meghallom Rob szavait a mozdulatom megáll félúton.

Mi a fészkes fenének vett Anna egy Porschét Tomnak? Másnak se, de neki meg pláne.

Értetlenkedve nézek rá, és cseppet se javít a hangulatomon, hogy ennek a bestiának, hallva a kérdést, fülig ér a szája.

- Ez most komoly? Vettél Sturridgenak egy kocsit? – kérdezem, mire azonnal felém fordul.

- Hááát… - látom, hogy már megint valami elterelésen töri a fejét, így nem tágítok.

- Igen vagy nem?

- Igazság szerint igen, de ha konkrétan megnézzük ezt a kérdést, akkor…

Istenem, mi a francot kezdjek ezzel a nővel?!

(Anna szemszöge)

Örülök a bandának, Rob kérdésétől meg egyszerűen fergeteges jókedvem kerekedik. Annyira kíváncsi vagyok, vajon mit szólt Tom az ajándékomhoz. Illetve, hogy pontos legyek az ajándékaimhoz. Az örömömhöz azonban azonnal egy kis üröm is társul, mert a kedvesem elég bosszúsan méreget, és nem hagyja, hogy befejezzem a mondandómat.

- Jaj, Cica, mit műveltél már megint? – vált át spanyolra.

- Én? Semmit – nézek rá kissé értetlenkedve.

- Nem arról volt szó, hogy leszoksz a drága ajándékokról?

- De hát ez nem volt drága, ez csak…

- Anna egy Porsche? Ne akard bebeszélni nekem, hogy ingyen adták.

- Nem, de Kellan ez…

- Figyelj, elhiszem, hogy csak a jó szándék vezérelt. Azt is, hogy ez neked nem nagy kiadás, de az ember nem vesz az ismerőseinek ilyesmit csak úgy. Azt hittem ezt már egyszer megbeszéltük.

- Kellan, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezután minden pénzügyi tranzakciómról beszámolok neked? – Kezdek kicsit besokallni azon, hogy nem hagyja, hogy megmagyarázzam neki a dolgot.

- Nem, de…

- Úr Isten, már megint kezdik. Ti soha nem hagyjátok abba a veszekedést? Ez ment egész hétvégén? – kiált fel bosszúsan Luca. – És nem lehetne, hogy úgy beszéljetek, hogy azt mi is értsük?

- NEM.

- NEM – vágjuk rá azonnal mindketten, de azért angolul folytatom. – Egyébként meg nem veszekszünk.

- Hanem?

- Nem egyezik a véleményünk. De ennek csupán az az oka, hogy Kellan nem rendelkezik azokkal az információkkal, amikkel én igen – vágom ki magam. – Ami pedig a hétvégénket illeti, vedd tudomásul, hogy egyszer se veszekedtünk.

- Biztos? – emeli meg a szemöldökét drága rokonom. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy egész hétvégén csend volt Baile Inez’sben? Hogy egyszer se tört ki belőled az ír-magyar temperamentum?

Szinte szuggerál a tekintetével, a többiek is csak vigyorognak, a kedvesem meg annak ellenére, hogy még mindig érdekesen méreget, felkuncog.

- Jó, egyszer – módosítok.

- Na ugye – vigyorog kárörvendően Luca, mire persze visszavágok.

- De akkor nem Kellannel veszekedtem…

- Na jó, akkor térjünk csak vissza az eredeti kérdéshez, - szól közbe Rob. – Most akkor komolyan vettél Tomnak egy Porschét?

- Mint már egyszer belekezdtem ez így egészen nem igaz – nézek rá. – Én nem vettem Tomnak EGY Porschét – nyomom meg a számnevet.

- Hát akkor?

- Igazság szerint hármat vettem neki… - befejezni sajnos már megint nem tudom a mondatom, mert ezúttal mind a kettő, a kedvesem és az ál-pasim is rám támad. Szinte levegővétel nélkül mondják a magukét. Két dologban megegyezik a véleményük, egyrészt, hogy ez nagy hülyeség volt részemről, másrészt, hogy Tomnak vissza kell adnia az ajándékaimat. Abban viszont nem értenek egyet, hogy kinek a hibájából jutottunk el idáig. Kellan szerint Tom tehet mindenről, mert ő viccelődöt hazafelé ezzel, vagyis az ötlet tőle származik. Rob viszont védi a barátját, mondván, hogy őt nem szabad komolyan venni.

    

Oké, talán ezt nem így kellett volna a tudomásukra hoznom.

Körbenézve látom, hogy a szavaim a mellettünk állókból is elég érdekes reakciókat váltottak ki. Míg előbbi kettő feje lassan felvesz egy céklára emlékeztető árnyalatot, a többiek nagyrészt tátott szájjal bámulnak rám. Egyedül Luca és Jay figyel elgondolkozva, és érdeklődéstől csillogó szemmel.

Nem is kell bennük csalódnom.

- És mond csak solo, milyet kapott? – vigyorog rám előbbi.

- 911-et. Természetesen vöröset.

Persze Kellan és Rob nem értékeli a válaszomat, én meg kezdem unni, hogy teljesen feleslegesen hergelik magukat.

- Ugyan már srácok, csak egy kis ajándékról van szó. Lehetne, hogy végre végig hallgattok…

De mint kiderül nem, mert annyira belelendültek a beszédbe, hogy fel se tűnik nekik, hogy közbeszóltam.

- Te Anna, és mégis mennyire kicsi ez az ajándék? – kérdezi halkan Jay.

Na végre valaki kezdi kapizsgálni…

- Hát az egyik kb. ekkora – mutatom a kért méretet az ujjaimmal, mire többen is nevetésben törnek ki. Miközben a két fiú tovább folytatja az értelmetlen vitát mi mindannyian helyet foglalunk és figyeljük őket, várva, hogy befejezzék végre. Csak lassan esik le nekik a dolog, majd hirtelen elhallgatnak és felénk fordulnak.

- Most mi van? – tör ki Rob.

Mi újra nevetni kezdünk, aminek nem állítom, hogy nagyon örülnek. Hol egymást, hol a bandát figyelik, majd egyszercsak megállapodik a tekintetük rajtam. Kísértetiesen egyszerre ráncolják össze a homlokukat, emelkedik meg a szemöldökük és szorítják össze a szájukat.

- Mit is kezdtél el az előbb? – szólal meg elsőként a kedvesem.

- Oh, csak nem kíváncsi vagy arra, amit mondani akartam? – kérdezem, mert eszem ágában sincs azonnal megadni neki a választ. – Nem tudom, elfelejtettem.

- Arról volt szó, hogy ez csak egy kis ajándék, - vág közbe Rob segítőkészen. – És hogy hármat vettél…

Én csak nézegetem a körmeimet, majd tüntetőleg a plafont kezdem stírölni.

- Anna… - morran fel Kellan, amivel pont ellentétes hatást ér el, mint szeretne, és az arckifejezésemből szerintem rögtön sejtheti, hogy ezzel nálam nem nyer csatát. Persze azonnal taktikát vált, egy mozdulattal talpra állít, leül a helyemre, majd mire észbe kapok már én is az ölében vagyok. – Nézd Cica, sajnálom.

- Micsodát? – kérdezem azonnal.

- Azt, hogy nem hallgattalak végig – simogatja meg az arcom, és ezzel sikeresen levesz a lábamról. – Szóval? Mit műveltél már megint?

Egyetlen hajszál választ el csupán attól, hogy megadjam magam, de a szemébe nézve azt látom, hogy tudja, mennyire a hatása alá kerültem. Úgyhogy csak azért se.

- Anna ne már – harsan fel mellettünk Rob bosszús hangja. Szinte várom, hogy mikor kezd el toporzékolni, komolyan olyan, mint egy hisztis kisgyerek. – Tudod mit, nem is érdekel, - vált aztán túlságosan is hirtelen, de látva a következő mozdulatát már értem miért adja fel ilyen gyorsan.

(Rob szemszöge)

És én nemrég még hiányoltam… meg unalmasnak éreztem nélküle a hétvégét…

Hát most visszasírom már azokat a boldog napokat.

Egyszerűen az őrületbe tud kergetni a makacsságával. Mint most is. Már legalább negyed órája feltettem egy egyszerű kérdést, de még mindig nem tudom a választ. Igaz, már csak másodpercek választanak el tőle, mert a zsebemben rezegni kezd a telefonom, majd mire előhalászom már a hangja is megszólal. Ahogy sejtettem Tom jelentkezik újra.

- Na, odaértél már hozzá? – vág a dolgok közelébe azonnal.

- Oda – felelem. – Most akkor elárulod végre mi ez az egész? Tényleg vett neked három Porschét?

A vonal másik oldalán hatalmas, több szólamú röhögésben tör ki a banda, amit nem értékelek.

- Tom…

- Jól van, na. Add neki a telefont – kéri, de ez az amit eszemben sincs megtenni. Akkor sose tudom meg miről is van szó.

- Nem – vágom rá kapásból. – Kihangosítalak… - Miközben valóban ezt teszem levágódok Anna mellé, de úgy tartom a készüléket, hogy biztos távolságban legyen a kezeitől. – Oké, na halljuk.

- Szia szépségem, - üdvözli először a boszorkát. – Elárulnád, mégis mivel érdemeltem ki, hogy így kibabrálj velem?

- Én? – hallatszik azonnal a mellettem ülő hangja. – De Tom, te akartál Porschét. És mivel kicsit megkéstem vele, gondoltam örülni fogsz, ha nem egyet kapsz.

Miközben a hangja megbántottan cseng az arcán látom, hogy majd megszakad a visszafojtott nevetéstől, úgyhogy egyre kíváncsibb vagyok.

- Ja, hármat az igaz, de a szemeddel van egy kis gond, igaz baby?

- Tényleg? Eddig nem vettem észre…

Oké, ebből elég. Tudni akarom mi folyik itt, de már nincs türelmem ehhez a viccelődéshez. Ezt közlöm is velük, mire többen is nevetésben törnek ki.

- Tehát nem árultad el nekik? – kérdezi a barátom.

- Én próbáltam – vágja rá a boszorka. – De nem hagyták.

- Na akkor majd én. Mondhatom?

- Hát persze, - adja meg neki az engedélyt.

- Szóval, az úgy kezdődött, hogy reggel csengetésre ébredtem… nem állítom, hogy örültem neki, mert még alhattam volna legalább egy órát, úgyhogy kicsit mérgesen indultam el lefelé. Viszont az ajtó előtt nem állt senki. Már majdnem becsuktam amikor felfedeztem a dobozt a lábtörlőn. Kicsit megráztam, nem ketyegett, gondoltam akkor nem bomba, úgyhogy kibontottam. Egy matchbox volt benne. Egy pici piros Porsche. Mondanom se kell, rögtön tudtam ki küldhette.

Oldalra sandítok, látom, hogy Anna teli szájjal vigyorog, én meg kicsit idiótának érzem magam, hogy ekkora ügyet csináltam egy játékautóból. De van valami amiből arra következtetek, hogy ezzel még nincs vége, főleg, hogy ő maga mondta, hogy hármat vett neki.

- Mivel tegnap kicsit hosszú volt a nap, rohadt álmos voltam, úgyhogy csináltam magamnak egy kávét, amikor megint csengettek. Mire az ajtóhoz értem megint nem volt ott senki, de egy újabb, kissé nagyobb doboz igen. Gyanúsnak találtam, hogy ugyanolyan csomagolópapírba csomagolták, úgyhogy bevittem. És mit találtam benne?

Szinte látom magam előtt a barátom arcát, már éppen rászólnék, hogy folytassa már, de valaki megelőz.

- Na mit?

- Egy újabb Porschét. Ugyanolyat, mint az előző, csak kicsit nagyobb.

- Hé, az egy méretarányos eredeti modell – tör ki Anna. – Megjegyzem azt volt a legnehezebb beszerezni mind közül.

- Kösz szépségem.

- És a harmadik? – kérdezi ezúttal Kellan, és legnagyobb meglepetésemre már egyáltalán nem tűnik bosszúsnak. Vajon ez azért van, mert a zöldszemű az ölében ül, vagy ő már tud valamit?

- Tényleg Tom – szólok közbe én is. – Mond a lényeget. És a harmadik?

- Jól van már nyugi – gondolom közben meghúzta a sörét, a hangjából legalábbis ezt szűröm le. – Szóval, miközben én a konyhaasztalra kiállított két darabból álló kollekciómban gyönyörködtem megint megszólalt a csengő. Rohantam kifelé, mert reméltem, hogy végre elkapom azt, aki dobozokat pakol az ajtóm felé, de kár volt, mert majdnem fellöktem a pasit. Srácok még életemben nem lepődtem meg ennyire. Ott állt egy majd kétméteres, minimum másfél mázsás faszi, és olyan arcot vágott, mint akinek nagyon fáj valamilye. Nem igazán értettem, de amikor az orrom alá tolt egy egészen apró kis dobozt, ami megint csak ugyanabba a papírba volt csomagolva, mint az előző kettő már sejtettem, hogy a többit is ő hozhatta. A kezembe nyomta, én meg ott azonnal felbontottam. Oké, bevallom olyan apró volt, fogalmam se volt mit lehet benne elrejteni.

- És? Mi volt benne.

- Egy slusszkulcs. És nem elég, hogy egy valódi, igazi slusszkulcs, de a kulcstartóján ott díszelgett a Stafft logója. Majdnem szívrohamot kaptam.

Értem mire gondol a barátom, mert én is közel járok ehhez az érzéshez, sőt gyanítom Kellan is az arcát elnézve. Tehát mégis megtette. Vett neki egy autót. És hallva Tom hangját fogalmam nincs, hogy fogom rávenni, hogy adja vissza neki.

- Aztán – folytatja, ha lehet még az eddigieknél is izgatottabban, - próbáltam félrelökni a pasit, de könnyebb volt megkerülni és az utcára rohantam. És ott volt. Egy fekete ponyvával letakart valami, a tetején hatalmas piros masnival. Életem legjobb fél perce volt.

- Fél perce? – kíváncsiskodik valaki.

- Ja, addig tartott leszednem a csomagolást.

- Látnotok kellett volna – hallom meg Marcus hangját. – Éppen Tomhoz indultam, kb. tíz méterre járhattam, amikor látom, hogy egy szál alsógatyába mezítláb rohan ki, és mint akinek elment az esze tépkedi a papírt egy hatalmas valamiről. Mögötte egy benga állat majd megszakad a röhögéstől. Míg élek nem felejtem el.

A másik oldalról tompa puffanás hallatszik, gondolom valami röpült. Kisebb dulakodás, és persze artikulálatlan hangok hallatszanak, de ideát néma csend honol. Anna még mindig vigyorog, de ezzel egyedül van, mert mindenki megdöbbenve néz rá. Hát még amikor megszólal.

- És? Kipróbáltad?

Ha lehet erre még az eddigieknél is nagyobb röhögés, majd újra Marcus hangja csendül fel.

- Ki bizony. El tudod képzelni? Alig bírta belepréselni magát, de valahogy összehozta. Aztán tett pár kört, a fél utca őt bámulta. Ja, felvettem videóra…

- Micsoda? – ez újdonság lehet, mert Tom követeli a felvételt, de mint kiderül feleslegesen.

- És nem csak én. A srác is, szerintem már fent van a youtubeon.

- Atya ég… Anna ezért még megfizetsz…

- Én? Miért? Én csak teljesítettem a kérésedet…

- Ja, de hogyan…

- Oké, most már semmit se értek. – Kellan felpattan, és talpra állítja a barátnőjét is. – A matchbox oké, a modellautó is. De a harmadik nagyon nem. És egyébként is miért olyan nagy szám, hogy Sturridge kipróbálta?

Látom rajta, hogy nincs túl jó kedvében, én se igazán, Anna viszont csak mosolyog, ahelyett, hogy válaszolna. Aztán nagysokára végre megkapjuk a választ, igaz a telefon másik végéről.

(Kellan szemszöge)

Komolyan kezdek félni tőle. Nem fizikailag, hanem attól, hogy éppen mi járhat abban a furmányos zseni fejében. Ez a nő valami elképesztő…

Bevallom, amikor kiderült, hogy csak játékautókkal lepte meg az angolt elszégyelltem magam, hogy ilyen nagy ügyet csináltam a semmiből. Na ez az érzés nem tartott sokáig, most már újra dühös vagyok. Nem tetszik, hogy ennyire lazán fogják fel az egészet, és főleg, hogy Anna csöppet se tűnik bűntudatosnak, holott nemrég átvert. És miért olyan nagy szám, hogy Tom beleült egy ilyen autóba? Ha jól tudom a családja elég jól áll anyagilag, mintha egy alkalommal amikor Londonba voltunk egy BMW-vel közlekedett volna.

- Azért Kellan – szólal meg odaát ha jól sejtem Marcus – mert az az autó amibe ez az idióta belepréselte magát úgy egy méter hosszú. A lábai egész idő alatta a nyakánál voltak, nem is beszélve arról, hogy az óvodába induló gyerekek gyorsabban sétáltak, mint ahogy ő haladt.

- Hogy micsoda?

- Ez a bestia egy elektromos kisautót vett nekem…

- Héé, - méltatlankodik a kedvesem, miközben a szemét le nem veszi rólam. – Porsche? Porsche. 911? 911. Piros? Piros. Megy? Megy. Nem értem mit reklamálsz…

Csak lassan fogom fel a lényeget, és velem együtt a többiek is. Egy Elektromos Kisautó. Gyerekjáték. Nem igazi.

Aztán elképzelem Sturridget, és innentől fogva végem van. És a többieknek is. Percekig nem bírok magamhoz térni, közben ő már megszerezve Rob telefonját magánbeszélgetést folytat, majd hamarosan lerakja. Nem szól egy szót se, de tudom, hogy mit szeretne. Egy bocsánatkérést, és ezzel bizony tartozom is neki.

- Sajnálom – lépek hozzá és ölelem magamhoz.

- Igen?

- Igen.

- Mit is?

- Azt, hogy nem hagytam, hogy elmagyarázd, hogy beléd fojtottam a szót, és nem hittem neked.

- Oké.

- Oké? – el se akarom hinni, hogy ilyen könnyen megúszom.

- Most az egyszer megbocsátok. – Aztán viszont megint megjelenik a párszor már látott kópé kifejezés az arcán. – Akarod látni?

Naná, hogy akarom, sőt nem csak én. Előhalássza a laptopját és pár klattyintás múlva megjelenik a képernyőn egy valóban Porschének látszó kis játékautó. Miután felhívja a figyelmünket a méreteire újra nevetésben törünk ki.

Ez a jókedv az egész úton kitart, a srácok mesélnek a hétvégéről, Rob bénázásáról a reggelivel, meg is jegyzem, hogy nekem egy olyan estét és reggelt kéne bevállalnom amikor Anna is Baton Rougeban lesz. Hamarosan kiderül, hogy ez sikerül is, mert a holnapi napot Taylor és Nikki vállalja, a szerdát pedig Jay és Lisa.

- Oké, akkor a csütörtök az enyém. Segítesz? – kérdezem azonnal, mire bólint.

- Igen, de csak a vacsorával, tudod, hogy pénteken Houstonba kell mennem.

- Miért? – kíváncsiskodik azonnal Rob.

- Mert vége a hónapnak, és ideje, hogy foglalkozzam a kötelezettségeimmel. Úgyhogy ezután kicsit ritkábban leszek veletek.

Ez mindanyiunkat letör kicsit, de gyorsan eltereli a figyelmünket, és az Európai utazásról kezd el beszélni.

Mind várjuk már, jó lesz egy kis pihenőt tartani a fárasztó munkanapok között. Amikor a hangszóróból felcsendül Patrick hangja el se akarom hinni, hogy máris megérkeztünk. A landolás mondjuk elég érdekesre sikerül, és ezt nem csak abból sejtem, hogy kis hijján eltöri a kezemet, úgy szorítja.

- Oké, a harmadik jelölt kizárva – nyög fel hangosan, ahogy a gép immáron leáll. – Nem is tudom, szerinted az elsőt, vagy a másodikat válasszam? – kérdezi.

Már az elégedettséggel tölt el, hogy egyáltalán kíváncsi a véleményemre, nem akarom befolyásolni, de amikor meghallja mit felelek, egyetértően bólint. Rövid párbeszédünk persze nem kerüli el a többiek figyelmét, főleg, hogy megérkezik Patrick is, és Anna választása iránt érdeklődik.

- Mi – már megint többes szám, és ez megmelengeti a szívemet – úgy gondoljuk, hogy a második jelölt megfelel. Ön mit gondol?

- Igen, egyetértek. Mr’McGee is elégedett lesz, eredetileg is arra a fiatalemberre esett a választása. Akkor közlöm a többiekkel az eredményt, őt meg beküldöm, hogy aláírják a szerződést. Addig is itt hagyom az életrajzát és a pályázatát.

Miközben én pár szóval felvázolom az új repülő, a pilóta és a testőr szükségességét Anna életében, ő a kezében lévő mappát tanulmányozza.

A közeledő lépteket hallva azonnal az érkező felé fordulok, kíváncsi vagyok milyen ember az, aki ezután követni fogja a kedvesem nyomát.

Hát sok mindenre számítottam, de arra aki belép álmomban sem.