59. A keresztelő…

(Anna szemszöge)

Pár perc alatt lezuhanyzom, feldobok egy szolid sminket, és nekiállok feltűzni a hajamat. Már majdnem végzek, amikor Kellan belép a fürdőbe, a tükörben látom, hogy a szemei majd felfalnak. Elégedett vagyok, éppen ezt akartam elérni amikor kiválasztottam ezt a fehér bodyt. Nincs rajta semmi különleges, sehol egy csipke, de amennyire látom neki így is megmozgatja a fantáziáját. Sajnálom, hogy nincs időnk, de kivételesen nem hagyom, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről. Morogva vonul be a fürdőbe, én meg öltözni kezdek. A harisnyával és a cipővel boldogulok, de a ruha kifog rajtam, szerencsére éppen időben érkezik, és a segítségemre siet.

Amióta csak kikészítettem számára a pénteken vásárolt dolgokat sejtem, hogy ezt nem úszom meg szárazon, éppen ezért a háta mögött próbálok kislisszanni a szobából, de sajnos nem sikerül időben, a hangja megállít. 

Tartok attól, hogy megint a fejemre fogja olvasni, hogy szórom a pénzt, oké, talán a nagykabátot már nem kellett volna megvennem, de végül mégis megúszom a veszekedést. Az is csak most jut az eszembe, talán őt zavarja, hogy a ruháink összepasszolnak, de mivel mikor megemlítem kedvesen elmosolyodik, megnyugszom. Előbb indulok el a szobánkból a kicsihez, azt ígéri ő is sietni fog. Amint belépek már villan is a vaku, és Zack mosolyogva közli, hogy nyugodjak meg, ő csak jó képeket készít. Na nem mintha aggódtam volna…

Az öltöztetéssel boldogulok, igaz az, hogy Liam végig segítőkésznek bizonyul nagyban megkönnyíti a dolgomat. Kellan egész idő alatt mellettem áll, és mint egy asszisztens a műtéteknél a kezembe adja a soron következő ruhadarabokat.

Vagy éppen a hintőport, amivel kis hijján mindhármunkat beterít.

Pár perc alatt végzünk, majd Mary határozottan szólít fel az indulásra mindanyiunkat. Odafent felveszem a kabátom, vetek még egy utolsó pillantást a tükörbe, és késznek ítélem magam.

Nem így a nagyanyám. Tudom mire gondol, sőt majdnem száz százalékra biztos vagyok benne, hogy úgyis visszazavar, de azért próbálkozom. Persze hiába, és a végén megadom magam. Visszamegyek, hogy magamra vegyem azokat a dolgokat, amiket szerinte egy jól nevelt lánynak a templomban mindenképpen viselnie kell.

(Kellan szemszöge)

Először csak a tűsarkúba bújtatott lábai bukkannak elő, aztán, ahogy egyre lejjebb halad a többi részlet is napvilágra kerül. A térdig érő szoknya és kabát, amit már láttam, és ami tudva, hogy micsoda fehérneműt takar, folyton megmozgatja a fantáziámat. Fölötte hófehér bundát visel, a kezeit ugyanilyen színű kesztyűbe bújtatta. Még egy lépcsőfok és feltűnik a nyakában lévő gyöngysor, és végre meglátom az arcát is. Pontosabban csak a duzzogva összeszorított ajkait, mert a többi részét egy szintén hófehér kalap takarja.

- Tiszta Audrey Hepburn – szólal meg mellettem Sandy.

- Nem – vág közbe Zack. – Inkább Grace Kelly.

Én nem szállok be a találgatásba, mert megszólalni se tudok a döbbenettől. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy megáll a lépcső alján. Mond valamit a nagyanyjának, mire ő azonnal válaszol, de nem értem a párbeszédüket. Bár, valószínűleg ha érteném se fognám fel.

- Jól vagy? – csendül fel a hangja, de nekem csak akkor esik le, hogy hozzám beszél, amikor mellém lép és a karomra rakja a kezét.

- Ii-igen – dadogok, mint egy tizenéves. – Gyönyörű vagy… - csúszik ki a számon, mire zavartan lehajtja a fejét. Óvatosan nyúlok az álla alá és emelem fel, hogy rám nézzen. – Annyira nagyon gyönyörű vagy.

A mosolya lassan beteríti az egész arcát és én csak bámulok a smaragdzöld szempárba. Nem tudom meddig állnánk így egymással szemben, ha nem zavarnak meg bennünket. De persze szokás szerint megteszik. Többen is halkan felkuncognak, de ez még nem elég indok ahhoz, hogy elfordítsam róla a tekintetem.

- Jól van, akkor mindenki megvan, akár indulhatunk is – Mary hangja határozottnak tűnik, mindketten felé nézünk, kezében a bebugyolált Liammal az ajtóban áll. Most látom csak, hogy ő is kalapot visel, csakúgy, mint Inez nagyi. Ez biztosan valami családi hagyomány.

Éppen elkapom azt a pillanatot, amikor Shane papa a kezét nyújtja a feleségének, így én is így teszek. Anna bájos mosollyal belém karol és követjük a többieket a kocsikhoz. Segítek neki beszállni, Sandy és Zack utazik még velünk, utóbbi azonnal elől foglal helyet, amit jól is tesz, mert én képtelen lennék nem a kedvesem mellett ülni. Lopva oldalról figyelem, valóban van benne valami előkelő, sőt tovább megyek, valami királynői. A tartása, a vonásai, a… nem tudom befejezni a gondolatmenetemet, mert anélkül, hogy felém fordulna beszélni kezd.

- Kellan – szólít meg spanyolul, hogy csak mi értsük. – Megtennéd, hogy nem fixírozol ennyire, így is elég kínosan érzem magam.

- De miért? – kérdezek vissza. – Én komolyan gondoltam, hogy…

- Persze, olyan vagyok, mint egy múlt századi úrilány. Próbáltam meggyőzni a nagyit, de képtelenség. – Fordul felém végre, édesen félrefordítva a fejét les ki a kalap alól. A szemei bosszúsnak tűnnek. - És még csodálkozik, hogy soha nem megyek vele Istentiszteletre…

- Miért ez csak azért van? – mutatok végig rajta.

- Szerinted felvenném különben? – válaszol olyan hangon, hogy rögtön biztos vagyok a válaszban.

- Azt hittem ez is a keresztelőhöz tartozik – szabadkozom.

- Ha úgy lenne, lehet, hogy el se vállalom – morog, de biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. A karjára rakom a tenyerem, és most esik csak le egy nagyon fontos dolog. Bundát visel. És ez bizony nagyon nem jó.

- Te Cica, ez milyen szőrme? – kérdem gyanakodva.

- Mű – vágja rá azonnal, mire megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Mert bármennyire is szeretem, valódi prémből készült bunda viselése számomra felér egy bűnténnyel.  Ez valószínűleg nem kerüli el a figyelmét, mert a következő pillanatban felháborodott hangon von kérdőre. – Te azt hiszed, hogy képes lennék magamra venni valamit, amit valaha egy élőlényhez tartozott?! Kellan…

- Jól van, na – mentegetőzök azonnal és valahol belül elégedettséggel tölt el, hogy ebben is egyetértünk. – A te családodban nem igazán látni mű dolgokat – utalok az ékszereikre, a festményekre.

- Soha, egyikünk se viselne olyan ruhadarabot amiért akár csak egy állatnak is meg kellett halnia – oktat ki, mintha nem értené mire is célzok. Bosszúsan méreget, de szerencsére megérkezünk a kifutópályára, így elterelődik a figyelme a témáról.

A repülőút eseménymentes, alig pár percig tart, megtudom, hogy erre a rövid távra nem is igen szokták használni, most is csak a kicsi miatt, mert neki így kényelmesebb. A városka repülőterén már várnak ránk a taxik, amik a templomhoz szállítanak. Pár percnyi várakozás után aztán megjelenik az atya és röviden elmeséli, hogy mi fog történni. Figyelem minden szavát, bár kétségtelen, hogy nekem nem lesz túl sok teendőm.

Anna hihetetlenül koncentrál, és az egész szertarás alatt úgy viselkedik, mintha ez nem is az első alkalom lenne. Van valami megfoghatatlanul ünnepélyes az egészben, szavakkal nem tudnám megfogalmazni, de a helyiség aurája, az emberekből sugárzó érzések még szebbé teszik az egész keresztelőt.

(Anna szemszöge)

Nagymama természetesen nem hagyja szó nélkül az öltözékemet, igaz első pillanatban azt hiszem, ha felveszem a bundát akkor azzal megelégszik. De persze tévedek, mert mikor elindulok felfelé utánam szól.

- Kislányom, ugye tudod, hogy a kiegészítőket nem feleslegesen vettük.

- Muszáj? – próbálkozom, és a válasz nem is késik. És a hangján érzem, hogy úgyse tudnám meggyőzni, hogy mennyire régimódi dolog a kalap és kesztyűviselés. Illetve ez így nem igaz, mert nyáron a nap ellen semmi kifogásom egy szalmakalap ellen, és a téli hidegben a vastag kötött kesztyű is jó szolgálatot tesz, de ezek a szaténból készült izék… Mintha a múlt századból maradtam volna itt. Már New Yorkban is kézzel-lábbal tiltakoztam, de nem ismert irgalmat.

Még lefelé félúton is valami jó kifogáson töröm a fejem, amivel indokolhatnám, hogy miért kell sürgősen levennem őket, de hála annak, hogy Brian kikotyogja, hogy már a közelben vagyok, erről lekésem.

Kellan reakciója szintén arra utal, hogy mennyire nevetségesen festhetek, illetve én így gondolom. Már éppen megfogalmazódik bennem, hogy nem érdekel, de megszabadulok mindkettőtől, amikor azt mondja jól nézek ki. És van valami a hangjában, vagy sokkal inkább a tekintetében, amitől tényleg így érzem.

Szó se róla, mellette simán elmaradok. A ruhám díszítésével megegyező halványszürke öltöny iszonyat jól áll rajta, a világoskék ing kiemeli a szeme színét, és körbelesve meg kell állapítanom, hogy messze kitűnik a többi jelenlévő férfi közül.  Bár ez legtöbbször így van.

A kisfiús, álmélkodó mosolya levesz a lábamról, és nagyi megnyugodhat, nem hozok szégyent rá a barátnői előtt, akik tuti, hogy megjelennek a templomban.

Egész Rock Springsig nem történik semmi érdekes, csak a kedvesem feltételezése döbbent meg, mármint, hogy azt hiszi képes lennék valódi szőrmebundát viselni. De ezt gyorsan megbeszéljük, és kiszállva a kocsiból már nem is gondolok rá.

Liam jól viseli a repülést, én meg azon tűnődöm, hogy ez azért nem semmi, hogy még egy hónapos sincs és más másodszor teszi meg ezt az utat a Jet fedélzetén.

A templom oldalsó bejáratán megyünk be, Ralph atya, akihez már volt szerencsém, azonnal elénk jön. Nem is csodálom, az épület legutolsó felújítását teljes egészében nagypapa finanszírozta.

- Áldás, békesség… - hallom a hangját, a szemei jóságosan csillognak, és azonnal a baba felé fordul. Gyorsan túlesünk a formaságokon, majd megkapjuk az engedélyt, hogy elkezdjük a szertartást. Direkt úgy jöttünk, hogy két mise közé essen a keresztelő, de még így is jópáran vannak rajtunk kívül a templomban. Kellan kissé zavartan álldogál, majd amikor átveszem a kicsit azonnal mellénk lép. Ahogy egymásra nézünk rajta is ugyanazt látom, amit én magam is érzek. Hitetlenkedést, amiért ebben a nem mindennapi megtiszteltetésben van részünk, hogy ennek a kis embernek a keresztszülei lehetünk. Együtt.

Liam nem érzékeli az őt fürkésző tekinteteket, békésen alszik, csak amikor leöntik a fejét szenteltvízzel kezd el pislogni, és nyitja ki lassan a szemét. De akkor meg felfedezi a keresztapja kezében lévő gyertya lángját, és azt bámulja megbűvölten.

Olyan megható az egész. Az atya halk hangja, ahogy felteszi a kérdéseket, amikre egyszerre válaszolunk. A büszke szülők, akik egymás kezét fogva állnak, az arcuk végtelen boldogságot tükröz.

Kicsit irigylem őket. Hirtelen vágyni kezdek erre az egészre, és átfut a fejemen, hogy jól belegondolva a kedvesem reggeli szavai alapján arra kell következtetnem, lehet ő se tiltakozna. Akkor úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, mert úgy gondoltam csak viccelődik velem, de most nem is tudom.

És ez kicsit megijeszt.

Korai még, nagyon is korai.

Mintha csak tudná mire gondolok Kellan a babára néz, majd rám. Annyira áthatóan vizslat, hogy zavarba jövök tőle. Ezt leplezendő inkább elfordítom a tekintetem róla és megigazítom Liam kis sapkáját, ami egy fél millimétert elcsúszott, majd kizárva a fejemből minden gondolatot, csak a szertartásra figyelek.

Alig negyed óráig tart az egész, aztán már csak a kötelező papírok kitöltése van hátra. Mi négyen elmegyünk, hogy mindent elintézzünk, a babára pedig nagyi ügyel. Csak percek kérdése az egész amíg az atya kiállítja a keresztlevelet, és már utunkra is bocsát bennünket. Én hátra maradok, lopva átadok neki egy csekket, adományként, amit hálálkodva fogad, és rögtön el is tüntet a ruhája zsebében. Senki volt hajlandóak elárulni, mi ilyenkor a szokás, ezért előzőleg értekeztem anyával, aki azt mondta Magyarországon a keresztszülő dolga „kifizetni” a templomi költségeket, és úgy döntöttem ennek ez a legegyszerűbb módja.  

Sietve megyek a többiek után, és rögtön le is blokkolok az ajtóban.

Annyira tudtam, hogy ez lesz…

(Kellan szemszöge)

Nem tudom Anna mikor maradt le mögöttem, miután aláírtuk azt a hatalmas könyvet, amibe a kicsi adatait bejegyezték, én követtem Maryt és Briant.

Zack, amint csatlakozunk a többiekhez felszólít, hogy vegyem a kezembe Liamet, pedig szerintem már legalább ezer fotót készített. Tényleg, meg kell kérnem, hogy még ma csináljon egyet abból amin hármasban vagyunk Annával és a kicsivel.

Igyekszem jól tartani aprócska keresztfiamat, mert már megint remegnek az ajkai, nem akarok szégyenben maradni, hogy pont nálam kezd el sírni. Aztán hirtelen azon kapom magam, hogy idős nénikék vesznek körül, és bár apróka hozzám képest mind, annyian vannak, hogy mozdulni se tudok tőlük. Fogalmam nincs kik ők, és honnan kerültek ide, de az feltűnik, hogy nemcsak a kicsit, de engem is árgus szemekkel vizslatnak.

Inez nagyi siet a segítségemre, a szavaikból azt veszem ki, hogy ismeri őket. Kérdések tömkelege száll felém, én meg fogalmam nincs miért, de önkéntelenül válaszolok nekik.

- Nem, nem vagyok nős…

- Igen, én lettem a keresztapa…

- Színész vagyok…

Segélykérően nézek körbe 

- Mit is mondott fiatalember, hogy hívják? – kérdezi egy különösen kíváncsian tűnő, de mielőtt megszólalnék egy ismerős hang közbeszól.    

- Maddy néni, Lorein néni, Mathilde néni, Hilda néni, de örülök, hogy ti is eljöttetek.

Hát Cica, az arcodon nem éppen ez látszik – jut eszembe, miközben angyali mosollyal, de csöppet sem békés tekintettel üdvözli őket, majd hozzám fordul.

- Nagyapa szeretne kérdezni tőled valamit – és már nyújtja is a kezét a kicsiért, aztán a fülemhez hajolva súgja a folytatást. – Menekülj, mindjárt megyek én is…

Nem kell kétszer mondani, nagy léptekkel szelem át a templom épületét, és csatlakozom a túlsó végén álló csoporthoz.

- Keselyűk – morog Shane papa. – Látom azonnal megtaláltak maguknak.

Mindketten az oltár előtt állókat nézzük, Anna szemlátomást feltalálja magát közöttük, bár ismerem már annyira, hogy felfedezem rajta a titkolt feszültséget. Nem is húzza sokáig, pár perc múlva átadja a kicsit az édesanyjának, és felénk indul. Megkönnyebbült sóhajjal lép hozzánk.

- Húh, én nem tudom, nagyi hogyan tudja elviselni őket…

- Túlságosan is hasonlóak, azért – zsörtölődik továbbra is az öreg. – Ő is ugyanolyan kíváncsi, mint ezek itt.

- De nagypapa, - néz rá huncut mosollyal Anna. – Szerinted mit szólna, ha elárulnám neki amit mondtál?

- Nem lehetsz olyan gonosz… - méltatlankodik azonnal. – Idős ember vagyok, gondolj a koromra... Hova lett a mai fiatalokból a tisztelet? Nem tudom. – A szavai ellenére a szemei vidámnak tűnnek, majd nagyot sóhajt és újra felénk fordul. - Na jól van, megyek megmentem…

Miután ketten maradunk egy lépcső felé húz, én pedig kézen fogva követem. Odafenn egy orgona áll, két oldalán korlát, ahonnan belátni az egész termet.

- Cica, kik voltak ezek? – kérdezem mikor megáll, és csak bámul lefelé. Mosolyogva fordul felém, aztán válaszol.

- Nagymama barátnői. Hetente egyszer Taraval kiegészülve együtt teáznak és pletykálkodnak, mindig valaki másnál. Hihetetlen kíváncsi népség. Én különösen érdeklem őket, mert ugye csak húsz évesen kerültem elő. Sejtettem, hogy megjelennek, de szerencsére még időben kimentettelek.

Visszafordul a többiek felé, én meg mögé lépve átölelem. Azonnal hozzám bújik és a kezemre simítja az ujjait, ami arra sarkall, hogy próbálkozzam meg valami mással is. Egy mozdulattal húzom be a hatalmas hangszer takarásába, hogy végre eleget tegyek annak, amire már azóta vágyok, hogy megláttam így teljesen felöltözve. Lassan húzom végig a számat a nyaka vonalán, fel egészen a füléig, mire édes kis sóhaj tör ki belőle. Szinte azonnal megfordul és a szemembe néz, én pedig késlekedés nélkül megcsókolom.

Csak jópár perc múlva válunk szét, akkor is csak azért, mert ő elhúzódik tőlem. Én még bírnám levegő nélkül.

- Kellan, egy templomban vagyunk… - néz rám fedően, de a szemei bársonyosan csillognak, amiből tudom, hogy csak egy kicsit kéne még győzködnöm… és meg is teszem.

Megint szorosan elé lépek, mire ő automatikusan egyet hátra.

- Cica, nem lát bennünket senki…

- Tudom, de akkor is…

- Csak egy csókocskát – próbálkozom. – Olyan sokára lesz még este.

- Aa – tekeri a fejét, de nem hagyom magam. És ennek meg is lesz az eredménye. Csak éppenséggel nem az amire én vágyok.

(Anna szemszöge)

Abban a pillanatban, hogy meglátom nagyi négy barátnőjét, tudom, hogy cselekednem kell. Nem maradhatnak sokáig a kedvesem közelében, mert annak tuti nem lesz jó vége.

Bevallom őszintén, nem vagyok oda értük. Minden egyes esetben amikor csak találkoztunk úgy éreztem, mintha a nemzetbiztonsági hivatal képezte volna ki őket. Semmi nem kerüli el a figyelmüket és végtelenül kíváncsiak. És az se kedvelteti meg őket velem, hogy miattuk kell kalapot és kesztyűt viselnem.

Éppen időben érkezem, mert Mathilde néni Kellan neve után tudakozódik. És ez bizony gond, mert annak ellenére, hogy mindannyian közelebb vannak már a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, a memóriájuk hihetetlenül jó, és tuti, hogy megjegyeznék örökre. És ha valaha idetéved egy újságíró, ami előbb-utóbb egészen biztosan bekövetkezik, akkor egészen biztos, hogy ki is kotyognak majd mindent, amit csak tudnak rólam.

A lehető legbájosabb modoromban társalgok velük, majd az első adandó pillanatban távozom.

- Elnézést, azt hiszem nagypapának szüksége van rám – mondom, mert azt tudom, hogy vele úgyse mernek ujjat húzni, ő talán az egyetlen, akitől tartanak, és hozzá nem fognak követni. Ebben az egyben, már mint, hogy nagyi barátnői elég idegesítőek, az első pillanattól kezdve megegyezik a véleményünk, így most se csodálkozom a megjegyzésein, amiket tesz. Ez talán az egyetlen, amiben soha nem értettek egyet amióta csak ismerem őket, többször is tanúja voltam már a kis vitáiknak, mert veszekedés persze soha nem lett a dologból, annál sokkal jobban szeretik egymást.

Miután ő távozik, hogy lerója a kötelező köröket, én igyekszem visszahúzódni kicsit, persze nem egyedül. Váratlanul, de kellemes meglepetésként ér Kellan ölelése, tiltakozni is csak sokára jut eszemben, mert szokás szerint sikeresen eltereli a figyelmemet. És milyen kellemes módon…

Természetesen a vágyaink most is erősebbek mint mi, ezért történhet meg, hogy miután sikeresen sarokba, illetve, hogy pontos legyek orgonába szorít, az a szegény hangszer megszólal. Amin nem is kell csodálkozni, mert kis hijján felültetett rá. A hangját sokszorosan verik vissza a falak, mi meg ijedten rebbenünk szét. Még éppen időben simítom le a ruhám, amit már elkezdett felfelé húzni, amikor gyorsan közeledő léptek hangja hallatszik a lépcső irányából. A férfi, aki pár pillanat múlva megjelenik érdekesen méreget bennünket, holott már vagy egy méter van köztünk, majd mintha csak most ismerne fel, hozzám fordul.

- Miss Mc’Gee örülök, hogy megint találkozunk. – Fogalmam nincs ki lehet ő, ismerősnek tűnik, aztán látva azt az áhítatos arcot amivel a hangszer felé fordul beugrik a neve.

- Én is örülök Mr. Gordy – üdvözlöm a templom kántorát. – Éppen ezt a remekművet csodáltuk, elnézést, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hallanom kellett a hangját. De sajnos tőlem csak ennyi telik, éppen azt meséltem, hogy milyen felemelő érzés, amikor az ön szakértő keze szólaltatja meg.

Jó tíz percig udvarolom körül, és csak utána indulunk el lefelé, arra hivatkozva, hogy mennünk kel, mert még keresni kezdenek bennünket.

Odalent a nagyszüleim még mindig beszélgetnek, a tömeg, gondolom mert hamarosan kezdődik a következő Istentisztelet, nagyobb körülöttük, mint eddig. A barátaink szintén egy csoportban, de túlságosan is közel a többiekhez állnak, így jobbnak látom, ha mi meghúzzuk magunkat. Beülök az utolsó padsorba, Kellan azonnal mellém csúszik és már nyúl is a kezem után.

- Ez meleg helyzet volt – súgja, de nyoma sincs rajta, hogy lelkiismeret furdalása lenne, amiért kis hijján itt estünk egymásnak. - Szép ez a templom – szólal meg aztán, amire én önkéntelenül is elfintorodom. – Neked nem tetszik?

- Nekem túlságosan is fehér – felelem, mire furcsán néz rám.

- Fehér?

- Aha, - bólintok, majd magyarázkodni kezdek. – Tudod, nálunk Magyarországon sokkal színesebbek a templomok. A mennyezetet freskók borítják, sőt van, hogy az oldalfalakra is kerülnek. Több a szobor és az oltár, és sokkal díszesebb minden. Majd egyszer megmutatom… - ígérem neki, és a fejemben már át is fut, hogy a Mátyás templommal kéne kezdeni. Egy forró nyári napon, amikor a rengeteg turista között észrevétlenek tudnánk maradni... De nem tudom befejezni a mondatot, mert Brian lép a padsorunk mellé és közli, hogy ideje indulni.

(Kellan szemszöge)

Tanítani kéne azt, ahogy Anna az ujja köré csavarja azt a szerencsétlen embert, aki gyanúm szerint az orgonista lehet. Amikor feljött világosan látszott rajta, hogy sejti milyen oknál fogva húzódhattunk ide, de elég volt pár elterelő mondat, és most már olyan rajongó szemekkel bámul fel a nála majd egy fejjel magasabb kedvesemre, mintha meg akarná csókolni a lába nyomát. Ha nem lenne túl megítélésem szerint már a hatvanon, féltékeny is lennék látva milyen kedvesen beszélget vele.

Hálát adok a nagykabátnak, ami most jótékonyan leplezi, hogy milyen állapotba kerültem attól a pár percnyi ölelkezéstől is. Szomorúan gondolok arra, hogy még milyen sokára lesz este, hogy végre ágyba bújhassunk. Nem dob fel, hogy mennyit kell még várnom arra, hogy megszabadíthassam minden ruhájától és végre meztelenül… A fenébe Kellan, ezt el kéne felejtened, mert hamarosan már a kabát se segít…

Csak jó idő múlva, az órám szerint közel a délhez hagyjuk el a templomot, odakint most is várnak ránk a taxik, bár azon se csodálkoznék, ha egész idő alatt itt álltak volna. Amennyire tapasztaltam ebben a városban mindenki nagyra tartja nemcsak Anna nagyszüleit, és általuk őt, de a Góliátot és a feleségét is. Akárki jött is velünk szembe, volt egy kedves szava hozzájuk, megcsodálták a kicsit, és vetettek legalább egy futó pillantást rám is.

A pap egészen a kocsikig kísért bennünket, majd tízpercnyi autózás után a járda mellé kanyarodunk. Még a kilincshez se tudok érni, már nyílik az ajtó, egy egyenruhát viselő férfi tárja szélesre, és várja, hogy kiszálljunk. Kíváncsian nézek körbe, amennyire látom Anna is meglepődött.

- Miért jöttünk ide? – kérdezem, mert azt hittem egyből a repülőtérre megyünk.

- Fogalmam nincs – feleli azonnal, majd eltűnik mellőlem és a nagyanyjával tárgyal. Amikor rövidesen visszatér hozzám, kissé bosszúsnak tűnik.

- Mi a baj? – kérdezem.

- Semmi, – feleli túlságosan is gyorsan. – Itt ebédelünk. Inez nagyi nem akarta ma főzéssel terhelni Tarat.

- És ez miért zavar téged? – kérdezem, mert nem ilyennek ismerem. Csodálkozva néz rám, aztán mosolyogni kezd.

- Nem zavar, illetve csak az, hogy én nem gondoltam rá magamtól. Végülis Liam olyan neki, mintha az unokája lenne. De ha ezt előbb tudom elhozom a pénztárcám. Baile Inez’s-be maradt. – Aztán eszébe juthat valami, mert elmosolyodik. – De Sarahnál biztosan van egy bankkártya… - és már indulna is, de megállítom.

- Állj – ragadom meg a kezét, mire kérdőn néz rám. - Nálam is van bankkártya, sőt készpénz is, majd én fizetek.

- De… - tiltakozna azonnal, én pedig idejét érzem figyelmeztetni valamire.

- Végülis a templomba te rendeztél mindent. – Azonnal elpirul, és kissé bűntudatosan néz rám. Nem kétlem, ha abban a pillanatban őt keresve a tekintetemmel nem nézek vissza sose szerzek tudomást a dologról. De persze azonnal kibúvót keres.

- Az csak egy adomány volt – mondja, de nem hagyom magam lerázni.

- De miért?

- Jótékonyságból – vágja rá azonnal. – A gyülekezetnek mindig szüksége van támogatókra.

- Máskor is adtál már? – kérdezem.

- Nem, de…

- Semmi de, akkor ez most csak a keresztelő miatt volt. És mivel ugye mind a ketten keresztszülők lettünk úgy igazságos, ha osztozunk a költségeken. Tehát vagy hagyod, hogy itt én rendezem a számlát, vagy hagyod, hogy itt én rendezzem a számlát, aztán alkalomadtán mindkettőt felezzük.

Szinte látom, ahogy a gondolatok csak úgy cikáznak a fejében, aztán beleegyezően bólint.

- Jól van – a hangja azért bosszúsnak tűnik. – Te fizetsz, de ha van rá mód készpénzben, jobb, ha nem marad nyoma.