65. Amire senki se számított... 1 rész

(Rob szemszöge)

Kicsit kedvetlenül ölelem a mellettem lépkedő nő derekát, miközben a szememet le se tudom venni az előttem haladó fenekéről.

- Rob, töröld meg a szádat, a végén még kicsordul a nyálad – szólal meg csipkelődve Anna a fülemnél. És én még pár órája azt gondoltam, hogy hiányzik…– Alig másfél órát kell kibírnod nélküle, azt csak túléled valahogyan.  

- Bagoly mondja verébnek – felelem hozzá hasonlóan halkan. – Az előbb majdnem hasra estünk, mert folyton hátrafelé tekintgetsz. És gondolom, hogy nem azt ellenőrizted, hogy Scott nem futamodott-e meg.

- Nem tenne ilyet – vágja rá teljes meggyőződéssel.

- Pedig azt kéne tennie, amíg még van rá lehetősége… - ugratom.  

- Már nincs lehetősége. Azt elszalasztotta amikor aláírta a szerződést. És különben is nálam jobb főnököt keresve se találhat - feleli magabiztosan. – És ő igenis örül. 

- Ja, a fizetésének maximum – morgok az orrom alatt, mire feltűnés nélkül oldalba vág. Aztán újra a fülemhez hajol. – Tényleg, te mennyit fizetsz Deannek? Olyan furcsán nézett mindenki, amikor elárultuk mi áll a papírokon.

- Fogalmam nincs. Stephanie intézi az ilyesmit.

- Az ügynököd intézi a pénzügyeidet? És a befektetéseket?

Fogalmam nincs mire gondol, és ez valószínűleg látszik is rajtam.

- Rob, vannak egyáltalán befektetéseid vagy a pénzed csak pihen a bankba?

- Nem tudom – felelem őszintén.

- Atya ég – forgatja meg a szemeit – na, erre majd még visszatérünk.

Jobbnak látom nem ellenkezni, helyette udvariasan magam elé engedem az ajtónál. A járda mellett leblokkol, és nem kell sokat várni, hogy elkezdjen intézkedni. Csak úgy röpködnek az utasítások, de mint mindig nem ellenkezünk, úgyis az lesz amit ő akar.

- Mi az, hogy az étteremben találkozunk? – figyelek fel Kris hangjára. – Ők nem jönnek velünk? – kérdezi, és közben kétségbeesetten néz rám.

Igen, kicsim, te is hiányozni fogsz – sugallom a tekintetemmel, de valószínűleg nem érti az üzenetet. Erre következtetek abból is, hogy félretéve minden elővigyázatosságot mellém lép.

- Rob, találj ki valamit. Ha egyedül hagysz velük akkor nekem annyi. Mindenféle habos-babos ruhákba fognak öltöztetni, és amilyenek, még azt is belém beszélik, hogy jól áll.

Tudom, hogy mennyire utálja az ilyesmit. A ruhakeresést, a kiöltözést, de nem tudom mit tehetnék. Ha most visszamondjuk, a zöldszemű tuti kinyír. Máskor ki nem ejteném ezt a számon, de most kénytelen vagyok.

- Ha nem hagynak békén szólj Larrynek, hogy menekítsen ki közülük. Elvégre az a dolga.

- Nem fog menni – csendül fel pont mellettem Anna hangja. – Larry veletek megy. Most mit nézel,  –  emeli meg a szemöldökét  –  neki is kell egy szmoking, azt mondtátok velünk jön…

- Micsoda? – néz döbbenten az említett, és az arckifejezése kárpótol minden eddigi bosszúságért, amit a jelenléte okozott.

- Semmi csoda – harsan fel a határozott hang azonnal. – És Rob, Deannek is kell, légy szíves fizesd ki mindkettőt, és majd veled rendezem… - még mielőtt megszólalhatnék arrébb is lép, és Kellannek ad titkos utasításokat. Aztán körbenéz, és egy perc múlva az összes lány az egyik taxiban ül és már csak azt látni, hogy miközben nekünk integetnek, elkanyarodik a járda mellől a kocsi.

- Oké, - szólal meg Luca. – Minél előbb elindulunk, annál előbb találkozunk újra a lányokkal. Indulás…

(Anna szemszöge)

Most már fergeteges jókedvem van. Miért is ne lenne? Az életem egyik sarkalatos pontja, amit a testőrök személye jelent, ötven százalékban rendben van. Scottot kedvelem, vele nem lesz gond.

Éppen vásárolni megyünk, amit ugye alapból szeretek, aztán egy nagyszerű étteremben van asztalfoglalásunk, így biztos lehetek benne, hogy a hasam is tele lesz hamarosan. Igaz, utána bármennyire is bánom, egyedül fogok maradni ebben a hatalmas városban.

Nyugi Anna, két nap csupán.

Patrickkal úgy beszéltük meg, hogy nyolckor indulnak vissza, hogy a srácok még ki tudják pihenni magukat holnapig. Szerdán a fél ötös járattal repülök, ami az jelenti, ha nem késik a gépem, vagy Baton Rougeban nem kerülök dugóba, akkor már nyolc előtt a szobánkban lehetek.

Még negyvennyolc óra sincs…      

- Megérkeztünk – csicsereg Ash, én pedig már nyújtom is előre a zsebemből a fuvar árát. Mind lelkesen indulunk el befelé, egyedül Kris kullog utánunk lógó orral. Tudom miért aggódik, hallottam amit Robnak mondott, de nem akarom elárulni neki mit néztem ki a számára. Csodálkozik majd, ha meglátja…

MaryBeth és az asszisztense már várnak minket, egy hosszú állványon legalább harminc ruha lóg, a szivárvány minden színében. Udvariasan bemutatkozik, mert Asht és engem kivéve a többiek személyesen nem ismerik, aztán összecsapja a tenyerét.

- Először is, Anna megmutatnám amit kértél. – Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy előhúzza a hófehér estélyit, mellettem Lisa felsóhajt.

- Ez gyönyörű – csúszik ki mindkettőnk száján.

- A húgod által megadott méretekhez igazítottuk, de ugye tudod, hogy azért ez még mindig rizikós… - néz rám.

- Igen, de odahaza van egy rendezvényszervező cégem, és mivel a menyasszonyi ruhákat gyakran kell átalakítani van állandó varrónőnk. Nagyon jól dolgozik, bár szó se róla ilyennel még nem volt dolga. De szerintem nem lesz gond.

- Akkor jó, és a kiegészítők… - szemügyre veszünk mindent, majd óvatosan visszahelyezi az egészet a ruhatartó zsákba. – Ki lesz az első? – kérdezi aztán.

- Kris – vágom rá kapásból. Ő hangosan felnyög, mire mindenki kuncogni kezd. – Örülj, hogy minél előbb túl leszel rajta. – Próbálok egy kis lelkesedést önteni belé, de nem válaszol. Az arcáról viszont leolvasható mi a véleménye erről az egészről.

- Valami ilyenre gondoltál? – néz rám kérdőn MaryBeth, és előhúz az állványról egy fekete darabot.

- Igen – bólintok, és azonnal a barátnőm felé fordulok, mert kíváncsi vagyok a reakciójára.

- Az anyját… - tör ki elragadtatottan Nikki, és látom, hogy Kris szeme is nagyra nyílik.

- Te Anna, illik ez oda? Mármint nem fogok nagyon kilógni a sorból? – kérdezi, de a szeme csillog az izgatottságtól.

- Ugyan már, Kristen Stewart vagy, színésznő Hollywoodból… – nyugtatom meg azonnal. – Bármit viselsz, feltűnést fogsz kelteni. Egyébként a fő kritériumoknak megfelel, szabadon hagyja a vállat, földig ér.

- Akkor jó, - bólint, majd kérdőn néz a stylistra. – Felpróbálhatom?

Mosolyogva nézünk utána, majd alighogy eltűnik a paraván mögött mi is rávetjük magunkat a választékra. Mind legalább három darabot cipelünk magunkkal és próbálunk fel egymás után, sőt Ash szerintem még ennél is többet.

- Mint az égbolt – szólal meg az asszisztens. – A nappal világoskékje, az éjszaka sötétsége, a nap, a hold és a csillagok…

Valóban igaza van, jó egy óra válogatás után, immáron a tökéletes ruhákban pompázunk a hatalmas tükör előtt, és elégedetten szemléljük magunkat és egymást.

- Szerintem mindenkit le fogtok nyűgözni – bókol MaryBeth is. Aztán kérdőn néz ránk. – Ékszerek?

Elmondja a javaslatait, a leírása alapján mindenkinek, akinek szüksége van rá tudok kölcsönadni valamit, mert hála a nagyszüleim nagylelkűségének jópár darab van a birtokomban.

Kissé bánatosan bújunk vissza a saját, hétköznapi ruháinkba, még Kris is szomorúnak tűnik. Azt az ígéretet kapjuk, hogy jövő hét elejére kész lesz minden változtatás, és megegyezünk, hogy én fogok értük jönni ugyanide, mert mint kiderül a hely ahol vagyunk a stylistünk New Yorki bemutatóterme.

Egyetlen probléma akad csupán, én szeretném kifizetni a számlát, a lányok viszont kis hijján leharapják ezért a fejemet. Végül nem ellenkezem, igaz csak azért, mert megfenyegetnek, hogy ha nem maradok nyugton, el se jönnek.

Már kifelé tartunk amikor Lisa félrevon.

- Anna, hol vacsorázunk? – kérdezi. Megnevezem az éttermet, mire rákérdez, hogy gondot okozna-e, ha a párja is velünk enne. Természetesen nemmel válaszolok, úgyis régen találkoztam már Chrisszel, csak az bosszant, hogy ez magamtól nem jutott eszembe.

Azért miután tárcsázni kezd én is előkapom a telefonom, és odaszólok a Nobu-ba, hogy kettővel többen leszünk.

Biztos, ami biztos…

(Kellan szemszöge)

Teljes mértékben egyetértek Kristennel.

Akárcsak neki, nekem se tetszik az, hogy külön lettünk választva.

Miért nem láthatjuk a ruháikat? Ezt a hülyeséget.

Sokkal szívesebben tölteném Annával még ezeket az utolsó perceket, hamarosan úgyis el kell válnom tőle. A lányok nemrég távoztak, és már mi is a városba tartunk. Luca azt mondta a sofőrnek, hogy kövesse az előző taxikat, és ha jól emlékszem a Madison Avenue-t említette. Márpedig ott csak butikok vannak, tehát irány vásárolni.. Mi ketten utazunk Scottal, gondolom nem véletlen, hogy a srácok így intézték. Tudom, hogy vannak kérdései, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Azt mondjuk csodálom, hogy ő még nem szólalt meg.

Mintha csak kitalálná a gondolatomat felém fordul.

- Na haver, akkor elárulod, hogy miért tiltakoztál annyira ellenem?

- Én… - próbálkoznék, de semmi jó kifogás nem jut az eszembe.

- Ugyan már Kellan, ezer éve ismerlek. Azt hittem bízol bennem, rád is vigyáztam, ha kellett.

- Igen, de az más volt – vágom rá azonnal. Valóban volt, hogy elkísért pár rendezvényre főleg, ha tudni lehetett, hogy nagy lesz a tömeg.

- Miért volt más? – kíváncsiskodik.

- Scott, ha arról lenne szó bármikor rád bíznám az életemet, de Anna az más. Ő fontosabb. 

- A saját életednél? – néz rám elképedve.

- Mindenképpen – bólintok. – Ő annyira… csodálatos. Nagylelkű és önfeláldozó. És nagy dolgokat fog még véghezvinni. De ha kiderül micsoda vagyon vár rá… veszélyben lehet. 

Elhallgatok, egy darabig ő se szól semmit, de aztán felnevet, és rácsap a combomra.

- Haver, te aztán jól belezúgtál…

- Ja, - húzom el a számat én is.

- Nyugi, vigyázni fogok rá – komolyodik el hirtelen. – Én is bírom a csajt. Meg az se elhanyagolható, hogy ha jó sokáig dolgozom neki akkor valószínűleg meggazdagszom…

Annyira jellemző, mindent elhülyéskedik.

Hirtelen megszólal a telefon a zsebemben, kell pár pillanat, mire sikerül előhalásznom. Ismeretlen szám villog rajta, de azért felveszem.

- Itt Lutz – szólok bele.

- Itt Mc’Gee – hallom meg Shane papa hangját, mire a meglepődéstől a szám is tátva marad. – Kellan… Kellan, fiam, itt vagy?

- Iiigen, Mr. – dadogok zavartan, de belém folytja szót.

- Ki nem mond a nevemet… az unokám ott van veled? – kérdezi a tőle megszokott határozott stílusban.

- Nem, nincs.

- Akkor jó. Add a barátodat, ha jól tudom ő biztosan veled van.

- Igen, egy pillanat – kérem, és meglököm az említett karját. Némát tátogva adom a tudtára, hogy ki van a vonal másik végén, és hogy vele akar beszélni. A következő pár percben döbbenten figyelem Scott arcát, néha egészen elsápad, legtöbbször csak annyit mond, hogy igen, vagy természetesen, majd egyszercsak visszaadja a telefonom.

- Igen – szólok bele újra.

- Kellan, ez a farm telefonszáma, mentsd el, vagy hogy az ördögbe mondják ezt. Ha valami gond van Annával, vagy neked van szükséged segítségre ezt mindig felveszi valaki.

- Jó, persze – felelem, és annak ellenére, hogy tudom, hogy úgyse látja még bólogatok is.

- És a barátodnak is add meg, ő tudja miért.

- Jó – mondom újra. Nem tehetek róla, az öregtől mindig kicsit zavarban érzem magam.

- Akkor rendben. Szervusz – közli, majd már csak a készülék búgását hallom.

- Te, ez a fazon élőben is félelmetes, de így se jobb – nyög fel a mellettem ülő. – Vajon honnan tudta, hogy együtt vagyunk?

- Shane papa mindig mindent tud – felelem, majd automatikusan körbenézek, mert az első, ami beugrik az az, hogy biztos megint figyeltet. Persze ekkora forgalomnál esélyem sincs arra, hogy felfedezzem az emberét. Meg leesik, hogy valószínűleg tévedek, és Patrick tájékoztatta. Vagy legalábbis ebben reménykedem. Aztán más jut az eszembe. – Mit akart?

- Hááát – Scott kerüli a tekintetem, ami nem jellemző rá, és úgy néz ki, mint aki éppen azon töri a fejét, mivel etessen meg.

- Annáról van szó? – szegezem neki a kérdést, mert a viselkedéséből arra következtetek, hogy így lehet. – Mond már…

- Igen róla, illetve nem, vagyis érintőlegesen… húh a fenébe – rázza meg a fejét. – Jó elmondom, bár ez hétpecsétes titok. Ha kiderül engem páros lábbal rúgnak ki, és az öreg célzott valami olyanra is, hogy ne találkozzak vele többet, ha erre az unokája rájön…

A kíváncsiságomat villámgyorsan felváltja az aggódás.

- Scott…

- Jó, oké. Szerdán reggel egy helikopter vár rám, és valami szupertitkos helyre visz két hétre.

- Minek? – kérdezem azonnal.

- Valami kiképzésre. Az öreg azt mondta, hogy nem elégszik meg azzal, amit tudok, bizonyítanom kell. Meg felkészülni mindenre. Azt is közölte, hogy annak ellenére, hogy a szöszi a főnököm, vagy legalábbis ő úgy tudja, ha a biztonságáról van szó, akkor a jövőben mindenben követnem kell a testőrének az utasításait. Még akkor is, ha ez Annának esetleg nem tetszik. De úgy kell csinálni, hogy azért ő ne jöjjön rá. Haver ebből még baj lesz… - néz rám aggódva.

Ezzel egyetértek. Ha a kedvesem rájön, hogy a nagyapja a háta mögött intézkedik, akkor tombolni fog. Ha az is kiderül számára, hogy én még tudtam is róla, akkor én szintén semmi jóra nem számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy szinte ezer százalék, ismerve a makacsságát, hogy pokollá teszi Scott és a másik ember életét, és nagyon sanszos, hogy velem meg azonnal szakítani fog.  

Nem, ezt mindenképpen titokban kell tartanom.

Az út további részében azon töröm a fejem hogyan tudnám elkerülni a legrosszabbat, főleg, hogy megígértem neki, hogy mindig őszinte leszek hozzá.

De végülis, amíg nem kérdez rá nekem se kell felhoznom a témát. Ha meg rákérdez, vagy esetleg gyanakszik akkor majd arra hivatkozom, hogy Scott biztosan azért olyan körültekintő, ha róla van szó, mert a barátom, és tudja, hogy mennyit jelent nekem.  

Igen, ez jól hangzik…

Még akkor is ez a téma foglalkoztat, amikor a taxi megáll velünk. Kifizetem a díját, majd elgondolkozva követem a többieket. Ezért is lehet az, hogy már csak akkor jövök rá, hogy hova is jöttünk, amikor meghallom a lelkes női hangot. 

- Mr. Pattinson, örülök, hogy itt üdvözölhetem a Giorgio Armaninál…

(Rob szemszöge)

Már attól rosszul vagyok, hogy meglátom a kirakatba kiállított öltönyöket, szinte érzem a nyakkendő szorítását a nyakamon, pedig még csak ránéztem. Jaj, a francba, kellett nekem ebbe belemenni…

Az eladónő reakcióján mondjuk kis hijján felröhögök, mert amint meglát bennünket nagyra tágulnak a szemei, egy pillanatra dermedten áll, majd villámgyorsan indul el felénk. Valamilyen, számomra érthetetlen okból pont engem pécéz ki magának, és úgy üdvözöl, mintha már találkoztunk volna. A lelkesedését az ismertségünknek tudom be, reménykedem, hogy egy autogramnál nem akar többet.

A kérdésére viszont tátva marad a szám.

- Elégedett volt a Miss Mc’Gee által vásárolt holmikkal? – néz rám kíváncsian.

Hogy mi van? Mit művelt már megint az az őrült nőszemély? Szerencsére folytatja.

- A hölgynek igazán jó ízlése van, az a gyöngyházszürke öltöny az egyik legkelendőbb darabunk mostanában. És a mérete? Remélem megfelelt… - mondja, majd ahogy végignéz rajtam megtorpan. Úgy vizslat, mintha egy érdekes kis bogár lennék, amit nem értek.

Addig, amíg fel nem fedezem a háta mögött a vadul integető Kellant, aki kézzel-lábbal próbál a tudtomra hozni valamit. Még mielőtt rájöhetnék mi a frászt mutogat, megszólal a telefonom. A kijelzőn látom, hogy az ő száma villog, így azonnal felveszem.

- Anna pénteken járt itt, nekem vett öltönyt, de a csaj azt hiszi, hogy neked. – Jaj, a francba, még ez is. Most mi a fenét mondjak neki?  Rávillantok egy mosolyt a nőre, aki egyre inkább gyanakodva figyel, majd halkan a készülékbe szólok. – Valami ötlet?

- Mond azt, hogy nem neked vásárolt.

Jó vicc, és akkor kinek? Ez a gondolat valószínűleg leolvasható az arcomról, mert ő is kétségbeesett képet vág, majd mint, akinek a fejében hirtelen világosság gyullad, Deanhez hajol. Kérdez tőle valamit, majd a választ hallva vigyorogni kezd és mutatja, hogy kire hivatkozzam.

Sietve megteszem, aminek az lesz a következménye, hogy a szöszi szerez egy újabb rajongót, mert a nő odavan a gyönyörűségtől, hogy a barátnőm ennyire édes és nagylelkű teremtés, hogy azonnal a testőröm segítségére sietett, amikor kiderült, hogy egy váratlan családi esemény miatt új ruhákra van szüksége.

Nem tudom meddig lelkendezne, de Luca szerencsére belefojtja a szót, és kihasználva az olaszos sármját közli, hogy miért is jöttünk. Mire felocsúdok egy hosszú polcrendszer előtt találom magam, ami tömve van a különböző szmokingkabátokkal, nadrágokkal, ingekkel, és a butik összes alkalmazottja minket vesz körül. Hallgatom, amit mondanak, de érteni nem igazán értem a kifejezéseket, és őszintén szólva olyan nagyon nem is izgat, hogy mi a különbség a hernyóselyemből készült és a másik három ing között.

Nekem mind egyforma. Fehér és kész.

- Ez meleg helyzet volt – suttogja Kellan, amikor ketten maradunk az egyik próbafülkébe. Miközben egy csokornyakkendőt köt meg éppen, elmesél mindent a szöszi itteni látogatásáról. Hogy a francba kell ezt a szart megkötni… bámulom a tükörképemet, mert vele ellentétben nekem persze nem sikerül. 


Pár percig még tartom magam, gondolván csak kibírom a vásárlás nyűgét, de miután mindent kiválasztottam az első adandó alkalommal megszabadulok az összes cucctól, és visszabújok a sajátomba.

A testőrömre éppen most segítenek fel egy zakót, elég érdekes arcot is vág emiatt, én meg közlöm vele, hogy kimegyek cigizni a járdára. Automatikusan a fejembe húzom a kapucnimat, és megkönnyebbülve slukkolok egy nagyot, de a nyugalmam nem tart sokáig.

Gyors egymásutánban két dolog is megzavar, az első mondjuk kicsit kevésbé, mint a második. Anna telefonál, az után tudakozódik hol vagyunk, és végeztünk-e már, mert ők éppen most indulnak az étterembe. Amikor kimondom a butik nevét rögtön káromkodni kezd, vagy legalábbis úgy sejtem, de megnyugtatom, hogy veszély elhárítva, és hamarosan mi is indulunk. Mire végzek a beszélgetéssel a cigim is elfogy, éppen indulnék vissza az üzletbe, de nem tudok.

És egy régi emlék, ami sokáig kísértett álmaimban megismétlődik.

(Anna szemszöge)

Sose hittem volna, hogy egyszer még nekem kell megmentenem Robot. Illetve ez így nem pontos meghatározás, mert nem egyedül képviselem a felmentő sereget, hanem Ashleyvel ketten, és nem csak az ál-pasim, hanem az összes srác megsegítésére érkeztünk.

    

Miután elbúcsúztunk MaryBeth-től felhívtam Robot -Kellant próbáltam elsőként, de ő nem vette fel- és közöltem vele, hogy mi már a Nobu felé tartunk. Elég meglepő volt, hogy ők még nem végeztek, de ezt annak tudtam be, hogy biztos kikaptak egy dugót, és ugye többen vannak, mint mi. A vér is megfagyott bennem, amikor elárulta hol vannak, azonnal beugrott, hogy ha nem kapcsolnak olyan gyorsan, akkor ezen bizony lebukhattunk volna. Büszkén hallgattam, hogy a kedvesem milyen frappánsan megoldotta a dolgot, és megnyugodva búcsúztam el tőle.

De a nyugalmam nem tartott sokáig, mert hiába fogyasztottuk el már a második italunkat, ők csak nem akartak megérkezni. Vártunk, és vártunk, közben Kris, Ash és én felváltva hívogattuk a kedveseinket, de hasztalan, mert egyik se vette fel a telefont. Végül Jayt sikerült elérnem, de hallva a körülötte lévő hangzavart már határozottan aggódtam.

- Jay, mi folyik ott? – próbáltam túlkiabálni a zajokat, igaz kaptam is ezért egy csúnya pillantást az egyik alkalmazottól. Villámgyorsan pattantam fel és menekültem ki a mosdóba, de ott se lettem okosabb. Annyit sikerült csak kihámoznom, hogy még mindig a butikban vannak, meg azt, hogy fogalmuk sincs, hogy fognak onnan kijutni.

A lányok és az időközben már csatlakozott Chris kíváncsian várták mit tudtam meg, és mind csalódottak voltak, amikor kiderült, hogy nem túl sokat.

Végül egy újabb telefon adta meg a választ a kérdésre, hogy mi történhetett. Sarah hívott fel azzal, hogy mit látott a tévében, és azt szerette volna tudni, hogy én is ott vagyok-e. Nagyot sóhajtott, amikor meghallotta, hogy nem, én viszont akkor kezdtem csak igazán pánikolni.

Illetve nem is, csak akkor , amikor megláttam a lányok reakcióját arra, hogy mit hallottam a barátnőmtől.

(Kellan szemszöge)

Elégedetten bújok bele az eladónő által rám segített szmokingba, és próbálom figyelmen kívül hagyni azt, hogy szemlátomást rám van kattanva. Bár ha mégegyszer végigsimít a combomon, hogy leszedjen egy csak számára látható pihét, lehet, hogy toporzékolni fogok.

Már legalább másfél órája dekkolunk itt, ennek pedig az az oka, hogy nem volt elég megfelelő méretű szmoking raktáron. Scott túl magasnak bizonyult, Luca túl vékonynak, Larry pedig… na ő kész katasztrófa, úgy ahogy van.

Szerencsére velem nincs gond, könnyen találtam megfelelőt, és be kell valljam elégedett vagyok a látvánnyal. És remélem a kedvesem is az lesz.

- Köszönöm – hárítok el egy újabb simítást. – Ez tökéletes lesz. Rögtön átöltözöm és csomagolhatja is – közlöm határozottan, a csaj meg csalódottan bámul utánam.

Még jó, hogy nem ajánlotta fel, hogy segít levetkőzni – jut eszembe, bár annak alapján, ahogy rám nézett szerintem megfordult a fejében. Annak ellenére, hogy szeretem a márkás, jó fazonú cuccokat most mégis örülök, hogy végre felvehetem a saját farmeromat, mert ez az jelenti, hogy ennyivel is közelebb kerülök ahhoz, hogy végre újra Annával lehessek. Éppen kilépnék a fülkéből, amikor hatalmas zsivajra leszek figyelmes és dermedten bámulok ki a kirakatüvegen.

És a döbbenetem csak még nagyobb lesz, amikor Dean szmokingosan, Scott és Larry pedig csak félmeztelenül ront ki a bejárati ajtón. A szemem sarkában felfedezem a hozzám hasonlóan lemerevedett Taylort, Jayt és Petert, majd meghallom közvetlen mellettem Luca csodálkozó hangját is. 

- Mi a franc folyik odakint?