60. Bújócska...

Bár Bobby legutóbb felhívta rá a figyelmemet, de ismételten nincs időm arra, hogy mégegyszer átolvassam a fejezetet, lévén éppen dolgozom. Szóval a hibákért bocsi. 

(Anna szemszöge)

- Cica, kérlek… ne csináld ezt… gyere már elő… - közvetlen közel hallom a hangját, szerintem talán ha egy méter választhat el bennünket. Még a lélegzetemet is visszafojtom, nehogy felfedezze a rejtekem. – Anna, édesem, eleget bűnhődtem már…

Kis hijján felnevetek a panaszos hangja hallatán.

Azt te csak úgy képzeled, barátocskám.

Az egész még délután kezdődött. Rock Springsbe. Már az se tetszett, amikor Kellan ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse az ebédet. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert jól belegondolva, megértem miért akarta kompenzálni azt, hogy felkérték erre a feladatra. Ez rendben is van. Benne is lettem volna, hogy együtt rendezzük a számlát, de ebbe viszont nem ment bele. Seperc alatt sarokba szorított, én meg csak lestem. Visszagondolva, mesterien csinálta. Mivel nem volt szándékomba elárulni, hogy a templomnak egy öt számjegyű csekket adtam, nem tehettem semmit, ő győzött.

Jó, mondjuk meg is kapta a magáét nagyapától, ugyanis arra hivatkozva, hogy a mosdóba megy, a hátunk mögött fizetett és nem az asztalnál, mindenki előtt. Így a társaság számára csak indulás közvetlen indulás előtt derült ki, hogy az ebéd már rendezve van. És Shane papa ezt elég rossz néven vette, -lévén ő is pályázott erre a szerepre- hiába nézett azonban nagyon csúnyán, Kellan nem volt hajlandó elárulni az összeget.

Engem mondjuk elégedettség töltött el, amiért nemet mert mondani neki.

Alig múlt két óra, mikor visszaértünk Baile Inez’sbe, Liam éppen elszunyókált, de ez nem lehetett akadálya annak, hogy végre átadhassuk a meglepetéseinket.

Végülis, őt úgyse érdekli még semmi… legfeljebb akkor, ha az ajándék anyatejállagú…

A szülők bezzeg… Mary felettébb nagy örömmel bontogatta ki a csomagokat, volt pár, mert rajtam kívül többen is készültek. Elsőként nagymama, Tara, majd Sarah látta el újabb játék és ruhakollekciókkal, aztán mindenki meglepetésére Sandy rukkolt elő egy édes kis cowboy-felszerelést idéző ruhácskával. Mind abban gyönyörködtünk, amikor felbukkant Kellan azzal a hatalmas dobozzal, amit még mindig nem tudom hol rejtegetett addig a pillanatig.

Tényleg ezt még ki kell derítenem!

Gyanús volt az a cinkos pillantás, amit Briannel váltott látva a kisruhát, már érkezéskor is úgy gondoltam, hogy ezek ketten sántikálnak valamibe, és a gyanúm hamarosan be is bizonyosodott. És pár pillanat múlva végre megtudhattam mit is rejtett az a monstrum.

- Te Atya Úr Isten – tágult nagyra Mary szeme amikor letépte a papírt, és belekukkantott a dobozba. Aztán viszont csípőre tett kézzel a férje előtt termett. – Brian Sean Keating, miért gondolom én azt, hogy ebben neked is benne van a kezed?

- Fogalmam nincs miről beszélsz asszony… - mentegetőzött ő azonnal, de az arcáról lerítt, hogy Mary sejtése bizonyosan igaz. Persze csöppet se tűnt bűntudatosnak, sőt a kedvesemhez lépve elismerően megveregette a vállát. – Nagyon jó választás…

Mind kíváncsian néztünk rájuk, így végre a két fiú kivette a csomagolásból azt az antik kinézetű, amúgy csodaszép hintalovat, amire Liam még legalább két évig tuti nem fog tudni felülni egyedül. Én is elismerően bámultam, mert gyönyörűen lett kidolgozva, még aprócska nyereg és zabla is van rajta. Még sose láttam ilyet.

- Köszönöm Kellan – nyugtatta meg a barátnőm végül a kedvesemet. – Ez igazán szép ajándék, előbb-utóbb majd csak felnő hozzá.

Liam éppen mocorogni kezdett így a büszke apa azonnal felvette a bölcsőből és már mutatta is neki a legújabb játékszerét.

Már csak én voltam hátra, elsőként a ruhácskákat tartalmazó dobozt adtam át, aztán következett az, amit végülis a valódi ajándéknak szántam. Mary persze amint kezébe nyomtam a borítékot gyanakodva méregetni kezdett.

- Anna mi van ebben? – kérdezte.

- Ajándék – vágtam rá.

- Szűzanyám… - tört ki belőle, amikor végigolvasta.

- Mi az? – kíváncsiskodott Brian is, és legnagyobb meglepetésemre miután megtudta ő is meglepettnek tűnt. – Ezt nem fogadhatjuk el… - próbálkozott, de láttam a szemén, hogy azért örül.

- Dehogyisnem… - néztem rá döbbenten.

- Anna, Hairicin és Bhíoma is kiváló vérvonallal rendelkezik, a csikó rengeteget fog érni, nagy valószínűséggel a génjeinek hála, versenyzésre alkalmas lesz. Nem mondhatsz le róla csak úgy.      

- Nem mondok le róla, - vágtam rá azonnal. – A keresztfiamnak ajándékozom.

- De most mondtam, hogy…

- Brian, mint láthatod Sarah már elkészítette az ajándéklevelet, amit eszemben sincs visszavonni, egyébként is tudod, hogy mi a véleményem a lóversenyzésről. A csikó Liamé és kész. Legalább együtt fognak felnőni…

Nem igazán értettem miért csinálnak olyan nagy ügyet ebből, de még mikor elbúcsúztunk is hálálkodtak.

- Cica, tudom, hogy itt vagy valahol… ha megtalállak, annak nagyon rossz vége lesz – csendül fel Kellan hangja ismét, és hallom, ahogy nagy lendülettel kivágja a fürdő ajtaját.

A szavaiból kicsengő ígéret felcsigáz, de nem annyira, hogy eleget tegyek a kérésének.

Még nem.

(Kellan szemszöge)

Már legalább fél órája megyek körbe a házban, és kutatom át a lehető összes olyan helyet, ahova szerintem elrejtőzhetett, de nyoma sincs. Abban biztos vagyok, hogy itt van valahol, mert a csizmája még mindig ott a lépcső mellett ahova érkezéskor lerúgta, és az ajtó is belülről van bezárva.

Ez már igazán több a soknál…

- Anna, ha nem jössz elő én esküszöm, felmegyek és lefekszem aludni.  

Toporzékolni lenne kedvem, bár tudom, hogy egy kis mértékben magamnak köszönhetem azt, hogy itt tartunk.

Jól belegondolva az egész nap nagyszerűen telt. A kedvesem mellett ébredhettem, igaz a plusz egy fő meggátolt abban, amihez éppen kedvem lett volna. Aztán a felkérés, hogy legyek Liam keresztapja, a keresztelő, majd a fenséges ebéd. Visszaérve a farmra ajándékosztás, -amit sikernek könyvelhetek el, legalábbis a Góliát részéről- majd következett az a pillanat, amikor nekem kellett helyt állnom. Mentségemre legyen mondva én mindent megpróbáltam… de be kellett látnom, Brian és Shane papa simán az asztal alá tudna inni.

Na nem mintha eszembe jutna versenyezni velük.

Igazándiból még most se értem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a világ kezd kicsit elmosódott lenni. Jó, mit szépítsek, becsiccsentettem kicsit.

Nem. Nem kicsit.

Úgy rendesen.

Anna fogalmam nincs mikor ment ki a nappaliból, már csak azt vettem észre amikor visszatért, és ennek örömére azonnal az ölembe is húztam. Mire ő nevetve viszonozta a csókomat.

- Honey, mennyit ittál? – kérdezte, de nem tűnt mérgesnek.

- Csak pár pohárkával – feleltem, mire beszédesen megforgatta a szemeit.

- Jó, de azért jusson eszedbe, hogy a nagyszüleimnél vagyunk, szóval a kezedet… - rögtön leesett mire gondol, az ujjaim ugyanis önkéntelenül is a szoknyája alá bújtak. Aztán -látva, hogy Shane papa milyen morcosan méreget- gyorsan eltávolítottam őket onnan.

És igyekeztem illedelmesen viselkedni. Nagyon-nagyon igyekeztem.

- Ideje felmenned átöltözni, – fordult hozzám pár perc múlva újra – hamarosan indulnunk kell.

Én meg is próbálkoztam a dologgal, szerencsére sikerült viszonylag egyenes vonalban eljutnom a lépcsőig, de ott örültem, hogy van korlát, amibe belekapaszkodhattam.

Bár a vendéglátóink marasztaltak bennünket, sőt még azt is felajánlották, hogy maradjunk éjszakára, és reggel onnan menjünk Seattlebe, délután négy után mégis gépre szálltunk.

Több oka is volt, egyrészt Sarah és Colin a hat órás járattal akart tovább menni New Yorkba, másrészt nekem is volt némi elintéznivalóm itt LA-ben, mert a magyarországi utazás előtt már nem tudok iderepülni.

Ezúttal is, csakúgy, mint két napja a Santa Monica-i reptéren landoltunk, Zack is ott hagyta a kocsiját a parkolóba, és mint kiderült a többiek is onnan utaztak tovább a keleti partra. Mivel hamarosan, a jövő hétvégén úgyis találkozunk, gyorsan túlestünk a búcsúzkodáson, és már gurultunk is hazafelé. Szerencsére feltűnésmentesen jutottunk be a lakásba, én megragadva a táskáinkat azonnal a szobámat vettem célba, de lévén nem néztem az orrom elé, kis hijján el is vágódtam Kola egyik játékában.

És ekkor jött ez az ostoba ötlet, ami miatt most fogalmam nincs hova tűnt ez a bestia.

- Kellan rakd le azokat, várj, segítek – lépett mellém Anna. Az arcára volt írva, hogy a botlásomat az ital számlájára írja. Már éppen el akartam árulni neki, hogy semmi gond, hála annak, hogy az egyórás repülést átaludtam, és főleg, mert csak whiskyt ittam és nem kevertem az alkoholt, tökéletesen józannak érzem magam.

Oké, azért autóba nem ültem volna, sőt még most se, de egyébiránt semmi gondom nem volt már.  

Hogy miért nem mondtam ezt el neki? Hát azért, mert olyan édesen sürgölődött körülöttem, hogy az felettébb tetszett. Egyetlen szóval, vagy pillantással se utalt arra, hogy bepiáltam, sőt… Mosolyogva nyomott az ágyra, én persze azonnal magammal akartam húzni, mert amióta átöltözött a rajta lévő szűk farmer és pulcsi igencsak mozgatta a fantáziámat, de nem hagyta.

- Nem Honey, először összepakolunk, nehogy valamit itthon felejts, aztán… - a befejezetlen mondata elég ígéretesnek bizonyult, nem tiltakoztam. Még akkor se, amikor édes mosollyal felajánlotta, hogy én csak üljek, és mondjam mit hol talál, majd ő becsomagol nekem. Szó se róla szerintem így előbb is végeztünk. Aztán viszont közölte, hogy jó, akkor most pihenjek kicsit, ő átugrik Lucahoz, már neki is szüksége van pár dologra, és nemsokára jön.

Hát ezt nem hagyhattam. Mivel mi ketten úgyis olyan ritkán lehetünk együtt úgy, hogy senki sincs a közelünkben jó ötletnek tűnt kihasználni az alkalmat. Gyakorlatilag csak azt a pár napot tölthettünk kettesben, amikor a hónap elején visszaérkeztünk Európából.

És azon csodálatos napok voltak.

Persze beletelt pár percbe, mire sikerült meggyőznöm, kicsit rá is kellett játszanom a részegségemre, de végül sikerrel jártam. Úgyhogy az érkezésünk után alig egy órával már újra kocsiba ültünk, Sandy volt olyan rendes, hogy felajánlotta, hogy átfuvaroz bennünket, nehogy a taxiba lebukjunk, ugyanis Anna ezúttal nem gondolt az álcázásra.

Ideérve nevetve rohant fel előlem az emeletre, én meg sietve követtem. Egész úton incselkedett velem, minden idegszálam ki volt már rá hegyezve. Sajnos kellett egy kis idő mire ráakadtam, mert automatikusan azt a szobát céloztam meg, ahol kettesben aludtunk még a nyáron, de ott nem volt. Aztán leesett, hogy persze, amikor második alkalommal ebben a házban éjszakáztam ő a lépcső másik oldalán lakott.

Belépve felettébb kellemes látványban volt részem, mert a hatalmas szekrényből csak az igencsak formás popsija lógott ki, és ez bizony elindította a fantáziámat. Azonnal mögé léptem és magamhoz szorítottam, a halk kis kuncogás, amit hallatott arra ösztönzött, hogy jó úton haladok, úgyhogy az ujjaim már bújtak is be a felesleges ruhadarabok alá.

- Kellan, öt perc és végzek, bírd ki addig…

- Nem, - vágtam rá kapásból. – A csomagolás ráér.

- És mi az ami nem? – kérdezte, miközben szembe fordult velem.

- Iszonyatosan kívánlak… - súgtam neki, és látván, hogy azok az édes ajkai milyen közel vannak hozzám, azonnal rávetettem magam.

- Nagyon türelmetlen vagy – mosolygott rám mikor levegővétel céljából muszáj volt abbahagyni a csókolózást, de aztán gonoszkodva folytatta. – Lehet, hogy nem is menne a dolog. Kicsit sokat ittál ma Honey…

- Hahh… - valószínűleg elég felháborodott képet vághattam, mert felnevetett, és persze tovább folytatta a piszkálásomat. Igaz, a módszere ellen nem volt semmi kifogásom, mert miközben beszélt a simogató ujjai már az övemet bontogatták. De a szavai…

- Lehet, hogy igazad van. Ha eredményeket akarok elérni talán jobb későbbre halasztanom a pakolást, mert még a végén bealszol idő előtt.

- Attól ne nagyon félj… - vágtam rá, és a tettek mezejére léptem. Eltávolítottam egy, majd mégegy ruhadarabját, és gyakorlatilag végeztem is a vetkőztetésével.

Még mindig belesajog a legnemesebb testrészem, ha visszagondolok arra, mennyire csábítóan festett abban a fehér egyrészes fehérneműben, és a majd térdig érő csíkos zokniban. Sajnos a látvány annyira elterelte a figyelmemet, hogy óvatlanul olyasmi is kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna.

És ezért bűnhődöm már több mint egy órája, és kutatom át utána az egész házat.

(Anna szemszöge)

Hiába fülelek csend van. Túlságosan is nagy csend. Az utolsó mondata óta, mely szerint felmegy aludni, már eltelt legalább két perc.

Gyanús ez nekem.

Mármint, hogy feladta. Szerintem ez nagyon nem illik a természetéhez.

Most mit tegyek? Kimenjek vagy ne menjek?

Igazság szerint azzal ellentétbe, mint amit ő képzel én cseppet se haragszom rá.

Na jó, az első percben elfutott a méreg, mert nem szeretem ha átvernek, és Kellan azzal, hogy játszotta a részeget -megjegyzem igencsak szép alakítás volt, mert totálisan bevettem- végülis becsapott. Merthogy aztán csak elárulta magát és kiderült, hogy gyakorlatilag semmi baja. Ezért is rohantam el. Az ajtóból még hallottam, ahogy utánam kiabál, hogy ő csak hülyéskedett, és ezt akár szerepjátéknak is felfoghatjuk.

És éppen erről a szóról ugrott be valami.

Oké Honey, ha játék, hát legyen játék.

Úgyhogy elbújtam. Nem volt egyszerű a dolog, mert valamilyen oknál fogva ahelyett, hogy az emeleten kezdett volna keresni azonnal lejött a földszintre, de szerencsére a konyhapult mögé nem nézett be. Aztán a nappali után végigvette szerintem az összes helyiséget, én meg szép kényelmesen elhelyezkedtem és vártam, hogy megtaláljon.

Végülis ő akart játszani, és a bújócska kétség kívül az.

Ahogy teltek a percek úgy békültem meg én is, mert folyton azon járt az eszem, hogy mennyire aranyos volt spiccesen. Vigyorgott, mint a tejbe tök, engem meg elvarázsolt a szeméből sugárzó vidámság és persze azok az édes, utánozhatatlan gödröcskék az arca két oldalán. Szerencsére, csakúgy, mint máskor, ha iszik se az az agresszív fajta, sokkal inkább kisfiús báj jellemzi.

De most már kicsit unalmas a rejtőzködés. Kezdem érezni, hogy a végtagjaim elgémberednek.

Mégis elő kéne bújnom...

Lassan és óvatosan húzom el a tolóajtót, és fülelek. Semmi reakció, így kidugom a fejemet. Kilesek a pult oldalán, de még mindig semmi. Átkúszok a másik oldalra, ahonnan rálátni a lépcsőre, de ott se látom.

Ez a csirkefogó… képes volt itt hagyni?! Ha most valóban lefeküdt aludni, akkor annak nem lesz jó vége. Úgy kipenderítem a szobámból, hogy…

Lendületesen és felettébb bosszúsan állok fel és indulnék az emelet felé, de rögtön meg is torpanok, mert a tekintetem azonnal összefonódik egy kéken csillogó szempárral. Tőlem alig két méterre ott áll Kellan és arcán huncut mosollyal bámul rám.

- Cica, hogy a fenébe jutott az eszedbe bebújni a konyhaszekrénybe? És különben is, miért bújtál el előlem? – jókedvűen figyel, mire duzzogni kezdek.

- Én csak folytattam amit elkezdtél – felelem neki, mire megemeli a szemöldökét. – Te akartál játszani…

- Ne már – méltatlankodik és indul el felém, én meg azonnal az ellenkező irányba. – Ne csináld, gyere szépen ide…

- Eszemben sincs – vágom rá azonnal.

- Anna, elég már – esküszöm olyan, mint egy kisgyerek, a homlokát összeráncolja, még a száját is durcásan összeszorítja. Lép egyet, de a pult még mindig közöttünk van, és én tartom a távolságot.

Aztán az arca az egyik pillanatról a másikra megváltozik. Tetőtől-talpig végignéz rajtam. Figyelem, ahogy nagyot nyel, a tekintete szinte felfal. Annyi vágy sugárzik belőle, hogy az teljesen ledermeszt. Mire észbe kapok már előttem áll, és iszonyatos erővel szorít magához, de én mégse érzek fájdalmat.

Az agyam kikapcsol, minden érzékszervem azzal van elfoglalva, hogy minél többet kapjak abból az édes gyönyörből amit a simogató ujjai, a bőrömön cirkáló ajkai okoznak. Szinte úgy tépem le róla a zavaró ruhadarabokat, lévén ő még mindig egy pólót és farmert visel. Neki sokkal könnyebb dolga van, hallom, hogy attól a hevességtől, ahogy próbálja kiszabadítani a melleimet a mostanra túlságosan is szűk börtönükből, a fehérneműm nagyot reccsen, majd látván, hogy már úgyis menthetetlen, direkt letépi rólam.

Nem tudom mikor és hogyan kerülök a pultra, de a márvány hűvössége se képes lecsillapítani azt a forróságot, ami átjárja az egész testemet. Próbálom ösztönözni, de miután a kezemet az alsójába mélyesztem és végigsimítok feszülő férfiasságán saját maga szabadul meg tőle, majd egy mozdulattal temetkezik belém. Hangosan felsóhajtok, mindennél jobban szeretem ezt az érzést, ahogy a testünk összekapcsolódik. Egy pillanatra mintha megszűnne a világ, talán a lélegzetünket is visszafolytjuk, hogy aztán egymás szájából szívjuk tüdőnkbe az éltető oxigént.

Mindketten egyszerre mozdulunk, miközben elveszünk az ősi ritmusban a tekintetünk összekapcsolódik, fogva tartja a másikat. Egyre gyorsabban mozgunk, az ajkaink szinte tépik egymást, hogy aztán rövid idő múlva átjárjon bennünket az orgazmus elementális érzése.

(Kellan szemszöge)

Nem tudom mit kéne tennem, tanácstalanul állok a nappali közepén.

Tudom, hogy itt van valahol.

Egyszerűen érzem a jelenlétét.

Csak éppen az a rejtély, hogy hova az ördögbe bújhatott el. Mozdulatlanul figyelek, hátha valami aprósággal elárulja magát. Már éppen feladnám, amikor halk, súrlódó hang üti meg a fülemet. Tovább hallgatózom, olyan, mintha valami apró kis állat motozna. De ezt azonnal ki is zárom, sokkal inkább a kedvesemtől eredhet ez a zaj, ami határozottan a konyha felől hallatszik. Nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak. Hogy az ördögbe férhetett be oda? Merthogy ha nem tévedek, eddig a konyhapult alsó részében rejtőzködött.

Már éppen megmozdulnék, de hirtelen feláll, a homlokát bosszúsan ráncolja, majd amikor felfedez döbbenten bámul rám. Persze szokás szerint ellenkezik, és én még ezt is élvezem. Egy ideig, mert egyszercsak valami más köti le a figyelmemet.

Attól, ahogy összefonja a mellkasa előtt a karjait a fehérneműjének pántja az egyik oldalon lecsúszik, és majdnem teljes egészében felfedi a keblét. Egyszerűen nem tudom levenni róla a tekintetem, olyan csábító, a haja kissé ziláltan omlik a vállára, az ajkai csillogva hívogatnak, hogy csókoljam meg őket. Elveszek a szemeiben, és már nem érdekel, hogy az elmúlt egy órában átkutattam utána mindent, nincs jelentősége. Csak egy dolog számít. Az, hogy meg kell kapnom. Most, azonnal.

Talán próbálkoznék azzal, hogy visszafogom magam, de alighogy egymáshoz érünk érzem, hogy nincs rá szükség. Ő is ugyanúgy vágyik rám, és ez felszabadítja a gátlásainkat.

Na nem mintha amúgy lennének.

Nem tudom mennyi idő telik el, mire újra józanul tudok gondolkodni, csak simogatom a hátát, ahogy az ő ujjai is az enyémen kalandoznak. A haja beterít mindkettőnket, úgy kapaszkodunk a másikba, mintha soha többé nem akarnánk szétválni.  

- Hányadika van ma? – kérdezem, mire felemeli a fejét a vállamról.

- Tessék? – néz rám azokkal a hihetetlen zöld szemeivel.

- Hányadika van ma? – teszem fel újra a kérdést.

- Harmincadika, azt hiszem – feleli kissé zavartan. – Miért?

- Fél éve arról ábrándozom, hogy végre újra felrakhassalak erre a pultra – közlöm vele, mire felkacag.

- Te perverz disznó… - vág vissza, pedig azt még el se árultam mi mindenen jár még az eszem néha. És ismerve milyen kis vadóc előbb-utóbb mindet meg is fogjuk valósítani.

- Héé – tiltakozom, mert már csúszna is ki a kezeim közül. – Ne szökünk. Maradj csak szépen itt, jó helyen vagy.

- Ohh – mintha tűnődne valamin, aztán hirtelen furcsa huncutság villan a tekintetében. – Oké. Akkor én maradok, te meg szépen becsomagolsz nekem, gondoskodsz a vacsoráról, felhúzod az ágyneműt…

Persze azonnal tiltakozom az ellen, hogy háztartási alkalmazottnak nézzen, és végül dűlőre is jutunk. Először megrohamozzuk a fürdőt és közösen lezuhanyozunk. Igaz beletelik vagy fél órába, de ez igazán nem az én hibám. Ő kezdi el olyan ingerlően mosni magáról a habot…

Az ágyat ketten rakjuk rendbe, aztán én gondoskodom a kajáról, ő meg nekilát a csomagolásnak.

- De most komolyan – figyelem, ahogy egyre több ruhát pakol ki az ágyra, majd egy részét vissza a szekrénybe. – Ezt mind vinni akarod?

- Nem tudom, - néz rám tanácstalanul. – kell valami az irodába, valami ha elmegyünk szórakozni Sarahval, ha Baton Rougeba megyek…

Csak sorolja az eseményeket, a végén még csodálom is, hogy úgy gondolja egy bőrönd elég lesz.

Éppen végez, amikor csengetnek, már indulok is lefelé, de elém áll.

- Aa, majd én – feleli határozottan.

- Én rendeltem, én megyek – vágom rá válaszul.

- Ez Luca háza – közli velem, mintha nem tudnám. - Az indokolt, hogy én itt vagyok, de a te ittléted nem.

Bosszúsan sóhajtok fel, mert tudom, hogy igaza van. És erről az egészről csak én tehetek. Mint az elmúlt egy hónapban már többször is, magamban átkozom a pillanatot, amikor felajánlottam, hogy fedezzük továbbra is a barátainkat, és ne hozzuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat. Most már tudom, hogy nagy hiba volt.

- Jó, - egyezek bele végül. – De az én pénztárcámból fizetsz.

A szó ami elhagyja a száját gondolom nem dicséret lehet, de biztosan nem tudom, mert magyarul beszél. Bosszúsan méreget, de eszemben sincs megadni magam, kitartok az álláspontom mellett. Végül a második csengetésre kikapja a kezemből és elviharzik lefelé, én meg szép lassan elégedetten követem lefelé.

De az elégedettségemet hamarosan felváltja egy másik érzelem…

(Anna szemszöge)

Bevallom őszintén, az, hogy közelharcot kell vívnom azért, hogy kifizethessek két pizzát kiveri nálam a biztosítékot. Főleg, hogy még vesztesként is kerülök ki a csatából. Amíg leérek a bejárathoz átfut a fejemben pár nem éppen szalonképes gondolat. De rövidesen már nem bánom, hogy így alakult. Sőt…

Mert miközben kiügyeskedem a srác kezéből a dobozokat és helyette a markába nyomok egy ötvenest sikeresen leejtem Kellan pénztárcáját. Esélyem sincs arra, hogy azonnal fel tudjam venni, mert ha megteszem, akkor a pólóm, amit zuhanyozás után magamra kaptam nem takarja el a bugyimat. És ezt ugye nem hagyhatom. Úgyhogy először kitessékelem a kigúvadt szemű futárt, aztán biztonságba helyezem a vacsoránkat, majd csak ezután guggolok le ehhez a bőrből készült remekműhöz, ami számomra érdekes dolgokat rejteget.

Elsőként az lep meg, hogy mennyi készpénzt tart magánál. Nálam mindig max száz dollár van, hogy tudjak fizetni a taxiban, máshol úgyis elfogadják a bankkártyát. Miközben visszafelé dugdosom a százasokat érdekes felfedezést teszek. A jogsijában lévő kép láttán azonnal vigyorogni kezdek, még soha jött szembe velem egy fotó se a fiatal, tizenéves Kellanről.

- Mit művelsz? – hallatszik egy hang a vállam mögül.

- Oh, a fenébe – morgok, mert megijesztett és a fenekemre estem. Ő meg persze kinevet. Igaz utána mintha meg se kottyanna neki a súlyom, talpra állít.

- Szóval mit művelsz? – kérdezi újra.

- Éppen ezt csodálom – mutatom fel az arcképével díszített igazolványt.

- Na add csak szépen ide azt – nyúl azonnal érte, én meg már menekülök is. Ha ennyire meg akarja kaparintani, akkor lehet itt még más is. De hiába vizsgálom át az összes okmányt miközben kergetőzünk az asztal körül, mind egyforma.

- Sose hittem volna, hogy az eredeti hajad ilyen göndör – ugratom. – Mint egy racka juh.

- Micsoda? – néz rám hatalmas szemekkel.

- Racka juh – ismétlem el újra. – Azoknak van ilyen nagyon bongyi szőrük.

- Te most egy birkához hasonlítottál engem? – kérdezi és az arcán felháborodást látok. – Na köszönöm szépen.   

Ajaj, lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot?