62. A Munka nem várhat...

Sziasztok!

Csak pár rövid mondat, olyan régen tettem már, és úgy érzem hálátlanság, hogy nem reagálok a komikra. Úgyhogy most megteszem.

Igen tudom, hogy a függővégekkel az „őrültbe” tudlak benneteket kergetni, de bevallom élvezem a reakcióitokat. Az meg főleg amikor találgattok. Azt is többen írtátok, hogy elég békés a helyzet mostanában, hát, mint tudjuk semmi se tart örökké. A banda hamarosan előkerül, Rob például már a mai rész végén okoz egy kis gubancot. Gina felbukkanása is várható, nem kell aggódni a drágáért, és ő a későbbiekben még jelentős gondokat fog okozni. Jay leendő barátnője egyre jobban körvonalazódik a fejemben, és az is hogyan csempésszem be a történetbe.

Az utolsó fejezet tudom nem volt a megszokott, de néha ilyen is kell, és ami a hibáimat illeti tisztába vagyok vele, hogy vannak, de néha nincs időm átolvasni újra mielőtt felteszem.

De majd próbálkozom.

Hát ennyi lenne a tájékoztató, a mairól – hosszabb, mint lenni szokott, de erre se mondanám, hogy cselekményorientált.

De azért jó olvasást.

Dicta  

(Kellan szemszöge)

Nem tudok aludni.

Már egy ideje ébren vagyok, hallgatom az egyenletes szuszogást, Anna még az igazak álmát alussza. Óvatosan, nehogy felébresszem fordulok felé, de mivel a szobában töksötét van, így se látok belőle többet, mint eddig. De a képzeletemet nem gátolja semmi. Próbálom magam elé idézni az utolsó közös ébredésünket, fogalmam sincs hány napja lehetett. 

Emlékszem, hason feküdt, a haja körbeölelte az arcát, ami végtelenül békésnek tűnt álmában. Fel tudom idézni azt, ahogy a szempillái meg-megremegve jelezték, hogy ébredezik. Aztán lassan kinyitotta, és a legszebb smaragdzöld szempár nézett velem szembe. Egy darabig pislogott párat, majd ahogy felfedezett, az egész arcát beterítette egy hatalmas mosoly.

Olyan volt, mint a felkelő nap, ragyogó és varázslatos.

Tegnap Liam érkezése zavart be, előtte nap korábban kelt, mint én. Azelőtt hajnalban elutazott… kicsit félve gondolok arra, hogy ez egyre többször lesz így. Tudom, önző dolog, de ha tehetném mindig magam mellett tartanám. Szeretnék még sok, a tegnapihoz hasonló estét, amikor csak kettesben lehetünk. Közös vacsorákat, egyszerre ébredést és a napi robot után úgy ágyba bújni, hogy ő velem van.

De tudom, hogy nem fog menni. Ez van. Az eszem azt diktálja, ebbe bele kell törődnöm, sőt büszkének lenni arra, hogy ekkora felelősséget vesz a nyakába, de a szívem azt súgja láncoljam magamhoz.

Lassan fordulok meg, hogy elérjem a telefonom, a kijelző azt mutatja alig múlt egy óra. Muszáj még pihennem, mert hosszú lesz a nap, több ezer kilométer áll előttünk. Közelebb húzódom hozzá, és próbálok újra elaludni. A sötétben mosolyogni kezdek amikor megérzem, hogy a lába először csak hozzám simul, aztán átveti az enyémen, a kispárna, mint mostanában sokszor a vállamon landol, majd követi a feje is. Elégedetten simítok végig a bársonyos bőrön, majd orromban a rá jellemző citrus illattal, megpróbálok még aludni pár órát.

(Anna szemszöge)

Az ébresztőm hangja rángat ki egy nagyon szép álomból, csukott szemmel tapogatózok a telefonom után, és hallgattatom el. Újra a fejemig húzom a paplant, majd megérezve a mellettem elhelyezkedő test körvonalait még közelebb bújok hozzá. Elégedetten hallgatom az egyenletes szuszogást. Olyan kellemes így!  Legszívesebben egész nap nem mozdulnék innen, de tudom, hogy nem lehet.

A hátamra fordulva a rám váró feladatokon gondolkodom, képzeletben végigvéve mindent, amit ma el kell intéznem. Amikor az a fránya jelzés újra felhangzik villámgyorsan kapok oda, és szüntetem meg.

Kidugva az egyik lábamat megrázkódom a hideg levegőtől, bent sokkal kellemesebb. Vacillálok, hogy visszabújjak, vagy felkeljek. Ha a szívemre hallgatok, akkor előbbi mellett döntök, mert nem is tudok elképzelni tökéletesebb időtöltést, mint ágyban tölteni az egész napot Kellannel. De persze az eszem győz, és a kötelességtudat, így a lehető leggyorsabban a fürdőbe megyek. Egy forró zuhany után már kicsit jobban érzem magam, bár a tükörbe nézve az arcom még elég nyúzottnak tűnik. Résnyire nyitom az ajtót, ideje őt is felébresztenem.

- Jó reggelt – súgom a fülébe és a fürdőből bevilágító lámpa fényénél figyelem, ahogy lassan ébredezik.

- Szia – feleli kis idő múlva, ő se tűnik kipihentebbnek, mint én. – Miért keltél már fel? – kérdezi kissé még kábán.

- Seattle – ez az egyetlen szó elég magyarázatként, vág egy fintort, de aztán felcsillan a tekintete.

- Nem maradhatnánk inkább ágyba? – teszi fel azt a kérdést, ami nemrégen engem is foglalkoztatott.

- Sajnos nem – rázom meg tagadóan a fejemet. – Mehetsz a fürdőbe, én már végeztem…

- Jó – beletörődőnek tűnik, de mikor próbálok felállni az ágyról elkapja a karomat és visszaránt. – Azért a reggeli csókomat kérem.

Örömmel teljesítem a kérését, de aztán elindulok a szekrény felé, valóban nincs sok időnk. Mire felöltözök már végzett a zuhanyzással, a mosdó előtt áll. Egy percig a fürdő ajtajának támaszkodva gyönyörködöm a tökéletesen kidolgozott izmaiban, és szívem szerint egyenként, a számmal tüntetném el róla a bőrén itt-ott megcsillanó vízcseppeket.

Húh, a fenébe. Anna, erre most nincs idő…

- Kérsz reggelit? – érdeklődöm ahelyett, hogy megvalósítanám az elképzelésemet.
- Nm – ingatja a fejét, mert a szája tele van fogkrémmel – csk kvt…

- Kávét? – kérdezek rá, mire lelkesen bólogat. Úgyhogy megcélzom a konyhát és amíg lefő elkészítem a teámat. A pultnak támaszkodva azt kortyolgatom, már majdnem végzek mikor két kar kulcsolódik a derekamra.

- Angyal vagy – súgja és szinte azonnal nyúl is a csészéje felé, hogy megkapja a napi koffeinadagját.

Jó tíz perc múlva már mindketten felöltözve, menetkészen állunk a bejárati ajtónál, a bőröndöm és a táskák szépen felsorakoztatva, csak a taxi érkezésére várunk.

- Jaj, majdnem elfelejtettem – jut eszembe valami, és visszarohanok a konyhába.

- Mit? – szól utánam, de válasz helyett csak felmutatom a kezemben lévő szemeteszsákot. Nem szeretek kupit hagyni magam után, a csészéinket is elmosogattam, de ha ez itt marad, akkor mire Luca hazajön az esti maradék pizza szépen megbüdösödött volna.

Pont beleejtem a kukába, amikor a járda mellett lefékez az ismerős sárga autó. Kellan már érkezik is a legnagyobb csomagjainkkal, amíg bepakol én aktiválom a riasztót és lezárom a házat, majd beülök mellé.

Azon kívül, hogy megadom az úticélunkat egyikünk se szól egy szót se, mindketten csak bámulunk ki az ablakon és el vagyunk foglalva a gondolatainkkal. A forgalom attól függetlenül, hogy hajnali fél öt van elég nagy, bár ez Los Angelesben mindig így van. Szeretem ezt a várost, az idő még télen is kellemes, az emberek sokszínűek, a világ minden nemzetéből meg lehet találni párat.

Húsz perc múlva állunk meg a reptér előtt, mire észbe kapok már rendezte a számlát, úgyhogy mélyebbre húzom a sapkámat és kiszállok. Kellan is a fejére rántja a csuklyáját, kicsit rizikós az álcám elhagyása, de remélem, hogy mivel ez egy kis repülőtér és elég korán van, senki se szúr ki bennünket.

Sikerrel járunk, két perc alatt átjutunk a szokásos ellenőrzésen, és máris a túloldalon várakozó Patrickot vesszük célba.

- Miss Anna, Kellan – üdvözöl bennünket, és már nyúl is az egyik táskáért. Annak ellenére, hogy évek óta ismer és többször megkértem már, még mindig ragaszkodik a hivatalos megszólításhoz. Bezzeg a kedvesemet tegezi. – A gép készen áll és a jelentkezők is megérkeztek már.

- Jelentkezők? – torpanok meg.

Amikor utoljára erről beszéltünk még csak egyről volt szó.

- Igen – bólint. – Sha.., Mr. Mc’Gee tegnap úgy döntött talán jobb lesz, ön választ a három legesélyesebb közül. Már a pilótafülkében vannak. Egy-egy útszakaszt kapnak, innen Seattlebe, aztán onnan Baton Rouge-ig, majd New Yorkig. Mikor leszálltunk egyeztetjük a tapasztalatainkat, ha úgy megfelel – néz rám kérdőn.

- Persze, természetesen – felelem meglepetten.

Vajon miben sántikál már megint Shane papa?

Mert gyanítom nem véletlenül változtatta meg a döntését, csak, hogy legyen módom választani.

- Természetesen nem sejtik az önök kilétét… - Patrick csak sorolja az információkat, próbálok figyelni rá, és közben elérjük a gépet. Pár perc alatt lepakolunk, majd elindul előre.

- Majdnem elfelejtettem – fordul vissza. – A nagyapja megkért, hogy ezt adjam át – nyújt felém egy vaskos mappát. - Jaj, és Tara csomagolt egy kis elemózsiát reggelire – közli, majd eltűnik.

- Éhes vagy? – fordulok azonnal Kellanhez, de ő csak megrázza a fejét. Leülünk egymás mellé, azonnal a kezem után nyúl. Gondolom azért teszi, hogy oldja a bennem egyre gyülemlő feszültséget, amiért hálás vagyok. Nem enged el addig, amíg el nem érjük a repülési magasságot, szerintem akkor is csak azért, mert kinyitva a nemrégen kapott mappát hangosan felnyögök.  

(Kellan szemszöge)

A második ébredésem már jóval kellemesebb, mint az első, mert miután kinyitom a szemem Anna kedves arcát látom meg először. Annyira maradnék még. Annak ellenére, hogy ki nem mondja, lerí róla, neki sincs kedve se a korai keléshez, se az utazáshoz.

Valahogy egyikünk sincs beszédes kedvében, a megszokott rutin szerint készülődünk, de amíg a reggeli kávémat, illetve ő a teáját, elfogyasztjuk egymáshoz bújva állunk a konyhában.

Most is, mint mindig semmi se kerüli el a figyelmét, ennek köszönhetem, hogy mind a fogkefém, mind az este a nappali asztalán hagyott pénztárcám el lesz csomagolva végül.

A taxiban se szólalunk meg, sose lehet tudni, ha a sofőr mégis felismer bennünket és beszél valamelyik újságnak, akkor az felvetne pár kérdést. Ülünk egymás mellett, de amikor a keze után nyúlok, azonnal összefűzi az ujjainkat és rám mosolyog.

Patrick, akivel tegnap a keresztelő után összetegeződtünk -ő is velünk tartott ugyanis, amikor ittunk a kicsi egészségére- örömmel üdvözöl bennünket. Gyanítom, ők még folytathatták az ünneplést miután minket a másodpilóta elhozott LA-be, mert elég fáradtnak néz ki. Az új információk engem nem hoznak lázba, csak abban reménykedem, hogy Anna a három közül legalább az egyiknek esélyt ad, és nem zárja ki mindet valami átlátszó indokkal.

Mert ha igen, akkor az újabb vitához fog vezetni a nagyapjával.

A felszállás szerencsére gyorsan lezajlik, mintha kezdené megszokni. Bár, oké ez nagyképű gondolat, de lehet, hogy én vagyok rá nyugtató hatással.

Miután elhangzik, hogy kikapcsolhatjuk az öveket elsőként cselekszik, én még bajlódom az enyémmel, amikor meghallom a hangját. Rögtön tudom, valami gond van.

- Mi az? – nézek rá kérdőn, most tűnik csak fel a térdére fektetett vastag irattartó. Úgy méregeti, mintha egy mérges kígyó lenne, így közelebb hajolva belelesek. Persze teljesen feleslegesen, mert az ott található grafikonok és táblázatok nekem kínainak tűnnek.

- Munka – feleli beletörődően. – Méghozzá nem kevés. Kellan – néz rám reménykedve – ugye elleszel Seattleig.

Csak bólintok, nagyfiú vagyok már, bár jobban is el tudtam volna tölteni azt a majd három órát. De hallva a következő mondatot megnyugszom.

- Ha odáig elvégzek vele, akkor Baton Rouge-ig alhatunk egyet.

Hát nekem nem éppen az alvás az első ami eszembe jut a kabinról, ami felé int a fejével, de nem ellenkezem.

A következő egy órát olvasással töltöm, bár legtöbbször pár oldal után elkalandozik a figyelmem. Anna érdekesebbnek tűnik. A haját feltűzte egy csattal, végtelenül komolynak tűnik. Elmélyülten hol a papírokat tanulmányozza, hol az ölében lévő laptopon gépel iszonyatos sebességgel. Valamikor előkerült egy ceruza is, azzal jegyzetel, vagy ha éppen mindkét kezére szüksége van a füle mögé illeszti. Néha találkozik a tekintetünk, ilyenkor rám mosolyog, de egy szempillantás múlva már újra a munkájába merül.

Egy idő után feladom, és azzal a címszóval, hogy pihentetem a szemem, elalszom. Csörömpölésre és fojtott hangú szitkozódásra ébredek, meglepődve tapasztalom, hogy már nem ülök, hanem fekszem az egyik kanapén, valaki lehúzta a cipőmet, és egy takarót terített rám. Azonnal őt keresem a szememmel, a tárgyalóasztal előtt áll, éppen valami folyadékot törölget róla.

- Szia – néz rám. – Bocs, hogy felébresztettelek, felborult ez a rohadt ásványvíz…

- Hol vagyunk? – kérdezem, mert kicsit még kába vagyok.

- A repülőn Seattle felé – vágja rá rögtön. Elég érdekes fejet vághatok, mert azonnal módosít. – Amúgy nem tudom, de negyed 8 van, szóval nem járhatunk már messze. Reggelizünk?

Csak bólogatok, majd elindulok a gép hátsó részébe. Emlékszem, hogy a kabinból, ahol volt pár jó percünk Magyarországról hazafelé jövet, volt egy mosdó.

- Hova mész? – kérdezi, majd miután elárulom az arcán megjelenik egy huncut mosoly. – Ha azt az ajtót elhúzod, ott is találsz egyet.

Kíváncsian teszem amit mond, és meglátva a helyiséget tátva marad a szám.

- Azt a… - csak ámulok és bámulok, mert bár a másik hálófülke is pazar volt ennek nyomába se érhet. Az ágy nagyobb, a díszítés mondjuk kicsit harsány az én ízlésemnek, emlékeztet a farmon lévő szobájára. Nekem sokkal jobban tetszenek a másik pasztellszínei.

- Ezt nézd – szólal meg közvetlen a fülemnél, és kikerülve elhúz egy ajtót. Mögötte egy tekintélyes fürdőszoba helyezkedik el, bár az ablakon beragyogó napfénytől alig látok valamit. – Ez tetszeni fog neked…

És igaza van, mert a legjobb kétség kívül az egyik falat elborító szerintem minimum kétszemélyes zuhanyfülke, és a vele átellenben lévő plafontól földig érő tükör.

- Siess, addig keresek valami kaját – hagy magamra.

Hát, kell pár perc, amíg végiggondolom, micsoda lehetőségeket tartogat számunkra a Baton Rougeig tartó több órás út.

(Anna szemszöge)

A közel száz oldalas paksaméta a Houstoni vállalat elmúlt évi adatait tartalmazza. Az első lapra valaki odaragasztott egy cetlit, rajta írás, nagyapa girbe-gurba betűivel, hogy valami nem stimmel, mert az előző évhez képest jelentősen nőttek a kiadások. Semmi kedvem az egészhez, de mivel pénteken éppen oda utazom, valamikor csak át kell őket néznem. Gondolatban gyorsan végigveszem mikor is tudnék rá időt szakítani.

Ma este kizárt, mert miután a banda elutazik szerintem maximum aludni lesz erőm. Kedden a New Yorki irodában leszek, estére beterveztem egy kis vásárlást, mert ha többet fogok a lakásban tartózkodni, és ez a határidőnaplóm szerint bizony így lesz, jó lenne kissé otthonosabbá varázsolnom. Még mindig inkább a 25. emelet, mint egy szállodai szoba. Szerdán meló és utána irány Baton Rouge, és a kör ezzel be is zárul, mert ott tuti találok jobb elfoglaltságot is, mint a több száz adat tanulmányozása.

Tehát, ha nem akarok felkészületlenül menni és leégni mindjárt az első alkalommal, márpedig ezt határozottan nem szeretném, csak a mai nap áll rendelkezésemre.

És akkor már jobb minél előbb túl lenni rajta.

Kellan szerencsére megértőnek bizonyul, olvasgatni kezd, lopva meglesem a könyv címét, és elraktározom a fejemben, hogy ha végzett vele meg kell kérdeznem mi róla a véleménye. Kíváncsi vagyok neki is tetszik-e, mert nekem nagyon.

Bár erre ha így halad nem mostanában kerül sor, mert nem kell sok idő és elalszik. Bámulom egy ideig, elég nyakatekert pózban helyezkedik el, így kicsit segítek neki eldőlni. Elég fáradt lehet, mert még erre se ébred fel, és kivételesen a szájára nyomot puszit se viszonozza.

Nem kis munkámba kerül, de végül a papírok és a cég központi adattárából szerzett információk segítségével kiderítem hol lehet a hiba, és amikor rájövök az okokra el is borul az agyam rendesen. Gyűlölöm a hazugságot és a csalást, és az, hogy ezt fölül rá sejtésem szerint éppen egy olyan ember követte el, aki sokkal tartozik nagyapának, még felháborítóbb számomra.   

Éppen ezért egy üveg jéghideg ásványvízzel próbálom lehűteni a bennem dúló indulatokat, amit hála egy légörvénynek, vagy a pilóta gyakorlatlanságának, sikeresen fel is borítok. Naná, hogy képtelen vagyok csendben maradni, ami azt eredményezi, hogy ő is felébred.

Pár perccel később már nem bánom annyira a bénázásomat, mert az arckifejezése, amikor megmutatom neki a nagyobbik kabin és fürdő berendezését, megér ennyit.

Éppen előpakolom a számunkra csomagolt hatalmas csomag elemózsiát, amikor visszatér, de ahelyett, hogy leülne engem húz magához.

- Anna, kérdezhetek valamit? – néz rám hatalmas szemekkel.

- Hát persze – vágom rá azonnal.

- Az új gépeden is lesz ilyen?

Azonnal tudom mire gondol, és nevetve bólogatok.

- Bizony, sőt… - amíg alaposan megreggelizünk kitárgyaljuk, hogy mi az amit a berendezés tervezésénél figyelembe kéne vennünk, és mi az amit mindketten feleslegesnek tartunk. Annyira belemerülünk a témába, hogy csak Patrick felszólítására, mely szerint hamarosan leszállunk, térünk magunkhoz.

Seattleben nagy pelyhekben esik a hó, a szél süvítve fúj, de szerencsére csak pár métert kell megtennünk a Jet és a hangár között. Amint belépünk a kinti zajt felváltja a barkácsoló emberek szerszámjainak hangja. Egy pillanatig elképedve nézek körül, mert páran éppen egy hatalmas jakuzzit próbálnak betuszkolni az egyik gépbe, de Patrick int, hogy kövessük. Egy irodafélébe kalauzol bennünket, ahol alighogy belépünk az íróasztal mögül szikár, kissé kopaszodó, szemüveges férfi siet felénk.

- Miss Mc’Gee – nyújtja felém a kezét. – James McNerney vagyok. Már vártam magukat.

Nagyapa úgy tájékoztatott, hogy a magánrepülőket forgalmazó cég tulajdonosa vár majd minket, ezért én egy öltönyös, kimért fickóra számítottam. Ezzel szemben ő kezeslábast visel, aminek a zsebéből egy ácsceruza lóg ki, és látszik rajta, hogy nem véletlen bújt éppen ebbe. 

A következő majd egy óra hihetetlenül gyorsan eltelik, csak kapkodom a fejem. A kérdései mindenre kiterjednek kezdve a padlóburkolattól a tapéta kiválasztásáig, hogy milyen színű és formájú csapokat szeretnék, milyen mélyek legyenek a szekrények.

Az egészben ami legjobban lenyűgöz az a számítógépes szimulátor. A segítségével a kívánságainkat, -mert a kezdeti tiltakozás után Kellan se bír csendben maradni, szerencsére, mert határozottan jó ötletei vannak, - azonnal térben is bemutatja, így mikor eljövünk úgy érzem, mintha már láttam volna a kész berendezést.

Csak egyetlen esetben nem érek el sikert, hiába próbálkozom kitolni az elkészülés határidejét, nem jön össze.

- Akkor tehát február 27-én reggel itt találkozunk – közli tárgyalópartnerem búcsúzóul.

Odakint a hóvihar komolyabbnak tűnik, mint érkezéskor, de Patrick azt mondja ez semmi, repült ő már sokkal rosszabban is. Nem állítom, hogy megnyugodtam a szavaitól, és mint pár perc múlva kiderül van is okom az aggodalomra.

(Kellan szemszöge)

Újra és újra meg tud lepni.

Azt hittem már ismerem Anna minden oldalát, de ezzel amihez az elmúlt egy órában szerencsém volt, még nem találkoztam. Az nem lepett meg, hogy határozottan közölte mit szeretne és mit nem. Már a reggeli közbe is elég részletekbe menően mesélt az elképzeléseiről, amik nem voltak fényűzőek vagy nagyravágyóak, egyszerűen csak kényelmet és letisztultságot sugalltak. Újra elcsodálkoztam azon, hogy mennyire önzetlen, nem csak a saját érdekeit nézte, hanem például a négy hálófülke kialakításánál arra is gondolt, hogy a családja és a barátaink is igénybe veszik majd a gépet. Annak mondjuk nagyon örültem, hogy miközben a főhálóról beszél lopva rám mosolyodott, és a pillantásából azonnal leszűrtem, hogy a franciaágy méretét nem véletlen növeli más helyiségek rovására. Ahogy azt a nagyszüleivel együtt már sejtettük, valóban becsempészett egy gardróbszoba szerűséget, mondván, hogy így legalább mindig lesz nála váltás ruha.

Hát, a méretei alapján minimum tíz fő négy évszakra való váltóruhájának lesz ott hely.

Figyeltem a pasit, aki a kéréseit felírta, a kezdetekhez képest percről-percre változott a véleménye róla. Világosan látszott az arcán, hogy míg üdvözéskor arra számított, hogy egy elkényeztetett fruska kívánságait kell valahogy a realitás talaján tartania, hogy azok megvalósíthatóak legyenek, a végén már szinte elbűvölte a szerénységével.

Mondjuk, az az arc amit Anna akkor vágott, amikor megkérdezte, hogy szeretné-e, hogy aranyozottak legyenek a csaptelepek nem semmi volt.

Mire mindennel végeztünk egészen lelkesnek tűnt, sőt el kell ismernem én is várom már, hogy milyen lesz a végeredmény. Két dolog van csak ami kicsit aggaszt, és ami szerintem rajtam kívül másnak nem szúrt szemet. Az egyik, hogy szóba se kerültek az árak. Oké, tudom, hogy Shane papa fizet mindent, és neki ez meg se kottyan, de mindig, ha eszembe jut a hatalmas Mc’Gee vagyon kicsit összeszorul a gyomrom.

A másik ami még bajt is okozhat, az az, hogy búcsúzóul amikor McNerney nekem is kezet nyújtott azt mondta, hogy viszont látásra, Mr. Lutz.

Márpedig Anna a bemutatáskor nem árulta el a nevemet, azt mondta egy barátja vagyok, aki elkísérte, aztán elterelésképpen lelkendezve az egyik makett felé fordult.

De akkor honnan tudhatta a pasi, hogy ki vagyok? És vajon megtartja ezt az információt magának?

- Óh, te jó ég – nyög fel mellettem a kedvesem, kirángatva ezzel a csendes bambulásból.

- Mi a baj? – kérdezem azonnal, mert elég sápadtnak tűnik.

- Patrick most mondta, hogy előttünk hóvihar van, és lehet pár légörvény, kapcsoljuk be újra az öveket.

Én is hallottam a pilóta hangját, de mivel írül beszélt egy szavát se értettem.

- Várj segítek – tolom félre a kezét, mert a remegéstől képtelen erre az amúgy egyszerű feladatra. – Anna… Cica, nézz rám, nem lesz semmi baj.

A szemei aggodalmasan vizslatnak, a homlokán egy eddig ritkán látott ránc jelzi, hogy nemigazán hisz nekem. Ebben az is megerősít, hogy a mellkasomba rejti az arcát és az ujjai szinte bilincsként szorítják az enyémeket. Határozottan pánikol, és mivel már láttam egyszer ilyen állapotban tudom, hogy meg kell előznöm a bajt.

Valamivel el kell terelnem a figyelmét. Még mielőtt az ujjaim bánják…

- És tudod már, hogy milyen ruhát választasz a bálra? – kérdezem nagy sokára, mert semmi más nem jut az eszembe. Lassan bújik elő a rejtekéből és hitetlenkedve néz rám. Lerí róla, hogy azon gondolkodik elment-e az eszem. Várom is, hogy ennek hangot adjon, de aztán mégse teszi.

- Nem – feleli kissé megkésve. Majd elmosolyodik. – De ha tudnám se árulnám el…

- De miért? – kérdezem, miközben közelebb húzom magamhoz és a karját cirógatom.

- Azért, hogy meglepetés legyen. Sőt, nemcsak ma nem láthatod, egész addig nem, amíg indulás előtt bele nem bújok. És azt hiszem a lányokat is meggyőzöm, hogy ők is így csinálják. Lehet, hogy megint olyan párválasztósdit kéne játszanunk, mint Charlie bulijakor…

Hallva az angol nevét azonnal felhördülök, aztán leesik mit is mondott.

- Na azt már nem – nézek rá határozottan. – Bőven elég volt egyszer is.

Elneveti magát, ebből nekem is leesik, hogy csak szórakozik velem, de a szemében még mindig ott a félelem.

- Nyugi, - kapcsolom ki az övem és csúszok közelebb hozzá. – Nem lesz semmi baj – simogatom meg az arcát.

- Honnan tudod? – kérdezi azonnal.

- Hát először is, szerintem ez a gép bármit túlélne. Ha a nagyapád megengedte, hogy használd minimum villám és golyóálló. Van, ha jól számolom négy szakképzett pilótánk, tehát ha egy kidől, még mindig marad három. De ha minddel történik valami akkor én magam teszem le ezt a madarat.

- Miért? Tudsz repülőt vezetni? – néz rám kétkedve.

- Nem, még nem, de már tervezem megtanulni. És különben is egyszerűen képtelenség, hogy téged bármi baj érjen. Szerintem odafent igencsak megszeppennének páran, ha idő előtt odakerülnél. Kétlem, hogy fel vannak készülve a temperamentumodra…

- Kellan – adja a felháborodottat, de a szemei mosolyognak. Aztán viszont szabódni kezd. – Tudom, hogy hisztis vagyok. De egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan képes ez idefent maradni. Jó, persze, ott a függőleges irányú felhajtóerő, meg a nyomáscsökkenés, növekedés, de hát a gravitációról se felejtkezhetünk el, és az ugye mindig lefelé vonz, szóval ez az egész…

- Oké, oké, - próbálom lassításra bírni, mert bevallom csak halvány sejtésem van arról, amiről beszél. – Nem lehetne, hogy ne gondolkozz, egyszerűen csak élvezd. Látod milyen csodaszép – mutatok ki az ablakon, mert már régen magunk mögött hagytuk a vihart, helyette hétágra süt a nap, és mi csak lebegünk a felhők felett.

- Oh, - ennyit mond csupán, mert miután követi a tekintetem a szemei nagyra tágulnak, és a látványtól fülig ér a szája. Szinte gyermeki kíváncsisággal bámul, majd lelkendezni kezd, amikor felfedez egy-egy érdekes alakú felhőt. – Gyönyörű nem…

És ezzel bizony szóval egyet kell értenem, csak éppenséggel én őt bámulom lenyűgözve, és nem a tájat.

- De igen, gyönyörű…

Lassan fordul felém és néz a szemembe, és végre megtehetem azt, amire már reggel óta vágyom.

(Anna szemszöge)

Nem tudom, hogy csinálta, de Kellan sikeresen elterelte a figyelmet arról ami odakint történik. Hallva a lelkendezését először félve néztem ki, de bevallom, most már örülök, hogy megtettem. Ameddig csak ellátok felhők hömpölyögnek alattunk, amik úgy néznek ki, mintha valaki vattát tépkedett volna és azt szórta volna szerteszét.

Azonnal kihallom a hangjából, hogy valami megváltozott, már nem meggyőzni akar lelkendezve, sokkal inkább, mintha visszafogná magát. És amikor felé fordulva a szemébe nézek már értek mindent. Engem figyel, és a tekintete szinte megbabonáz, végtelenül lassan hajol felém és egészen lágy csókot lehel a számra.

- An tuar go mbeidh ár dturas a bheith réidh ó anseo bhean óg. Sé huaire an chloig ar an mbóthar i Baton Rouge. – Hallatszik a hangszóróból Patrick tájékoztatója, mely szerint innentől már sima út várható, és kb. hat óra múlva érünk az úticélunkhoz.

- Gyere, pihenjünk egyet – mondom, mire azonnal felpattan és a kezemet megragadva engem is magával húz. Aztán viszont kérdőn néz rám, majd látva, hogy a nemrégen megcsodált kabin felé mutatok, megjelenik az arcán egy perverz mosoly.

- Mit szólnak a nagyszüleid, ha kipróbáljuk az ágyukat? – kérdezi.

- Nem hiszem, hogy bánnák. És különben is, azok után, hogy aludt – mutatok macskakörmöket a kezemmel – benne már Sarah és Colin, ezzel utazott Budapestre tavaly Kris és Rob, sőt annak idején nászútra Mary és Brian… azt hiszem mi se hagyhatjuk ki.

- Hát akkor tényleg nem – bólogat, és már ölbe is kap.

- Kellan tegyél le, – tiltakozom azonnal, de csak kicsit. Pár lépés múlva aztán pontosan az ágy előtt lerak, és nekem hátat fordítva az ajtót kezdi el vizslatni.

- Miért nincs ezen zár? – zsörtölődik, mire kinevetem.

- Honey szerinted kell? Gondolod, hogy idefent egyszer csak beront valaki?

- És a személyzet?

- Patrick repülés közben sose lép ki a pilótafülkéből, emlékeim szerint Eavan is csak egyszer tette, amikor jött szólni Liam születésekor, hogy Brian keres. Az új fiúkat meg szerintem ki se engedik onnan, nehogy felismerjenek bennünket.

- Apropó fiúk – torpan meg hirtelen, amit igencsak nehezményezek, mert közben a keze is abbahagyja az addigi tevékenységét. És figyelembe véve, hogy én már csak fehérneműben állok előtte, szerintem ő még igencsak túl van öltözve.

- Igen? – kérdezem, miközben a tettek mezejére lépek, és én magam kezdem el kigombolni a farmerját.

- Az oké, hogy a pilóta és a testőr férfi, elvégre vigyázniuk kell rád, de ugye az asszisztensed legalább nő lesz?

- Nem tudom, - felelem azonnal. – Eddig nem gondolkoztam ezen. Csak az számít, hogy eltudja-e látni a feladatát, a neme lényegtelen.

- Ja, persze. – morog, mire kérdőn nézek rá.

- Zavarna, ha férfi lenne?

- Nem, csak…

- Igen vagy nem? – szegezem neki a kérdést.

- Hááát…

- Kellan…

- Igen. Jól van na, szeretném, ha nő lenne. Elvégre mindig veled lesz, ő gondoskodik majd az ebédedről, elhozza a ruháidat a tisztítóból…

- Honey nem láttad te túl sokszor az ördög Pradat viselt? – nevetek, mire sértődötten néz rám. – Ha ilyesmit kérnék egy igazi asszisztenstől rögtön a nyakamba akasztana egy munkaügyi pert. De ha ettől jobban érzed magad ígérem csak akkor választok férfit, ha elkerülhetetlen.

Bár nem mond semmit egy pillanatra elégedett arcot vág, úgyhogy elraktározom a fejemben, hogy mindenképpen női alkalmazottat kell keresnem. Ő is megnyugszik, és őszintén szólva, én se akarok három férfit magam köré. Az már olyan, mint egy kisebb hadsereg, és én nem vagyok az a gyámoltalan fajta, akinek szüksége van erre.

Hangosan sóhajtok fel, mert Kellan kezei észvesztő lassúsággal indulnak el felfelé az oldalamon, és ez minden gondolatot száműz a fejemből. Illetve majdnem mindet, mert szerencsére az utolsó pillanatban még eszembe ötlik, hogy jó lenne tudatni a barátainkkal mire is várható az érkezésünk. Így küldök Lucanak egy sms-t, egyedül őt nem zavarom meg munka közben, majd miután ezt is letudtam, átadom magam a kedvesem sürgető ölelésének.

Lassú, kényelmes szeretkezésünk végén aztán elégedetten bújunk össze és húzzuk magunkra a takarót, és csak órák múlva, újra a telefonom hangjára riadunk fel. Szerencsére van még idő egy zuhanyozásra, természetesen együtt, bekapunk pár szendvicset, feldobok egy gyors sminket, mert New Yorkban tuti, hogy megtalál bennünket pár fotós. 

Aztán már csak arra várunk, hogy miután földet érünk, szerencsére esemény és légörvénymentesen, a barátaink végre megérkezzenek. Nevetve figyelem, ahogy közelednek a kifutón, vidám, mosolygó banda, azt innen is leszűröm, hogy mind Robot ugratják, igaz nem csodálom, mert kis hijján orra esett éppen.

Hiányoztak valamennyien, pedig csak pár napig nem találkoztunk, így felállva, türelmetlenül várom, hogy belépjenek végre.

Igaz az örömöm egy pillanat alatt elszáll, mert az angol amint belép feltesz egy kérdést, és hallva, ahogy Kellan felszisszen tudom, ebből még gond lesz.

- Anna, tényleg vettél Tomnak egy Porschét?