58. Hagyományok…

(Kellan szemszöge)

Amint megérzem az ujjaim alatt a bársonyos bőrt automatikusan kinyitom a szemem. És mindjárt az is hiszem, hogy káprázik.

- Húh, a fenébe. Tény, hogy az este beleadtam apait-anyait, de azért ez kicsit gyors volt. Átaludtam kilenc hónapot? Cica, igazán felébreszthettél volna…

A kedvesem csúnyán néz rám, de nem tehetek róla eléggé meglepett, hogy kiderül, nem az ő arcát simogattam meg éppen, hanem egy kisbabáét. Hogy pontos legyek Liamét.

Morog valamit az orra alatt, de aztán a tekintetét azonnal a kicsi felé fordítja.

- Sssss, - emeli az ajkai el egy ujját. -  Ha szerencsénk van visszaalszik.

- Oké – suttogom, ahogy kérte. – De miért van itt?

- Elloptam – mondja szintén halkan.

- Tudod én bírom a kis krapekot, meg minden, de nem lehetne, hogy visszaviszed, aztán mi ketten tovább próbálkozunk, amíg össze nem jön egy saját?

A plafonra emeli a tekintetét, majd figyelmen kívül hagyva az ötletemet megszólal.

- Vigyáznod kéne rá pár percig. Nekem van egy kis dolgom…

Döbbenten bámulok rá, majd a kicsire. Már éppen megszólalnék, de sajnálatos módon nincs kihez, mert Anna eltűnt. A rám bízott személy viszont csöppet se álmosan bámul felém, a szája megremeg, amiről eszembe jut pár dolog. Először is, hogy minden jel arra mutat, sírni fog. Márpedig az tapasztaltam már, hogy apró termete ellenére elég nagy hangot tud kiadni magából. És ha ez bekövetkezik, akkor arra többen is fel fognak figyelni.

Mondjuk példának okáért a szülei. És ugye a Góliát elég hirtelen haragú tud lenni, a csemetéjét imádja, vagyis nagyon valószínű, hogy azonnal a keresésére indul. Na mármost, ha meglát minket így édes kettesben nagyon valószínű, hogy előkerül az ökle, és előbb üt és csak utána kérdez. Az pedig nem tenne jót az ábrázatomnak…

Már nyitja a száját, én pánikolok, de szerencsére eszembe jut, hogy mit hallottam a bátyámtól legutóbb.

- Tudod öcsi van erre egy biztos módszerem… – mondta, miközben az ugyan ilyen arcot vágó fiacskáját nézte, amikor náluk jártam.  

Végülis, ha Aaronnak bejött nekem miért ne?!

Óvatosan emelem fel a kis lurkót, próbálom magam ülő helyzetbe tornázni miközben a szemkontaktust egy pillanatra se szakítom meg vele.

- Oké kisöreg, és akkor most beszélgessünk az élet nagy dolgairól… - halkan duruzsolok neki, ő meg mintha értené mit mondok, nagyra tágult szemekkel néz rám. Éppen a legérdekesebb résznél tartunk, amire szerintem a korábbinál is jobban odafigyel, amikor Anna egyik pillanatról a másikra az ágyon terem. És persze szokás szerint azonnal le is szúr, amit nem értek.

Hiszen én csak őszinte vagyok?!

És hiába tiltakozik, mindenhol azt szajkózzák, hogy a korai felvilágosítás milyen fontos dolog.

Csak megforgatja a szemeit, majd elhelyezkedik törökülésben, elveszi a kezemből a kicsit és ő kezd el beszélni neki. Figyelem őket, elragadó látvány, ahogy az orrával a baba pocakját csiklandozza, az meg gurgulázó hangot ad ki magából. Órákig tudnám bámulni őket, de sajnos nem lehet, mert mennünk kell. Ma reggel még a szokottnál is szeszélyesebb, nem árulja el hova és miért, csak felszólít, hogy öltözzek, de persze gyorsan. Jobbnak látom megtenni amit kér, főleg, hogy azt ígéri odalenn elárulja miben mesterkedik.

(Anna szemszöge)

Alig múlt öt óra amikor villámgyorsan kiiktatom a telefonom ébresztőjét, szerencsére még éppen időben, így Kellan nem ébred fel rá. Óvatosan húzódom el mellőle és bújok ki az ágyból. Amint újra leengedem a baldachint felkapcsolom az éjjeli lámpát, és a fürdőbe indulok. Csak a legszükségesebbekkel foglalkozom, fogmosás, pár húzás a fésűvel a hajamon, majd gyorsan összefonom, nem szeretném, ha a kicsi megint belekapaszkodna. Kényelmes ruhába és egy vastag zokniba bújok, feljebb állítom a fűtést és útnak indulok. Kola felnéz, de valószínűleg még korainak tartja az időpontot, mert csak visszaejti a fejét a padlóra, és alszik tovább. Lábujjhegyen közelítem meg a babaszobát és a lehető leghalkabban nyitom ki az ajtót.

Odabent, ahogy azt már tegnap kiderítettem, egy apró kis fényforrás, egy mosolygó hold ad némi fényt, így annak és a folyosóról bevilágító lámpáknak a sugarában biztonságosan közlekedem. Az első amit kiiktatok az a bébiőrző, aztán közelítem csak meg Liam ágyát. Az apró kis emberke édesen alszik, valószínűleg valami nagyon szépet álmodhat, mert az arcán békés mosoly látszódik. A zsebeimbe tömöm azt, amire sejtésem szerint szükségem lehet, cumisüveg teával, egy plusz pelenka, popsi-törlőkendő, majd óvatosan emelem ki, és indulok vissza a második emeletre. Ahogy elhaladok a szülei hálószobájához vezető ajtó mellett hangokat hallok, amik arra késztetnek, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjek innen.

Csak akkor érzem biztonságban magam, amikor már elérem a szobámat, hallgatózom kicsit, de semmi jele, hogy követtek volna, sőt, ha jól sejtem jó darabig nem is fognak még. Az ágyra szeretném helyezni édes terhemet, aki valószínűleg megérezte, hogy valami történik körülötte, mert a pillái meg-megrezdülnek. Gondolva arra, hogy a sötétség megijesztheti elhúzom a baldachint, lerakom a monstrum közepére, majd én is mellé mászok. Óvatosan takargatom be a paplanommal, mert arra sajnos nem gondoltam, hogy elhozzam az övét. A kedvesemhez közeli oldalon a biztonság kedvéért odarakok pár párnát, nem szeretném, ha véletlenül eltalálná, mert tapasztaltam már, hogy álmában sokat mocorog.

Nem tudom mennyi ideig bámulom a bájos babaarcot, teljesen megfeledkezem az időről, annyira lenyűgöz. Ahogy már vártam, mintha csak érezné, hogy figyelem lassan kinyitja a szemecskéit, a tekintete összekapcsolódik az enyémmel, majd mintha megnyugodna attól, hogy nem egy vadidegen van mellette, újra le is csukódik.

Az ujjaim automatikusan indulnak meg felé, óvatosan megsimogatom, és kis hijján szívinfarktust kapok amikor az arcának másik oldalán is megjelenik egy kéz. Kellan döbbenten bámul ránk, hallom, hogy mond valamit, de nem figyelek rá, az köt le, hogy Liammal minden rendben van-e. Miután kiderül, hogy igen, sőt láthatóan se az utazás, se mi ketten nem zökkentettük ki az alvás utáni vágyából megnyugszom, és eszembe ötlik, hogy nem is olyan nagy baj, hogy a kedvesem felébredt. Sőt, kifejezetten hasznomra válik, mert így legalább zavartalanul láthatok neki a teendőimnek.  

Talán kicsit túlságosan is gyorsan hagyom kettesben őket, de eszembe jut, hogy még mennyi mindent kell elvégeznem, így visszaszorítom a lelkiismeret furdalást és villámgyorsan beveszem a konyhát. Szerencsémre, ami sejtésem szerint nem véletlen, Tara mindent előkészített, így alig negyed óra múlva már indulok is vissza. Már a folyosón hallom a monoton duruzsolást, Kellan annyira belefeledkezett a kicsi szórakoztatásába, hogy azt se veszi észre, hogy bejöttem. Igaz, én se sietem el leleplezni magam, megállok takarásban és hallgatózom.

-… tudod kisöreg, vannak bizonyos szabályok, amiket jó, ha az eszedbe vésel. Ilyen például, hogy nem bántjuk a lányokat. Soha. Oké, egy-egy makacsabb fajtánál egy kis hajhúzogatás még megengedett, de szigorúan csak addig, amíg nem kerülsz iskolába. Ott már nem. Higgy nekem, tudom miről beszélek, sokkal kifizetődő, ha udvarias vagy velük. Valamilyen furcsa oknál fogva ők egészen mások, mint mi. Képtelenség őket kiismerni. Egyet jól jegyez meg, ha egy lány azt mondja neked, hogy nincs semmi baja, akkor az száz százalék, hogy igenis van. Olyan bonyolultak. – Kis hijján felnevetek, a tenyeremet a számra tapasztom, nehogy megtegyem. – Példának okáért itt van mindjárt a keresztanyád. Egyszer olyan, mint egy édesen doromboló kiscica, aztán meg úgy fúj rám, mint egy dühös tigris…

Mi a frászkarikának hasonlít engem mindig macskákhoz?

Nem tűnődöm el hosszan ezen, inkább figyelek.

-… de persze, akármilyen szeszélyes is azért én imádom. Főleg amikor olyan dolgokat művel, mint például az éjjel. Tényleg, erről még nem is beszéltem neked. Tudod, minden ember előbb-utóbb talál magának egy társat. Jobb esetben az ellenkező nemből, de előfordul az is, hogy nem. De ezt inkább hagyjuk. Szóval, ha megtörtént a csoda, és megszerettétek egymást, nagyon fontos, hogy úgy bánj vele, mint egy törékeny kis virággal. Érezze, hogy fontos neked, légy vele kedves, és hidd el nekem, meglesz az eredménye. És az az eredmény, ha jó a partner csodálatos tud lenni.

Óvatosan lesek ki a takarásból, ahogy sejtettem már megint emelgeti a szemöldökét. Szó se róla lenyűgöző látványt nyújt a lámpafényben megcsillanó meztelen felsőtestével és azzal az átszellemült arccal, ahogy a kicsire néz. És viszont, ő is úgy bámul fel rá, mintha értené minden szavát.

-… és ha már jó ideje csókolóztok, akkor előbb-utóbb tovább akartok lépni, és akkor következik a sze…

Na most van az a pillanat amikor úgy érzem, közbe kell lépnem.

- Kellan Lutz ki ne merészeld mondani… - bújok elő, és mászok fel az ágyra.

- Mit? – néz rám ártatlanul és némiképp meglepődve.

- Az esz betűs szót – válaszolok azonnal.

- De miért ne? Mi a baj azzal, ha beszélek neki a sze…

- Kellan – nézek rá figyelmeztetően, de már későn.

-…relemről?

Szinte azonnal érzem, hogy elvörösödöm, oké, kicsit szégyellem magam amiért nekem valami egészen más jutott az eszembe erről a kezdésről.

- Vagy te melyikre gondoltál? – kérdezi, és olyan csibészesen mosolyog, hogy tudom, ő is csak az utolsó pillanatban változtatott. Válasz helyett átveszem tőle a kicsit, aki valóban meglehetősen éber, és legnagyobb örömömre szemlátomást az én karjaimban is jól érzi magát.

- Nos, ma stór – becézem, - Kellan bácsi valóban igazat mondott. De ha jól sejtem némiképpen egyoldalúvá tette a dolgokat, úgyhogy most én is ellátlak némi útravalóval. Először is jól jegyezd meg, bár még van addig egy kis időd, amíg erre kerülne a sor, de ha eljön, akkor mindig hajtsd le magad után a wc ülőkét. Ez nagyon fontos. Sok szidástól és veszekedéstől megkímélheted magad. Aztán, ne tedd a lábad az asztalra, az nem arra való. Soha ne hagyd szerteszét a koszos zoknijaidat, mert az elég illúzióromboló, és a legfontosabb, soha ne félj megvalósítani az álmaidat. Az anyukád, az apukád és én is segíteni fogunk, mert mind nagyon-nagyon szeretünk téged.

Felemelem a fejemet, a tekintetem azonnal összetalálkozik Kellanével, aki olyan érdekesen méreget, hogy attól zavarba jövök. Próbálok találni valamit, amivel elterelhetem a figyelmét, és mivel leesik, hogy jópár perce feljöttem már meg is találom a megfelelőt.

- Kellan segítened kell – felelem neki, és ez valóban így van.

- Miben? – kérdezi kíváncsian, de jobbnak látom, ha inkább megmutatom neki, mint hogy elmagyarázzam.

- Majd lent elmondom, csak siess – felelem, és már kászálódok is lefelé. Szerencsémre nem akadékoskodik, bár amikor már harmadszor próbálom gyorsabb mozgásra ösztönözni, közelebb hajol Liam füléhez, de így is értem amit mond neki.

- Látod, erről beszéltem. Folyton parancsolgat.  

- Nem parancsolgatok – vágom rá azonnal.

- Utána meg letagadja… - folytatja.

- Jaj, Honey ne csináld már, ha odaég a reggeli nekem annyi… - morgok, ami végre beválik, mert belelép a papucsába és int, hogy indulhatunk. Kis menetünkhöz persze azonnal csatlakozik Kola is, gondolom az étkezés emlegetése neki is felkeltette a figyelmét.

(Kellan szemszöge)

Ülök a konyhapult előtt egy széken, karomban a csöppséggel és figyelem, hogy Anna villámként cikázik keresztül a konyhában. Sőt, mondhatni gömbvillámként, mert egy-egy helyre többször is visszatér. Sőt, ismétlődően.

Sütő, tűzhely, pult, mosogató. Sütő, tűzhely, pult, mosogató.

Szinte beleszédülök a látványba, Liam valószínűleg már nézni se bírja amit művel, mert szép csendesen elszundikált. Úgyhogy itt az ideje, hogy kiderítsem, mit is keresünk ezekben a hajnali órákban idelent, és főleg hármasban. A kérdésemre anélkül, hogy egy kicsit is lassítana magyarázni kezd.

- Tudod, vannak bizonyos ír hagyományok, a keresztelőre illetve a keresztszülőségre vonatkozóan. Ilyen, hogy ezen a napon a keresztanya dolga elkészíteni az Ister Fry-t, a hagyományos ír reggelit. A csudába, a bread… - nyög fel hangosan, majd hatalmas sóhajjal egy tepsit vesz ki a sütőből. Megnyomogatja a rajta található cipó tetejét, és elégedetten mosolyog. – Tökéletes.

- De miért? – kérdezem, mire felém néz, rám, majd a kicsire, aztán folytatja.

- Azért, hogy bebizonyítsam, alkalmas vagyok a feladatra, és ha arra kerülne a sor és valóban nekem kéne gondoskodni a kicsiről, akkor el tudom látni. Ugyan ezen okokból kell majd nekem tisztába tennem és felöltöztetnem indulás előtt.

- Még jó, hogy etetni nem tudod – viccelődöm, de nem értékeli a humorom. Helyette csak nekiáll megforgatni a serpenyőben sülő töménytelen kolbászt, sonkát. Én meg még mindig nem értek valamit. – Te Cica, és miért kellett ehhez ellopni a babát?

- Az is egy próbatétel. A hiedelem szerint a gonosz a keresztelés előtt utolsó reggelen eljön, mégegyszer megkörnyékezni a kicsit, hogy magával csábítsa. De ha nem találja a saját ágyában, bosszúsan visszamegy – mutat a fejével a padló felé.

- Hát ez hülyeség – tör ki belőlem. Ő is felnevet, szemlátomást ossza a nézetemet.

- Igen az, de mint mondtam, ez csak babona. De évszázadokig ezt tették, és a nagyszüleim és Brian tisztelik a hagyományokat. Én még jól is jártam. Merthogy a keresztszülőnek a saját ágyába kell elhelyeznie a babát. Nagymama mesélte, hogy Kirk bácsi annak idején kétutcányira cipelte hajnalban Isaacet, mert annyira lakott a házuktól.

Mosolyog, én meg arra gondolok, ez az első, hogy ez előfordul olyan esetben, ha szóba kerül az apja. Igaz emlékezve a tegnapi kitörésére, nem csodálom.

- A mai, modernebb felfogás szerint, ezzel bizonyítom a rátermettségem, hogy képes vagyok megvédeni, akár a saját szüleitől is. Ezért kellett ilyen korán, és főleg csendben kicsempésznem. Bár szerintem, ők ma azt se vették volna észre, ha csoszogva közlekedem – kuncog fel. A kérdő tekintetem láttán pajkosan néz rám, majd látva, hogy a kicsi alszik folytatja. – Azt hiszem eljött az az idő, amikor már szabad nekik… - nem fejezi be, de a cinkos pillantásából sejtem mire gondol. És ennek hatására, és főleg, mert ebben a percben az emlegetettek belépnek az ajtón, mindketten nevetni kezdünk.

- Mi a jókedv tárgya? – kérdezi a Góliát, de meg se várva a választ, már folytatja is. – És hol a fiam?

- A fiunk – javítja ki Mary, de ő is kutatva néz körbe, mert nekik háttal ülők, így nem látják mit, illetve kit tartok a karomban.

- Itt - felel helyettem Anna, és mellém lépve megsimogatja a pici arcát. Mind körém gyűlnek, látom, hogy nem igazán lepődnek meg, sőt, mintha kifejezetten örülnének a dolognak.

Mary azonnal kiveszi a kezemből a kicsit, aki nem hoz rám szégyent, még csak fel se ébred.

- Nagyszerű, és hogy áll a reggeli? – kérdezi a büszke apa, de nem látom rajta, hogy aggódna a miatt, hogy valami ne lenne rendben.

- Csak a tojást kell megsütnöm és minden készen van – feleli a kedvesem. – Két perc és tálalok, talán szólni kéne a nagyiéknak és Taráéknak is.

- Már itt is vagyunk, - telik meg végszóra a konyha mindkét irányból.

- Nagyszerű, foglaljatok helyet – terel Anna mindenkit befelé, és meglepődve látom, hogy szemlátomást azért izgul egy kicsit. Felrak egy serpenyőt a láng fölé, majd két kancsóval egyensúlyozva megcélozza az ebédlőt. Én is megragadok két hatalmas tálat és megyek utána, gondolván, hogy segítek neki, de amikor meglát döbbent tekintettel néz rám, és szinte azonnal kiveszi a kezemből őket. Nem igazán értem, de mire rákérdeznék már a konyhában terem, és tükörtojást süt elmélyülten. Úgyhogy folytatom a bepakolást.

Odabenn halk sustorgás folyik, de amint belépek mind elhallgatnak. Ez is furcsa, de végülis ebben a házban, sőt ebben a családban van pár dolog, ami nem a megszokott.

Mikor minden az asztalra kerül Anna ahelyett, hogy helyet foglalna kimenekül, én meg nem értem mi a baja, úgyhogy követem.

- Mi nem ülünk le? – kérdezem, bár őszintén szólva a viselkedésétől eléggé görcsbe rándult a gyomrom, és csöppet se vagyok éhes.

- Majd ha végeztek – feleli és végre rám néz. – Ez is a hagyomány része, ezért is nem szóltam Sarahéknak és Sandyéknek se. A szülők és a nagyszülők joga eldönteni alkalmas vagyok-e a feladatra. Mivel Brian árva, a szülei még gyermekkorában meghaltak, Mary pedig soha nem is ismerte őket, intézetben nőtt fel, nagymamáék és Taráék látják el ezt a feladatot. Ők úgyis gyermekeikként szeretik őket.

Hirtelen elcsendesül, kissé zavartan bámul az ajtó felé, és a szája szélét harapdálja.

- Ne izgulj már ennyire – lépek mellé és ölelem magamhoz. – Istenien főzöl, megnyalják mind a tíz ujjukat utána.

Hálásan simul hozzám, nekem meg, ha már ilyen közel van, eszembe jut valami.

- Tartozol nekem – mondom, mire megemeli a szemöldökét, a szemébe kíváncsiság költözik. – segítettem neked.

- Igen – feleli engedelmesen. – És mit szeretnél cserébe?

- Hát kezdetnek mondjuk a reggeli csókomat.

Elmosolyodik és lábujjhegyre állva szorítja a száját az enyémre. Annyira belefeledkezünk egymásba, hogy az se tűnik fel, hogy nem vagyunk egyedül.

- Héé, én elhiszem, hogy éhesek vagytok, de azért nem kéne mindjárt felfalnotok egymást. Tele a hűtő… - Brian áll az ajtóban, mellette a felesége, aki oldalba böki, de ő is csak mosolyog.

- Csak volt egy kis bepótolnivalónk – felelem, majd nem tudom megállni, hogy hozzá ne tegyek még valamit. – Nem mindenkinek volt ma olyan szerencséje, hogy ébredés után akadt pár szabad perce…

Anna felkuncog mellettem, Mary fülig vörösödik, sőt még a férje is zavartnak tűnik. Aztán nagyot nyel, azonnal összeszedi magát, és nevetve szólal meg.

- Majd ti is megtudjátok, ha… – hirtelen elhallgat, nem kétlem mit akart mondani, de gondolom eszébe jutott a tegnap reggel, így módosít –… külön kell töltenetek egy hónapot. Na, de nem is ez a lényeg, ideje bejönnötök, – mondja mire Anna megremeg, de aztán felemelt fejjel indul el, én pedig követem.  

És pár perc múlva nagyra tágult szemekkel, csodálkozva állok a meglepettségtől.

(Anna szemszöge)

Be kell ismernem nem is hittem volna, hogy ez az egész ennyire fontos lesz számomra. Bár tudom, hogy a feladatoknak nincs jelentősége, mert ha valami nem sikerülne akkor se vonják vissza a szavukat, de mégis meg akarok felelni. Bizonyítani akarom, hogy érdemes vagyok erre a megtiszteltetésre, bár reménykedem abban, hogy soha nem kell majd átvennem Mary vagy Brian helyét a családjukban. Elég tragédia történt már körülöttük, több emberöltőre is elég.

Csak Kellan közelsége tud kizökkenteni egy időre, mert bevallom, izgulok. De elég hozzáérnem és az agyam szokás szerint azonnal csak rá koncentrál. Annyira megnyugtató, az, hogy itt van velem, ki is használom az alkalmat, és amikor Brian az ebédlőbe hív bár egy másodpercnyi késéssel, de megragadom a kezét, és együtt állunk a „bírák” elé. Amit, mint kiderül jól is teszek. Nem kerüli el a figyelmemet az a cinkos pillantás, amit a hat szemben ülő vált egymással, csak először még nem értem miért. Szokás szerint, és gondolom mivel ő a korelnök, nagyapa veszi át a szót.

- Nos, mindannyian tudjuk miért vagyunk itt. Kislányom Mary biztosított bennünket, hogy a kicsi időben elhagyta a szobáját, arról pedig mi magunk is meggyőződhettünk, hogy a főzéssel sincsenek gondjaid. Már csak az öltöztetés van hátra, de nem kétlem, hogy abban is helyt fogsz állni, így semmi akadályát nem látjuk annak, hogy te légy Liam keresztanyja.

Egy halk sóhaj bukik ki belőlem, mire nagymama felkuncog, szemmel láthatóan élvezi, hogy izgultam. Megnyugodva köszönném meg a lehetőséget, de mint kiderül a kis beszédnek még nincs vége.

- Van azonban itt valami – szólal meg a büszke apa. – Jól végiggondolva be kellett látnunk, hogy talán kissé elhamarkodottan döntöttünk. Talán mégse rakhatunk ekkora terhet a válladra, amit a keresztszülőség jelent.

Elakad a lélegzetem. Most akkor mi van? És miért gondolták meg magukat, ha azt mondták mindent jól csináltam? Hát mégse tartanak érdemesnek? Mégse kellett volna segítséget kérnem Kellantől... igen, biztosan ez miatt gondolták meg magukat. Mert nem egyedül tettem a dolgom.

- Liam mégiscsak fiú, - szólal meg Mary is – ha egy kicsit is az apjára üt, szigorú kézre lesz szükség a nevelésénél, és ezzel egy férfi talán jobban boldogul.

Csalódottan nézek a barátnőmre, fáj, hogy ezt éppen ő mondja. Ő, aki mindigis az egyenjogúságról papolt.

- Igazándiból azt hiszem a tökéletes személyt erre a feladatra éppen neked köszönhetjük – folytatja, és most már nem értek semmit. Aztán látva a pillantását, leesik, és egy másodperc múlva ki is derül, hogy a sejtésem igaz.

- Mivel végülis az eddigi feladatokban úgy is igénybe vetted a segítségét, úgy igazságos, ha kiterjesztjük a felkérést. Tehát, khm… - köszörüli meg a torkát Brian – Kellan, ezúttal ünnepélyesen megkérünk, hogy legyél a fiunk keresztapja és állj oda te is Annával a pap elé a keresztelőn.

Az örömöm nem ismer határokat. Mert egyrészt mégse vonják vissza a keresztanyaságomat, másrészt, az, hogy a kedvesemet kérik fel azt jelenti, hogy valóban megkedvelték, és látják milyen értékes, jó ember ő. Felé pillantok, látom, hogy az szája is tátva maradt a döbbenettől. Aztán sietve becsukja, de zavartnak tűnik. Nekem meg az jut eszembe, lehet, hogy azt gondolja rá akarunk erőltetni valamit, amihez nem fűlik a foga. De hamar kiderül, hogy tévedek.

- Anna, a hagyomány szerint mi a dolga a keresztapának? – néz rám kérdőn, a fülemhez hajolva, mire mosolyognom kell. Elég beszédes az arca, szerintem próbatételek sokaságát képzeli maga elé, amiken majd át kell esnie. Bár nem tűnik úgy, hogy aggódna miattuk. Csupán csak kíváncsi.

- Igazándiból már csak egy dolog maradt, és arról szívesen lemondok a javadra. Illetve, hogy pontos legyek van több is, de az öltöztetést és, hogy a keresztelő alatt tartsam a kicsit magamra vállalom.

- És akkor mi lesz az én dolgom? – kérdezi újra.

- Utána neked kell meginnod az áldomást a baba egészségére.

- Oké – vigyorogja el magát. – Az menni fog… - a következő pillanatban a többiek felé fordul, és ünnepélyes arccal, komoly hangon kezd el beszélni. – Örömmel elfogadom a megtiszteltetést, hogy a fiatok keresztapja lehetek.

Pár percnyi örömködés, ugratás után aztán szétszélledünk. Mindenki megy a dolgára, Brian az istállókba, Mary a kicsivel a babaszobába, Tara a konyhába, Patrick gondolom a házukba, amit csak kb. ötven méter választ el a főépülettől. A nagyszüleim velünk maradnak, és jót beszélgetünk, amíg a többiek le nem érnek, és csatlakoznak hozzánk. A reggeli oldott hangulatban telik, utána pedig kezdetét veszi a készülődés.

És ez az ami bizony nehezemre esik. Illetve csak egy része…

(Kellan szemszöge)

Azon, hogy felkérnek a kicsi keresztapjának szó se róla először eléggé megdöbbenek. Még soha senki se állított ilyen feladat elé, és úgy, hogy tudom számukra ez nem csak egy hangzatos jelző, kicsit parázom is a felelősségtől. De elég egy fél pillanat, és az agyamon végigfut micsoda lehetőségeket rejt ez magában.

Először is, ez örökre összeköt majd Annával. Lesz egy közös keresztfiunk. És ez bizony nagyon is kedvemre való. A szülők kedves emberek, ezzel nincs problémám. Gondolom a kedvesem nagyszülei is jónéven veszik majd, mert Briant amennyire látom családtagnak tekintik. Úgyhogy egyetlen negatívum van csak, mégpedig az, hogy nem tudom mit kell ezért tennem. Amikor Anna elárulja, hogy gyakorlatilag nem több mint pár pohár ital elfogyasztása vár rám csupán, megnyugodva és örömmel mondok igent. Igaz valószínűleg akkor is megtenném, ha tüzes karikákon kéne átugranom, mert a mellettem álló szeméből olyan reménykedés sugárzik. Szerencsére gyorsan felváltja az öröm, ami nem is tűnik el onnan egész reggeli alatt.

Sőt, miután végeztünk az evéssel és visszatérünk a szobánkba olyan csókot kapok, hogy attól félek felgyullad a kandalló lángja is.

Sajnálatos módon nincs időnk arra, hogy valami másba is belekezdjünk, mert Kola jelzi, hogy ideje kivinnem. Odakint mintha az időjárás is tudná, hogy jeles napra virradtunk, hétágra süt a nap, a hó csak úgy szikrázik a sugarai alatt. Pár perc múlva már újra az emeletre tartok, életemben először kicsit dühös vagyok a kutyámra miatta ugyanis lekéstem a lehetőséget, hogy együtt zuhanyozhassak a kedvesemmel. Már a tükör előtt áll egy nagyon is csábító fehérneműben és a haját igyekszik valami számomra bonyolultnak tűnő módon feltűzni.

Megint csak egy csók erejéig könyörül meg rajtam, aztán felszólít, hogy igyekezzem. Eleget teszek a kérésének, már megborotválkozva lépek be a szobába, ahol felettébb bosszankodva a ruhája zipzárját igyekszik éppen felhúzni. Egyszerűen gyönyörű, a térdig érő ruha követi a testének minden domborulatát, és annak ellenére, hogy se egy hasíték nincs rajta, és még a nyakkivágása is illedelmes iszonyat szexisen néz ki. Mögé lépve segítek, és nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg a nyakát. Bár amikor felém fordul feltűnik a szemének bársonyos árnyalata azonnal hátralép egyet.

- Sietnünk kell, öltözz gyorsan – és már ad is a kezembe egy inget, amit még életemben nem láttam.

- Ez nem az enyém – felelem kapásból, mire zavarba jön.

- De igen.

- De… – aztán leesik. – Csak öltönyről volt szó.

- Igen, de ez annyira illett hozzá. – A száját rágcsálja, majd halkan szólal meg. – Pont olyan színű, mint a ruhám.

Jobban megnézve tényleg, és amikor felfedezem a kikészített öltönyt látom, hogy annak az árnyalta is megtalálható az övén. Tetszik ez az összeöltözősdi, az már kevésbé, hogy találok még egy új övet, nyakkendőt, cipőt sőt még zoknit is. A kaput az teszi be, amikor felfedezem a szövetkabátot.

- Anna… - nézek rá szigorúan, mire megtorpan, mert már készült meglépni.

- Jó, tudom. Kicsit túlzásba vittem – néz vissza bűnbánóan, és már megint rezegteti a szempilláit. Le akar venni a lábamról. És a következő mondatával sikerül is. – De megőriztem minden számlát.

Csak bámulok rá, egyszerre tűnik zavartnak és kérlelőnek, úgyhogy megadom magam. Intek neki, hogy jöjjön közelebb, amit tétovázás nélkül meg is tesz.

- Szeretlek – súgom neki. – De legközelebb nem engedlek egyedül Armanihoz.

- Oké. - Mondja hozzám simulva, miközbe huncut mosollyal néz fel rám. – Hugo Bosshoz mehetek?

- Bestia – rántanám magamhoz, de kicsúszik a kezeim közül.

- Nem lehet, gyere, dolgunk van.

Nagyot sóhajtok, de sietve felöltözöm és rövidesen követem. A babaszoba szokatlanul népesnek tűnik. Most is itt van mind a négy idős ember, persze a szülők és csatlakozott még a társasághoz Sarah és Colin illetve a lakótársaim is. Zacknek mondjuk biztosan muszáj, mert a fényképezőgépből ítélve már itt is fotózni akar. Sandy kezében felfedezek egy apró videokamerát, így annak ellenére, hogy nekem jut a munka kisebb része én is izgulok.

Anna bezzeg nem, vagy nagyon jól titkolja. Mert teljesen természetes mozdulatokkal veszi ki a babát az ágyából és helyezi a pelenkázóra. Most már minden tétovázás nélkül rakja tisztába és ad rá egy hófehér apró kis szmokingnak látszó ruhácskát. Aztán a sapka, majd egy vastagabb overallszerűség következik.

- Kész – mondja végül és miután kezébe vette Liamot kérdőn néz Maryre. Ő csak bólint, majd int a férjének, hogy vegye át a kicsit.

- Tökéletes. Brian, vidd ki légy szíves, idebent túlságosan meleg van így neki. Akkor öt perc, vegye fel mindenki a kabátját és induljunk.

Mindketten visszamegyünk a szobánkba, kicsit aggaszt, hogy csak egy a ruhájával megegyező kabátkát vesz magára, de hiába nógatom, arra hivatkozik, hogy úgyis a repülőgéppel megyünk, és a be- és kiszállás alatt nem fog megfázni.

Együtt lépkedünk le a lépcsőn, pont akkor érünk az első emeletre amikor Inez nagyi is felbukkan.

- Kislányom, nem felejtettél el valamit? Kicsit hiányos az öltözeted.

- De nagyi… - Anna furcsán bűntudatosnak tűnik, és már megint a száját harapdálja, ami egyáltalán nem jellemző rá.

- Nem erről volt szó… ugye tudod, hogy… - sajnos a mondat végét már sose fogom megtudni, mert Anna közbevág, és írül kezdenek el beszélni. Azt persze nem értem, hogy mit, de abból a duzzogó arcból amivel végül visszafordul azt sejtem, hogy csak meggyőzte, hogy kell a kabát is.

- Mi menjünk, - néz rám, - a többiek szerintem már lent várnak. Anna mindjárt jön.

Türelmesen várunk, valahogy mindenki izgatottnak tűnik, halkan beszélgetnek, én a lépcsőt figyelem, mikor bukkan fel. Már éppen felmerül bennem, hogy visszamegyek érte amikor Brian viharzik le.

- Ejnye ez a lány, de sokáig van – néz felfelé a nagyi.

- Az első emeleti lépcsőfordulóban áll. – Nevet fel az éppen érkező. – De nem is tudom, szerintem azt fontolgatja, hogy visszafordul.

- Anna Mc’Gee, gyere le azonnal. – Néz felfelé azonnal az idős asszony. – Mindenki rád vár. Micsoda dolog ez.

- Igen nagymama – hallom a hangját, majd ezzel egyidőben a cipősarkának kopogása is felhangzik.

Azonnal a hang irányába fordulok, majd ma már másodszor, megint tátva marad a szám.