56. A „név” kötelez… 1 rész

(Kellan szemszöge)

Szó se róla meglepődöm, amikor Shane papa közli, hogy miért kell Seattle-be mennünk.

- Vettem egy új repülőgépet – néz Annára.

- Miért? - Kíváncsiskodik ő.

- A régi már elég divatjamúlt, és nem is igen illeszkedik az igényeidhez.

- De én szeretem a Jetet – tiltakozik.

- Majd ezt is szeretni fogod – jön a válasz azonnal. - Főleg, hogy te döntheted el, hogy is nézzen ki.

- Óh… - az arca felderül, mire az idős ember folytatja.

- James McNerney nyolcra vár benneteket az ötös hangárnál, és elvisz az irodájába. Szabad kezet kapsz. A műszaki dolgokat Patrickal már elrendeztük, csak a belső kialakítást kell megbeszélnetek.

- De… – mintha kicsit elbizonytalanodna, ami elég furcsa. – Én nem igazán tudom milyen szempontokat kell figyelembe venni. Vagy úgy gondoltad legyen ugyanilyen? Tárgyaló, két háló…

- Mint mondtam teljesen szabad kezet kapsz. Cailíng, ha akarod legyen tárgyaló, de ha nem szeretnél repülés közben értekezletet tartani, akkor nem muszáj. Lehet benne több háló, akár egy gardrób is – mondja, mire mind elmosolyodunk, ismerve Anna ruhamániáját.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet – szólok közbe. - Még a végén a fél fedélzet szekrényekből áll, és a súlytól nem tud majd felemelkedni a gép.

- Kellan – néz rám szemrehányóan, de közben ő is elneveti magát. – Oké, akkor kisebb társalgó, három vagy négy háló… talán pár beépített szekrény…

- Jó-jó nem kell felsorolni, - vigyorog az idős ember. - Mint mondtam ez a te géped lesz, a te dolgod, hogy milyen a kialakítása.

- Mit értesz azon, hogy az én gépem? – vált az arca egy másodperc alatt elgondolkozóvá.

- A te géped. Magántulajdon.

- De nagyapa én nem akarok egy saját gépet – tiltakozik azonnal, én meg csak kapkodom a fejem közöttük. – Nekem tökéletesen megfelel a Jet, vagy majd utazom a menetrendszerinti járatokkal… Csak az én kedvemért felesleges ennyi pénzt kidobni.

- A Jetet kivásároltam a cégből, be kellett látnom, hogy nem volt rá semmi szükség. Szinte soha nem használtuk üzleti céllal. Az megmarad nekünk, ha utazgatni támad kedvünk, az új pedig a tiéd lesz.

- Kislányom – szól közbe Inez nagyi is. - Sokkal egyszerűbb lesz így az életed…

- Nem, nem akarom – szajkózza újra ugyanazt. - Tudom, hogy jót akartok, de nekem nincs szükségem rá.

Meg kell mondjam, az első ami erről az eszembe jut, az az, hogy én a nagyszüleimtől annak idején egy használt biciklit kaptam. És annak is nagyon örültem. Ő meg egy repülőgépet.

Ennél jobban már nem is ütközhetne ki a kettőnk közötti anyagi különbség.

Miközben ők kisebb vitát folytatnak egymással azon töröm a fejem, talán ez nem is olyan rossz ötlet. Nem hiszem, hogy a számla rendezése túl nagy gondot okozna nekik, és ezzel jócskán megkönnyítik Anna életét. Oké, arra majd kell valami megoldást találnom, hogy én is beszállhassak a költségekbe, mert így ha csak lehet, természetesen együtt fogunk utazni. És ha a kedvesemnek lesz egy saját gépe - még kimondani is furcsa - az bizonyos előnyöket jelent majd. Például, nem kell folyton a menetrendszerintieken egyedül szorongania, mindig lesz mellette valaki, aki átsegíti a fóbiáján. Nem is beszélve arról, hogy így jelentősen lerövidülnek az útjai, mind időben, mind a be- és kiszállást nézve. Aztán ott van még, hogy egy normális járaton nem mehetnénk együtt zavartalanul, de a magángép szeparáltsága megengedi.

Be kell vallanom egyre hálásabb vagyok a nagyapjának az előrelátásáért, főleg, hogy említette is, hogy ez mindkettőnk számára hasznos. És éppen azért, hogy kompenzáljam az irántam tanúsított figyelmességét, megfogom Anna karját.

- Cica, talán igazuk van – súgom a fülébe, mire azonnal felém kapja a fejét.

- Tessék? – úgy néz rám, mintha hirtelen nőt volna még egy fejem.

- Mármint gondolj csak bele, így sokkal gyorsabb utazhatsz. Nem is beszélve arról, hogy mennyivel feltűnésmentesebb, használhatod a kisebb reptereket, ahol kevesebb az esély arra, hogy lefényképeznek… - elgondolkozva néz rám, szinte hallom, ahogy a gondolatok száguldoznak a fejében, majd egy percnyi némaság után az arca felderül és hatalmas mosoly teríti be.

- Senathair, köszönettel elfogadom a gépet, és hálás vagyok, amiért lehetőséget adsz, hogy az én igényeimhez igazítsuk. – Mind döbbenten nézünk rá, bevallom nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan sikerül meggyőznöm. – És mivel ez hatalmas ajándék, akkor az elkövetkezendő tíz-húsz évben nem kérek semmit a születésnapomra. És karácsonyra se.

Mind nevetni kezdünk, édes a huncut mosollyal az arcán.

A fülemhez hajol és ezúttal ő beszél olyan halkan, hogy csak ketten hallhassuk.

- Az utalás a ruháimra nem volt egy szép dolog. Úgyhogy találj ki valamit, amivel kiengesztelhetsz, vagy a franciaágy csak egy személyes lesz a hálófülkémben.

- Este? Tejszínhab? – kérdezek vissza, mire a szemei azonnal bársonyossá válnak, sejtésem szerint ő is az előző éjszakánkra gondol.

- Jó úton haladsz – közli, én meg már azt fontolgatom mi mindent fogunk művelni egy-egy hosszú, órákig tartó úton, mondjuk Európa felé repülve.

De a kialakult kellemes hangulatnak gyorsan vége szakad, Anna megmerevedik, és én nem tudom mi a gond. És még miután megszólal se értem sokáig.

A kezdeti tiltakozása villámgyorsan csap át dühödt veszekedésbe, amit Shane papával folytat, persze egy idő után írül, mi meg Inez nagyival csak ülünk némán. Megszólalni nincs módunk, mert mindkettőnk párja teli torokból üvölt.

Igaz, ő előnyben van, mert legalább érti, hogy mit kiabálnak egymással.

Egy ideig reménykedem, hogy valaki csak beavat engem is miről van szó, de aztán elunom és közbeszólok.

- Megtudhatnám mi a vita tárgya? – kérdezem.

- Shane papa a fejébe vette, hogy az őrületbe kerget… - közli blazírt arccal, mire a másik fél is azonnal reagál.

- Én csak biztonságban akarlak tudni – feleli felháborodottan.

Persze a zöldszemű nem hagyja magát, de szerencsére az idős ember végre elmeséli az ötletét. Látom az arcán, hogy arra számít, hogy én majd a segítségére sietek, és nem is kell csalódnia, mert teljes mértékben egyet értek vele. Anna biztonsága létfontosságú.

Sajnálatos módon ezt azonnal közlöm is, és ezt bizony nem kellett volna. Mert persze félreérti.

- Te szövetkeztél ellenem a nagyapámmal? – vádol meg, és a szemei vadul villognak. Bánt, hogy ilyesmi akár csak meg is fordul a fejében, de hiába próbálom nyugtatni, és elmondani mire is gondolok, hasztalan. A veszekedésnek végül Inez nagyi vet véget, meg kell mondanom gyorsan és hatékonyan.

(Anna szemszöge)

Dühösen csapom be magam mögött a szobaajtót, a haragom nem ismer határokat. Egy ideig fel-alá mászkálok, de aztán felkuporodom az ágyam tetejére, és csak gyűrögetem az egyik párnát. Pedig szívem szerint darabokra szaggatnám.

Az, hogy nagyapa már megint direkt keresztbe tesz nekem, nem lep meg. Illetve csak az, hogy ilyen sokáig várt vele, és a mód, ahogy a dolgot intézte.

Először, elterelésképpen a programszervezésnél, teljesen szabad kezet adott. Egyetlen egyszer se szólt közbe, miközben nagyrészt nem vele, hanem Kellannel egyeztettem. Jó, az feltűnt, hogy közben grimaszol, látván, hogy próbálom úgy alakítani az utazásaimat, hogy azért két, maximum háromnaponta egy városban, és persze egy ágyban aludhassunk.

Már ez is gyanús lehetett volna…

De én balga, naiv lélek azt hittem azért nem reklamál, mert elfogadta, hogy szeretnék minél többet a kedvesemmel lenni.

A nagy francokat. Szerintem abban a konok ír fejében már akkor is az járt, hogy így majd nem merek szólni, amiért az akaratom ellenére a hátam mögött intézkedett.

Hát ez nem jött be neki. Nagyon nem...

Még most is remegek a dühtől, ha az elmúlt fél órára gondolok. Jó, belátom az új repülő híre meglepett, és tiltakoztam is ellene rendesen. Nem tudom ugyan mennyibe kerülhet, de nem kicsit zavar, hogy ennyit költenek rám. Bár be kell ismernem lenyűgöz az ötlet. Oké, amíg Kellan fel nem hívta a figyelmemet az előnyeire nekem csak pénzkidobásnak tűnt, sőt tovább megyek, sznobizmusnak. De most már be kell látnom hosszú távon megéri az árát. Ami a kialakítást illeti, már van is pár tervem, úgyse szeretek hotelekbe aludni, és így akár két helyszín között a gépen is megtehetem. Időt takarítok meg, és pénzt is, ha nem kell szobaszámlát fizetnem. Arról már nem is beszélve, hogy sejtésem szerint a repülő mindig ott lesz, ahol én, így a barátaimnak is könnyebbséget jelent majd az utazás.

Aztán egyszercsak beugrott valami, ami kizökkentett a tervezgetésből. Mégpedig az, hogy nagyapa említette, hogy a régi is megmarad, nekik. És ez ugye felveti azt a kérdést, hogy egy személyzet hogy bír el két géppel.

Amikor rákérdeztem teljesen magától értetődően közölte, hogy sehogy, nekem új embereim lesznek. Egy pillanatig önző módon azt gondoltam ez nem igazság, de aztán a józan eszem felülkerekedett, végülis ők régi barátok a pilótánkkal, evidens, hogy én keressek újakat. És itt kezdődött a gond. Merthogy tudatta, hogy ezt ő megoldotta.

- Már találtam két megfelelő embert. Az egyikük, aki képzett pilóta, hétfőn veletek repül Seattlebe, hogy bebizonyítsa a tudását. Patrick ragaszkodik hozzá, hogy a saját szemével győződjön meg róla, hogy jó kezekbe kerülsz.

Csak bólintottam, mert a meghatottságtól, hogy az idős ember ennyire a szívén viseli a sorsomat, elállt a szavam. Éppen ezért viccelődve próbáltam elterelni a figyelmüket.

- Miért, a másikuk nem tud repülni? Nagyapa az nem lesz jó, mert én ugyan be nem teszem a lábam a pilótafülkébe.

- De, tud. De neki más az erőssége. Természetesen el tudja látni a másodpilóta szerepét is, de az ő fő feladata a te védelmed lesz.

A levegő is benn ragadt a tüdőmben. Tudtam, hogy ez mit jelent. Amióta csak beleegyeztem, hogy átveszem a céget ez örök vita közöttünk. Eddig, ha jól emlékszem háromszor vertem vissza az ostromát, de most akármennyire is próbálkozom, már hiába. Az egészben az zavar a legjobban, hogy orvul maga mellé állította a kedvesemet, gondolván, majd ő biztosan meggyőz. Nem tudom kiverni a fejemből milyen elégedett arcot vágott, amikor Kellan neki adott igazat.

Férfiak… hát mégis mit képzelnek, miből vagyok én? Cukorból? Mintha nem tudnám megvédeni magam…

Naná, hogy azonnal kifejtettem a véleményemet a kőkorszaki nézeteikről és még lett is volna mondanivalóm, de Inez nagyi közbeszólt. Oké, talán kicsit vehemensen védtem az igazamat, de ezt akkor se kellett volna.

- Anna Mc’Gee fejezd be a veszekedést… - nézett rám szigorúan.

- Gádor-Mc’Gee – emlékeztettem csak azért is mindkét vezetéknevemre, tudván, hogy ezzel mennyire fel tudom bosszantani Shane papát. És természetesen eszem ágába se volt csendben maradni. Egy darabig. Mert a következő mondatát hallva már tudtam, hogy talán elvetettem kicsit a sulykot.

- Anna Cowynn Gádor-Mc’Gee. Ebből elég. Indíts a szobádba. És ki ne gyere onnan, amíg meg nem jött a józan eszed, és nem tudsz normális, felnőtt nő módjára viselkedni.

- De… – tiltakoztam, de nem volt irgalom.

- Mars a szobádba. Ebédig ne is lássalak.

- Igenis nagymama – mondtam halkan, mert látszott rajta, hogy más választ úgyse fogadna el. Na nem, mintha valóban félnék tőle, de belém nevelték, hogy tiszteljem az idősebbeket, arról nem is beszélve, hogy szeretem őt, és eddig talán ha kétszer tett ilyet. És azon két alkalommal is jobbnak láttam inkább szót fogadni.

Tehát most itt tartunk. Duzzogok a szobám rejtekében, és várom, hogy kiengedjenek. 

Hallom, ahogy halkan nyílik az ajtó, csak fél szemmel nézek oda, de amikor meglátom, hogy Sarah lép be, felemelem a fejem.

- Hát mit műveltél már megint? – kérdezi fejingatva, mire azonnal felfortyanok.

- Miért van az, hogy mindig mindenki tőlem kérdezi ezt?

- Talán, mert a te hangodtól zengett az egész ház? – vág vissza kissé ironikusan, de közben vigyorog. Csúnyán nézek rá, ami persze nem hatja meg. Szép kényelmesen felmászik mellém, majd hosszasan igazgat el egy párnát a háta mögé. Nem is bírom ki, hogy meg ne jegyezzem.

- Tisztába vagyok azzal, hogy gyereket vársz. Teljesen feleslegesen próbálod bevetni az aduászt, nem volt szándékomban leharapni a fejedet. - Nem szól ugyan semmit, de az arcáról leolvasható, hogy beletrafáltam a közepébe. - Téged küldtek az oroszlán barlangjába?

- Önként jelentkeztem – feleli. – Bár Kellan erősködött, hogy majd ő, de a kupaktanács úgy döntött, hogy jobb, ha én jövök.

- Az biztos – morranok fel. – Mr. Lutz jobban teszi, ha elkerül egy darabig.

- Jaj, nem azért mert féltettük tőled – legyint egyet. - Szerintem a srác elég jól kezeli a tüskés természeted…

- Én nem vagyok tüskés… - tiltakozom azonnal. - Én csak… határozott vagyok.

- Igen, és akaratos, hirtelen haragú és azt hiszed mindig igazad van.

Döbbenten nézek rá, ezt így még sose vágta a fejemhez. Elszomorodom, de már hajol is felém és megölel. 

- Nyugi, azért mi mind imádunk. És mint mondtam, nem azért nem jöhetett fel, mert féltettük tőled, hanem mert attól tartottunk, ha megteszi még vacsorára se kerültök elő. Csak úgy izzik köztetek a levegő, amint egymás közelébe kerültök. Az elmúlt napok tapasztalataiból arra kell következtetnem, hogy a szexuális életetek nem lehet unalmas.

Olyan beszédes arcot vág, hogy hangosan felnevetek.

Ebben van valami. Valószínűleg, ha a kedvesem jön fel, most már régen a békülős szexnél tartunk. Jaj, de jó is lenne…

- Hééé, még mindig itt vagyok – vág sértődött arcot. – Tessék letörölni ezt a felettébb vágyakozó arckifejezést, éppen elég volt, amit az este láttam.

- Jaj, de prűd lett hirtelen valaki – ugratom azonnal. - Pedig emlékeim szerint pár éve még az se nagyon zavart, ha ott aludtam melletted a szobában…

Ha az a kollégiumi szoba beszélni tudna… Sarah elpirul, én meg csak nevetek, mire fejbe vág egy párnával. Éppen tiltakoznék, de nincs rá időm, mert gyorsan témát vált.

- Na jó, hagyjuk a múltat. Beszéljünk inkább a jelenről, sőt sokkal inkább a jövőről. Anna el kell fogadnod, hogy múlnak az évek és az emberek öregszenek. Nem értelek, eddig mindig azt mondtad, hogy egy bizonyos kor után mindenkinek joga kéne, hogy legyen a pihenéshez.

- Te most miről beszélsz? – nézek rá értetlenül.

- Hát Patrickról.

- Miért, mi van Patrickal? – dobom vissza a labdát.

- Nyugdíjazni akarja magát. Nem szeretne már hosszabb utakat. Eavan, meg azért nem, mert úgy néz ki megnősül. És akármennyire is hisztizel, igenis szükség lesz helyettük új emberekre. Shane papa csak kicsit elébe ment a dolgoknak…

- Sarah komolyan nem értem miről beszélsz – nézek rá még mindig értetlenül, mert ezt ugye még nem is hallottam, másrészt meg nem értem, hogy jön ide.

- Hát az új pilótákról – vág olyan arcot, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.

- Te is tudtál róla… - gurulok dühbe újra, nem igaz, hogy a legjobb barátnőm is elárul.

- Persze. Még karácsonykor említette, hogy lecseréli a gépet, és hogy a személyzetet is. Majd megszokod őket is, ne aggódj már folyton. Személyesen ugyan még nem találkoztam velük, de Inez mama szerint jó választás mindkettő. Ahelyett, hogy itt hisztizel, örülnöd kéne, hogy ennyire figyelmesek veled.

- Persze, majd még meg is köszönöm, hogy babyszittert ültetnek a nyakamra.

- Micsodát? – emeli meg a szemöldökét.

- Tök mindegy minek nevezem őket, akkor is a nyomomban lesznek. És bele fognak szólni mindenbe.

- Na állj, miért lennének a nyomodban?

- Hát mert az a dolguk.

- Micsoda?

- Hogy vigyázzanak rám. Pátyolgassanak, ellenőrizzenek… meg ilyenek.

- Anna, édesem, tudom, hogy rettegsz a repüléstől, de azért ne dramatizáld túl a dolgot. Amint beszálltok ők a repüléssel lesznek elfoglalva, és nem veled. És landolásnál ugyanúgy.

Hirtelen gyúl világosság a fejemben.

- Te nem is tudod – csúszik ki a számon. – Nem is mondott el mindent, csak egy részét.

Az arckifejezéséből ki lehet következtetni, hogy valóban fogalma sincs arról miért akadtam ki annyira, így gyorsan vázolom neki a helyzetet. És miután megtettem már tudom, hogy még semmi sincs veszve. Ebben már akkor biztos vagyok, amikor meghallom Sarah hangját.     Nem, nem is az a lényeg amit mond, hanem azon ahogy. Mert annyira eltökélten jelenti ki, hogy a nagyapám ezt nem teheti, hogy újra reménykedni kezdek.

Ha valaki, akkor a barátnőm biztosan kitalál valamit.

(Kellan szemszöge)

Döbbenten bámulok az éppen elviharzó kedvesem után, aki távozóban kis hijján feldönti az éppen befelé tartót.

- Mit művelt már megint? – kérdezi vigyorogva, amit cseppet se értékelek.

- Miért gondolod, hogy… – de befejezni se tudom a mondatot, mert hatalmas nevetésbe tör ki.

- Haver, egy kicsit régebben ismerem, mint te. Ad egy, láttam az arcát – emeli fel a hüvelykujját. – Ad kettő hallottam a hangját. Sőt, szerintem nem csak én, de fél Wyoming. – következik a mutatóujja. – És ad három, Inez mama kimondta a bűvös szót. Márpedig azt csak végső esetben teszi.

- Milyen bűvös szót? – nézek rá értetlenül.

- Hát a második keresztnevét.

- Két keresztneve van? – Erről eddig miért nem hallottam?

- Igen – szól közbe az idős asszony. – A születésekor Evatól az Anna, Isaactől pedig a Cowynn nevet kapta.

- És mennyire találóan – harsan fel újra Brian nevetése, mire a nagyszülei is elmosolyodnak.

- Miért? – kérdezek rá kíváncsian. Mind egymásra néznek, végül Inez nagyitól tudom meg a választ.

- Cowynn annyit tesz gaelül, hogy pusztító szélvihar.

Bevallom a nevetés belőlem is elemi erővel tör ki, igazán érdekelne mi történhetett a születésekor, hogy az apjának már első pillantásra ez jutott róla eszébe.

Még felocsúdni sincs időm, mikor Sarah lép be, és szintén az után tudakozódik, hogy mi történt. Pár mondatban elmesélik neki, ő pedig már indul is felfelé. Én próbálok tiltakozni, hogy majd én, Inez nagyi meg azért, hogy a barátnője se mehet fel Annához, de a lány csak rámosolyog, puszit ad az arcára és távozik.

Mind leülünk, kapok egy pohár whiskyt, hiába is tiltakozom. Ők halkan beszélgetnek, szemlátomást mindenki tudott sőt egyetértett ebben, hogy Annának szüksége van a testőrökre. Csak ő nem.

Zavar, hogy azt hiszi, a háta mögött egyezkedtem a nagyapjával, mert nem így van. Csak féltem. És ebben szerintem nincs semmi meglepő. Vasággyal együtt van vagy ötven kiló, a világban pedig annyi őrült rohangászik. Bár eddig a haverom nem említette, ha találkozunk rá is kell kérdeznem, de ott vannak mindjárt Rob rajongói. Tuti van pár őrült kiscsaj, aki szívesen lenne Anna helyében. Arra nem is akarok gondolni mi lesz, ha kiderül milyen gazdagság és hatalom van a kezében. Egyértelmű, hogy kell valaki aki megvédi, ha én nem vagyok a közelében. És most, hogy ismerem a következő hónapra tervezett programját ez bizony elég sűrűn elő fog fordulni.

A tekintetem a mellettem lévő fotelben ülő idős asszonyra téved, még mindig alig hiszem el, milyen határozottan utasította rendre a kedvesemet. Az, hogy ő megtette azt amit mondott neki, nem csodálom, hiszen tudom, hogy szereti és tiszteli. Nagy valószínűséggel az arcomon is látszik min járhat az eszem, legalábbis a következő mondatot hallva úgy tűnik.

- Mond csak fiam, ezeket a hisztiket veled is eljátssza?

- Ööö, hááát – kicsit zavarban vagyok, de látom, hogy a válaszomra vár, ezért felelek neki. - Volt már rá példa.

Nagyot sóhajt, de a vonásai egy pillanat alatt ellágyulnak.

- Hatalmas szíve van, de konok, akár csak a nagyapja. Hányszor, de hányszor próbáltam Shanet is egy kis higgadtságra, türelemre szoktatni.

- De nem igazán járt sikerrel – csúszik ki a számon, még mielőtt meggondolnám mit is mondok. Szerencsére csak elmosolyodik, az érintett meg szemlátomást nem figyelt fel a mondatomra.

- Nemigazán. Anna meg ugyan olyan, mint ő. Sőt néha rosszabb.

- Azért őt is meg lehet érteni – védem azonnal a kedvesemet ösztönösen.

- Igen. Én se örülnék a helyében. De féltjük. Nekünk már csak ő maradt, a cég, a pénz lényegtelen, de ha őt is éri valami… - fájdalmas grimaszba torzul az arca, egy pillanatig tartok attól, hogy rosszul érzi magát, de aztán gyorsan kisimulnak a vonásai.

- Tud magára vigyázni, - mondom, pedig én ugyanúgy vattába csomagolnám, mint ők, ha hagyná. – Képes megvédeni magát, láttam már nem is egyszer. - Azt mondjuk nem tudom leküzdeni, hogy a csatára gondolva, amit Larryvel vívott, ne rázkódjak meg egy kicsit. - Fizikailag is, verbálisan meg főleg – utalok arra, hogy ember legyen a talpán, aki meg akarja állítani, ha egyszer belelendül a veszekedésbe. 

- Igaz – feleli, majd látom, hogy a teáscsészéjéért nyúl, úgyhogy felállok és a kezébe adom. Kapok egy hálás mosolyt, aztán folytatja. – Ahogy ismerem hamarosan lejönnek. Hatalmas szíve van, nem tudja sokáig elviselni, hogy haragudjanak rá. És Sarah mindig tudja mit mondjon neki, amivel elérheti, hogy megjöjjön az esze.

- Eddig azt hittem a vérmérsékletét Shane papától örökölte – vigyorgok, utalva a rendreutasításra. – De most már nem vagyok benne biztos.

- Kellan, te pimaszkodsz velem? – néz rám.

- Nem, én nem… - mentegetőzök azonnal, mert valóban nincs szándékomban.

Csak most, hogy láttam mire számíthatok ötven év múlva, kicsit aggódom.

- Hogy mit mondtál? – pördül elém, én meg azonnal a szám elé kapom a kezem.

A francba Kellan, nem igaz, hogy ezt hangosan is kimondtad.

- Szemtelen kölyke, majd adok én neked… - Kapok egy emberes taslit a fejemre, de amikor döbbenten felnézek meglepő látványban van részem. Annak ellenére, hogy az arcán szigorú kifejezés uralkodik, a szemei ismerősen néznek rám. Ugyanazt a huncut csillogást fedezem fel benne, mint amire már többször is rácsodálkoztam, csak most nem smaragdzöld, hanem csokoládébarna kiadásban. - És most te is, mars a szobádba.

A megilletődöttségtől automatikusan elindulok, már az ajtónál járok, amikor meghallom Shane papa méltatlankodását.

- De asszony, hát nem emlékszel? Ezek ketten közös szobában laknak…

Amint leesik mit is mondott megszaporázom a lépteimet, és kettesével veszem a lépcsőfokokat, még mielőtt valaki is megpróbálna visszafordítani.

(Anna szemszöge)

Figyelem, ahogy a barátnőm feldúltan fel-alá mászkál. Ismerem, tudom, hogy meg fogja találni a legjobb megoldást, főleg, hogy teljes mértékben igaza van. És azokat az okokat, amiket az elmúlt percekben említett, a nagyapámnak is meg kell értenie. Sőt, ha valakinek akkor neki csak igazán. Még soha nem örültem ennyire a záradéknak, amit annak idején a szerződéshez csatoltak. Hirtelen Sarah lefékez, rám néz, majd megszólal.

- Fel kell hívnom Dr. Cornert… - és ezzel elviharzik.

Én elégedetten dűlök az ágy háttámlájának, már nem érzem reménytelennek a helyzetem. Sőt nem kis kárörömmel gondolok arra a pillanatra, amikor Shane papa orra alá dörgölhetem, hogy miért is nem járhat a nyomomban még egy ideig nem kettő, de egy testőr se. Hirtelen újra nyílik az ajtó, arra számítok, hogy az imént távozó tért vissza, de helyette Kellan lép be. Úgy néz ki, mint aki futott idáig, amit nem igazán értek, aztán bevillannak Inez nagyi szavai.

- Nem jöhetsz ide – támadok rá. – Egyedül kell lennem…

- A barátnőd éppen most távozott, szóval eddig se voltál egyedül – közli, de cseppet se értékelem a humorát.

- De őt szívesen láttam - közlöm vele, mire a plafonra emeli a tekintetét és felmászik mellém.

- Ugyan már Cica… – le akar venni a lábamról egy csibészes vigyorral, és még mielőtt bármit is tehetnék, közelebb húz magához. Próbálok tiltakozni, de nyerő helyzetben van, mert a karjai a takaróhoz szorítanak.

- Kellan el kell menned – közlöm vele határozottan, mert az ajkai vészesen közelednek az enyémhez.

- Nem lehet – feleli. – A nagyanyád küldött fel. Szó szerint azt mondta, hogy menjek a szobámba.

- De gondolom, azt nem kötötte ki, hogy szegezz az ágyhoz… - Amikor megcsillannak a szemei már tudom, hogy végzetes hibát követtem el.

A francba Anna, kellett neked felhívni a figyelmét.

- Nem, azt nem mondta – feleli és olyan elégedett arcot vág, mint Szilveszter, a macska, miután a mesében felfalta Csőrikét. – De jó így. És akkor most beszélgessünk.

- Én ugyan szóba nem állok veled – vágom rá azonnal. – Elárultál.

- Már szóba is álltál, szóval ezt nem kéne túlragozni – közli pimaszul. – Ami pedig az árulásomat jelenti… – rajzol macskakörmöket a levegőbe. én meg kihasználva a hirtelen szabaddá vált utat már csúsznék is ki alóla.

- Nana, nyugi már – kap utánam, és szépen fölém kerekedik. Nem zavartatva magát a térdeit a két oldalamra rakja, az ujjait összefonja az enyémekkel, és nem enged. – Szóval, először is, én nem árultalak el téged, soha nem tenném. Fontos vagy nekem, csakúgy, mint a többieknek odalenn. Oké, elismerem ez még nekem is sok egy kicsit így egyszerre, de a nagyszüleiddel együtt féltünk. Anna – néz rám komolyan és végig simít az arcomon – az egyetlen unokájuk vagy. Képzeld magad a helyükbe…

Tudom, hogy igaza van, és ez olyan nagyon bosszantó. Oké, Shane papa esetében nem vagyok olyan biztos abban, hogy csak a féltés munkálkodik benne, sokkal inkább az, hogy számon követhesse minden lépésemet, de Inez nagyi más. Ő olyan kedves és őszinte ember, csupa jóság. Nagyot sóhajtok. Figyelem Kellant, a szemében látom visszatükröződni a saját arcomat. A mérgem tovaszáll, és helyette kis pillangók kezdenek el verdesni a szárnyukkal a gyomromban. Az, ahogy elhelyezkedik, ahogy rám néz, cseppet se hagy hidegen.

Miért is veszekedtem vele?

- Jól van – közlöm, mire csodálkozva néz rám.

- Mi van jól? – kérdezi.

- Lehet, ismétlem lehet, hogy igazad van – felelem neki, mire elégedetten elvigyorodik. – Úgyhogy akár el is engedhetsz.

- Még mit nem, - vágja rá, és elhúzza a száját – végre ott vagy ahol lenned kell.

- Mégpedig? – emelem meg a szemöldököm.

- Alattam… - jön a válasz és a szája már el is indul az enyém felé. – Órák óta nem csókoltalak meg.

- És?

- És? – néz értetlenül.

- És mire vársz? – kérdezem, mert minden haragom ellenére, amióta csak bejött erre vágyom.

Nem kell sokáig kérnem, viharos gyorsasággal csap le, a nyelve virtustáncot jár az enyémmel, és az ujjai észrevétlenül jutnak el az arcomig. Én se maradok tétlen, a hajába túrok, és úgy próbálom minél közelebb húzni magamhoz.

- Ohh… Öh… khm… elnézést – hallatszik a zavarban lévő Sarah hangja az ajtó felől, és már csak azt látjuk, hogy behúzza maga után. Megmozdulni sincs időnk, mert mire megtennénk már nyílik is ki újra. A barátnőm most már csöppet se bizonytalanul, sőt nagyon is határozottan vágja ki szegény asztalosipari remekművet, és csípőre tett kézzel masírozik az ágy mellé.

- Te – mutat a kedvesemre – mi a francot keresel itt?

- Inez mama küldött fel – vágja rá a kérdezett azonnal.

- Jó. És te – következem én a sorba – pár perce még itt hisztiztél, hogy mindenki ellened van, mi történt azóta?

- Olyan eszközöket vetett be amiknek képtelen vagyok ellenállni – közlöm vele.

- Mégpedig?

- Néz rá – simogatom meg az arcát, mire csibészesen elmosolyodik. – Kék szemek, édes gödröcskék az arcán, és megcsókolt. Hidd el nekem Sarah, te se tudtál volna mást tenni.

- Anyám… - forgatja meg a szemeit, de aztán elmosolyodik. – Na jól van, de vége a hancúrozásnak. Hamarosan ebédidő, és előtte még el kell intéznünk egy fontos kérdést. Gyerünk – int és már indul is. Mivel mi még mindig nem mozdultunk meg visszafordul. – Ne szóljak mégegyszer – fenyegetőzik, és ezzel kimegy.

- Mire készültök? – néz rám fürkészően Kellan, miközben azért segít felkelni.

- Új fejlemények… – közlöm vele.

- Éspedig? – néz rám kérdőn, de eszemben sincs elárulni neki idő előtt. - Anna. Miben töröd a fejed? – próbálkozik újra.

- Én? Én semmiben – felelem őszintén, mert ebben a csatában valóban csak asszisztálni fogok.

Aztán megragadom a kezét és húzom magammal lefelé a nappaliba. Jobb, ha egyszerre megtudja ő is, és nem kell kétszer elmondani mindent.