12. Elvállás…

(Anna szemszöge)

Jó tíz perccel Kellan távozása után lépek ki csak a Jetből, elbúcsúzom Patricktól és beszállok a taxiba, amit előzékeny pilótám egészen a gép lépcsőjéhez rendelt. Magamban már a másnapot tervezgetem amikor egy piros lámpánál meg kell állnunk és amíg várunk egy motor gördül mellénk. Azonnal kíváncsian kezdem szemlélni, amit hamarosan meg is bánok. Mert az érdeklődésem feltűnik a rajta ülő férfinek, aki engem méreget, és nem telik sok időbe, hogy az arcán megjelenjen annak a tagadhatatlan jele, hogy felismert. Ezt mi se bizonyítja jobban, mint az, hogy azonnal előkapja a dzsekije alól a fényképezőgépét és kattogtatni kezd.

Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy kiszúrom a környéken lévő egyetlen paparazzit. Természetesen hazáig követ, illetve a haza jelen esetben ugye Luca háza. Pár méterrel mögöttünk parkol le, és magamon érzem a tekintetét egészen addig amíg be nem lépek az ajtón. És persze a fotózást se hagyja abba. 

Odabenn néma csönd fogad, semmi jele annak, hogy bárki is lenne itthon, és erről hamarosan az is meggyőz, hogy megtalálom kedvenc rokonom levelét amiben közli, hogy ma este elkísérte Ashleyt Baton Rougeba, onnan pedig haza kell mennie Olaszországba üzleti ügyben. Mivel senkire se kell tekintettel lennem sietve pakolok le és öltözöm át de a fotós nem tágít. Bízom abban, hogy csak megunja a várakozást, így jobb hijján felhívom Ginát. Magyarországon reggel hét van, amikor anyával beszéltem ő még nem volt otthon. Természetesen most is ezer fordulaton pörög, rákérdez a titkos küldetésemre, és áradozik Taylorról akivel előttem telefonált. Tíz körül már szinte remegek az idegességtől, mennék, de nem akarok kockáztatni. A késői időpont miatt mindenképpen feltűnő a távozásom, és egyelőre azt se tudom, hol tudok majd észrevétlenül átvedleni Annából „Susanává”. Meredten bámulom az egyik emeleti ablakból kitartó árnyékomat, mikor látom, hogy ráérősen cigarettára gyújt feladom. Hívom a taxit, felkapom a kabátom és mire megérkezik a kocsi már tudom mit kell tennem. A közelben van a Viceroy Hotel, már többször eljöttem mellette így oda vitetem magam. Feltűnően fizetek, mosolygok az ajtót nyitó portásra, megcélzom a bárt és kérek egy italt. Telefonon újabb taxit rendelek, azonnal fizetem a koktélomat és a pincérnőtől megtudakolom merre van a hátsó kijárat. Jó tizenöt perc múlva már robogok Kellan felé egyedül, kíséret nélkül.

Megkönnyebbülten csukom be magam mögött az ajtót és a kabátommal együtt a hajamat takaró kalaptól is azonnal megszabadulok. Olyan jó érzés végre a karjaiban lenni. Sandy és Zack mosolyogva fogad, beszélgetünk pár percig, de aztán mind aludni megyünk. Gyorsan végzek a fürdőbe, és bújok mellé, de csak sokára tudok elaludni. Hallgatom a kedvesem egyenletes szuszogását és azon tűnődöm, hogy ha nagyapa sikerrel jár, márpedig szokott, akkor talán hamarosan nem lesz erre a körülményes elterelő hadműveletre szükség. Ugyan azt mondtam Kellannek, hogy jó móka a folytonos átöltözés, de ez nem volt igaz. Pedig még csak egy hete megy. De már hiába, most már nehéz lenne úgy visszacsinálni a dolgokat, hogy az ne okozzon károkat valaki életében. És én nem kockáztatnám meg, hogy az a személy a kedvesem legyen.

(Kellan szemszöge)

A reptérről egyenesen haza megyek Anna megígérte, hogy siet utánam. A lakótársaimnak nyoma sincs, egyedül Kola kocog elém, majd szemrehányón néz rám, mintha azt akarná mondani, hogy és a lányt hol hagytad. Vacsorára nincs gondunk, mert indulás előtt degeszre ettük magunkat, így jobb hijján a hirtelen támadt szabadidőmet csomagolással töltöm. Ryan papírja szerint három hétig kell majd Baton Rougeba lennem, úgyhogy szükségem lesz pár dologra. Már majdnem végzek amikor a nappali felől hangokat hallok, de sajnálatos módon nem a kedvesem érkezett meg, hanem Sandy és Zack. Ők is ettek már így egy sör társaságában telepedünk le. Jót nevetnek azon, hogy egyre gyakrabban nézem az órámat, nem tehetek róla, annyira hiányzik és rövid idő, alig húsz óra múlva el kell válnunk. Tájékoztatom őket is, hogy most pár hétig az övüké a ház, megbeszéljük mi legyen Kolaval ha el kell utazniuk, bár Sandy azt mondja ő nem megy sehova mostanában, és vigyáz rá. Anna jóval tizenegy után toppan be, kissé idegesnek tűnik, de amint leveti a kabátját és az ölembe húzom elmosolyodik.

Féltem. Attól, hogy egyszercsak besokall, hogy folyton álruhákba kell bújnia, de amikor ezt megemlítem kinevet.

- Nem Honey, igazság szerint jó móka. Tudod, amikor elmegyek valaki mellett aki percekkel azelőtt látott és nem ismer fel az mindig megnevettet.

A lakótársaim arra hivatkozva, hogy holnap meló aludni mennek és nekünk is muszáj, mert tízre a stúdióba kell érnem. Egy puszi után elvonul a fürdőbe én meg az ágyban olvasva várom, hogy végre mellém bújjon. A belőle áradó citrus illat, a szájának mentol íze, a mellkasomon cirkáló ujjai azonnal életre keltik a testemet… de ugye még nem szabad. Azt szerencsére senki és semmi nem tiltja, hogy a hátához simuljak és őt ölelve aludjak el.

Reggel arra ébredek, hogy valaki rázza a vállamat. Amíg fel nem ismerem a kedves, de most elég ideges hangot fontolgatom, hogy elküldöm a zaklatómat a fenébe, de elég meglátnom Anna gyönyörű arcát és visszakozom.

- Kellan, elaludtunk… - Na erre már én is magamhoz térek, valóban az óra kilencet mutat, az út több mint negyven perc, ha szerencsém van és nem fogok ki egy dugót. Márpedig én utálok késni. Sietve rohanok el zuhanyozni, a hajam még nedves de már a farmeromat rángatom magamra. Ő még mindig az éjszakai pólójában jön elém a nappaliban, kezembe nyom egy szendvicset és egy kávét -csak azt tudnám honnan szerzett zárható poharat én sose találok amikor kéne- majd szinte tol a garázs felé. Megyek is sietve, de egyetlen dologra azért szakítok időt, bevágom a cuccom a kocsiba, majd megfordulva magamhoz húzom. Hosszan csókolom édes ajkait, de eltol magától, hogy dolgom van, siessek, erre még este lesz idő.

De sajnos téved…

(Anna szemszöge)

Valószínűleg az miatt is ébredek későn, mert éjjel olyan sokára tudtam csak elaludni. Az első gondolatom az, hogy itt van-e még mellettem. Miután meggyőződök róla, hogy igen percekig elégedetten figyelem, aztán leesik, hogy mintha valami nem lenne rendben. Túlságosan nagy csönd van a házban, és a roló résein is éles fény világít be. Még félkómásan nyúlok a telefonomért, de amikor meglátom a kijelzőt azonnal magamhoz térek. És próbálom őt is felébreszteni. A következő tíz perc szaladgálással telik, Kellan fürdőbe be, fürdőből ki. Hol a zuhany, hol a fogmosás hangjait hallom, vagy éppen a becsapódó szekrényajtókat. Nem akarok útba lenni, és azt se szeretném, ha korgó gyomorral indulna el, így megcélzom a konyhát. Nehezen búcsúzunk el, de muszáj, és pár perc múlva már egyedül vagyok. Illetve ez így nem igaz, mert az eddig háttérbe húzódó kutya leül mellém és kérdő tekintettel figyel.

Mivel nincs semmi fontos dolgom, csak egyre van egy találkozóm a lakberendezővel a ház miatt szép komótosan megreggelizünk. Mind a ketten, mert Kola legalább annyi sonkát elpusztít, mint én. Éppen végzek a mosogatógép bepakolásával amikor a lábam mellett koppanást hallok, odanézve felfedezem a pórázt, egyértelmű mit szeretne.

Végülis, miért ne?

A múltkori kirándulás miatt még van itt olyan ruhám és cipőm ami alkalmas a sétálásra, úgyhogy felöltözök, felrakom a parókám, napszemüveg, zsebembe telefon. Indulhatunk.

Engedelmesen hagyja, hogy a nyakörvére akasszam a pórázt, majd kilépve az ajtón megindul. Nem rohan, de határozottan a tudomásomra hozza merre szeretne menni. Jó egy órát kint töltünk egy közeli parkban ahova a bejáratnál kirakott tábla szerint szabad a háziállatokkal belépni. Látszik, hogy nincs nagy gyakorlatom az ilyen dolgokban, mert zacsit persze elfelejtettem hozni, de egy kedves idős hölgy látva a tanácstalan arcomat a segítségemre siet.

Miután hazaértünk kizárom a kertbe, és pedig elindulok. Az este úgy készültem, hogy most nem kell visszamennem Luca otthonához, hanem egy pár utcányira lévő bevásárlóközpontban szabadulok meg az álcámtól, majd taxival a „házunkhoz” vitetem magam.

Martyn már vár rám, pedig én is pár perccel előbb érkeztem. Ez még szimpatikusabbá teszi, ahogy az is, hogy rendkívül felkészült. Egy hatalmas asztalon anyag és színminták, bútor és lámpakatalógusok. Van itt minden, majd két órán át értekezünk, a figyelme minden apró részletre kitér. Jól megértjük egymást és gördülékenyen halad a munka.

A kertet is szemügyre vesszük, és amikor a hátsó részében járunk felfigyelek egy mondatára.

- Kár, hogy itt ez a kerítés. Gyanítom régen ez egy telek lehetett… - és valóban, ahogy jobban megnézem rájövök így lehetett. Azonnal gyorsabb fordulatra kapcsolnak a fogaskerekek ami neki is feltűnik. Hitetlenkedve néz rám amikor elárulom neki, hogy kész lennék megvenni a másik részt és akkor összenyithatnánk a kettőt. Látszik rajta, hogy az új kihívás felvillanyozza, azonnal felajánlja, hogy a kocsijával menjünk, nézzük meg a szomszéd utca felőli oldalát. Egyikünk se akar hinni a szemének, mert a bejárat előtt hatalmas „For sale” tábla díszeleg, és alatta egy ingatlanközvetítő száma. Ilyen mázlit. Rögtön tárcsázok, és a közvetítő azt ígéri húsz perc múlva ide tud jönni. Azt az időt egy közeli kávézóban töltjük és mindkettőnk agya azon jár, hogy sikerül-e a vásárlás.

Amikor visszatérünk már vár ránk egy fiatal férfi, csak amikor közelebb érünk esik le, hogy ki áll előttem.

- Erick Mayer – mondja. Kicsit megilletődve fogok kezet Kellan haverjával, mert én azonnal felismerem, de nincs mitől tartanom, mert ő engem nem.

A házat csak futólag nézem át, nincs jelentősége, mert eszemben sincs itt élni, egészen más a célom vele. Valószínűleg ez a passzivitás Ericknek is feltűnik, mert felajánlja, hogy tud mutatni esetleg más ingatlanokat is a környéken.

- Megnézhetnénk a kertet is – kérdezem, és azonnal el is indulok kifelé. Ahogy arra számítottunk a kerítés nélkül lenyűgöző lesz.

- Megveszem. – Közlöm, mire mindketten döbbenten néznek rám.

- De hát az árról még nem is beszéltünk…

Hoppá, tényleg.

Megnevez egy összeget, ami kb. a háromnegyede annak amit a másikért fizettünk. Oké, belegondolva a mostani költekezéseimbe elég nagy érvágás, nem is beszélve az átépítés költségeiről, de legfeljebb megkérem Charlie bácsit adjon valami kis pluszmunkát.

- Megegyeztünk – nyújtom neki a kezem. – Mikor írhatjuk alá a szerződést?

- Öh… holnap? – néz rám, szemlátomást nem akarja elhinni, hogy valóban ilyen szerencséje van.

- Nagyszerű – felelem, és megegyezünk az időpontban. Aztán Martinhoz fordulok. – Lehet szó arról, hogy ezt is…

Vigyorogva feleli, hogy igen.

- Vendégháznak szánom, - közlöm vele azonnal – a stílusa és a színek valami hasonló legyen, mint a másiknak. Önre bízom. A legfontosabb ez itt – mutatok a kerítésre. – Mennie kell. Közvetlen átjárást akarok a két ház között…

- Két ház… - szól közbe Erick kíváncsian.

- Igen – felelem neki mosolyogva. – Azt ott az enyém, illetve a miénk – módosítok gyorsan.

- Te vagy Robert Pattinson barátnője? – kérdez rá azonnal, mire döbbenten nézek rá.

- Igen, de honnan tudod, hogy…

- Amikor tavaly megvettétek még annál az ügynökségnél dolgoztam – ad magyarázatot. Nem örülök, arra számítottam legalább egy ideig titokban maradhat a ház holléte, bár jobban belegondolva, ha meg akarta volna szellőztetni akkor ezzel a hírrel már felsrófolhatta volna az árat. Azonnal magyarázatot is ad a miértre. – Nyugodj meg, nincs szándékomban elmondani bárkinek is. Egyszer találkoztam vele, Az egyik haverom, szerintem te ismered is, Kellan Lutz. Együtt játszanak a Twilightben. Tudom, milyen az amikor bujkálnia kell. Tényleg akkor ti együtt szilvesztereztetek, ugye?

- Igen – bólogatok azonnal, és sajnálom, hogy nem árulhatom el neki mennyire szoros az „ismeretségem” Kellannel. De majd annak is eljön az ideje, de semmiképpen se olyankor amikor idegenek is vannak a közelünkben.

Jó fél óra múlva búcsúzunk el, én taxit hívok, bekapok egy hamburgert egy gyorsétteremben, éppen indulni készülök amikor a kedvesem hív. Úgyhogy eleget téve a kérésének útirányt változtatok. Már csak pár óra és mennie kell, és ez eléggé elkeserít.

(Kellan szemszöge)

Hercule, a fotós kissé kukacos. Hol valamelyik ruha, hol a fények, hol a hajam nem tetszik neki. Zokszó nélkül tűröm a megpróbáltatásokat, ez a dolgom, elég fotózáson vettem már részt profi vagyok. Nem szólok annak ellenére, hogy a gyomrom korog, a sajgó fenekem folyton a lovaglásra és persze Annára emlékeztet. És arra, hogy minden itt elpazarolt perccel kevesebbet tölthetek vele indulás előtt. Végre fél kettő körül kapok egy rövid ebédszünetet, az asszisztens hoz pár szendvicset én meg már tárcsázok is. Szinte azonnal felveszi, elég nagy a zaj körülötte, úgyhogy rákérdezek merre van. Mivel a jelek szerint még bele telik egy kis időbe mire innen szabadulok megmondom a címet, hogy jöjjön elém. Miután leraktuk szólok a csajnak, ő szerencsére normálisabb, mint a főnöke, hogy a barátnőm beugrik majd. Az utolsó falatokat még le se nyelem amikor Hercule morcos hangon közli, hogy itt volt az ideje, és folytassuk. Ha nem tudnám, hogy az ügynököm kinyír, szívem szerint faképnél hagynám ezt a barmot. De nem teszem, csak szó nélkül csinálom amit mond.

Még nem látom, de már tudom, hogy Anna megjött. Mintha friss levegő öntené el a termet. Egy pillanatra ki is esem a szerepemből, amikor felfedezem a lámpák mögött.

Lenyűgözően néz ki, és kicsit hivatalosnak.

- Jó, pár perc, még egy beállítás és kész vagyunk – hallom a fényképész hangját. Azonnal felpattanok és hozzá megyek.

- Szia Cica – húzom magamhoz és egy pillanatig élvezem ahogy odaadóan hozzám simul. – Mindjárt vége – mondom teljesen feleslegesen, hiszen ő is hallhatta az utolsó mondatokat.

- Az jó, - ragyog rám egy olyan mosollyal amitől megolvadnának a jéghegyek is. Aztán elkomorul a tekintete. – Honey, mikor indul a géped?

- Nyolckor… - felelem csüggedten, csöppet se örülök neki. Nem akarok menni. Nem akarok nélküle menni.

- Óh… - nyög fel, és átölel. Már most rossz érzés, mi lesz amikor tényleg indulnom kell?!

Az ölelkezésünket kattogtatás zavarja meg, mindketten azonnal arra kapjuk a fejünket.

- Maradjatok így, nagyon jó. Kellan most csókold meg – már hajolok Anna szája felé, amikor leesik, hogy mit is teszek. Ő is döbbenten néz rám, majd Hercule-re.

- Most meg mi van? – fakad ki utóbbi. – Csinálunk pár képet, aztán aláír egy szerződést ő is.

- NEM. – Kiált fel Anna és mögém lép. Aztán spanyolra váltva szólal meg. – Kellan én nem akarom. Utálom, ha fényképeznek. Kérlek…

Kétségbeesettnek tűnik, úgyhogy közlöm a sráccal, hogy szó se lehet róla. Pár percig vitázunk, de aztán nagy duzzogva megcsinálja az utolsó sorozatot és indulhatunk.

Egész úton azon töröm a fejem, hogy vajon miért tiltakozott annyira Anna. Robbal is fényképezték már, az ellen nem volt kifogása. Persze kiszúrja a hangulatváltozásomat, és amikor megtudja a problémámat azonnal reagál. Hallva a szavait már kicsit jobban érzem magam, de csak addig, amíg meg nem látom mennyi az idő…

(Anna szemszöge)

A megadott címre vitetem magam kívülről semmi különös, odabentről csak vezényszavakat hallok. Halkan és óvatosan nyitok be, szinte azonnal megjelenik mellettem egy fiatal lány tűzvörös hajjal. Mosolyogva közli, hogy Kellan jelezte, hogy jövök, megmutatja, hol nem vagyok útba, majd hallva, hogy a fotós őt keresi azonnal magamra hagy. Álldogálok egy darabig figyelem, ahogy a kedvesem dolgozik. Teszi amit tennie kell, én meg alig bírom levenni róla a szemem, mert jelenleg csak egy igen szűk farmert és egy teljesen nyitott inget visel. Kicsit szokatlan számomra amit látok, az a két alkalom amikor Robbal fotózkodtunk nem volt ennyire… fegyelmezett. Gyanítom csak miattam nem. Próbálok észrevétlen lenni, de felfedez, és megdobogtatja a szívemet, ahogy azonnal ellágyul a tekintete. Szerencsére hamarosan szünet következik, és hozzám siet. Hálát adok a stylistnak, mert igazán jó ötlet volt tőle ez a kevés ruha. Így legalább nem feltűnő, ahogy azonnal becsúsztatom a kezeimet az ing alá. Csak mosolyog a reakciómon, bár amikor lopva nyomok egy puszit a mellkasára felsóhajt.

Hogy a fenébe fogok kibírni nélküle ennyi napot?

Váratlanul ér a kattogtatás, a fotós alig pár méterre tőlünk áll. Próbálok eltűnni a látószögéből, és szerencsére Kellan mint mindig most is a segítségemre siet. Lerí róla, hogy nem szereti, ha valami nem az akarata szerint történik, de teszek rá. Nem maga ellen a fotózás ellen van kifogásom. És ezt később a kedvesemmel is megosztom, mert a kocsiban kiderül, bár ki nem mondja, de csodálkozik, hogy ennyire tiltakoztam.

- Honey, én boldogan fotózkodom veled. De nem most.

- Miért? – kérdez rá azonnal.

- Nem is a most a lényeg – sóhajtok – hanem az, hogy így.

Az ujjaim között felemelek egy tincset a parókából.

- Ez nem én vagyok. Jó, persze hasznos, de egészen másnak mutat. Majd, ha ez nélkül lehetünk együtt akkor boldogan…

Nem tudom mire gondolhatott eddig, de szemlátomást megnyugszik. Némát haladunk tovább, amikor felszisszen. Felé kapom a fejem, látom, hogy a karóráját nézi. Én se vagyok boldog attól, amit az mutat. Öt óra van. Ami azt jelenti, hogy igencsak rövid időnk maradt. Minimum az indulás előtt egy fél órával ki kell érnünk a reptérre. Az út majd egy órás. Láttam ugyan egy félig összekészített bőröndöt, de még csomagolnia is kell, nem is beszélve arról, hogy a gyomra felől hallatszó hangokból arra következtetet ma nem vitte túlzásba az evést.

A következő egy óra valóban az elképzelésem szerint zajlik, én rendelek kínait, ő zuhanyozik. Megetetem Kolat, ő pakol. Eszünk, bár úgy kell leerőszakolnom minden falatot a torkomon és már elmúlt hat. Támaszkodom a háló ajtófélfájának és figyelem, ahogy éppen a laptopot és a telefonjait rakja el a kézipoggyászába. Próbálom tartani magam, de nehezen megy. Szívem szerint mennék vele. Akár a világ végére is. De nem lehet.

Amikor felemeli a fejét és összekapcsolódik a tekintetünk rajta is azt látom amit érzek. Csak kitárja a kezét és egy pillanat múlva már ott ülök az ölében és lázasan csókolózunk. Úgy kapaszkodom belé, mint fuldokló a mentőövbe. Hallgatom, ahogy vígasztal és próbálja meggyőzni saját magát is, hogy ez a pár nap nem is lesz olyan hosszú, de nem tud becsapni. Hosszan ölelkezünk, és ha nem érnek haza a többiek valószínűleg sikerül lekésnünk a gépet.

De ők jönnek és emlékeztetnek az idő múlására. Aztán egy újabb problémával kerülünk szembe. Az, hogy a késlekedésünk miatt még kivárni a taxi megérkezését is, na az már tényleg nem fér bele az időnkbe. Zack felajánlja, hogy elvisz bennünket, mert az elképzelhetetlen, hogy én ne menjek vele, de Kellan mást ajánl.

- Cica, visszahozod a kocsim? – be kell vallanom az ajánlat, hogy végre kipróbálhatom az autóját egy pillanatra felvillanyoz és ez valószínűleg látszik is rajtam.

Az ötlet nemcsak nekem tetszik, mert amikor bepakol a csomagtartóba és készülünk beszállni kiderül, hogy lesz még egy utasunk.

(Kellan szemszöge)

Máskor csak vánszorognak a percek, de most mintha kettő is eltelne hatvan másodperc alatt. Próbálok mindennel elkészülni, de erőszakkal kell visszatartanom magam, hogy a csomagolás helyett ne menjek inkább a nappaliba és öleljem magamhoz Annát, amíg még lehet. Egészen addig megy is a dolog amíg meg nem látom az ajtóban. Olyan bánatosnak és elveszettnek tűnik. Szokatlan és egyben jóleső érzés, mert miattam ilyen. Mármint nem az a jó, hogy szomorú, hanem, hogy neki is ugyanúgy rossz érzés az, hogy el kell utaznom. Percekig csak ölelem magamhoz, simogatom a hátát és csókolom édes ajkait. Időtlen időkig tudnék így maradni, de éppen ennek vagyunk most hijján. Még arra se marad elég, hogy kivárjam amíg ideér a taxi, helyette jobb ötletem támad. Meg is veregetem érte gondolatban a vállamat, mert az arca egy pillanatra felderül. Már amikor kirándulni voltunk is feltűnt, hogy vágyakozva szemléli a kocsimat, így természetesen azonnal beleegyezik, hogy hazaszállítja.

A kocsit és Kolat. A kutyám ugyanis kijátszva az éberségemet beugrik és elhelyezkedik a hátsó ülésem. Imád autózni és tisztában vagyok azzal, hogy mennyi időbe telne kiimádkozni onnan. Nem is próbálkozom, és a kedvesem is biztosít róla, hogy nem lesz gond. Hallva, hogy reggel még egy sétára is rávette el is hiszem. A reptérig tartó útig újra átbeszéljük, hogy amikor csak lehet hívni fogom. Én, mert nem szeretné, ha esetleg rosszkor zavarna. Viszem a laptopot, így legalább naponta láthatom. Leparkolok a LAX előtt, a bejárathoz közel találok helyet. Szeretném, ha velem jönne és minél tovább együtt lehetnénk, de mégse kérem meg rá. Egyrészt a kutyát nem szívesen hagynám egyedül a kocsiban, mert valószínűleg újra kéne kárpitoztatni az üléseket. Másrészt odabenn biztosan belebotlok pár fotósba, és ma már említette, hogy ebben az állapotában nincs oda azért, hogy lekapják.

Ígyhát csak kiveszem a bőröndömet rárakom a táskám majd magamhoz húzom. Aztán mégis máshogy döntök, mert bár felemelő érzés az ahogy hozzám simul, de látni akarom. Elraktározni magamban minden egyes vonását, elvonatkoztatok a barna kontaktlencsétől és felidézem a smaragdzölden ragyogó szemeit. A hosszú vörösesszőke haját, a csodaszép arcvonásait. A most kissé lefelé konyuló, csókolni való ajkait. Megsimogatom az arcát és puszit nyomok rá amit azonnal és nagy hévvel viszonoz. Összetapadunk, nem foglalkozom azzal, hogy hol vagyunk és ki láthatja. Nem zavar a le és felszálló gépek zaja, a körülöttünk mászkáló sok-sok ember, csak ő létezik. Szorítom, a kezem önkéntelenül csúszik a derekáról a fenekére, ahogy összeér az ágyékunk azonnal lángba borul a testem. Valószínűleg egy dolog jár az agyunkban, mert felsóhajt és érzem ahogy a keze a kabátom alatta a hátamra csúszik.

Egy hangos dudaszó riaszt fel bennünket, szaporán kapkodunk a levegő után és nézzük egymást.

- Menned kell… - mondja, a hangja akár a szél susogása. Halk, de a szívemig hatol.

- Tudom… - felelem, de képtelen vagyok megmozdulni.

- Le fogod késni a gépet… - mondja megint, majd újra hozzám lép és a mellkasomnak támasztja a fejét. Aztán ugyanilyen hirtelen hátralép, és mosolyogni próbál. – Csak pár nap…

- Gyere velem… - mondom ki az első gondolatom, mire felcsillan a szeme, de szinte azonnal meg is rázza a fejét.

- Nem lehet.

- De miért? – tudom, hogy olyan vagyok, mint egy hisztis gyerek, de ez van.

- Holnap dolgom van, nagyon fontos dolgom. Megígértem Ginának, muszáj…

- Mit? – kérdezek rá, mert ezt most hallom először.

- Még nem mondhatom el. De amikor legközelebb találkozunk akkor már igen. – Látszólag zavarban van amiért titkolózik, de nem faggatózom. Bízom benne. – És különben se mehetnék. Itt van Kola…

Igaz. Annyira elvette az eszemet, hogy még a kutyámról is megfeledkeztem. Kinyitom az ajtót, megsimogatom a fejét, megvakarom a fülét búcsúzásképpen és közelebb hajolok hozzá.

- Vigyázz rá… - súgom neki, mire vakkant egyet. És képen nyal. Anna felkacag, én meg zsebkendő után kutatok, de gyorsabb. Újra bűnös gondolatok támadnak bennem ahogy végigsimít az arcomon, felé hajolok, de hirtelen elnéz a hátam mögött. Morog valamit, mire megfordulok és már értem. Egy fotós tart felénk, félreérthetetlen céllal.

- Jó, indulj. – Nyitom ki előtte az ajtót. – És vigyázz magadra. És hívni foglak amint tudlak.

Nyomok mégegy puszit a szájára, miközben már indít. Megragadom a táskáimat és nézem ahogy lendületesen kitolat, a paparazzi már csak pár méterre van tőlünk és lerí róla a kíváncsiság. Látom, ahogy elgördül előttem, bánatosan bámulok utána, majd felvillan a féklámpa és visszatolat. Pontosan előttem áll meg, leengedi az ablakot és felvillant egy olyan mosolyt amiért tűzbe mennék. Int a kezével, én meg kíváncsi nézek rá.

Kidugja a fejét, hozzá hajolok és olyan hévvel csókol meg, hogy a lábam is beleremeg.

- Csak azt akartam, hogy tudd – mondja, én meg mint aki megkukult bámulok rá.

- Mit? – kérdezek vissza.

- Azt, hogy szeretlek. – Még egy apró puszi, egy intés, és mire az élősködő mellénk ér, már itt sincs. Én meg csak bámulok utána, valószínűleg elég érdekes fejet vághatok, mert látom, hogy a fotós is meredten néz rám. Aztán persze jön az ostoba kérdéseivel, hogy ki volt az az autóba, ami ugye az enyém. Nő volt-e, - nem mostanában férfiakkal csókolózom – milyen kapcsolatban állok vele, hova utazom…

Csak mondja és mondja, de én csak megyek és képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról. Talán ez a pár nap nem is lesz olyan hosszú. Sőt, egész biztosan gyorsan eltelik, és itt lesz a jövő hétfő. És végre újra átölelhetem. Az egészen biztos, hogy ezért a kis akcióért, ami tuti, hogy nem volt véletlen még megfizet. Mert hiába indult sietve még elkaptam a visszapillantó tükörben az elégedett arckifejezését. Azt akarta, hogy minden percbe ő járjon a fejemben. Mintha e nélkül nem úgy lenne?!

- Kellan. Szia. De jó, együtt utazunk… - felkapom a fejem és amikor felismerem az ismerős hanghoz tartozó szőke női fejet már tudom, hogy ez egy nagyon hosszú út lesz Baton Rouge-ig.

(Anna szemszöge)

Görcsösen kapaszkodom belé és nem akarom elengedni. Pedig tudom, hogy muszáj és csak megnehezítjük a dolgot egymásnak, de tehetetlennek érzem magam. Mintha évekre menne el és nem csak pár napot kéne külön töltenünk. Persze megbeszéltük, hogy hívni fog és skype-on is beszélni fogunk, hála a modern technikának ma már megoldható, de az mégse ugyanaz, mintha itt van előttem.

Nagyot nyelek amikor megérzem a vágya kézzel fogható bizonyítékát amikor hozzám simul, érezni akarom. Nem is tétovázom a kabát takarásában gyorsan rángatom ki az ingjét a farmerből és végigsimítok a meztelen bőrén. Isteni érzés.

Kísértésbe visz amikor azt mondja menjek vele. Már készülök kimondani az igent amikor rájövök nem lehet. Mert arra még kész lennék, hogy kitaláljak valamit és lemondjam a találkozót Friedmannal, és az ingatlanügynökkel és a fodrásszal és a kozmetikussal és a stylisttal… Anyám, mennyi dolgom lesz a napokban. – De a kocsiból bánatosan kifelé bámuló kutya olyan probléma amit meg kell oldani. És talán nem is baj, - Na jó Anna, ezt te se hiszed el…- hiszen pár nap távolság lehet, hogy jót tesz, nem unjuk meg egymást.

Ez jár a fejemben, hogy amikor legközelebb találkozunk már nem lesz zavaró tényező és mi mindent fogunk művelni. Ezen gondolataimban az is sokat segít, hogy szinte szuggerál a szemeivel. Nem is tudom, mi tereli el a figyelmemet, csak a szemem sarkából látom a mozgolódást, ami itt ennyi ember között nem meglepő, de valami belső hang arra késztet, hogy jobban nézzem meg magamnak az a férfit.

És milyen jól teszem, Kellan is arra ösztönöz, hogy induljak. Azonnal indulok, mert minél kevesebbszer tudnak lekapni annál kisebb az esély, hogy lebukok és valaki felismer az álcám ellenére. Aztán mást gondolok, végülis több száz kilométerre lesz tőlem, ahol ezernyi kísértésnek lesz kitéve. Rajongók, stábtagok… jobb, ha tudja mi az amit csak tőlem kaphat meg. És meg is fog, ha majd találkozunk.

Elégedetten lesek vissza a tükörben, elgondolkozó arcot vág, és nincs kétségem egy bizonyos pontja már most vágyakozik utánam.

- Na jó, a gazdi tudja mire számíthat – szólok hátra a kutyához. – Most már csak azt kell kitalálnom merre jutunk haza. Valami ötlet…

De természetesen nem kapok választ.