11. Ismerkedés…

Halihó!

Ez a fejezet teljes egészében Keshanak köszönhető. Drágaságom „megijedtem” tőled, úgyhogy itt a friss.

Dicta

Azt nem tudom percre pontosan, hogy mikor változott meg minden, de azt igen, hogy mi váltotta ki. Az az ugrás Hairicin hátán…

(Anna szemszöge)

Ülök az egyik kanapén Kellannek simulva, éppen LA felé tartunk a Jettel. Figyelem a hasamon nyugvó összekulcsolt ujjainkat és az elmúlt másfél napon töprengek. 

Még most is mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy csempésztem vissza a szobájába Inez nagyi reggeli villámlátogatása után. Hangosan kopogtam az ajtaján és bekiabálva érdeklődtem, hogy fent van-e már. Igaz majdnem lebuktunk, mert kuncogni kezdett, és én is nehezen bírtam ki, hogy felnevessek.  Együtt mentünk le reggelizni, szokatlanul békésen telt az étkezés, csak Brian ugratta a kedvesemet, de csakis az miatt, hogy szerinte nem tud elpusztítani egy normális adag ételt. Mintha az a mennyiség, amit ő megeszik normális adag lenne?! Két ember részére esetleg…

Számítottam arra, hogy rákérdez kiakarok-e lovagolni, és így is lett. Legnagyobb meglepetésemre nagyapa és Kellan is csatlakozott hozzánk, bár ez utóbbi nem tudott meggyőzni, hogy azért teszi, mert kedve van hozzá és nem azért, hogy jó benyomást tegyen a férfiakra. Főleg azután kételkedtem abban, hogy valóban akarja, hogy kiderült eddig csak egy forgatáson ült lovon. De el kell ismernem, rendesen helytállt, hiába kértem, hogy ha úgy érzi elég jelezzen, és észrevétlenül visszafordítom a bandát. Naná, hogy nem tette. Meg is lett érte a büntetése, bár, ha eszembe jut az önelégült arca amikor később próbáltam enyhíteni a szenvedésén, hááát, szerintem még az a kis izomláz se zavarta abban a pillanatban annyira.

Megfogadtam, és mindent meg is tettem annak érdekében, hogy Shane papa és Kellan végre megismerhesse egymást, és közös nevezőre jussanak.  Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy ez bizony sikerült, túlságosan is. Mert, hogy ott a karámban egyet értettek az száz százalék. Mindketten azt szajkózták, hogy felelőtlen vagyok és vakmerő.

Pedig nem igaz....

Na jó, egy kicsit…

Én csak nyerni akartam és mivel Brian becstelen eszközökhöz folyamodott, mert mondhat akármit, az a rövidített út nem volt szabályos, én is így tettem. Átugrattam a karám kerítését. Azt hittem legalább nagyapa megért majd és megdicsér, hogy nyertem. De nem. Csak mondta a magáét mindkettő… én meg faképnél hagytam őket. Úgy bántak velem, mint aki eltörte anyuci kedvenc vázáját, és most vezekel a szőnyeg szélén. Könyörgöm, nem vagyok már gyerek. Persze rövid idő kellett csak ahhoz, hogy Hairicin hátán megnyugodjak és belássam engem féltettek. Meg is fogadtam, hogy kiengesztelem őket, de erről aztán gyorsan letettem, mert képesek voltak beárulni Inez nagyinak. Esküszöm, mint az óvodában. Ő se dicsért meg, de szerencsére a szentbeszéd nagy részét megúsztam, mert megszólalt a telefonom.

Rob még soha nem hívott jobbkor. Ezt azonnal közöltem is vele, jó negyedórát trécseltünk, néha komolyan olyan, mint egy pletykás vénasszony. És ezt nem csak én mondom, Kris is megerősítette, mert természetesen egész idő alatt mellette ült. Az idő rövidsége ellenére megtudtam, hogy csütörtök este érkezik LA-be, mert péntek-szombat újraforgatnak pár jelenetet a Water for Elephants-ból, és lesz egy fotózása is. Az is kiderül, hogy Steph ragaszkodik hozzá, hogy szállodába menjünk, és ha én is beleegyezek, és naná, hogy bele, miután vége a díjátadónak és a kötelező parti-látogatásnak, amiről megjegyzem eddig senki se beszélt, hétfőn hajnalban már repülünk is Baton Rouge-ba. Már akkor élénken helyeseltem, mert Kellan még otthon közölte, hogy neki péntek éjjel kell utaznia, mert szombaton próbája van, és ez bizony három külön töltött éjszakát és két egész nappalt jelent.

Gondoltam akkor még…

Megtudtam egy csomó mindent a forgatásról, közölte, hogy már mindenki türelmetlenül várja a stábból, hogy megismerhessen. Arról mondjuk fogalmam nincs miért kíváncsiak annyira rám? A végén azzal búcsúztunk el, hogy majd még hív, de ha mégse akkor csütörtökön a hotelben találkozunk.

Miután leraktam arra a következtetésre jutottam, jól megvannak nélkülem is odalenn, főjön csak mindenki a saját levében.  Úgyhogy szép komótosan lezuhanyoztam, felöltöztem és el is jutottam az első emeleti lépcsőfordulóig, de ott megtorpantam. Mert a földszintről nagy nevetés hallatszott. Három szólamban.

Kellan, Shane papa és Brian hallhatóan teljes egyetértésben iszogattak, ez utóbbira az összecsengő poharak hangjából következtettem. Úgyhogy csak azért se mentem le, helyette inkább Liam szobáját vettem célba. A kicsi egyedül volt és éppen ébren így neki panaszkodtam kicsit. Bár ne tettem volna…

(Kellan szemszöge)

Lassan simogatom Anna kezét és közben elképzelni se tudom, hogy fogom kibírni a következő napokat nélküle. Annyira megszoktam, hogy mellettem van, hogy pánik fog el a gondolattól, hogy holnap estétől napokig nem érhetek hozzá, nem érezhetem magam mellett a testét éjjel, és nem ő lesz az első, amit meglátok amikor felébredek. Dühös vagyok az egész világra, de legfőképpen azokra, akik megváltoztatták a forgatási rendet. Már az is csak a holnapi fotózásomnak köszönhető, hogy nem kell hajnalban Baton Rouge-ba repülnöm. De este már muszáj lesz, mert szerda reggelre Bill berendelte az egész „családomat”. És nem vígasztal, hogy rajtam kívül Ash, Jay, Nikki, Peter és Lisa is előbb kénytelen utazni. Láttam Annán amikor meghallotta a hírt, hogy szíve szerint velem tartana, de aztán csak sajnálkozott, hogy több időt leszünk kénytelenek külön tölteni. Nem értettem a dolgot, de később rajtakaptam amint Stephanieval beszélt telefonon és utána csüggedt arcot vágott. Valamit tervez, de hogy mit arra még nem tudtam rájönni.

Pedig Shane papa, -igen külön az ő kérésére immáron én is így szólítom, csakúgy mint a feleségét Inez mamának- külön felhívta a figyelmemet, hogy legyek résen, mert az unokája hajmeresztő dolgokat tud művelni.

Nehéz elhinni, de jóba lettünk az öreggel. Ami persze Annának köszönhető. Már a lovaglás alkalmával is úgy intézte, hogy a nagyapja mellett kelljen mennem, és amikor kissé bátortalanul rákérdeztem arra milyen nagy a birtok -valahol csak el kellett kezdeni, akkor már tíz perce mentünk némán egymás mellett- magam is meglepődtem, de válaszolt. Gyanítom, hogy ebben a felesége keze is benne lehet, de kedélyesen elbeszélgettünk, ő se kötött belém, és én is igyekeztem udvariasnak lenni. És kiderült, hogy több dologban is egyetértünk. Ő is szereti az állatokat, és elítéli a kínzásuknak minden formáját. Elismeréssel beszélt a jótékonysági munkámról, azon már nem is csodálkoztam, hogy tud róla. Említett pár alapítványt aminek tagja vagy éppen rendszeres támogatója. A dolgok jól alakultak annak ellenére, hogy az alfelem az első félóra után sajogni kezdett.

Az is kiderült, bár ez cseppet se volt meglepő, hogy mindketten ugyanúgy rajongunk ezért a bolond, vakmerő nőszemélyért, aki kis hijján a szívrohamot hozta mindkettőnkre, sőt Briant is belevéve mindhármunkra. Az már az első öt perc után világossá vált a számomra, hogy Anna kitűnően lovagol. Nem is vártam mást, mert közte és a pokolfajzat között, aki szinte pincsikutyaként hízelgett neki attól fogva, hogy beléptünk az istállóba olyan szoros kapcsolat van, ami kivételes ember és állat között. Többször is belefeledkeztem a látványába, mert vadítóan festett a szűk nadrágjában, csizmában, rövid kabátban, kesztyűvel és cowboy kalapban. Szóval eleinte nem is volt baj, ők a Góliáttal előttünk mentek, mi beszélgettünk, de visszafelé valamelyiknek az az ostoba ötlete támadt, hogy versenyezzenek. Mi is kicsit gyorsabb iramra fogtuk a lovainkat, és drukkoltunk, természetesen Annának. Aztán már terveztem, hogy miképpen fogom vele elfeledtetni a vereségét, mert sajnos vesztésre állt, ha kettesben maradhatunk, de nem lett rá szükség.

Szinte láttam magam előtt az összetört testét és ez földöntúli kínokat okozott egészen addig amíg magamhoz nem ölelhettem ellenőrizve, hogy nincs baja. Akkor aztán dühös lettem. És nem csak én…

Könyörgöm, arra nem gondolt, hogy ha leesik miközben átugrat a majd két méteres kerítés fölött akkor akár meg is halhat?!

Persze még neki állt fölül, mondván, hogy teljesen biztonságban volt, és ne nézzük már gyereknek. Pedig ő volt az aki durcásan ellovagolt. Csak néztünk utána döbbenten, majd meghallva Brian nevetését mindketten felé fordultunk. És csatlakoztunk is hozzá kisvártatva, mert be kellett látnunk igaza volt. Mindig keresztül viszi az akaratát és a végén mi érezzük hibásnak magunkat, esélyünk sincs vele szemben.

Attól a pillanattól kezdve a nagyapja családtagként kezelt, ami jó érzéssel tölt el. Közölte, hogy vége a csatározásnak, elég baj nekem, hogy éppen az unokájába szerettem bele, semmi szükség arra, hogy ő is megnehezítse az életemet, majd megteszi azt Anna egymaga.

Meg is tette, mert amikor végre előkerült nulla perc alatt újra duzzogni kezdett és elrohant. Igaz jól szórakoztam, mert a nagyszülei, Mary és Brian rengeteg kedves történetet mesélt el róla. Kaptam pár pohár igazi ír whiskyt is, de óvatos voltam, még véletlenül se akartam, hogy azt higgyék, hogy titokban alkoholista vagyok.

A szerencse és a babaőrző jóvoltából érdekes kis beszélgetésnek voltunk tanúi. Illetve lévén az egyik fél egy szót se szólt, inkább monológnak kell neveznem. Még most is nevetnem kell, ha rágondolok…

A babának panaszkodott, hogy mindenki őt piszkálja.

Tudod, Liam igazán nehéz a felnőttekkel. Hidd el nekem, bár majd úgyis meglátod. Mintha most ültem volna először lovon?! Te is meg fogod tanulni. Eleinte csak azt mondják, ne nyúlj ahhoz… azt nem szabad… az élet rengeteg lemondással jár. Pedig állítólag saját kárán tanul az ember. De te ne aggódj, majd velem bolondozhatsz… jól fogunk szórakozni. Persze úgy, hogy a többiek ne lássák. Az apukád is csak most tiltakozott amiért átugrattam a kerítést, bezzeg nyáron amikor együtt csináltuk nem volt ellene kifogása.

Eddig bírtuk ki nevetés nélkül, mert itt mindenki Brian felé fordult aki a maga két méterével próbált láthatatlanná válni a fotelben. Ami jó ötletnek tűnt, mert Inez nagyi és Mary elég dühösen méregette.

(Anna szemszöge)

Jobb hijján, mivel Mary aki mindig mellettem állt nem volt a helyiségben, a picinek panaszoltam el, hogy úgy bánnak velem, mint egy csecsemővel. Ők meg szépen kihallgatták az egészet és amikor a karomban Liammal lementem az orrom alá is dörgölték a dolgot. Persze nem tudtam sokáig haragudni rájuk, mindenki vidámnak tűnt, nagyapa már nem méregette gyilkos tekintettel Kellant, még akkor se amikor ahogy mellé értem az ölébe húzott.

Az egész délután így telt, egy fantasztikus ebéd után a nappaliban telepedtünk le, még azt is hagytam, hogy rávegyenek, hogy énekeljek, kellemesen elbeszélgettünk és minden jónak tűnt.

Aztán persze ennek is vége szakadt, és a baj forrása megint csak Kellan ügynöke volt, jó csak közvetve, mert ő csak a hírt hozta. Abban a pillanatban határozottan egyet értettem azzal, hogy a rossz hír hozójának bűnhődnie kell. Már a rómaiak is megmondták… vagy a görögök?

Egyáltalán nem örültem annak, hogy még több időt kell külön töltenünk, de mivel nekem szerdán találkozóm van Friedmannal, -sajnos Steph már lefixálta és nem mondhattam vissza- nem maradt más választásom.

Az aznapi rossz dolgok itt még nem értek véget. Vacsora előtt segítettem Marynek megfürdetni Liamet, igaz jobbára csak adtam a dolgokat a kezébe. Ott meztelenül még apróbbnak tűnt, felajánlotta de kis hijján bepánikoltam amikor a kezembe akarta adni. Mi lett volna, ha beleejtem a vízbe?! A pelenkázásra is próbált rávenni, de a köldökénél lévő csonk miatt inkább passzoltam a dolgot. Amikor láttam, hogy elhelyezkedik és bontogatni kezdi az ingét próbáltam észrevétlen távozni, mire azt mondta maradjak csak nem szégyenlős. Hát nem is ez volt a gond, én se vagyok az.

Csak az az intimitás… Egyszerre volt lenyűgöző és egyben döbbenetes a látvány, ahogy a kicsi az anyja mellére tapadt. És ettől, a kettejük közötti láthatatlan kapocstól az agyam hátsó zugába száműzött érzések kerítettek hatalmukba, és képtelen voltam a szobában maradni. Kimenekültem az istállóba, és ott próbáltam meg összeszedni magam. Csak álltam és újra felrémlett bennem minden. A kisbabám élettelen apró teste. Az üresség, amit utána éreztem.

A fájdalom maga alá gyűrt és fogva tartott. Akkor se tudtam abbahagyni a sírást amikor megéreztem az engem átölelő két erős kart. Csak lassan sikerült összeszednem magam, de Kellan nem panaszkodott. Hálás voltam és vagyok neki, azért is, hogy utánam jött, és legfőképpen azért, mert nem kérdezősködött. Se akkor, se később. Egyszerűen csak átölelve tartott, én pedig örültem, hogy velem van, hogy hozzá tartozom.

Szerencsére az este azért tartogatott szép pillanatokat is, igaz azt se úsztam meg könnyek nélkül. El se akartam hinni, hogy tényleg ekkora megtiszteltetésben lehet részem, egyszerre nevettem és sírtam örömömben amikor Mary és Brian feltette a nagy kérdést, amire persze azonnal igent mondtam. Késő éjszakáig beszélgettünk Kellannel az ágyban, megint csak a teraszon át jött át hozzám, pedig mondtam neki, hogy felesleges, mert nagyapa szemmel láthatóan megbékélt vele, sőt…

De makacs volt, így csak akkor könyörültem meg rajta amikor már jó fél órája forgolódott nyögdécselve az ágyban. Úgy kell neki, miért nem mondta előbb, hogy izomláza van.

A masszázs kis hijján szeretkezésbe torkollott, én is annyira vágytam rá, hogy már csak akkor kaptam észbe, amikor a bugyimtól akart megszabadítani. Más egyébtől már sikerült neki.

       

Másnap reggel szerencsére nem akart senki se felkelteni bennünket, így az ő mosolygós arca volt az első, amit megpillantottam. Hosszú percekig feküdtünk a fejünk alá gyűrt párnákon, mikor furcsa ötlete támadt.

- Te Cica – bámult felfelé. – Mi lenne, ha az új házatokba is ilyen ágy lenne.

- Miért? – kérdeztem rá azonnal.

- Figyeld csak a tetejét, - mutatott a keretre ami a súlyos drapériát tartja – Oda pont elférne egy tükör…

Nem kellett rákérdeznem, miért szeretné, a mosoly az ajkain elárulta.

- Fúj, te perverz disznó – vágtam hozzá egy párnát. Ő meg már kapott is utánam, de gyorsabb voltam és repült egy újabb. Dobálóztunk egy kicsit, illetve én, ő csak nézett az ágy másik oldaláról és mivel sejtettem, hogy sántikál valamiben a fürdőbe menekültem és magamra zártam az ajtót. Morgott kicsit, majd csend lett. Zuhany és öltözés után kíváncsian néztem körbe de elment. Nem találtam a szobájában a folyosón se volt nyoma, így sietve indultam a földszintre, és pontosan a karjába futottam.

(Kellan szemszöge)

Kétségtelen, hogy jól teltek a napjaink. Azt hiszem régen nevettem annyit, mert hol Mary és Brian adott elő régi történeteket, hol Inez mama anekdotázott, sokszor a férje kárára. Az öreg egy egészen új arcát mutatta meg, már nem volt olyan kimért, lefekvés előtt már tegezett is.

Igaz voltak szomorú pillantok. Anna jelezte, hogy megnézi a fürdetést, én meg a nappaliban iszogattam a büszke apával. Ahogy kérte telefonszámot cseréltünk és megígértem neki, hogy mire legközelebb jövünk hozom a hintalovat.

Bár az még kérdéses, hogy fogom a gépre csempészni…

Örültem, amikor léptek közeledtek, de meglepetésemre csak egyetlen személy jött be az ajtón, és az Mary volt. Rögtön rákérdeztem a kedvesem hol van, mire meglepődve és pánikba esve kérdezett vissza, hogy miért, nem jött ide. Nem kellett sokáig törni a fejünket, hogy hol lehet, mert pár másodperc múlva Shane papától megtudtuk -aki aggódva, és rám megint gyanakodva nézve kérdezett rá, hogy mi történt-, mert az egyik lovász most közölte vele, hogy a kedvesem ott zokog Hairicin bokszánál. Azonnal felpattantam, hogy hozzá induljak, de megállítottak. A máskor mosolygó és jókedvű nő, most aggódva nézett fel rám. Amikor elmondta, hogy szerinte a baba látványa váltotta ki ezt a hangulatváltozást mozdulni se mertem. Tudtam, hogy mellette kell lennem, de ötletem se volt mit mondjak neki. Mindenki tanácstalanul és fájdalmas arccal nézett a másikra, a végén Inez mama segített.      

Azt mondta erre nincs gyógyír, se jó szó a vigasztaláshoz, egyszerűen csak éreztessem vele, hogy szeretem. Sietve lépkedtem, sőt az utolsó métereket az istálló ajtajáig futva tettem meg, de ott megtorpantam. Olyan szívbe markolóan sírt, ugyanúgy, mint májusban amikor Colin hívta, hogy Sarah kórházba került. Akkor is szívfájdító volt hallgatni, de így, hogy tudtam a bánata okát még rosszabb. Mert az egyértelmű volt, hogy a saját elvesztett kisbabája miatt ilyen szomorú. Azt tettem amit mondtak, ő meg úgy bújt hozzám, mintha az élete múlna azon, hogy mennyire szorít magához. Simogattam a hátát, nem tudom meddig álltunk ott összeölelkezve, de egyszercsak a zokogása enyhülni kezdett, majd szépen lassan abbamaradt. Összeszorult a szívem amikor rám emelte a könnyáztatta arcát, és meglepődve láttam, mintha szégyenkezett volna, hogy így elgyengült. Ezernyi kérdésem lett volna, de nem tettem fel. Tudnia kell, hogy nekem mindent elmondhat, de kivárom amíg magától teszi meg.

Egyszer talán eljön az az idő…

Mire az ebédlőbe értünk a többiek már helyett foglaltak az asztalnál, senki se kérdezett semmit, és feltűnően próbálták oldani a hangulatot. Ez nagyrészt sikerült is, igaz Brian mondata a desszert után megint csak fennakadást okozott.

Anna szemeit megint könnyek lepték el, de ezúttal az örömtől. Olyan meghatottnak tűnt, hogy őt kérték meg arra, hogy legyen a kicsi keresztanyja. Később az ágyban azt mondta az ő hite szerint, ez nagy megtiszteltetés.

- Tudod nagyi mindig azt mondta a keresztszülő dolga nem az ajándékozás és a kényeztetés. Ugyanúgy nevelnie kell a keresztgyerekét, és ha szülőkkel történik valami az ő dolga, hogy gondoskodjon róla.

- Neked van keresztszülőd? – kérdeztem.

- Aha, Dani bátyó. Néha rosszabb, mint egy apa.

Az arca itt elkomorult, de aztán megint elrejtette az érzéseit és terelni kezdte a szót.

- Mit mocorogsz állandóan, csak nem fáj valamid? – kérdezett rá, de a huncut mosolyából tudtam, hogy sejti mi a bajom. Jól van na, két óra lovaglás másnak is megártana, ha nincs hozzászokva. Felpattant mellőlem, ami nem tetszett, mert addig félig rajtam feküdt, de sietve visszatért egy tégellyel. És kiderült, hogy rendelkezik egy újabb, rejtett tehetséggel. Istenien masszíroz. Igaz sokat rontott a dolgon, hogy közben folyamatosan rajtam köszörülte a nyelvét. Méghogy puhány vagyok… Na ezt nem hagyhattam, a hátamra fordultam, de közben nem engedtem, hogy leszálljon rólam. Igaz nem is törte magát különösebben. Sőt… a hátam, a vállam után a mellkasomat, majd a combjaimat vette kezelésbe. Próbáltam valami kevésbé erotikusra gondolni, de igazán nehéz volt úgy, hogy ő kibontott hajjal egy pólóban és bugyiban ügyködött rajtam, az arca komolynak tűnt, mint aki nagyon koncentrál. Ez működött is addig, amíg az ujjai nem kezdtek el vészesen közeledni egy bizonyos igencsak ficánkoló testrészemhez és nem emelte rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy ő is kíván, lehúztam magamhoz és csókolózni kezdtünk…

Na jó, erre jobb, ha nem is gondolok, mert… ugye nem lehet.

Tegnap is az volt a gond. Az utolsó pillanatban állított meg, aztán közölte, hogy attól, hogy neki nem lehet, nekem még lehet jó… na még mit nem. Ilyet nem játszunk. Csak kibírom… Kibírom. Nincs más választásom.

Reggel arra ébredtem, hogy valami birizgálja az orromat. Anna haj csavarodott körém, félresimítottam, mire álmosan nyitogatni kezdte a szemét. Lustálkodtunk pár percig, aztán elpáholt egy párnával. Álnok módon kihasználta, hogy én úgyse merem viszonozni, tartva attól, hogy fájdalmat okozok neki. De aztán bosszút álltam. Igaz nem ismerem a házat, szerintem ahhoz, hogy megismerjem évek kellenének, de az már feltűnt, hogy az első emeleti lépcsőfordulóban az oszlop elég széles. Ott álltam lesben és amikor leviharzott -szó szerint, kis hijján szívrohamot kaptam, mert tartottam attól, hogy legurul a lépcsőn- adott pillanatban lesből elkaptam. Ismerem már az egyetlen módszert a megregulázásra, a vállamra kaptam és elindultam vele lefelé. Persze sivalkodni kezdett és az apró ökleivel csépelte a hátamat, de sokat rontott a helyzet komolyságán, hogy közben nagyokat kacagott. Eredetileg csak az volt a szándékom, hogy az ebédlőben lerakom és megpaskolom azt a formás hátsóját, de meggondoltam magam. Képes volt ott is megemlíteni, hogy puhány vagyok és izomlázam volt az este. Nem kellett volna.

Brian igazán segítőkésznek bizonyult a többiek háta mögött mutatta, hogy vigyem ki, igaz csak addig volt ilyen bátor amíg nem látta senki. Úgyhogy Anna a hóban végezte, mondanom se kell én is, mert magával rántott. De jó móka volt.

Reggeli után viszont váratlan feladatot kaptunk. Láttam a pillanatnyi pánikot átsuhanni az arcán, de aztán felöltötte a szokásos eltökélt, semmi-se-állhat-az-utamba-minden-kihívást-legyőzök arcát és azt mondta, hogy oké.

(Anna szemszöge)

Még most is vigyorognom kell, ha arra gondolok milyen arcot vágott Kellan amikor közöltem Maryvel, hogy természetesen vigyázunk a leendő keresztfiamra pár órát, amíg ők Briannel és a nagyszüleimmel bemennek Rock Springsbe. Tisztába vagyok vele, hogy csak miattam és a tegnapi kis rohamom miatt tették, de jól esett, hogy annak ellenére megbíztak bennem. Megkaptam az instrukciókat – cumisüvegben anyatej, ha nagyon muszáj, tea, ha nyűgös.

Mivel Liam egyelőre csak ennyire képes, evés, alvás gyorsan túlestünk az oktatáson. Pár percig nyugodtan feküdt az ágyában, kicsit kapálózott, de nem sírt. Mi ketten az ágya mellett a szőnyegen ültünk, éppen egy könyvet nézegettem és szerintem még a kifutó végén se járhatott a Jet amikor megéreztem. És nem csak én, kérdőn néztem Kellanre amit ő félre is értett.

Könyörgöm, gondoltam, hogy nem felőle árad az az illat.

Természetesen annak ellenére, hogy rövid idővel ezelőtt még bizonygatta, hogy majd ő segít nekem gondoskodni a kicsiről, mert ugye a bátyja kisfiával már töltött el egy kis időt, azonnal jött azzal, hogy végülis az én keresztfiam…

Be kell vallanom, ez az a dolog amire nehéz felkészülni. Addig még ment, hogy kibontottam a rugdalózóból, aztán a pelusból, de ami ott fogadott… Hogy képes egy ilyen apró kis ember ilyen hatalmas adag és iszonyatosan büdös kupacot összehozni?

Azonnal vissza is hajtottam, de ez nem segített. Az illat maradt, és Liam is kezdett morcos lenni. Kezdtem aggódni, főleg, hogy leesett, hogy rajtam kívül egyetlen nőnemű egyén sincs a házban, mert Tara is velük ment bevásárolni. Aztán, igaz hathatós segítséggel, de megoldottuk a feladatot. Kellett hozzá fél csomag popsitörlő, három pelenka, és egy új kisruha, egy telefon és csekély húsz perc múlva a kicsi újra csak hintőporszagot árasztott. A továbbiakban nem is volt vele gond, mert jófiú módjára végigaludta azt az időt amíg hazaértek a szülei.

Ebéd előtt még tartottam egy rövid megbeszélést nagyapával, felvetettem neki az ötletemet egy új befektetésről. Hallva az indokaimat érdeklődve fogadta, sőt közölte, hogy ezt csak hagyjam rá, majd intézkedik. Úgy tűnt valóban megbékélt Kellannel, búcsúzáskor láttam, hogy kezet fogtak és valamit sugdolóztak is a hátam mögött. A délután gyorsan eltelt, este nyolcra terveztük az indulást, így remélhetőleg megússzuk a fotósokat, bár elővigyázatosságból úgyse együtt megyünk haza. Inez nagyi persze, mint mindig szomorúan vette tudomásul, hogy el kell jönnünk, de annak örült, hogy hamarosan, amint kitűzik a keresztelő napját újra jövök. Illetve, ha úgy alakul jövünk. És én szeretném, ha úgy alakulna.

És most itt vagyunk. Összebújva a Jetten, még jó negyedóra és Los Angelesbe érünk.

- Min töröd a fejed? – kérdezi a fülembe súgva.

- Ugye nem bántad meg, hogy velem jöttél? – fordulok felé, de a nyílt, őszinte tekintete már a szavai előtt meggyőz, hogy nem. Melegség tölt, ahogy megcsókol és a szemembe nézve válaszol.

- Cica, ők is a családod. Szereted őket, hozzád tartoznak. És mivel én meg téged szeretlek, nincs választásom. És különben is, a nagyapád nem is olyan rossz arc. Csak egyet nem értek, miért kérdezte meg annyiszor, hogy nincsenek-e rokonaim Angliában?

Hatalmas nevetésben török ki, Shane papa javíthatatlan…    

(Kellan szemszöge)

Láttam már Annát elpirulni, zavarban, eltökélten, határozottan, de ennyire tanácstalannak még soha. Oké, én se voltam a helyzet magaslatán, de lássuk be, azért vannak dolgok amiket jobb ha a finom kis női kezekre hagyunk. És a pelenkázás határozottan ilyen. Jó volt ránézni ahogy kiemelte a kiságyból és a pelenkázóra tette a kicsit. Úgy vetkőztette le, mintha egész életében ilyesmit csinált volna, de az az arc amit utána vágott… Nem mertem nevetni, de határozottan közel álltam hozzá. Bár nem csodáltam, mert Liam aztán valóban beleadott mindent. Először még próbálkozott, levette a gyűrűjét, sorolta, hogy mit adjak oda a polcon található dolgokból, de aztán… leblokkolt. És rám aztán nézhetett a gyönyörű smaragdszínű szemeivel, fogalmam nincs arról, hogyan kell tisztába tenni egy kisbabát. Az illat egyre intenzívebbnek tűnt, Anna meg egyre bátortalanabbnak, aztán felvillant egy nagy mosoly, egyik tenyerét továbbra is a kicsin tartotta a másikkal meg előhalászta a telefonját. Magyarul szólt bele, rövid idő alatt az is kiderült, hogy az édesanyjával beszél. Aztán kihangosítva a kezembe nyomta a készüléket, angolra váltottak és kezdetét vette a nagy hadművelet. Nem jött össze elsőre, amit Anna személyes sértésnek fogott fel. A másodiknál már bőszen szidta a pelenkagyártó cégeket a selejtes árujuk miatt, és mindezt halkan duruzsoló hangon, hogy nehogy megijessze a kicsit. Amikor végre tisztán és illatosan feküdt az apróság ott hagyott vele.

- Kellan vigyázz rá – közölte és már meg is támadta a szekrényt.

- Cica, gyere már – próbáltam siettetni. – Mi lesz, ha véletlen elgurul itt nekem és megszorítom amikor utána kapok.

- Azt nem hiszem – emlékeztetett Eva arra, hogy még vonalban van. – Pár hónapig még nem képes elfordulni se.

Na Kellan most jól leégtél. – Ez jutott eszembe először, de ő tapintatosan gyorsan elterelte a szót. Miután a kicsi pár cirógatás és puszi után visszakerült az ágyába szinte nyomban el is aludt. Ők még beszélgettek kicsit, én visszaültem a földre, és rövidesen Anna is csatlakozott hozzám.

Később, amint eltűnt a nagyapjával a dolgozószobába Mary és Inez nagyi közrefogott és kifaggatott, hogy reagált a babára. Én elmondtam mindent -na jó, azt, hogy ki segített a pelenkázásban nem- és elégedettnek tűntek.

- Ez jó – mondta a nagyi, - mindig is nagy volt benne a felelősségtudat. Fontosabb számára az, hogy Liam biztonságban legyen, mint az emlékek. Még pár alkalom, és talán nem esik kétségbe a kisbabáktól. És talán kész lesz arra, hogy ő is… - ennél a résznél olyan célzatosan néztek rám mind a ketten, hogy jobbnak láttam elnézést kérve, pánikszerűen távozni. Na nem mintha zavart volna az a jövőkép, hogy Anna és én és egy közös baba… de ezt talán nem velük kéne megtárgyalni.

Közvetlen indulás előtt volt még egy érdekes beszélgetésem. Shane papa félrevont.

- Kellan – nézett rám megint a szigorú nézésével – vigyázz rá fiam. Határozottnak tűnik, de néha olyan megfontolatlan. És persze forrófejű. És, ha bármi bajod származna abból, hogy esetleg kiderül, hogy ti ketten szeretitek egymást, azonnal szólj nekem. Majd én intézkedem. Anna az egyetlen unokánk, az ő boldogsága mindennél fontosabb nekem. És mivel ő téged akar, most már te is.

Nem értettem és most se értem mire gondolhatott, de persze biztosítottam róla, hogy bármi van értesíteni fogom. Örülök, hogy már nem rajtam akar célba lövést gyakorolni, egy ígéret meg nem kerül semmibe…

Van még egy dolog ami számomra nem érthető. Még a kórházban azelőtt, hogy megismerkedtem volna a nagyszüleivel Anna is olyan furcsa hangsúllyal érdeklődött és Shane papa is többször rákérdezett arra voltak-e angol felmenőim.

Egyrészt szerintem a magánnyomozó jóvoltából azt is tudja hányas cipőt hordok, másrészt ha lennének is az miért ilyen fontos.

Rákérdezek, de a válasz helyett először egy egyperces hatalmas kacajt kapok.

A magyarázat, mely szerint Shane papa előbb fogadná el, hogy Anna párja egy többnejű mormon vagy egy börtönviselt ember legyen, mint azt, hogy ahhoz a népcsoporthoz tartozzon akik évszázadok óta „elnyomásban” tartják az „övéit” -mármint az íreket- megnyugtat.

Végig gondolva, ez felettébb pozitív hozzáállás. Rob kilőve, nem kell többet tőle féltenem Annát, mert a nagypapa úgyis csírájában fojtaná el a haverom minden próbálkozását a kedvesem irányába.