15. A Golden Globe… 1. rész

(Anna szemszöge)

- Rob segítenél? – Tíz perce próbálkozom, de egyszerűen képtelen vagyok egyedül. Itt állok felöltözve, már csak az ékszerek hiányoznak a tökéletes megjelenésemhez és a zipzár, amit nem érek el.

- Szóltál? – lép be a teraszról, legalábbis a hangjából erre következtetek. – Hűha…

Hátralesek a vállam felett, kivételesen elégedett vagyok vele. A sötétkék Armani jól áll neki, arról nem is beszélve, hogy hozzám öltöztették. Vagy engem hozzá?

- Húzd fel légy szíves – mutatom neki a problémámat, mire azonnal a segítségemre siet. Miután ez megoldva visszamegyek a hálóba és előszedem a páncélból az ékszeres kazettám. Elsőként a fülbevalókat rakom a fülembe, aztán megint elakadok. Istenem, de körülményes ez a készülődés. Megfogom a kis borítéktáskám, ma már legalább háromszor ellenőriztem, hogy minden benne van-e, de újra megteszem. Zsebkendő, púderkompakt, rúzs. Aztán újra a nappaliba megyek, ahol a „pasim” éppen beengedi Deant.

Csak mosolygok a dicsérő szavaikon, nem mondom jól esik a reakciójuk.

- Felcsatolnád? – emelem fel a kezem.

- Atya ég, ez valódi? – kérdezi meglátva a Tiffany karkötőt. Csak bólintok. – Gondolom a fülbevalók is.

- Nem azt az Ecserin vettem – forgatom meg a szemeimet, de a bolhapiac neve neki persze semmit se mond. – Igen, az is valódi. A nagyszüleimtől kaptam a 21. születésnapomra. Nyaklánc is van hozzá, de ehhez a ruhához nem illik.

Érdekesen méreget, lerí róla, hogy min jár az esze. Nem is telik bele sok idő és rákérdez, hogy vajon mennyit érhetnek. Megnevezem az árat amiről lévén ajándék én is csak találgatok mégpedig az alapján, hogy láttam egy hasonló kollekciót a Cartierben.

Amikor meghallja olyan lesz a hangja, mintha valaki megrúgta volna… Ott.

- Mondtam, hogy nyaklánc is van hozzá – felelem a csodálkozására ő meg csak hüledezik.  Zavartan topogok egy helybe, leülni nem merek, az indulásig még van pár perc. Jobb hijján újra leellenőrzöm a sminkem, megigazítok egy tincset a frizurámon. Iszonyat ideges vagyok. Reggel óta úgy érzem, hogy valami baj lesz. Aggódom, hogy elvágódok a szőnyegen, hogy nem megfelelően válaszolok egy kérdésre, hogy leöntöm magam egy itallal…

- Anna nyugi már, - ragadja meg a két karom és fordít maga felé. – Nem lesz gond…

Hát én is abban reménykedem…

(Rob szemszöge)

Anna olyan, mint egy kitörésre kész vulkán. Vigyáznom kell, hogyha bekövetkezik, ne álljak az útjában. 
Már reggel ébredéskor feszültnek tűnt, rákérdeztem és el is mondta, hogy tart egy kicsit a ma estétől. Mintha én nem?! Szerintem ezt képtelenség megszokni, hogy mindig az előnyösebb profilod mutasd, hogy helyes válaszokat adj az idióta kérdésekre, hogy akkor is mosolyogj, amikor legszívesebben elküldenéd melegebb éghajlatra a kérdezőt…

Egész nap próbáltam kitérni az útjából, végülis nem volt nehéz, mert délelőtt belemélyedt a laptopjába, ebéd után, amiből szinte semmit se evett egy órán át áztatta magát a kádban, aztán közölte, hogy megy a szalonba. Én olvasással mulattam az időt, váltottam pár üzenetet Krisszel sőt mivel volt egy kis szünete beszélnünk is sikerült. Az öltönyöm négy után hozták meg, én is lezuhanyoztam, Steph határozott utasítására lementem a hotel fodrászához is. De mi a francnak? Úgyse tudom megállni, hogy ne túrjak bele… Szinte egyszerre értünk vissza, csak bámultam rá, mert elragadóan nézett ki. Már akkor is. Elegáns, de kissé bohókás konty, diszkrét smink.

De az igazi meglepetés akkor ért amikor kijött teljes harci díszben. Azon meg se lepődtem, hogy az öltönyöm és a ruhája színe megegyezik. Steph műve lehet. A szabása kiemeli az alakját, teljesen rásimul, és csak egy válla van. A sokkot akkor kapom, amikor visszajön és elölről is meglátom. Nem is beszélve az ékszerekről. Csak hülyeségből kérdeztem rá, hogy mennyit érhet, mire megnevezett egy olyan összeget, hogy padlót fogtam. Most komolyan az nem normális dolog, hogy valakin egy millió dollár értékű gyémánt legyen, pedig csak a kollekció felét viseli, és mégis úgy viselkedjen, mintha üveggyöngyök lennének…

Dean arcán is ezt látom, aztán egyszercsak a fejével Anna irányába mutat. Nem tudom mit kéne mondanom neki, de a testőröm most már a karomnál fogva tol a „barátnőm” felé. Ez az idegesség egyáltalán nem jellemző rá. De nem aggódom. Tudom, hogy fel fogja találni magát, csak most még nem tudja mire számíthat. Vigasztalóan fordítom magam felé, és én lepődök meg legjobban, amikor azonnal hozzám bújik. Persze nem tart az egész egy másodpercnél tovább. Eltol, kihúzza magát és határozottan néz rám.

- Nem kéne indulnunk? – kérdezi én meg csak bólintok. – Oké, de előbb tisztázzuk valamit. Ha rálépsz a ruhámra akkor ott helyben kitekerem a nyakadat és ebben Dean se tud megakadályozni…

(Kellan szemszöge)

Ülünk körben Jay, Guri, Noel, Lee, Rami és Larry. A társaságból egyedül az utóbbi ellen van némi kifogásom. Az új szereplőkkel hamar összehaverkodtunk, de Kris testőre még mindig vörös posztó a szememben, főleg tegnap óta, hogy megint felemlegette, hogy „Rob barátnője” milyen tüzes kis nő. Persze a megjegyzést nem az én fülemnek szánta, de meghallottam és utána a tudomására is hoztam, hogy ha jót akar, hanyagolja Annát. Sajnálatos módon a női társaságot se mellőzzük, igaz ők a kanapén ücsörögnek és pletykálkodnak. Üldözőm valamilyen furcsa oknál fogva nincs jelen és nem lóg a nyakamon, aminek persze örülök. Bízom benne, hogy ez az állapot immáron tartós lesz.

Éppen Lee oszt, merthogy kártyázunk, amikor megáll a keze a levegőben és vigyorogva bámul a hátam mögé.

- Tyű az anyát micsoda lába van…

- Hogy egyéb testrészeiről ne is beszéljünk, - mutat két mellet Noel.

A lapjaimat nézegetem és csak akkor fordulok meg amikor Rami is megszólal.

- Ő Rob barátnője?

- Aha – bólint mellettem Jay és van valami a tekintetében –baráti szeretet és talán büszkeség- amitől azonnal hátraarcot vágok. Aztán meredten bámulok a tv képernyőjére.

A rohadt életbe. Méghogy szolid kis ruha…

Merthogy amikor pár órája beszéltünk és rákérdeztem azt mondta semmi különös, Steph javaslatára egy sötétkék Oscar de la Renta estélyit választott. Átvertél Cica, nem kicsit. Persze el kell ismernem gyönyörű. Sőt több annál. Szinte sugárzóan szép. Csak ne tárna fel ekkora felültet a testéből az a gönc. Oké, az egyik válla fedett, de a másik oldalon alig takar és igencsak csábítóan domborodik ki a melle. Istenem azok a mellek. És az az eszméletlen hosszú láb… Szinte érzem, ahogy körém tekeredik szeretkezés közben. A bőrének bársonyos érintését. Azokat az édes csókokat, amiket azzal a most kissé duzzogó ajkaival adott. Nagyot nyelek és próbálok biztonságosabb dolgokra gondolni. Olyanokra amiktől nem lesz szűk a nadrágom…

Úgy tűnik elemében van, természetes bájjal kezeli a riporterek kérdéseit, elegánsan pózol a fotósoknak, és bájosan mosolyog a haveromra. És persze végig egymást átölelve állnak, egy pillanatra se engedve el egymást. Igaz ezt nem csodálom, mert említette, hogy az a legnagyobb félelme, hogy nem bír megmaradni azokon a sarkakon. Hát nem csodálom, mert ugyan gyönyörű benne a lába, de a legtöbben szerintem menni se tudnának abban a cipőben.

- Én a fülbevalóját szeretném – böki közbe Judy.

- Én meg a karkötőjét – hallom a mellette ülőtől. – Csak valódi gyémántokkal...

- Ha Anna kezén van, akkor az nagyon is valódi – vág közbe Ash. – Ő nem szereti a hamis dolgokat…

Mivel évek óta ismerem kihallom az élt a hangjából, és Jay is vigyorogni kezd. Ashley talán alapból, talán Luca miatt, de igencsak megkedvelte Annát, ami szerintem kölcsönös. És rosszul fogad minden az újdonsült barátnőjére irányuló kritikát.

A képernyőn újabb emberek tűnnek fel, mi meg visszafordulunk a lapjaink felé. De az eszem már messze jár. Irigylem Robot. Azért, hogy vele lehet. Nem vagyok rá féltékeny -na jó talán egy kicsit.- Én szeretnék ott lenni mellette. De remélem annak is eljön majd az ideje.

Te akartad Kellan, hát most viseld el.

Hála a szórakozottságomnak a következő körben kiesek, és el is búcsúzom a többiektől. A szobám felé tartok amikor az egyik társalgóban felfedezek egy magányos alakot cigivel a kezében.

- Csak így egyedül? – kérdezem és leülök Kris mellé.

- Ja… - nem mond többet, de sejtem mi a baja.

- Miért nézted, ha ennyire zavar? – kérdezem utalva a vörös szőnyeges bevonulásra.

- Nem tudom. – Nagyot szippant aztán hosszan fújja ki a füstöt. – Te is láttad?

- Aha. – Elveszek egy szálat, de nem gyújtom meg, csak tekergetem az ujjaim között.

- Olyan jól mutatnak együtt. Anna gyönyörű volt.

- Aha. – Nem tudom mit kéne mondanom, de látszólag nem is számít bővebb válaszra.

- Mindig az jut eszembe, hogy mennyire összeillenek. Mármint… hogy – kicsit zavartnak tűnik – én nem tudnék így… ő olyan határozott és tudja mit mondjon. Én meg legtöbbször csak dadogok össze-vissza. Arról nem is beszélve, hogy menni egy olyan cipőben…

Nevetni kezdek.

- Kris, Anna egész nap ideges volt, sőt már azóta, hogy tudta, hogy mennek. Ma is mondta, hogy tart attól, hogy elbotlik, hogy valami oda nem illőt mond. Vagy hogy Rob rálép a ruhájára… - Ő is felnevet.

- Az első kettőt elképzelhetetlennek tartom, de az utolsót…

- Ugye tudod, hogy szeret téged – utalok a haveromra, mire elmosolyodik.

- Igen. És Anna is téged. Nem vagyok rá féltékeny, csak kicsit irigylem. Annyival felnőttebb, mint mi. Bár muszáj neki… Te Kellan, szerinted boldogulni fog? Mármint a céggel.

- Remélem, mert ha nem annak én iszom meg a levét.

- Ezt hogy érted? – néz rám furcsán.

- Nagyon hisztis tud lenni, ha valami nem az akarata szerint történik. Nő…

- Szégyelld magad Kellan Lutz. Ezt el fogom mondani neki – ugrik fel felháborodott arccal, majd hátat fordítva elindul az ajtó felé. Na, mit fogok én ezért kapni… Ott azonban visszafordul és kérdőn néz rám. – Nem jössz?

- Hova? – tudakolom értetlenül.

- Hát megnézni mit bénázik Rob a díjátadón. Néha olyan sületlenségeket tud mondani… - megforgatja a szemeit, de közben lerí az arcáról, hogy mennyire szereti, és tehet a haverom akármit ez nem fog változni.     

(Anna szemszöge)

Ha a megfelelő férfi lenne az oldalamon, talán még tetszene is ez a pörgés. De így, hogy figyelnem kell arra, nehogy letapossa a lábam, épségben maradjon a ruhám, és Rob ne vihogjon folyton idióta módon kicsit se könnyű. Lépésről-lépésre haladunk, az arcom szerintem még órákig ebben a furcsa mosolygós állapotban fog maradni. Próbálok büszke pillantásokat vetni a derekamat fogó férfira, bár a válaszaitól kis hijján hangosan felkacagok. Egyszer aztán nem bírom tovább, ő erre a fülemhez hajolva súgja, hogy ezért még megfizetek, majd puszit nyom az arcomra. És a fotósok szinte őrjöngnek… ki érti ezt?!

Majd egy óra, mire sikerül bejutnunk az épületbe, Steph aki azóta velünk volt, hogy kiszálltunk a kocsiból  mindkettőnket megdicsér, újra elmondja, hogy Robnak mi a teendője az este folyamán, és hogy utána, mi az a két hely, ahol feltétlen meg kell jelennünk, majd utunkra bocsát bennünket. Sodródunk a tömegben, figyelem az embereket, rengetegen vannak, többeket felismerek, de inkább a mellettem állókkal beszélgetek, nem akarok megbámulni senkit. Aztán egyszercsak felfedezek valakit, és akaratlanul is hangosan felsóhajtok.

- Mi a gond, - hajol hozzám azonnal.

- Nem mondtad, hogy ő is itt lesz – mutatok a fejemmel abba az irányba, ahol Friedmant láttam.

- De, egy asztalnál ülünk…

- Hogy micsoda? – A fenébe. Na ebből, hogy mászok ki.

- Észrevett bennünket, idejön – tudósít.

Lázasan töröm a fejem, mit tegyek. Annyi időm nincs, hogy elmeséljem miért is ebédeltem a Summit főnökével. Annyi meg pláne, hogy Robot is rávegyem, hogy ne támasszon akadályokat a kis „akcióm” ellen. Úgyhogy új taktikát vetek be.

- Meg kell ígérned valamit – mondom neki a szemébe nézve, amiben huncutság csillog. – akármit mond is, nem kérdezel rá. Úgy teszel, mintha tudnál mindenről.

- Mármint miről? – kérdez rá azonnal. A francba, hogy ilyen kíváncsi.     

- A napokban vele ebédeltem és megkértem valamire – meg se várom, hogy megszólaljon. Megigazítom a nyakkendőjét, majd folytatom. – Nem, most nem mondom el mire, majd csak holnap, ha a többiek is ott lesznek.

- Mármint kik?

- Kellan, Kris, Taylor, Jay – a többiek.

- Oké – csodálkozva nézek rá, valamiben sántikál, ha ilyen gyorsan beleegyezett. – De ára van…

Gyanakodva méregetem, de az öreg már ide is ér mellénk.

- Rob, édes fiam – nyújt neki kezet nyájasan, én bezzeg nem úszom meg ennyivel. – És a gyönyörű Miss Mc’Gee – emeli a szájához a kezem.

Istenem, de utálom, ha valaki kezet csókol…

- Szólítson csak Annának Mr. Friedmann – kérem. Jobb, ha nem hangoztatja ennyi újságíró előtt folyton a vezetéknevemet, még feltűnik valamelyiknek.

- Akkor Ön is szólítson engem Robertnek, kedves – feleli és belekarol a kezembe. – Jöjjön, bemutatom pár embernek…

Beletörődően tartok vele, de két lépés után visszafordulok. A szabad kezemet a pasim felé nyújtom, aki Deannel egyetemben elég érdekes arcot vág. Elgondolkozva bámul rám, majd felemelve a kezét, két ujját mutatja. Aprót bólintok, oké Rob, lehet két kívánságod. Aztán magához térve elindul felém, összefonjuk az ujjainkat és együtt tűrjük, hogy véres kardként körbehordozzon bennünket a  teremben.

(Rob szemszöge)

Anna mindig meg tud lepni…

Ahogy arra számítottam az első pillanattól kezdve ösztönösen feltalálja magát. Angyali mosollyal lépked, mindig arra fordulva ahonnan szólítják, mert be kell vallanom most többször kiabálják a fotósok az ő nevét, mint az enyémet. Én meg vigyorogva figyelem, hogy legeltetik rajta a szemüket, főleg amikor az egyik oldalával feléjük fordulva a ruhája hasítékán az egész lába láthatóvá válik. Egészen combig.

Néha érzem, hogy az ujjai kicsit jobban szorítanak, mindig olyankor csinálja, ha valami sületlenséget mondok. Figyelmeztet. A riporterek persze rögtön lecsapnak ránk, nem is lepődök meg, Steph irányít bennünket az egyiktől a másikig. Ő tudja, ki az akivel érdemes beszélni, és ki az akit jobb elkerülni. Jönnek a kérdések, főleg a Breaking Dawn-ról. Érdeklődnek a forgatásról, de Bill előzőleg közölte mi az amiről nem beszélhetek, így csak általánosságokat közlök. Mennyire jó együtt dolgozni a többiekkel, mennyi mindent köszönhetek ennek a filmnek. Van aki a Water for elephants-ról érdeklődik. Végre egyikük megemlíti a Bel Amit is, így beszúrhatom azt a mondatot amire már régóta készülök.

- Igen. Azt hiszem annak ellenére, hogy még nem tudom mikor fog megjelenni a mozikban annak a forgatása volt  a legnagyobb hatással az életemre. Ott ismertem meg Annát.
Valóban így gondolom, mert ha nem kell Budapestre utaznom akkor most vagy a Krisre vonatkozó kérdésekre válaszolok, vagy ami még valószínűbb, nem lennék itt, mert a Summit páros lábbal rúgott volna ki szerződésszegésért. Anna kedvesen hozzám bújik, a vakuk meg csak úgy villognak.

Lassan haladunk, de egyszercsak az ajtón belül találjuk magunkat. Az ügynököm rövid idő múlva elbúcsúzik, mi meg maradunk hármasban. Dean szokás szerint a teremben a háttérbe húzódva vár majd ránk, de odáig el kell valahogy jutni. Üdvözlöm az ismerős arcokat, és a felém örömmel közeledő ismeretleneket is akik úgy tesznek, mintha jóbarátok lennénk, de legtöbb esetben a nevüket se tudom. De ez mindig így van, már nem lepődök meg rajta, mint első alkalommal. És most, hogy nem egyedül kell állnom a kíváncsi tekinteteket annyira nem is zavar. Anna egyszerre vonja el rólam a figyelmet és támogat a jelenlétével. Sugárzik róla a magabiztosság, mindig a megfelelő szavak hagyják el a száját. Aztán egyszercsak látom, hogy megmerevedik. A válaszomat hallva kissé elsápad, majd szinte hallom, ahogy a gondolatai ezerrel száguldoznak. Nem értem mi a gondja a „főnökömmel” de hamar kiderül, hogy titkol valamit. És nem is akarja elárulni. Gyanús, nagyon gyanús. Belemegyek az egyességbe, már tudom is milyen árat szabok a hallgatásomért, de a következő majd fél óra eseményei meglepnek.

Az biztos, hogy az öreget lenyűgözte. Hogy a puszta jelenlétével, vagy valami mással abban nem vagyok biztos, de még soha nem hallottam, hogy valakinek is felajánlotta volna, hogy szólítsa a keresztnevén. Még Melissa és Wyck is Mr. Friedmannak nevezi. Az mondjuk, hogy miután bemutatta Patricknak és Ericknek, akik szintén a Summit vezéralakjai, és szóba kerül a M.I.C. meggyőz arról, hogy a nagyapja cége is sokat nyom a latba.

A műsor csak lassan kezdődik el, Ricky Gervaish poénjai néha kicsit erőltetettek, figyeljük a színpadot, tapsolunk a nyerteseknek, aztán eljön az a pillanat amikor én következem. Olivia, akivel felkonferáljuk a következő díjat egy hatalmas szoknyájú ruhát visel, nagyon kell figyelnem, hogy ahogy megyek mellette rá ne lépjek. Szerencsére megúszom a dolgot, és utána végre leléphetek egy rövid időre, hogy elszívjak egy cigit. Amikor visszaérek az asztalunkhoz Anna megemeli az egyik szemöldökét.

Sajnálom, de azt én döntöm el, hogy szennyezem-e a tüdőmet…

Este tíz után ér véget a banzáj, Friedman azonnal invitál bennünket, hogy tartsunk velük az egyik zártkörű estélyre, de kivételesen nemet kell mondanom neki. Amit nem bánok, ő már annál jobban. Na nem dacból teszem, de szerencsére Steph már előre lefixálta hol jelenünk még ma éjjel. Vele még szembeszállnék talán, de Anna amikor meghallja a meghívást olyan erővel szorítja meg az ujjaimat, hogy majdhogynem felszisszenek. Nem kockáztatok meg egy gipszet, mert rosszul válaszoltam. Nem is beszélve amit szóban kapnék tőle…

(Anna szemszöge)

Az este igazán hosszúnak tűnik, kicsit unatkozom is. Szerencsére két dolgot sikerül elérnem, az egyik az, hogy Friedman a bal oldalamon maradjon. Áldom az asszisztens aki az asztalhoz kísérve közölte, hogy Robnak a jobb oldalamon kell ülnie, mert onnan tud legkönnyebben a kijárathoz jutni amikor a színpadra kell lépnie. Így is elég zavaró, hogy az öreg ha mond valamit folyton a combomra rakja a kezét, ha azt a másikon tenné, amit még ruha se fed, tuti nem tűrném szó nélkül. A másik dolog mitől szintén borsózik a hátam, az a meghívás az exkluzív estélyére. Nem bírok ki még egy órát vele egy teremben. Ösztönösen viszolygok tőle, talán a nyájas viselkedése, de sokkal valószínűbb, hogy az miatt, mert ő az oka annak, hogy színlelnünk kell. Rob sietve hárítja az invitálást, és ezúttal nem törődve a fotósokkal céltudatosan megyünk a kocsi felé. Alig csukja be Dean az ajtót és ül be a sofőr mellé, már indulunk is.

Hangosan fújom ki a levegőt, mire a mellettem ülő felnevet.

- Ennyire rossz volt? – kérdezi mosolyogva, de látom rajta, hogy ő is örül annak, hogy eljöttünk.

- Nem – felelem, de a hangom nem hangzik valami meggyőzően. – Mostanában nem lesz semmi ilyen ugye?

- Nem, nyugi – vigyorog. – És akkor most beszéljünk arról, mit titkolsz.

Jaj.

- Ha elárulom nem ér az egyesség – próbálkozom, mire összehúzza a szemöldökét. – Mondtam, majd holnap este.

Duzzogva néz, de valószínűleg látja rajtam, hogy úgyis hiába, nem hat meg. Aztán felderül az arca.

- Az egyik kívánságom már megvan – várom, hogy megmondja, de amikor felhangzik egyetlen szó nem csak én nézek rá döbbenten, de Dean is visszafordul. Persze rábólintok a dologra, ha neki ez okoz örömöt…

Út közben beszélgetünk, az épület elé érve aztán újabb meglepetés ér.

- Itt is… - mutatok a sorban álló fotósokra, ő meg csak lemondóan bólint. Kemény húsz perces pózolás után sikerül csak bejutnunk, az egész az Eclipse bemutatója utáni partyra emlékeztet. Mosolygó és iszogató emberek, levegőben cuppanó puszik, semmitmondó beszélgetések. Dean mellettünk van, kivételesen rajta is látszik, hogy unja a banánt. A sokadik félig elfogyasztott pohár pezsgő után, mert berúgni nem szeretnék, és figyelek rá, hogy Robnak se legyen alkalma, a természet szólít. Megkeresem a női mosdót, kicsit igazítok a sminkemen, majd olasz káromkodásra leszek figyelmes. Azonnal a szomszéd tükörnél álló nő felé fordulok, akinek beleakadt a hajába a nyaklánca, és azt próbálja kiszedni belőle.

-   Posso aiutarla? – kérdezem, mire csodálkozva néz rám, és megköszöni, hogy a segítségére sietek.

- Grazie – hajol hozzám és az olaszokra jellemző közvetlenséggel puszit nyom az arcomra. – Elisabetta Canalis.

- Anna Gádor-Mc’Gee – viszonzom én is.

- Te nem vagy olasz – közli értetlen arccal.

Sietve elmesélem, hogy a nevelőapán honfitársa, és innen a nyelvismeret. Újabb emberek érkeznek, így együtt indulunk ki, és táborozunk le egy viszonylag csendes asztalnál. Nem telik bele pár percbe amikor egy kezet érzek a derekamon, és egy ismeretlen férfi hangja szólal meg a fülemnél.

- Az nem járja, hogy a helyiség két legszebb hölgye elbújjon… - kész válasszal fordulok a tolakodó fráter felé, de még pont vissza tudom tartani a válaszom, mert Betta megszólal.

- Végre találtam egy értelmes embert ebben a hatalmas tömegben, kérlek ne ijeszd el nekem.

Az ahogy egymáshoz érnek nem hagy kétséget a felől, hogy összetartoznak. Kíváncsian várom, hogy az ismeretlen megforduljon, majd amikor megteszi kis hijján tátva marad a szám. Azonnal felismerem, rengeteg filmjét láttam, amit közlök is, mosolyogva fogadja a lelkendezésem, és jól elbeszélgetünk. Nem tudom, melyikünk hozza szóba Olaszországot, de a Comói-tó említésére elmondom, hogy az unokanővéreméknek is van arra egy házuk.

- Tényleg és merre – érdeklődik kíváncsian újdonsült ismerősöm. Amikor körbehatárolom nagyra kerekednek a szemei.

- De hát az Cesca Cannavaroék háza.

- Igen – bólintok.

- Akkor te is egy Salti vagy – közli mire a párja felkapja a fejét.

- Salti? Ők végezték a házam felújítását, nem? Néz kérdőn a nőre.

- De igen, azzal is foglalkoznak – bólintok rá én elsőként. Beszélgetünk a családtagjaimról, csatlakoznak hozzánk illetve mivel én egyiküket sem ismerem inkább hozzájuk. Ahogy a pezsgőmet kortyolgatom feltűnik Betta elmélázása. Láttam már ilyet, mindig női arcokon. Úgyhogy a következő mondatot olaszul teszem fel.

- Melyiküket ismered?

- Kikre gondolsz? – kérdez vissza.

- Hát az unokabátyáimra. Melyikük az?

- A legidősebb, - feleli. Aha, Marco. A fenébe Marco nős… Valószínűleg a felháborodás az arcomra van írva, mert azonnal helyesbít. – De már évek óta nem találkoztunk. Még fiatalon, az egyetemen…

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Oké, családi béke rendben.

- Tényleg mi van vele – kérdezi – úgy hallottam megnősült.

- Igen – felelem, mert az arca csupán kíváncsiságot tükröz, és közben belekarol a párjába. – És babát várnak. Ahogy Cescaék is.

Egy nyögés hallatszik, mire a hangot kiadóra emelem a tekintetem, de ártatlan arcot vág. Aztán kérdez.

- Anna, te mivel foglalkozol?

Ez bizony fogas kérdés, de a már bevált mondathoz nyúlok most is.

- Odahaza van egy esküvő és rendezvényszervező cégem.

Újabb, hangos nyögés, ezúttal már nem tudja eltitkolni, hogy ő volt, a barátnője meg felnevet.

- Úgy látom kiütötted George-ot. Egy percen belül két olyan dolgot is említettél amitől pánikrohamot tud kapni.

Értetlenül nézek egyikről a másikra, mégis mire gondolhatnak. Aztán megkapom a választ.

- Gyerek és esküvő.

Én is nevetni kezdek, majd a férfi felé fordulok.

- Jó akkor valami biztonságosabb téma. Elisabetta a tetoválásodat véletlenül nem Silvio Costa készítette.

- De, ismered? – néz rám érdeklődve.

- Aha, az enyémet is ő csinálta. Nekem is ugyanilyen kacskaringóim vannak – érintem meg a karját.

- Neked is van tetoválásod? – vizsgálgat a férfi. – Hol?

- Olyan helyen ahol te soha nem fogod látni – hallatszik Rob hangja a fülemnél.

Hát ennek meg mi baja?

(Rob szemszöge)

Nem vagyok oda az after partykért, sőt úgy általában a partykért. Kényelmetlen ruhákban kell feszengeni, olyan emberekkel társalogni akik a hátam mögött kibeszélnek. A kaja kevés és túl ízetlen, az ember még egy sört se ihat, mert azt nem illik. És persze figyelni kell minden egyes mozdulatra, mert mindenhol fotósok és stábok állnak lesben. Amennyire láttam Anna se volt oda a dologért, de most már percek óta nem találom. Azt mondta a mosdóba megy, remélem nem szorult be az ajtó, mert az az egyetlen ami miatt ilyen sokáig távol lehet. 

Már éppen indulnék a megmentésére amikor felfedezem. Semmi baja, sőt hatalmas mosollyal beszélget két emberrel. A nőt nem ismerem, de a férfit annál inkább. Igaz nem személyesen, de a nyilatkozata miatt, mely szerint nem érti, hogy lehettem én a világ legszexisebb férfija, hiszen semmi kisugárzásom nincs, és éretlen tacskó vagyok hónapokig piszkáltak az újságírók.

Én nem várom el, hogy egész este mellettem álljon, de könyörgöm, pont George Clooney-t kellett kipécéznie?!

Intek a fejemmel Deannek, persze teljesen feleslegesen, mert mindig rajtam tartja a szemét és elindulok a barátnőm felé. Amikor hallótávolságba érek és meghallom a mondatát kicsit dühös leszek. Mit képzel ez a vénember? Anna a lánya lehetne, és egyébként is ott van mellette a barátnője. Nézegesse azt és a tetoválásait… 

Védve az érdekeimet illetve pontosabban a haveromét, mert a zöldszemű boszorka hozzá tartozik, amint mellé érek magamhoz húzom. Lássa csak Mr. Clooney, hogy velem van.

- Rob… – nevet fel a „barátnőm” és egy pillanatra hozzám bújik, hogy hitelesnek tűnjünk. – George, a barátom arra céloz, hogy a tetoválásom elég intim helyen van. Csak kevés ember láthatta eddig élőben.

Megszorítja a derekamat emlékeztetve, hogy én nem tartozom azon emberek közé. Bemutat, fölöslegesen, mert mindketten tudjuk ki a másik, a nő barátságosan üdvözöl és mintha mindig is ismerték volna egymást csivitelnek. Olaszul. Én meg állok kukán, fogalmam nincs mit is kéne mondanom. Elismerem a munkásságát, tetszettek a filmjei, de a nyilatkozata annál kevésbé. Valószínűleg az ő fejében is valami hasonló járhat, mert egyszercsak megszólal.

És magyarázatot ad, elmondása szerint az újságírók annak idején kissé eltúlozták a mondatát, ezt mondjuk el tudom hinni. Pár percnyi diskurzus után kiderül, hogy igazán szimpatikus ember, jól elbeszélgetünk.

- Gyönyörűek – mutat a fejével a két nőre. – És hihetetlenül sokat tudnak beszélni. Jártál már Olaszországban? – kérdez rá. – Van ott egy házam, az ottani emberek mind nagyon sokat beszélnek, és hihetetlen gyorsan. Biztos a gének miatt…

- Nem tudom – felelem nevetve – Anna félig magyar, félig amerikai.

- Akkor lehet, hogy a nyelv miatt van. Ha én egy szóval mondok valamit arra Elisabetta minimum kettőt használ. Kiakadok attól, hogy nem értem mit mond.

- Akkor gondolj bele mit érzek én. Anna hét nyelven beszél folyékonyan és én csak egyetlen egyet értek belőle.

- Hét nyelven? – csodálkozik, majd az éppen hozzám hajolóra néz. – Te egy zseni vagy.

Tudom, hogy bajban vagyok, de kimászni nincs esélyem, szerencsére ő kivágja magát.

- Rob, szívem, nem kéne indulnunk. Azt mondtad még máshova is be kell néznünk.

Azonnal helyeselek, mert bár mosolyog a szemei dühösen villognak.

- De igen, persze. – Intek Deannek, aki pár másodperc múlva már mellettünk áll, elbúcsúzunk, majd célba vesszük a hátsó kijáratot. Amíg beülünk a kocsiba nem szól semmit, de amint elindul az autó máris felém fordul.

- Örülnék, ha legközelebb nem egy zsúfolt partyn hoznád szóba, hogy hét nyelven beszélek. És különben is mi volt ez a macho feeling az elején.

Nem szólok, oké, igaza van.

- A főnök nem igazán van oda Clooneyért, bár úgy láttam a végére egészen összebarátkoztak. – vigyorog Dean az anyósülésen. Próbálnám meggátolni, hogy kibeszéljen, de a szöszi persze azonnal lecsap a témára és kiszed belőle mindent. Aztán kinevet.

- Jaj, Rob, néha olyan vagy, mint egy óvodás…

Kösz szépen, én persze nem szólhatok, hogy ne a sofőr előtt kisfiúz le… És a testőröm is, elvégre nekem dolgozik. Na megállj csak…

- Anna tehetnék egy kis kiegészítést az első kívánságomhoz? – szólalok meg.

- Mire gondolsz? – kérdez vissza.

- Egy kis apróság, nem jelent plusz munkát ne félj.

- Oké – bólint rá.

- Az a rétes sütés… - kivárok, mert látom, hogy mindketten feszülten figyelnek – olyankor legyen amikor Dean nincs öt kilométeren belül…