Gina története

Sziasztok!

Szánom-bánom bűneimet, de az a helyzet, hogy egy kicsit vétlen vagyok.

Én szépen felraktam a karácsonyi történet mindkét fejezetét, és egészen negyed órával ez előttig nem is jártam a blog környékén. (Kényszerből tettem így, anyóslátogatáson voltam.) Most jöttem nagy kíváncsian, hogy vajon olvasta-e valaki, és akkor koppanás, mert ez a k….tt blogger a másodikat valamiért nem jelenítette meg. Úgyhogy most újra próbálkozom. 

Dicta

Elment az eszem… Igen egészen biztos, hogy nem voltam magamnál, amikor arra kértem, hogy jöjjön ide. Hogy tehettem ki ennek?!

Már harmadszor töltöm tele a poharam jégkockával, és öntök rá ásványvizet. Abban bízok, hogy ez lehűt annyira, hogy a kellő pillanatban józanul, kellő higgadtsággal tudjam majd megindokolni a döntésemet.

Körbenézek a nappaliban, mindenki gondtalannak és boldognak tűnik.

Csak én aggodalmaskodok itt.

De mégis miért? Önálló, felnőtt nő vagyok. Nagykorú, biztos egzisztenciával rendelkezem, és végre rátaláltam arra a férfire, aki mellett le akarom élni az életem.

A férjem.

Mosolyognom kell azon, hogy mennyire furcsa ezt nemhogy kimondani, de gondolni is. Pedig több mint hat hónapja történt. Csodás nap volt. Amit egy őrült, semmihez se hasonlítható éjszaka előzött meg…

A főnököm először küldött önállóan tárgyalni, ami nemcsak nagy megtiszteltetést, de hatalmas felelősséget is jelentett. Több mint egy évig vártam arra a pillanatra. Egy álló hétig készültem, órákat töltöttem a megfelelő ruha kiválasztásával, majd -hülyén hangzik-, de azzal is, hogy tükör előtt begyakoroljam, hogyan tűnjek érett, felelősségteljes menedzsernek. A megbeszélés nagyszerűen sikerült, a belga partner minden javaslatomra rábólintott, és gyakorlatilag szabad kezet adott az amerikai reklámkampányuk megszervezéséhez.

Köszönetem jeléül meghívtam őket egy ebédre, de látva mennyi ital folyik le a torkukon, utána kimentettem magam, és egyedül indultam vissza a hotelbe. A recepción örömmel üdvözöltek, ami egészen biztos nem a személyes varázsomnak, hanem sokkal inkább annak szólt, hogy a részvények egy része a nővérem tulajdonát képezi.

Alig léptem be a lakosztályba megszabadultam a cipőmtől, a zakóm ledobtam a kanapéra, bekapcsoltam a hifit, és a bárszekrényhez léptem. Kikaptam egy kisüveges pezsgőt, és felbontottam. A hűvös nedű simogatta a torkomat, és miközben újra a számhoz emeltem, igyekeztem megszabadulni az ingemtől. Az jutott eszembe, hogy úszom egyet, a sivatag felől perzselő forróságot fújt a város felé a szél, de ahogy a teraszajtó felé fordultam megtorpantam. Mozdulni se tudtam a döbbenettől.

Ott állt velem szemben, lazán az ajtófélfának támaszkodva, és arcán a megszokott kedves mosolyával, engem figyelt.

- Ünneplünk valamit? – kérdezte, és közben leplezetlenül bámult. Zavarba hozott a pillantása, pedig tudtam, hogy ismeri a testem minden négyzetcentiméterét.

Ahogy én is az övét. Az elmúlt évek alatt az semmit se változott. A tökéletesen kidolgozott izomkötegeken vízcseppek csillogtak, egy rövid fürdőnadrágot viselt csupán.

Valószínűleg egyre gondoltunk - jutott eszembe.

- Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, hogy leplezzem a zavaromat.

- Egy castingra jöttem – válaszolta.

- De hogy kerültél éppen ide? – mutattam körbe a helyiségben.

- Kellan ajánlotta fel, hogy megszállhatok itt, miután mondtam neki, hogy ide kell utaznom Vegasba.

Csak bólintottam, és közben igyekeztem kicsit rendbe szedni magam.

Ez mindent megmagyarázott, többször is volt már rá példa, hogy felajánlották ezt a lehetőséget az ismerőseiknek, valamelyik lakásukkal kapcsolatban.

Anna valószínűleg elfelejtette, hogy már odaígérte nekem. Vagy a sógorom nem szólt neki, és nem is tudta. Vagy éppen hogy tudta, és direkt nem szólt. Vagy…

Megrázva a fejemet hagytam abba az elméletek gyártását. Ő még mindig engem figyelt. Nem tudtam mit kéne mondanom, ami elég ritka eset. Legtöbbször kapásból reagálok, és ez a tulajdonságom már nemegyszer juttatott kellemetlen helyzetbe. Nemhiába, az olasz gyökerek...

De akkor, ott, képtelen voltam kinyögni bármit is. Ma se tudom, mi lett volna a megfelelő. Mit mond az ember annak a férfinek, aki gyakorlatilag az első igaz szerelme volt. És akit ő hagyott faképnél anno.

Végül Ő törte meg a csendet.

- Szóval? Mit ünneplünk? – kérdezte az üvegre mutatva.

Nem akartam nagyképűnek tűnni, nem mentem bele részletekbe, csak annyit árultam el, hogy tető alá hoztam egy megbízást. De ő belekérdezett. Számomra meglepően tudta, hogy mivel foglalkozom, dicsért az elért sikeremért, és minden érdekelte. Nem csak a szokásos felszínes kérdéseket tette fel, valóban érdekelte a válaszom.

Az idő gyorsan múlt, kissé pimasz mosollyal meggyőzött, hogy a beszélgetést folytassuk a teraszon a medencében. A második üveg pezsgőt már ő bontotta fel, ez már normális méretű volt, majd órák múlva, amíg lezuhanyoztam vacsorát rendelt kettőnknek.

Amikor kiléptem a szobámból éppen meggyújtotta a gyertyákat az asztalon, meg volt terítve, egy zsúrkocsin ínycsiklandó fogások illatoztak. Egész vacsora alatt kitűnően éreztük magunkat, viccelődtük, flörtölt velem, én pedig örömmel fogadtam a bókokat. Jól esett a figyelmessége, az apró érintések, a vágyakozó pillantások. Olyan volt, mintha az öt évvel ezelőtti szakításunk soha se történt volna meg.

Nem tudom melyikünk vetette fel, hogy hamár a Bűnös városban vagyunk nézzünk körül egy kicsit. Egyik bárból a másikba mentünk, igyekeztünk észrevétlenek maradni, és ez valamilyen véletlen folytán sikerült is. A poharaink gyorsan ürültek, táncoltunk, egy kaszinóba is bementünk, de a játékgépek és a rulett asztalok valahogy egyikünket se kötöttek le. Nem így az a sztriptíz bár, ahova máig nem tudom, hogy keveredtünk be.

A csábító zene, az erotikusan vonagló lányok, a hely egész légköre bűnre csábított. Előtte már jó másfél hónapja nem voltam együtt senkivel, az utolsó aktuális pasimat akkor rúgtam ki, miután kiderült, hogy velem párhuzamosan a volt nőjével is kavar. Nem éreztem miatta csalódottságot, nem volt olyan fontos a számomra. Az egész testem bizsergett a vágyakozástól, csak fél szemmel néztem felé, de amikor megláttam, hogy engem figyel képtelen voltam elfordítani a tekintetemet.

A kémia köztünk még mindig működött, de ezúttal valahogy sokkal észveszejtőbb volt az egész. Megfogta a kezemet, pénzt dobott az asztalra és maga után húzott. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám, fogott egy taxit, és visszavitetett bennünket az MGM-be. A liftbe is néma maradt, de szinte szikrázott közöttünk a levegő. Én is tudtam mi fog következni, és vágytam is arra, hogy megtörténjen. Hogy újra szeretkezzünk, mint régen.

De ez most nem olyan volt, mint régen. Már nyoma se volt benn az akkori néha tétova mozdulatoknak, erőteljes volt és lényegre törő. Olyan gyönyörben volt részem, mint addig soha. Már hajnalodott, mire kimerülten egymás mellé zuhantunk, emlékszem befészkeltem magam a válla alá, és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

- Gyere hozzám feleségül…

~ o ~

Idegesen dobolok a lábamon az ujjaimmal, tudom, hogy késésben vagyok.

És azt is tudom, hogy már csak pár kilométer és végre újra a karjaimba zárhatom. Hiányzik, iszonyatosan hiányzik azóta, hogy több mint egy hete elváltunk egymástól. Szívem szerint a reptérről azonnal hozzá siettem volna, de két okom is volt, hogy ne tegyem. Egyrészt a családom, akik azt mondták, jobb lenne, ha csak később csatlakoznának hozzánk, mert mégiscsak illő lenne először megtenni a nagy bejelentést. Másodszor a bőröndöm, amit szintén a szállodában hagytam.

Mosolyognom kell a gondolatra, mekkora ágy vár ott ránk. Hamarosan végre nem csak titokban lehetünk majd együtt. Pár nap múlva már tényleg, mint a feleségemet ölelhetem magamhoz. Nem mintha nem ezt tenném június óta majdnem minden éjjel.

Csak eddig senki se tudta, hogy hivatalosan is összetartozunk.

Máig nevetnem kell, ha eszembe jut milyen döbbenten nézett rám, amikor megkértem a kezét. Oké, persze lehettem volna romantikusabb, hagyhattam volna több idő neki, de talán a piától, talán attól a boldogságtól, ami majd szétrepítette a szívemet, amiért újra velem volt, a kérdés kibukott belőlem.

Nem úgy terveztem.

Igazság szerint nem is terveztem el előre…

Egy megbeszélésre kellett Vegasba mennem, szereplőválogatásra egy új filmhez, ami végül nem jött össze. Évek óta nem forgattam már semmit, a főiskolára, a tanulmányaimra koncentráltam. Tudatosan tettem ezt, elegem volt már abból, hogy még mindig a szenvedő farkasfiút látják bennem. Ez a forgatókönyv végre tetszett, érett, kiforrott karakter volt, ami megfogott. Sajnos gyorsan kiderült, hogy rendező és az én elképzelésem merőben különbözik, így megköszöntem a lehetőséget, és elbúcsúztam tőlük. A hotelbe mentem, hogy összeszedjem a cuccom, és a következő géppel visszarepüljek LA-be. A repülő indulásáig volt még jó két órám, úgyhogy úgy döntöttem, addig úszom egyet.

Előző nap beszéltem Kellannel, aki felajánlotta, hogy ne foglaljak fölöslegesen másik szobát, használjam az övükét egészen nyugodtan. Kifejezetten hálás voltam neki ezért, így nem kellett lemondanom a szállásomat a befuccsolt meló miatt. A srác éppen a felesége születésnapi buliját szervezte, amire szokás szerint hivatalos voltam, mint minden évben, és ezért hívott fel.

Lustán lebegtem a vízben, amikor a nappali felől furcsa, pukkanó hangot hallottam, így sietve kikászálódtam a medencéből, és befelé indultam, hogy kiderítsem mi történt. A legszebb látvány tárult elém, amit csak el tudtam képzelni. Gina éppen az ingjétől készült megszabadulni, azon kívül egy szűk szoknyát viselt csupán. Nagyot dobbant a szívem a látványától, főleg amikor felém fordult, és elölről is megcsodálhattam. Szokás szerint gyönyörű volt. És itt nem a fehérneműből majdnem kibuggyanó kebleire gondolok, bár azok se hagytak hidegen.

Sokkal inkább az arcát még szebbé varázsoló elégedett mosoly volt az, ami rögtön lenyűgözött. A szemei boldogan ragyogtak, igaz csak addig, amíg meg nem látott.

Kissé mulattatott a szégyenlőssége, sose volt rá jellemző. Már éppen ugratni akartam ez miatt, de a hangja, és a hűvössé váló arckifejezése lehűtötte a kedélyemet.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy öt év se volt elég ahhoz, hogy a barátságunk újra a régi legyen. Távolságtartó volt velem, amit bevallom csak pár hete értettem meg, amikor egy este rákérdeztem, és ő magyarázatot adott. Azt mondta, szégyellte magát előttem.

Annak idején ő volt az, aki szakítani akart.

Nekem ő volt a világ közepe, elvarázsolt a kisugárzása, a féktelen hangulatváltozása, a kissé szarkasztikus modora, hogy mellette soha nem tudhattam, mit tesz majd a következő pillanatban. Nem kezelt sztárként, nem is tartottam magam annak soha, tudott örülni az apróságoknak is, és mindig ezerrel pörgött. Bár igyekeztem nem mutatni senki előtt, darabokra hulltam, amikor azt mondta, legyen vége, mert ő nem arra vágyik, ami köztünk van.

Éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy megértsem, csak félt attól, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak, és hogy a kapcsolatunk túlságosan is gyorsan vált komollyá.   

Soha nem szűntem meg szeretni őt. Eleget tettem a kérésének, nem kerestem, tudomásul vettem, hogy másokkal randizgat, sőt néha úgy tűnt, igazán bele is szeretett egyikbe-másikba. Nem mondom, hogy nem fájt, de én se éltem szűzies életet. Voltak más lányok az életemben, de mindet hozzá hasonlítottam, és sorra megbuktak a vizsgán. Senki se érhetett a nyomába.

Persze néha összefutottunk. Esküvők, születésnapi bulik, szilveszterek. A Twilightos banda a forgatások után is tartotta a kapcsolatot, és ezeket az eseményeket általában Anna szervezte. És mivel Gina a húga, természetesen ő is ott volt legtöbbször. Ilyenkor barátságos volt velem, de a kötelező, hogy vagy, mi van veled kérdéseknél soha nem ment tovább.

Luca jegyezte meg egy alkalommal, hogy mintha zavarban lenne velem szemben, és ez gondolkodásra késztetett. Mert felmerült bennem, hogy akkor talán érez még valamit irántam. Új reményeim támadtak, és innentől már tudatosan figyeltem az életét. Hála a családi kapcsolatainak és a munkájának sokat szerepelt a médiában, így könnyű dolgom volt. Nem is beszélve arról, hogy a lányok elég pletykásak, és elég volt nekik pár odavetett félmondat, és rögtön megtudtam, mit csinál éppen, merre, kivel jár, és, hogy az illető potenciális veszélyt jelent-e a terveimre, vagy csak futó viszony éppen.

Ott Vegasban, úgy éreztem eljött az én időm. Boldog volt, és szingli. Talán a pezsgőtől, talán a helyszíntől és a sikeres szerződéskötéstől nem tudom, de úgy tűnt végre sikerül felszabadultan együtt töltenünk pár órát. Újra olyan volt, mint a megismerkedésünkkor.

Az Eclipse premierjén pillantottam meg először, és rögtön szikrázott köztünk a levegő. Boldog voltam, hogy engem tüntetett ki a figyelmével, a másnapi bulin, amit a nővérének rendeztek meglepetés képpen, kaptam is érte eleget. A srácok miután kiderült, hogy együtt töltöttük az éjszakát hetekig lépten-nyomom faggatóztak, de belőlem nem szedtek ki semmit. Senki, szerintem még Anna se, tudja a mai napig, -pedig ők ketten általában mindent megbeszélnek,- hogy egészen októberig, amíg meglátogattam az otthonában, nem szeretkeztünk. Amíg Amerikában voltak együtt aludtunk, csókolóztunk, esténként szinte jeges zuhanyt vettem, hogy lehűtsem magam, de ennél több nem történt. Johannesburgban talán megtettük volna a következő lépést, mert végre kettesben voltunk, -ha nem számolunk az egész emeletet elfoglaló rokonaival-, de az after partyt megzavaró látogató eléggé belerondított a hangulatba. Gina rosszkedvű lett, aggódott az unokatestvére miatt, így én se erőszakoskodtam.

Aztán Ausztriában végre megtörtént. Soha addig nem láttam annyira félszegnek. Mindketten bizonytalannak tűntünk, és talán ettől lett az egész még bensőségesebb. Hosszú órákon át szerettük egymást, aminek meg is lett az eredménye, másnap mindketten hulla fáradtan álltunk a starthoz a futóversenyen. De ez egyikünket se zavart, és az se, hogy a teljesítményünk jócskán elmaradt a várttól.

A következő két év csodálatos volt, bár elég embert próbáló, mert a Föld két ellentétes pontján éltünk. Neki a tanulmányaira kellett összpontosítania, nekem a forgatásra, majd a promócióra. Valamivel könnyebb lett, amikor megkezdte az egyetemet, és végre egy országba éltünk, igaz még mindig több ezer mérföld távolságban egymástól. Hol én utaztam Cambridge-be, hol ő jött LA-be. Vagy ha csak egy hétvégényi szabadidőnk volt New Yorkba találkoztunk. A rám irányuló figyelem persze sokszor okozott gondot, nem mehettünk el egy moziba, vagy egy étterembe úgy, hogy ne talált volna ránk pár rajongó vagy fotós. Láttam rajta, hogy zavarja, de soha nem mondta.

Aztán jött az az este, amikor közölte, hogy vége…

Még mindig fáj az emléke, így csak megrázom a fejem, vetek egy pillantást az órámra. Elvileg még tíz perc és megérkezem.

Igyekszem újra szép emlékeket felidézni, megint csak Vegas jut eszembe.

Sikerült kicsalogatnom a medencébe, hosszan beszélgettünk és egy idő múlva már nem tűnt olyan görcsösnek. Gyöngyözően kacagott, viccelődött velem, nem rezzent össze, ha hozzáértem, sőt egyszer mintha azt láttam volna rajta, hogy beleborzong, amikor összeértek az ujjaink. Amikor megrendeltem a vacsorát először még nem volt vele semmi hátsó szándékom, de miután hallottam, hogy dudorászva zuhanyozik, meggondoltam magam. És milyen jól tettem.

Életem egyik legszebb estéje volt. Végigbuliztuk a várost, kivételesen én is leöntöttem pár pohár italt, amitől kicsit bátrabb lette. Élveztem, ahogy hozzám simult tánc közben, majd amikor felfedeztem a vágyakozást a szemeiben, nem tudtam parancsolni magamnak.

Még soha addig nem tűnt annyira szenvedélyesnek. Mondjuk, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne tűnődjem el azon, hogy az új fortélyokat, amikkel a végletekig felcsigázott, hol, kitől tanulhatta. Bódult voltam a boldogságtól, ezért lehetett, hogy meggondolatlanul kicsúszott a számon.

- Gyere hozzám feleségül…

~ o ~

Amikor megkérte a kezemet, azt hittem csak viccel. Nem is, először azt hittem, csak álmodtam az egészet, vagy maximum félrehallottam a szavait. Kíváncsian emeltem fel a fejemet, és néztem az arcára, de ott nyomát se láttam annak, hogy tréfálkozna velem. Komolyan, eltökélten nézett rám és elismételte a szavait.   

- Gyere hozzám feleségül…

- Kicsit sokat ittál – próbáltam kibújni a válaszadás alól, mert olyan abszurdnak tűnt az előző mondata. Aztán eszembe jutott valami. – Különben is, mit szólna a barátnőd?

- Nincs barátnőm – vágta rá azonnal. – De ha lenne, se számítana…

- Taylor, te komolyan túl sokat ittál – ismételtem meg az előző mondatomat, mire azonnal felült.

- Négy pohár pezsgő, és két pohár bor tizenkét óra alatt még nekem se árt meg.

Tudtam, arra céloz, régen milyen gyakran ugrattam, hogy mennyire nem bírja az alkoholt. Tényleg nem tűnt részegnek, de sokkal könnyebb volt arra gondolnom, hogy az ital mondatja ezt vele, mint hogy így akar visszavágni, amiért annak idején szakítottam vele. A gonoszkodás sose volt az ő stílusa.

Némán meredt rám, nem bírtam állni a tekintetét.

- Ez egy elég rossz vicc – mondtam sértődött arcot vágva. Legjobb védekezés a támadás. – Nem érdemlem meg, hogy így bánj velem.

- Hogyan? – vágott közbe azonnal.

- Tudod nagyon jól, hogy számomra a házasság fontos dolog. Katolikus vagyok. Nem szép ezzel viccelődni.

Jó, sose voltam megszállott hívő, de azzal mindig is egyetértettem, hogy amit Isten összeköt, azt más szét nem választhatja.

- Nem viccelek – felelte, és nemcsak a hangja, de az egész arca ellágyult. – Gyere hozzám feleségül.

- De mégis miért? – emeltem meg a hangomat.

- Mert szeretlek – felelte egyszerűen.

Elakadt a lélegzetem. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy igazat mond. De aztán sikerült kiszabadulnom abból a kábulatból, amibe a tekintete taszított.

- Na persze…

- Georgina Maria Salti, én tényleg szeretlek téged. – A döbbenetem elérte a tetőfokát, főleg amikor gyengéden megfogta a kezemet.

A következő percekben csak úgy ömlött belőle a szó. Nem értettem semmit, de mégis hallgatva a szavait, helyükre kerültek a fejemben a dolgok. A gyengéd pillantások, amiket néha elcsíptem tőle. Az, hogy párszor úgy tűnt, mintha szántszándékkal jelenne meg olyan rendezvényeken, ahol én is ott vagyok. Csak figyeltem, ahogy beszél, és lassan kezdett fény gyúlni az agyamban. Ahogy az érzésit lefestette, rájöttem miért olyan ismerősek. Én is így éreztem.

Tudom, hogy jól tettem, hogy annak idején szakítottam vele. Fiatalok voltunk. Nem bántam meg. Évekig a családom védőszárnyai alatt éltem, aztán amikor egyetemre mentem se lehettem önmagam, mert én voltam Taylor Lautner barátnője. A fotósok követtek, mindenki a magánéletemen csámcsogott. Úgyhogy kiléptem az aranykalitkából, és belevetettem magam a nagybetűs életbe. Sokszor hibáztam, pár dolgot másképpen csinálnék, de alapjaiban mégse bánok semmit. Minden tévedésre szükség volt ahhoz, hogy végül megtaláljam önmagam. Azt, hogy mivel akarok foglalkozni, hogyan szeretnék élni, milyen párt képzelek el magam mellé.

Ott júniusban, meztelenül az ágy tetején tudatosult bennem, hogy mint már annyi minden másban, ebben is a nővérem nyomába akarok lépni. Családot szeretnék. Férjet, gyerekeket. És akkor esett le az is, hogy ezt a lépést csak egyetlen férfival az oldalamon tudom elképzelni, és az Taylor.

A némaságom miatt neki mondjuk sejtelme se lehetett arról, hogy mi jár a fejemben. Legalábbis a szavai erről árulkodtak.

- Nem most azonnal – mondta, de úgy tűnt belül nem igazán ért egyet a szavaival.

A fogaskerekek iszonyatos csikorgással forogtak a fejemben. Ismertem már magam annyira, hogy tudjam, ha valóban eszembe jutott, hogy ő az igazi, akkor az így is van. Csak ott volt a bizonytalanság. Mi van, ha megint meggondolom magam? Ha újra pánikba esek, visszakozok, és újra fájdalmat okozok neki, ahogy már megtettem egyszer. Mit is akarok igazán?

Gyors leltárt készítettem az életemről.

Első pont: a munkám örömmel tölt el, azt csinálom, amit szeretek. Ez kipipálva.

Második pont: a magam ura vagyok, van egy kedves kis lakásom Brentwoodban, és egy nyitott sportkocsim, amivel kedvemre száguldozhatok. Ez is pipa.

Harmadik pont: elég pénzt keresek ahhoz, hogy kedvemre utazhassak, nem szorulok a szüleimre vagy a nővéremre anyagilag, még akkor se, ha örömmel adnának. Ez is pipa. 
Negyedik pont: a családom szeret, ez is pipa.

Ötödik pont: nagyszerű barátaim vannak, akikre mindig számíthatok. Ez is pipa.

Mi van még az életben, amire vágyhatnék?

A válasz túlságosan is egyszerű volt.

Egy társ, aki megért és szeret. Taylor. Egy férfi, aki elvarázsol a kedvességével, és hű hozzám. Taylor. Egy szerető, aki gyengéden bánik velem, de ha kell, tud határozott is lenni. TAYLOR.   

Rájöttem, milyen igaza van. Úgyhogy végre válaszoltam neki.

- Jó, házasodjunk össze.

~ o ~

Ahogy eszembe jut, az a pillanat, amikor bár nem azzal a szóval, de igent mondott elmosolyodom. Még most is csak nehezen hiszem el. A tőle megszokott lendülettel ismertette velem, hogy miért is jutott erre az elhatározásra. Ahogy az évek óta vágyott lehetőség, hogy hozzám tartozzon, ott volt egy karnyújtásnyira, kissé türelmetlenné váltam.

- És mikor?

- Mikor szeretnéd? – kérdezte, én pedig kapásból válaszoltam.

- Most.

- Most?!

A döbbenet leolvasható volt az arcáról, a hangjából meg még inkább.

- Végülis… Vegasban vagyunk – feleltem.

Csak nézett maga elé, aztán hirtelen elmosolyodott, és a szemembe nézett.

- Jó.

Ezúttal én voltam az, aki nem tudott megszólalni. Csak ültem az ágyon sóbálvánnyá válva. Mire észbe kaptam már a bőröndjében matatott, és morgott az orra alatt.

- A fenébe, nem hoztam magammal semmi normális ruhát. Bár, ha nem veszem fel a zakót, akkor ez a kosztüm nem is olyan rossz. A blúz megteszi… végülis fehér. Valahol itt kell lennie Anna nyakláncának, az kölcsönbe van. A fülbevalóm már elég régi, és igen, megvan, itt egy bugyi is, ez kék. Oké, – fordult felém aztán, a kezében mutatva a kincseit. – Valami régi, valami kölcsönkapott, valami kék. A csokrom lesz az új, minden megvan.

- De Gina… – persze azonnal félreértette a tétovázásomat.

- Tehát mégis csak szórakoztál velem.

Annyira szomorúnak, sőt sokkal inkább elkeseredettnek tűnt.

- Nem, – pattantam fel azonnal. – Dehogy is.

Átöleltem, majd kissé eltartva magamtól néztem az arcára.

- Biztos, hogy ezt akarod? És nem egy nagy esküvőt? A családod előtt?

Látszott rajta, hogy elgondolkozik a kérdésemet, úgy sejtettem, hogy ismerem a választ, de megint meglepett.

- Hihetetlennek tűnik, de hiszem, hogy szeretlek téged. És valahogy, nem is tudom, azt hiszem, szeretnék a feleséged lenni. Mondjuk, lehet hogy megbánod, ha elveszel, mert egészen biztos, hogy nem lesz egyszerű velem azt élet. Nem fogom feladni a munkámat, és helyette otthon takarítani egész nap. Valószínűleg lesznek veszekedéseink, de minden házasságban vannak viták. Várhatnánk, de lehet, hogy akkor csak elvesztegetnénk az éveket. Szerintem vágjunk bele.

- És mi van a holtodiglan-holtomiglan résszel? – kérdeztem.

- Hát, a papot kihagynám – felelte kissé tétován. – Egy egyszerű polgári szertartás jobb lenne, és ha valóban beválik, akkor valamikor megismételhetnénk a családunk előtt is.  

Aznap a világ legboldogabb emberévé tett. Arról mondjuk sikerült meggyőznöm, hogy ha eddig vártam, pár órát még kibírok. Visszafeküdtünk, bár szerintem egyikünk se aludt túl sokat. Kora délelőtt ébredtem, és el se akartam hinni, hogy az egész nem csak egy álom. Ott feküdt mellettem, a mocorgásomra ő is kinyitotta a szemét, majd lassan elmosolyodott.

- Szóval összeházasodunk? – ennyit kérdezett csupán, én pedig megnyugodtam, hogy akkor ez tényleg a valóság.

A délelőttünk a készülődésre ment el, sajnos külön. Ehhez hirtelen ragaszkodni kezdett, én pedig megadtam magam az akaratának. Magára hagytam, és nekivágtam a városnak, hogy találjak egy olyan házasságkötő termet, ami elég eldugott, de mégis meghitt. Csak a sokadik helyen jártam sikerrel. Igaz, közben egyszer-kétszer úgy éreztem, hogy lebuktam, mert mintha felismert volna egy lány, vagy egy turistáról hittem azt, hogy paparazzi.

Kora délután értem vissza, kezemben egy sötét öltönnyel, és a zsebemben egy pár karikagyűrűvel. Gina a kiáltásomra kiáltással válaszolt, de nem volt hajlandó előbújni a szobájából. Közölte, hogy nem láthatom, majd csak az anyakönyvvezető előtt. Ez mondjuk nem igazán tetszett, de inkább nem tiltakoztam. Megettem az ebédemet, amiről előre gondoskodott, majd készülődni kezdtem.

Azt is az ajtón keresztül tudtam csak közölni vele, hogy hol és mikor lesz a szertartás. Én indultam előbb, és addig a pillanatig, amíg be nem lépett az ajtón kételkedtem abban, hogy egyáltalán eljön. Olyan hihetetlen volt az egész.

De eljött. Gyönyörű volt szokás szerint. A haját egyszerű kontyba tekerte, amitől az arca csak még nagyobb hangsúlyt kapott. Egyenes vonalú, krémszínű ruhát viselt, a kezében azt a kis csokrot tartotta, amit az előtérben hagytam neki. Lassan lépdelt felém, és fogta meg a kezemet. A szertartás nem tartott sokáig, végig egymást néztük, úgy ismételtük el az eskü szövegét. Amikor végre azt mondták, hogy megcsókolhatom, mintha mázsás kő zuhant volna le a szívemről.

Az jutott az eszembe, a feleségem lett. A gyűrűmet viselni, ezután már hozzám tartozik.

Miután elintéztük a papírokat, visszaindultunk a szállodába, de előtte még tartogatott nekem egy kis meglepetést. Az előtérben egy hatalmas táska várt ránk. A ruhájára egy színes ing került, a csokrot elrejtette. Nem igazán értettem miért teszi ezt, a magyarázatát hallva pedig egy kis keserű ízt éreztem a számban. A hotelig nem is nagyon szóltam, amit ő is észrevett, mert amint bezárult mögöttünk a lift ajtaja, sietve beszélni kezdett.

- Ne haragudj. Nem téged szégyellek – mondta, mintha csak kitalálta volna azt, amitől tartottam. – De…

- De? – kérdeztem rá, miután hosszú percekig nem folytatta.

- De a családom…

- Gondolod, hogy a családod nem örül majd annak, hogy hozzám jöttél?

- Mi? Nem. Szeretnek téged, amikor… különmentünk hónapokig azt hallgattam, milyen rendes ember vagy.

- Akkor?

- Csak nem akarom, hogy az újságokból tudják meg – felelte. – Én szeretném elárulni nekik.

Ez mondjuk megnyugtatott, és jó ideig nem is foglalkoztatott a bejelentés időpontja.

Még egy napot maradtunk Vegasban, kiélvezve a hétvége és főleg a nászéjszakánk minden pillanatát. Miután vasárnap este visszatértünk Los Angelesbe gondjaink akadtak.

Kicsit nehezen jutottunk dűlőre abban, hol éljünk. Én is, ő is szerettük az otthonunkat, és nem akartuk feladni azt. Úgyhogy a hétköznapokat általában nála töltöttük, mert az volt közelebb a munkahelyéhez, a hétvégéket pedig nálam, mert a kertemben található medence kellemesebb helynek bizonyult a nyári melegben, mint a légkondis felhőkarcoló. Nem túl sokszor mozdultunk ki otthonról, fontosabbnak tűnt, hogy kettesben lehessünk.

Az első alkalom, amikor mégis megtettük, az Anna szülinapi bulija volt. És erre a napra esett az egyetlen igazán komoly veszekedésünk is. Azt még megértettem, hogy külön akart menni, úgy sejtettem, keresi az alkalmat, hogy végre beszéljen a nővérével a kapcsolatunkról.

Hát ez a teóriám gyorsan megdőlt. Amikor beléptem a buli helyszínére már rengetegen voltak, mégis azonnal kiszúrtam Ginát. Pár sráccal beszélgetett, az egyik keze a derekán pihent, amitől rögtön megemelkedett a vérnyomásom. Amikor meglátott elindult felém, ez mondjuk megnyugtatott. Az már nem annyira, amikor felém közeledve már messziről üdvözölt, úgy, mint egy régen látott ismerőst, majd egy baráti puszit nyomott az arcomra. Már ez is eléggé furcsának tűnt, hát még amikor hozzám hajolva mérgesen sziszegett a fülembe.

- Elment az eszed? Miért nem vetted le a gyűrűt?

Döbbenten fedeztem fel, miközben megszabadított a karikától, hogy ő bezzeg nem viselte az övét. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem a bejelentés estéje lesz. Forrt bennem a méreg, Nikki egyszer rá is kérdezett, hogy mi bajom, de ráfogtam, hogy egy meló miatt vagyok dühös. Azt hiszem elsőként hagytam ott a társaságot, és mentem haza, ezúttal egyenesen a saját lakásomba. Órák múlva bukkant csak fel, és akkor nem tettem lakatot a számra.

   ~ o ~

Figyelem, ahogy az unokanővérem éppen a férjével veszekszik játékosan, amiért az hagyta, hogy a kisfiúk belekortyoljon egy pohár borba. Látszik rajtuk, hogy a dolog nem véresen komoly, amiről az is meggyőz, hogy amikor Enzo magához öleli Cescat, ő nevetve bokszol bele a gyomrába. Csak egy apró házastársi vita…

Tudom milyen ez, Nekünk is volt pár ilyen. És mind egyetlen dolog miatt. Nehezen szántam rá magam arra a lépésre, hogy elmondjam a családomnak, immáron férjes asszony vagyok. Most mondjuk már bánom, de mit tehetek.

Amikor a nővérem születésnapi bulija után haza indultam, először a saját lakásomba mentem. Vasárnap este volt, és a hétvége utolsó estéjét nálam szoktuk tölteni, hogy reggel ne kelljen egy órával előbb munkába indulnom. Sötét lakás fogadott, reménykedtem benne, hogy azért mert már lefeküdt, de persze hiú ábránd volt. Mindent úgy találtam, ahogy pénteken reggel ott hagytam, így biztos voltam benne, hogy Taylor nem járt ott. Egy fél pillanatra átfutott a fejemen, hogy majd másnap beszélek vele, de rájöttem, hogy ez gyáva húzás lenne.

Gina Salti pedig nem gyáva. Illetve Gina Lautner.

Átautóztam a fél várost, az ő házában is sötétség fogadott. Amikor az ágyunkat üresen találtam bevallom megrémültem, de aztán felfedeztem az ablak előtti fotelben ülve.

Azt hiszem még soha senki nem beszélt úgy velem. Illetve talán Anna egyszer, amikor kissé illuminált állapotba talált, mert akkor ő is lehordott a sárga földig.

Taylorra ez nem volt jellemző, éppen ezért a kitörése meglepett. És egy kicsit le is nyűgözött. Ezúttal ő volt a domináns fél a kapcsolatunkban, és nem félt kimondani azt, ami a szívét nyomta. Csak hallgattam a szavait, és életemben talán először nem tudtam visszavágni neki. Tudtam, hogy igaza van, de olyan nehéz volt elhatározni magam. Miután végzett, ott hagyott faképnél, én meg csak ültem jópár percig egyedül.

Felmerült bennem, hogy talán hagyni kéne az egészet, hazamenni, és véget vetni ennek a házasságnak, hamár egyszer nem boldog mellettem, de megint csak az tartott vissza, hogy én nem vagyok gyáva. És az, hogy tudtam, szeretem.

Utána mentem, és bocsánatot kértem. Elmondtam neki, hogy a bejelentésemmel nem az érzelmeim miatt késlekedek. Azzal szemben amit ő állított, én biztos voltam benne, hogy a házasságkötésünk nem egy tévedés, hanem életem legjobb döntése volt. Sikerült meggyőznöm, és még haladékot is kaptam. Azt mondta, jó, tartja a száját, szilveszterig kapok időt. Én pedig megígértem, hogy addig megteszem. Még mindig a fülemben csengenek a szavai.

- Gina a családod szeret téged, és azt mondtad engem is kedvelnek. Nem értem ugyan miért félsz elmondani nekik, de ha neked ilyen fontos a megfelelő pillanat, hát legyen.

Egy csókkal igyekeztem megköszönni azt, hogy mellettem áll, és azzal, hogy másnap reggel kicsikartam egy hét rendkívüli szabadságot. Este vacsorával vártam, és két repülőjeggyel. Pénteken pedig elutaztunk a nászutunkra, Anquilla szigetére. Egy kis villát béreltem, rá is ment a spórolt pénzem nagy része, de minden centet megért. Nem zavart bennünket senki, a táj, a tengerpart mind-mind csodálatos volt, bár mi nagyrészt ki se szálltunk az ágyból.

A következő hónapokban egyszer se említette meg az ígéretem, bár volt pár rizikós eset. Minden alkalommal, ha meglátta, hogy lehúzom a jegygyűrűmet elkomorult, úgyhogy ezt elkerülendő vettem egy elég látványos, nagyköves bizsut, ami képes volt maga alá rejteni az egyszerű karikát.

Egy idő múlva már én is szerettem volna kimozdulni otthonról, bár tudtam, hogy ez mivel jár. Ahogy sejtettük, nem maradt sokáig titokban, hogy „találkozgatunk”. Október végén a sajtó megszellőztette az ügyet, mármint, hogy úgy tűnik, felmelegítjük a kapcsolatunkat. Ezzel még nem is volt gond, nem zavart különösképpen, de így megtudták a dolgot a szeretteim is.

A barátnőim azonnal felhívtak, de szerencsére megelégedtek apró kis információkkal is, mint hogy, újra együtt járunk, és boldog vagyok. Anya szelíd érdeklődésére elárultam neki, hogy igen, mostanában jópárszor találkoztunk, és azt se titkoltam, hogy van pár cucca nálam. A legfőbb problémámat a nővérem jelentette.

Őt nem lehetett ennyivel lerázni, lévén egy városban élünk, és hetente többször is összefutottunk. És mert ő mindenkinél jobban ismer. Talán, ha nem jön az a fránya influenza vírus, már előbb kiderül minden, de így nyertem még egy hónapot.

Először szegény Peggy esett ágynak, őt követte Matty, majd Anna is lebetegedett. Mire jobban lettek Kellant döntötte le a lábáról a betegség, a felesége pedig nem mozdult mellőle. Hálaadás napjára már kicsit jobban voltak, de akkor meg Shane papa egészsége rendetlenkedett, ezért Wyomingban ülték körül az asztalt. Hívtak engem is, de munkára hivatkozva elhárítottam az invitálást. Egyrészt tudtam, hogy ott aztán sehova se bújhatnék előle, másrészt programom volt.

Egy héttel az ünnep előtt Taylor egy este kissé gondterheltnek tűnt. Vártam, hogy kibökje mi a gond, de egész vacsora alatt nem tette. Lefekvéskor az ágyban is csak elgondolkodva meredt maga elé, és amikor közöltem vele, hogy aludni szeretnék, egyetlen szó nélkül kapcsolta le az éjjeli lámpát. Egy percig csöndben, mozdulatlanul vártam, hogy hozzám bújjon, de amikor ez csak nem akart megtörténni, nem bírtam tovább.

- Miért haragszol rám? Mit tettem már megint? – kérdeztem megbántottan.

- Mi? Semmit – felelte, de gyanúsan rágni kezdte a szája szélét.

- Akkor miért nem beszélsz velem? Valamit nem mondasz el nekem – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Én… – átfutott az agyamon, hogy talán válni akar, ez volt a legrosszabb, ami hirtelen eszembe jutott.

- A francba Tay, áruld már el mi van?   

- Ma beszéltem anyával. Meghívott bennünket Hálaadásra.

- És?

- Én… Gina, szeretném elmondani nekik, hogy összeházasodtunk.

Valahogy attól, hogy nekik eláruljuk a titkunkat nem kaptam pánikrohamot. Mindig is kedveltem a szüleit, és a húgával is az első pillanattól megtaláltam a közös hangot.

- Jó – feleltem, mire tátva maradt a szája. – De ezért kár volt frászt hoznod rám… – zsörtölődtem még kicsit.

A hálaadás nagyszerűen sikerült, nem mondom, a Lautner família padlót fogott, amikor Tay az asztali áldásnál nemcsak értük mondott köszönetet, hanem a felségéért is, és közben jelentőségteljesen engem nézett. Persze el kellett nekik mesélnünk mindent. Illetve majdnem mindent. A lényeg, hogy az első sokk után örültek nekünk, és nem illettek szemrehányással. Deborah, az édesanyja mondjuk megjegyezte, hogy az én szüleimet ez biztos mélyebben érinti majd, mert egy lány egészen más eset, mint egy fiú.

Hazáig ezen rágódtam, de nem jutottam előbbre, nem tudtam mit tegyek. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy karácsonyra előbb hazautazom, és amíg még csak hárman leszünk megejtem a nagy vallomást. Amire végül mégse jutott sor.

A munkahelyemen krízishelyzet alakult ki egy sürgős megrendelés miatt, csak 22-én este tudtam felülni a repülőre. Szenteste napján landoltam Grazba, ahonnan az unokatestvérem, Max szállított el Keszthelyre, majd autóba ültem és követtem a többieket a nagyszüleim házába. Kerestem az alkalmat, de valahogy mindig közbejött valami. A este Walter és Elisa pár hetes kislánya körül forgott, a tegnapi ébredésre pedig megérkezett Anna Kellannel, és a gyerekekkel. Olyan felhőtlenül örült mindenki, így én megint csak nem beszéltem.

Ma reggel valamennyien repülőre szálltunk, -könnyű, ha van egy a családban,- és ideutaztunk Pesaroba.

Tudom, hogy már csak perceim vannak hátra, és ez egyszerűen letaglóz. Egyrészt örülnék, ha már itt lenne mellettem, mert bár csak három éjjelt töltöttünk külön, iszonyatosan hiányzik. Másrészt tudom, hogy már nincs sok időm, huszonhatodika van, és csak öt napom maradt, hogy teljesítsem az ígéretem.

   ~ o ~

Bár még lassítani se kezdett a taxi, tudom, hogy megérkeztünk. A kedves kis ház előtt autók tucatjai állnak, nemhiába nagy a família. Egyszerre tartok és örülök ennek a találkozásnak. Örülök, mert végre magamhoz ölelhetem a páromat. Még a reptérről felhívtam Ginát, aki idegesnek tűnt. Tudok a hagyományról, és ezért már fél sikernek könyvelem el, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy ideutazzak, és ne Magyarországra, ahogy eredetileg terveztük. Miután 22-én este kikísértem a LAX-ra hazaindultam, de félúton se jártam, amikor csörgött a telefonom. Ő hívott, késett a gépe, még nem szálltak fel, és arra kért, írassam át a jegyeinket, ha lehet, és Budapest helyett utazzunk inkább Firenzébe. A kérésének amint hazaértem eleget tettem, bár az se jelentett volna akadályt, ha nem sikerül, mert akkor béreltem volna egy magángépet, csak, hogy minél előbb vele lehessek.

Nem éppen így képzeltem el az első közös karácsonyunkat. Igaz, a fát már jóval előtte felállítottuk, az utolsó hétvégén már ünnepeltük, vacsorát főzött, átadtuk az ajándékainkat is, de mégis szomorúan bújtam egyedül ágyba, mert ő nem volt velem. Egyedül az vígasztalt, amit utolsó este mondott.

- Ígérem, hogy életünk összes többi karácsonyát együtt töltjük…

- Grazie – mondom a sofőrnek, és sietve szállok ki a kocsiból. Kifújom a levegőt, és lassan nyitom ki a kertkaput. Még jópár méter választ el az ajtótól, de már ide hallom a benti zsibongást. Nyugi, Taylor, csak nem esznek meg…

Kicsit talán lendületesen nyomom meg a csengőt, de nem történik semmi. Újra megteszem, és már éppen megfordul a fejemben, hogy talán rossz helyen járok, amikor az a kedves arc néz szemközt velem, ami a legtöbbet jelenti nekem a világon.

- Végre, csakhogy megjöttél – ugrik a nyakamba, és úgy ölel magához, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Késett a gép… – nyökögöm, de a csupán ennyit, mert az ajkai a számra tapadnak. Viharos csókkal üdvözöl, amit cseppet se bánok. Aztán kissé zavartan lép hátra, lesegíti a kabátom, beakasztja egy szekrénybe, és összefűzi az ujjainkat. Már éppen lépne egyet, amikor megmerevedik, és a kezünkre pillant. Tudom mit néz, már nyúlok a jegygyűrűm után, hogy lehúzzam, de megállít.

- Ne – mondja. Aztán döbbenten látom, hogy a sajátjáról eltávolítja a csomagolást, ahogy a hatalmas bizsut párszor nevezte. Nagyot dobban a szívem, tehát eljött az idő. Megszorítom a kezét, bíztatóan nézek rá, amit kis félszeg mosollyal viszonoz.

- Menjünk – szólal meg, és már indul is befelé.

Odabent még annál is többen vannak, mint amire számítottam. Megállunk a lépcső tetején, mire mind felénk fordulnak. Az összes arcról ugyanazt a kíváncsisággal vegyes, elnéző mosolyt látom, ami sejtésem szerint annak szól hogy meghívott de.

Érzem, hogy remeg a keze, végigsimítok a csuklóján, mire rám néz. Aztán megszólal. Azt sajnos nem értem, hogy mit mond, mert olaszul teszi, de elég hatásosnak bizonyul. Döbbent csendben bámulnak ránk mind, az édesanyja kicsit elsápad, az apja csalódottan néz ránk. Anna pedig csak mered ránk tátott szájjal.

Legalább egy percig nem történik semmi. Aztán kitör a hangzavar. Amiből megint csak nem értek semmit. A hangadó természetesen a sógornőm, aki a feleségemet faggatja. Ő eleinte kissé félszegen válaszolgat, de aztán egyszercsak kitör belőle az igazi énje. Szinte toporzékol, egyre hangosabbnak tűnik. Anna se marad adósa, engem meg egyre jobban frusztrál, hogy nem angolul beszélnek.

- Cica – csendül fel Kellan hangja, és közelebb lép a párjához. Ő még mindig a húgával perlekedik, így megemeli egy kicsit a hangját. – Anna…

Végre elhallgat, én is Ginához fordulok, hogy árulja el miről is folyik a szó, de még csak rám se néz, a nővérét figyeli.

Ő immáron visszafogottabban, és persze szokás szerint spanyolul tárgyal a férjével, majd méltatlankodva felénk mutat.

- Összeházasodtak, hát nem nagyszerű? – hangja nem éppen azt tükrözi, hogy örül, és ebben a következő kérdés is megerősít. – És mégis mikor volt a jeles nap, csak, hogy tudjam, mikor kell jövőre gratuláló csokrot küldenem?

- Június kilencedikén esküdtünk – szólal meg a dacos hang mellettem, majd kaján mosollyal hozzá fűz még egy szót. – Vegasban.

Ez úgy látszik végleg beteszi a kaput, mert kitör a hangzavar. Gina egy pillanatig csak bámul rájuk, aztán kitépi az ujjait a kezemből és elrohan. Dermedten állok, mert nem tudom, most mi van. Rám mérgesek? Hova ment a feleségem? Ez most akkor mit is jelent? Mit tegyek? Menjek utána, vagy maradjak? Egyáltalán miért futott el? Talán az, hogy a családtagjai ennyire tiltakoznak ellenem azt jelenti, hogy ő is meggondolja magát?     

- Elég legyen – bődül el Kellan, amire én is felkapom a fejem. Még soha nem láttam ilyennek, a következő szavaitól meg végkép padlót fogok. – Hát mégis mi a fészkes fene baja van itt mindenkinek? Egész este arról folyt a szó, hogy végre Gina is megtalálta a párját. Mindenki kivétel nélkül egyetértett abban, hogy Tay milyen nagyszerű srác. És ez így is van. Rendes gyerek, imádja az a nőnemű tornádót, aki kitudja hova rohant el éppen, és abból, ahogy ő ránézett az előbb úgy látom, hogy ez kölcsönös. Vagy van talán itt valaki aki nem ezt kívánja a gyerekének? Eva, Davide most komolyan, nem az a legfontosabb, hogy a lányotok boldog? Taylor anyagilag is biztos jövőt tud biztosítani neki, ez miatt se kell aggódnotok. Soha nem voltak zűrös ügyei, makulátlan a híre. Akkor most mégis miért viselkedtek úgy, mintha ő lenne Hasfelmetsző Jack?

Én is kíváncsian nézek a kérdezettekre, mert érdekelne a válasz. Ők azonban még mindig sokkoltan néznek maguk elé, helyettük újra csak Anna szólal meg.

- Taylorral nincs semmi gond – mondja, ami eléggé meglep. – A gond itt a dátummal van. És azzal, hogy mégis mi a francért kellett fél évig titkolózniuk?

Most erre mi a fenét feleljek?

- Én akartam, de… – bukik ki belőlem.

A mondatom a szándékommal ellentétes hatást ér el.

- Te akartad és Gina nem? Hát mégis mit képzel magáról a kisasszony? – újabb hosszú ciráda, ezúttal valószínűleg magyarul, mert Davide felszisszen, Eva pedig figyelmeztetően néz a lányára.

- Anna, a gyerekeid ott állnak melletted.

- Sziii… – kapja ijedten feléjük a szemét, Matty valóban őt bámulja.

- Mama, miért kiabálsz Ginával? És mit jelent az, hogy budos eletbe?

- Nincs semmi baj kisfiam, anyának csak felforrt egy kicsit az agyvize. Mindjárt bocsánatot kér Ginától és aztán megkóstoljuk Nonna sütijét, – próbálja meg elterelni a kissrác figyelmét Kellan. Ez sikerül is, mert Matty csak a sütire koncentrálva elindul egy asztal felé, ő pedig a feleségére néz. – Asszony, ki tartott kiselőadást nekem arról, hogy gondoljam meg mit mondok a gyerekek előtt?

- Jó, legközelebb jobban figyelek, – rázza le ő magáról a figyelmeztetést. – De ez különben se volt olyan cifra, mint amivel te kápráztattad el őket – fűzi persze hozzá.

- Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? – jön a következő kérdés.

- Nem, de… – már mindketten mosolyognak, természetesen egymásra, és kizárják a külvilágot maguk körül. Mintha nem évek óta lennének együtt… hirtelen eszmélek fel, hogy Gina már percekkel ezelőtt eltűnt, ideje megkeresnem. Indulnék, de megállítanak.

- Taylor, várj… – nem értem Kellan mit akar tőlem, de azért visszafordulok. – Bírd ki még egy kicsit. Anna menj… – int a feleségének.

- Eszemben sincs – vágja rá ő, és összefonja a karjait.

- Cica, ő a húgod. Akit szeretsz, akit egész életedben dédelgettél és megvédtél mindenkitől.

- És aki ennek ellenére még azt se árulta el, hogy férjhez ment – vágja rá azonnal, és olyan bánatosan néz, hogy még én is megsajnálom. Tehát innen fúj a szél.

- Igen, de eszedbe jutott, hogy esetleg jó oka volt erre?

Anna hirtelen felkapja a fejét.

- Milyen oka? – ráncolja össze a homlokát.

- Mondjuk, hogy tartott valami ilyentől? Jópár éve benőtt már a feje lágya, de ezt páran hajlamosak elfelejteni. Gina önálló, felnőtt nő, aki szerintem képes arra, hogy eldöntse ki mellett akarja leélni az életét. És ez a személy a jelek szerint itt áll – mutat rám, mire zavartan lépek egyik lábamról a másikra. Miért bámul rám mindenki ilyen érdekesen?  

Anna nagyot sóhajt, lehorgassza a fejét, majd szinte azonnal felemeli.

- Megkeresem – mondja aztán, és már indul is kifelé. Már éppen ellépne mellettem, amikor Kellan újra közbeszól.

- Cica, nem felejtettél el valamit? – kérdezi, mire azonnal visszafordul.

A fenébe haver, ha folyton visszarángatod órák múlva se ölelhetem át a feleségem… 

- Hmm? – néz rá kérdőn, de mivel előttem áll, nem látom mi a válasz. Hallani meg nem hallok egy szót se. – Öh, persze. Khm… – néz aztán a szemembe. – Taylor sajnálom. Sajnálom, ha megbántottalak. Hidd el nekem, őszintén mondom, nincs senki akinek jobban örülnék, amiért a családunkban üdvözölhetem. Mindig is szerettem volna, ha te lennél a sógorom, mert nagyszerű ember vagy. Mondjuk azt is el kell mondanom, hogy nem irigyellek…

Már mosolyog, a szemei szinte ragyognak.

- Mondhatnám, hogy ez is a hormonoktól van, de az hazugság lenne, sajnos néha előbb jár a szám, mint az eszem…

- Hát pedig az is elég gyorsan forog – ugratom, mire hatalmasat kacag és megölel.

- Azt hiszem mégiscsak elbírsz majd a kishúgommal… – mondja, és ellép mellőlem. – Na jó, megyek…

- Állj! – Kellan a francba, ne tedd ezt velem…mi van már megint? – Mond csak Cica, mit titkolsz te előlem? – méregeti a feleségét.

- Semmit – jön az azonnali válasz.

- De, de. Azt mondtad hogy ez is a hormonoktól van…

- Nem, azt mondtam, hogy mondhatnám, hogy ez is a hormonoktól van – javítja ki azonnal.

- Lényegtelen, – rázza meg a fejét. – Csak az számít, hogy hormonok. Szóval? Akkor végre…

- NEM. – kiált fel tiltakozva Anna mellettem, majd, mint a forgószél szeli át a távolságot kettejük között, és csípőre tett kézzel fékez le a férje előtt. – Kellan Lutz újra elismétlem, verd ki a fejedből az újabb gyereket. Világosan megmondtam. Nem szülök kétévente.

- De miért? – vág sértődött arcot, és emeli fel a földről Peggyt. – Nem szeretnél mégegy ilyen kis gyönyörűséget?

Anna arca ellágyul, és megsimogatja a pici arcát.

- Látod kislányom, mondom én, hogy a férfiakkal csak a gond van. Apuci nem játszik tisztességesen.

Több felől is kuncogás hallatszik, ő nagyot sóhajt.

- Erre még visszatérünk, – mondja. – Most pedig megyek és megkeresem Ginát. Kellan, addig is…

Újabb spanyol mondat következik, majd elviharzik mellettem, a férje pedig mellém lép.

- Nyugi haver, pár perc és visszajönnek. De addig is fogd meg, – nyomja a kezembe a kicsit, aki boldogan nyom puszit az arcomra. Mindig is jól kijöttünk egymással. – Szükséged lesz rá, hogy valami visszatartsa őket, – int a háta mögé, én pedig csodálkozva nézek arra felé.

Te jó ég…

~ o ~

Tudtam, annyira tudtam, hogy ez lesz. Hogyan is képzelhettem, hogy egyszer az életben nem egy taknyos gyerekként kezelnek, hanem elismerik, hogy felnőttem, és tudok önállóan, nélkülük is dönteni.

Amikor Taylor megérkezett annyira örültem az ittlétének, hogy elnyomtam magamban a gonoszkodó kis hangot, ami azt sugallta, hogy meg fogom bánni, amire készülök. De én nem hallgattam rá, és arra gondoltam szeretem ezt a férfit, és ő megérdemli, hogy immáron ezt a családom is megtudja.

És éppen a nővérem… én mindig mellette álltam, megvédtem volna az életem árán is, ha hagyja. Ő pedig cserben hagyott. Nemhogy nem védett meg, még ő volt, aki a legjobban támadott.

Nem tudom kiverni a fejemből anya szomorú és apa csalódott arcát. Ők nem mondtak semmit, de nem is kellett, az arcuk mindent elárult.

Istenem Gina, mit tettél… De miért olyan nagy bűn az, hogy én is boldog akarok lenni?

Jó, ez hülyeség, magam is tudom. Ők mindig is jót akartak nekem, és én most valószínűleg megbántottam őket, azzal, hogy elhallgattam előlük ezt a nagyon is jelentős hírt.

Még aznap meg kellett volna tennem…

Felhívni őket azonnal. Vagy talán már előtte. Miért is nem tettem meg…   

Persze tudom, hogy miért. Mert féltem, ha felemelem a telefont talán meggondolom magam. Ők valószínűleg azt kérdezték volna biztos vagyok-e magamban. Nem kérték volna, hogy ne tegyem, de kétségeket ébresztettek volna bennem, és ezt nem akartam.

Végülis jól döntöttem. Boldog vagyok. Illetve most inkább szomorú.

Talán bocsánatot kéne kérnem tőlük? Igen, ez a legkevesebb, amit megtehetek. Nem ezt érdemelték. Még a nővérem se, bár esetében csak azt sajnálom, hogy odavágtam neki a helyszínt. Tudtam, hogy Vegas vörös posztó a szemében, azt is hogy miért, de gonosz akartam lenni.

Istenem Gina miért vagy ilyen forrófejű? Hányszor mondta Taylor, hogy…

Óh, a francba, a francba, a francba… ott hagytam nekik szabad prédaként.

Azonnal vissza kell mennem.

Már éppen nyúlok a kilincsért amikor az ajtó kivágódik, én pedig megtántorodom kicsit. Anna áll velem szemben, egy pillanatig csak mered rám, aztán egy szó nélkül magához ölel.

- Jaj piccola, annyira sajnálom…

Megdöbbenek a reakcióján, bocsánatot kér. Ő. Tőlem.

- Nem szabadott volna így beszélnem veled. Annyira idióta vagyok, már megint csak járt a szám feleslegesen. Persze, hogy el tudod dönteni, hogy kivel szeretnéd leélni az életed – ismétli el az én szavaimat. – Kellannek igaza van, felnőttél, de én nem akarom tudomásul venni.

Tessék? A sógorom, aki amióta csak elvette a nővéremet és nyeregben érzi magát, kiállt mellettem? Ő, aki folyton ugrat a korom, a magasságom miatt, megvédett engem? A feleségével szemben? Hűha.

Hallgatom, amit Anna mond, és a szavai megmelengetik a szívemet. Olyan jó, hogy helyesli a választásomat, és bár tudom, hogy nem ért egyet azzal, amit tettem, de mégis immáron próbálja megérteni miért döntöttem így. Percek múltán már a szertartásról faggat, örömmel válaszolnék neki, de eszembe jut valami.

- Mia sorella, mindent elmesélek, de előtte szeretnék bocsánatot kérni anyáéktól.

- Arra semmi szükség kislányom – lépnek be a szüleim végszóra.

- De igen, - vágok közbe. – Anya, apa én sajnálom…

- Sajnálod? – visszhangzik az utolsó szavam Tay szájából, és az arca olyan beszédes. Azonnal hozzá futok, és megölelem.

- Nem azt sajnálom, hogy összeházasodtunk – korholom szelíden. – Hanem azt, hogy nem mondtam el nekik.

Az arca rögtön felderül, és hagyja, hogy átöleljem a derekát.

- Szóval sajnálom, hogy ezzel a lépéssel megbántottalak benneteket.

- Nem kislányom nem erről van szó – mondja anya. – Egyszerűen csak meglepődtünk. Mindig is arról beszéltél, hogy végig vonulsz majd a nagytemplomban és mindenki téged fog csodálni.

- És arról, hogy én kísérhetlek majd az oltárhoz, - szólal meg apa is.

- Nem is beszélve a koszorúslányok hosszú soráról, a lovas hintóról, ami a templomba visz, és a hatalmas fogadásról, amiről mindenki évekig fog beszélni – kotyog közbe a nővérem is.

Mosolyognom kell, mert ez mind így van. Valóban erre vágyok, amióta csak az eszemet tudom, és ez csak még jobban megerősödött bennem, amióta megtaláltam a megfelelő férfit.

- Igazság szerint én még mindig ezt akarom – mondom ki. – Ezért is kértem meg Taylort, hogy hozza el a szüleit is. Hogy együtt megbeszéljük az esküvőnket.

- Az esküvőnket? – szólal meg a nevezett mellettem. Aztán a szája hamar mosolyra görbül. – Holtodiglan, holtomiglan?

- Úgy bizony… – felelem.

Felkap és forogni kezd velem, majd a felcsendülő hangra hirtelen lefékez.

- Most akkor minden oké? Tay miért akarod kirázni belőle a lelket is? Mit művelt már megint?

Ez már az a Kellan, akit ismerek. Aki mindig egy poénon töri a fejét, többnyire az én káromra, de most ez se zavar. Elengedem a férjem derekát és hozzá lépek.

- Grazie, fratello… – mondom neki, és puszit nyomok az arcára.

- Ez most egy köszönöm volt, vagy éppen átkot szórtál a fejemre? – néz rám, majd a többiekre kérdőn.

- Fratello angolra fordítva annyit tesz, bátyám, testvérem… – siet a segítségére Anna, és a férje mellé lép. Átöleli a derekát, és fátyolos szemekkel néz rám. Tudja miért használtam éppen ezt a kifejezést. Tudatni akartam, hogy mennyire hálás vagyok Kellannek, amiért segített elsimítani a félreértést a családom és köztem.

- Na jó, - szipog anya a hátunk mögött. – Szóval a kisebbik lányom fejét is bekötik… újra – teszi aztán hozzá. – És mégis mikor? – kérdezi, mire mindenki felém fordul.

- Arra gondoltam, hogy…

~ o ~

2018. június 9.

Csak azt tudnám miért izgulok ennyire?

Elvégre megszoktam már, hogy megbámulnak az emberek. Nem kéne zavarba jönnöm attól, hogy mindenki a hátamat lapogatja, amiért megnősülök. Hiszen nincs semmi más dolgom, mint végigmenni azon a hosszú folyosón a padsorok között, több száz ember szeme láttára.

Mi történhet? Elesek a szőnyegben? Összekoszolom a szmokingomat? Elszakítom a virágfüzéreket, amiből szerintem legalább ezret felaggattak?

Mondjuk egy biztos, ha ezek közül egyik is megtörténik Gina kinyír.

Nem, Anna valószínűleg gyorsabb lesz nála és ő teszi meg.

A fenébe Taylor, nem hibázhatsz…

- Adam, hagyd békén azt a virágot a zakódon, anyád kitekeri a nyakamat, ha nem nézel ki tökéletesen. – Rob korholja halkan a kisfiát, de őt ez nem különösen hatja meg.  

A fogadás helyszínén egy teremben várunk arra, hogy elindulhassunk végre a templomba. Mi „férfiak” jópár órája el lettünk különítve a női szakasztól, amit kivételesen nem is bánok. A lányoknak azóta, hogy Gina karácsonykor bejelentette, hogy az első éves évfordulónkon összekötjük az életünket gyakorlatilag elment az esze. Mindnek. Az, hogy a sógornőmből kitört a szervezőzseni annyira nem lepett meg, sőt az se, hogy a Gina agya csak ezen a napon járt állandóan. De a többiek?

Szilveszterre visszautaztunk az Államokba, most is az egész banda együtt töltötte az év utolsó éjszakáját. Addigra már mindannyian tudták, hogy összekötöttük az életünket, sőt újra meg fogjuk ismételni a fogadalmunkat, és elszabadult a pokol.

Hónapok óta, ha van olyan bátor és megközelíti őket valaki, mást nem hallani, mint ruha-, és ékszertervezők neveit. Ötleteket, hogy mivel lehetne emlékezetessé tenni ezt a napot. Milyen legyen a csokor, a dekoráció, satöbbi, satöbbi. Az az egy szerencsém, hogy időközben lévén nem találtak mást arra a szerepre, amire tavaly ilyenkor jelentkeztem, mégis én lettem a kiválasztott, és a rendező személye változott. Úgyhogy februártól öt hónapig forgattam, így elviselhetőnek tűnt az egész szervezősdi. Na nem mintha valamibe is lett volna beleszólásom… Igaz nem is nagyon próbálkoztam, egyrészt tudtam, hogy a sógornőm úgyis lehurrogna, másrészt azt akartam, hogy minden Gina akarata szerint történjen. Ez a legkevesebb, hiszen az előző alkalom elég puritánra sikerült, pedig ő mindenből a legjobbat érdemli.

- Oké, mindenki készen áll? – robban be Anna. – Kellan, hol van Matty díszzsebkendője? – pirít rá azonnal a férjére.

- Öh… – dadog ő tétován, majd sietve néz körbe. – Itt  – emeli fel aztán a kéréses darabot.

- Jó, add csak ide – néz rá szúrós szemekkel. Miközben szakértő kezekkel a megfelelő formára hajtja és a helyére teszi, szigorú pillantást vet a kisfiúra. – Matthew Lutz-Mc’Gee, akkor megegyeztünk?

- Igen mama – hangzik a válasz. – Ígérem jó leszek.

- Enzo? – néz a következő kis csirkefogóra, aki látványosan a plafonra elemi a szemét.

- Én is Anna néni.

- Adam? Adam Pattinson, mit műveltél azzal a virággal? – néz a kicsire.

- Oda akajom adni Peggynek – feleli a panaszos gyerekhang. Mire leguggol hozzá.

- Adam édesem, odaadhatod neki, de csak az esküvő után. Addig rakjuk szépen vissza ide, rendben. Monroe? Srácok, hol van Monroe?

- Itt vagyunk,  – jelenik meg Jay, a kisfia kezét fogva.  – Szükségünk volt egy kis egészségügyi szünetre.

- Oké, jól van édesem, te tökéletesen nézel ki – simogatja meg a kicsi fejét. – Srácok a limo megérkezett, mindenki tudja a dolgát, ugye? Gyűrűk? Megvannak?

- Igen Cica, itt vannak a zsebemben, ne aggodalmaskodj már – simogatja meg a pocakját a leendő sógorom és egyben tanúm.

- Akkor jó, - mosolyodik el végre Anna is. – Ott találkozunk…

Már éppen kilépne, de váratlanul visszafordul és a fülemhez hajol.

- Gina szeret téged. Azt üzeni köszöni,  ezt az egy évet. És én is.

- Mit? – nézek rá csodálkozva.

- Azt, hogy boldoggá teszed a húgomat. Köszönöm Taylor. Nem választhatott volna nálad jobb embert párjául.

Elhúzom a számat, nem is tagadom mennyire jól esnek a szavai. Veszek egy nagy levegőt és végignézek a szobában lévőkön.

- Oké srácok, ideje indulnunk, nem várathatom meg a menyasszonyt…

~ o ~

Azt hiszem életemben nem voltam ilyen ideges. Zavartan simítok végig a ruhámon, immáron vagy ezredszer. Az akarom, hogy minden tökéletes legyen. Az első alkalommal is arra törekedtem, és próbáltam a lehetőségekhez mérten valódi menyasszonynak tűnni, de két óra alatt még Vegasban is nehéz volt megfelelő ruhát találni.

Most mondjuk nem volt gond a kereséssel, mert a nővérem tervezőtől tervezőig rángatott, és csak ki kellett választanom mit szeretnék. Anna hatalmas elánnal vetette bele magát a szervezésbe, néha még engem is zavarba hozott az alapossága. Egy alkalommal közöltem is vele, hogy megnyugodhat, nem neheztelek azért a kis veszekedésért karácsonykor Pesaroban, de azt mondta nem azért csinálja. Egyszerűen csak szeretné, ha a kishúga megkapna mindent, amit csak szeretne.

Azt hiszem ez a feltétel maradéktalanul teljesült is.

Itt állok a tökéletes ruhában, a fejemen fátyol. Nekem vannak a legédesebb koszorúslányaim, akik mind-mind gyönyörűek. A családom minden tagja boldognak tűnik, a nővérem arca szinte sugárzik. Illetve most mégse. Gondterhelten roskad le egy székbe, én pedig kezdek pánikolni.

- Mia sorella, mi a baj? Taylor?

- Mi? Nem piccola. A fiúk most indultak el, mindenki tökéletesen néz ki, Tay pedig alig várja, hogy odaérj hozzá.

- Akkor? – kérdezem.

- Csak kellett egy fél pillanat, hogy kifújjam magam. Nem könnyű ám egy ekkor a hordót cipelni ebben a nagy melegben – simogatja meg a pocakját.

A hatodik hónapban van, a sógoromnak mégiscsak sikerült meggyőznie a harmadik babát illetően. Na nem mintha olyan nagyon tiltakozott volna ellene, egyszerűen csak várni akart még. Aztán máig nem tudom miért karácsony másnapján miután a kedélyek lenyugodtak, egyszercsak azt láttuk, hogy Kellan felkapja, megforgatja a levegőben, majd súg valamit a fülébe. Anna elpirult, mondott valamit Ashleynek, és pár órára eltűntek a férjével együtt. És két hónap múlva bejelentették, hogy útban egy újabb kis Lutz-Mc’Gee.

- Kellan mit szólt hozzá, hogy megint lányotok lesz? – kérdi tőle Nikki, aki a kétéves kislányát tartja a kezében.

- Hát először vigyorgott, aztán a frászt hozta rám azzal, hogy szomorú képet vágott, majd közölte, hogy beláthatom, ez így nem igazságos.

- Mármint mi? – kérdez rá valaki.

- Hát az, hogy a családunkban több a nő, mint a férfi. Na nem mintha ők ketten nem tudnának elég gondot okozni, – forgatja meg a szemeit.

- És, engedsz neki? – szólal meg egy újabb érdeklődő.

- Háát, valószínűleg – feleli. – Tudjátok elég meggyőző tud lenni.

Mind nevetni kezdünk, ő is mosolyog, aztán az állapotát meghazudtoló fürgeséggel felpattan.

- Ideje indulnunk…

Hát eljött ez a nap is. Itt állok a templom ajtajában, negyed órája emberek százai előtt szálltam ki a hintóból, és lépkedtem fel a lépcsőn. Az édesanyám pár perccel ezelőtt fátyolos szemekkel ölelt magához, majd sietett előre, az első padsorba. Az édesapám kicsit zavartan igazgatja a nyakkendőjét, egyik lábáról a másikra nehezedik, és közben lopva, ha azt hiszi nem látom megtörli a szemét. A nővérem éppen az uszályomat igazgatja, utolsó instrukciókkal látja el a majd előttem vonuló csöppségeket arról, hogy mit hogyan csináljanak, majd rám néz.

- Ti voglio bene, sorellina.

- Én is szeretlek nővérkém – felelem neki, és nézem, ahogy elsiet, hogy elfoglalja a helyét. Őt kértem fel tanúmnak, Taylor pedig a férjét választotta.

Boldog vagyok A széksorokban ülő emberek mind-mind fontosak nekem. Családtagok, barátok, rokonok. Tudom, hogy az oltárnál ott vár rám Ő, a számomra tökéletes férfi, aki mindig mellettem állt, és mindig is ott fog állni. Az életem révbe ért, elértem mindent amire csak egy nő vágyhat. Illetve majdnem mindent, de ha rajtam múlik a gyerekáldásra se kell sokat várni. Itt van már az ideje.

- Kislányom, indulhatunk? – hallom meg apa hangját, felé nézve látom, hogy nyújtja a karját. Belekarolok, és elszántan nézek rá.

- Igen Apa, ideje indulnunk.       

Igen, tudom, már megint ugyanaz a téma, mint az előző két évben. Illetve nem teljesen, de van benne szó esküvőről, gyerekekről, és happy a vége. Nem tehetek róla, ilyenkor az ünnepek ezt hozzák ki belőlem, meg bevallom őszintén jelenleg ez a téma engem élénken foglalkoztat, úgyhogy ez van. Remélem azért nem bánjátok.