Sziasztok!

Hát megint itt vagyok. Kicsit félve gondolok arra, hogy van-e vajon még, aki ezeknek a soroknak örül, vagy egyáltalán elolvassa. Bízom benne, hogy igen.

Bevallom őszintén, nem véletlen, hogy pont most ezen a napon, ebben az időpontban jelenik meg a bejegyzésem. Direkt időzítettem így. 

(Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy jól csinálom, és az fog történni amit szeretnék.) Pontosan négy hónappal ezelőtt kértem a türelmeteket, mert időre volt szükségem.

Lehet, hogy voltak akik kevesebbre számítottak, őszintén szólva én is közéjük tartozom. Azt hittem könnyebben megy majd, előbb új erőre kapok, de aztán így alakult.

Köszönöm a bíztató megjegyzéseket, az együtt érző üzeneteket, e-maileket, és azt is, ha valaki nem reagált semmit. Előbbiek arra ösztönöztek, hogy szedjem össze magam, utóbbiak pedig azt sugallták, hogy tiszteletben tartjátok, hogy ideiglenesen gondjaim akadtak.

Gondok.

Hát ez elég semmitmondó szó arra, amin keresztülmentem. A fizikai javulás jóval beelőzte a mentálist, de azt hiszem most már mindkettőben biztos eredményeket tudok felmutatni. Lassan ment, de nem bánom. Volt időm.

Legfőképpen időm volt, mert kedvem az a legtöbbször semmihez. De van egy szerető családom, nagyszerű barátaim, és egy olyan férfi, aki bizonyította mennyire szeret.

Úgyhogy már jól vagyok.

Még mindig nem dolgozom, és ezáltal rengeteg a szabadidőm. Próbálok megerősödni, ebben segít a zumba. A zenét mindig is imádtam, úgyhogy most egy kis mozgással társítva tökéletesen kikapcsol. (És egyben kikészít, mert egy-egy edzés után van, hogy úgy kell összekaparni a padlóról.)

Egy ideje már kacérkodom azzal, hogy írni kéne, bevallom ezt a fejemben mindig úgy fogalmaztam meg, tartozom ennyivel Nektek, hogy befejezem a történetet. (Nem, ez még nem történt meg.)

Mivel közelednek az ünnepek eszembe jutott valami. Eddig mind a két „közös” karácsonyunkra, megleptelek Benneteket, most se tehetek másképpen.

Az első történet az eddigi ünnepi különszámokhoz kapcsolódik majd, és remélem, hogy végezni fogok vele, mert egyelőre a legnagyobb része csak fejben van meg. Új szemszögeket, és két régi-új szereplő történetét kapjátok majd, akik a fő történetben is léteznek, de a gondolataik eddig nem öltöttek testet. Mivel, mint már írtam a karácsonyi különszámokhoz kapcsolódnak a hangulatuk is ahhoz illeszkedik majd. Az események ez esetben se jelennek meg a későbbiekben ilyen formában a Páratlan Páros fejezeteiben.

A második… hát, az valami más. Az már kis hijján készen van, és bevallom őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogyan reagáltok majd. Nem kapcsolódik semmihez, azt hiszem már a címe is eléggé beszédes. „Történhetett volna így is…”

Ennyi lett volna. Nagyon kell küzdenem, hogy valóban tartsam magam az elhatározásomhoz, és ne most azonnal posztoljam ki a kis irományom. Izgatott vagyok. És akkor viszlát, 24-én.

Dicta