Sziasztok!

Már itt az elején gyorsan közölném: nem, ez nem egy új fejezet. 

Úgy érzem tartozom annyival Nektek, kedves ismeretlen ismerőseim, hogy életjelet adok magamról, és legfőképpen, hogy nem tartalak Benneteket bizonytalanságban. 

Nem megy. 

Mármint az írás. 

Több mint egy hete írtam ki a chatbe, hogy kész a fél fejezet és igyekszem vele, de még mindig ugyanott tartok. Egyszerűen képtelen vagyok rá. 

Persze nem ez az egyetlen dolog, az élet más dolgaival is így vagyok. Belekezdek egy könyve, (én aki hajnalig szoktam olvasni, mert érdekelt a történet vége), de 10 oldal után lerakom. Eszembe jut valami ami jó lenne a történetembe, aztán mire bekapcsolom a gépet elmegy tőle a kedvem. Csak ülök a képernyő előtt, és percekig bámulok rá, de az agyam kikapcsol. 

A napjaim, ha éppen nem kezelésre járok egyhangúan telnek, romantikus filmeket nézek, lassan másodszor is végigérek a Vámpírnaplók mindhárom évadán. Legtöbbször azonban ülök a teraszon, és bámulok magam elé a korlát takarásából. 

Tisztába vagyok vele, hogy depressziós vagyok, de egyenlőre képtelen vagyok leküzdeni. Az se segít, hogy tudom, senki se sürget, a családom mindenben mellettem áll, a párom lassan angyalszárnyakat érdemel amiért elvisel... de ez van. 

Nem azt mondom, hogy vége, mert titkon a lelkem mélyén bízom benne, hogy csak kilábalok ebből is, és összeszedem magam, de nem tudom mikor. 

Úgyhogy fájó szívvel és potyogó könnyekkel, de azt kell tudatnom veletek, hogy a blog bizonytalan ideig szünetel. 

Legalábbis bízom abban, hogy egyszer majd folytatom, és akkor lesz még itt valaki, akit érdekel a főhőseim sorsának alakulása. Ha nem akkor meg talán csak azért, hogy elmondhassam ezt se hagytam félbe. 

Majd egyszer.

Dicta