Történhetett volna így is… 2. rész

Törni-zúzni lenne kedvem. Felborogatni a székeket, leszaggatni a kanapék huzatát, puszta kézzel kitépni a csöveket a falból. Tenni valamit. Bármit. Csak nem ülni itt a földön a falnak támasztva a hátamat, és azon merengeni, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek életben marad-e.

Percek vagy talán órák óta várunk. És várunk. És várunk.

És nem történik semmi.

Orvosok, nővérek futkosnak fel s alá. Semmit se mondanak.

Eleinte még minden újonnan érkezőt megállítottam és hol fenyegetéssel, hol rimánkodva próbáltam bármilyen apró kis információt kiszedni belőlük. Nem voltam hajlandó tudomásul venni a semmitmondó szavakat.

- Sajnálom Mr. Pattinson, a beteg állapota változatlan.

Beteg, micsoda szó ez? Ő nem egy beteg. Ő Anna. Az én életerős, minden kérdésre kész választ adó, soha nem pihenő menyasszonyom.

De ez most nem számít.

Szeretném a falba verni a fejem, hátha akkor a belsőmet görcsösen összeszorító fájdalom oda szivárogna át.

Lassan forgatom a kezemben lévő gyűrűt, egy idős nővér adta át nemrégen. Amikor a tenyerembe csúsztatta úgy éreztem, megáll a szívem egy pillanatra. Levegőt venni is elfelejtettem, amit valószínűleg ő is észrevett.

- Nyugodjon meg kedveském, az operáció előtt vették le róla. A műtőbe nem szabad semmilyen nem steril tárgyat bevinni.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, főleg amikor felfedeztem Gina kezében Anna fülbevalóit. Miközben görcsösen kapaszkodott Taylor és Luca karjába, a tekintete összeakadt az enyémmel, láttam rajta, hogy ugyanazt a kétségbeesést éljük át.

Mi lesz, ha…

Nem, rázom meg a fejem. Erre nem is szabad gondolnom. Anna nem hal meg. Nem halhat meg. Neki élnie kell…

Egy újabb kékbe öltözött alak bukkan fel, a ruháját hatalmas vörös vérfolt borítja.

Az Ő vére. Tudom.

Most már tudom.

Akkor ott, az after partinak helyt adó bár háta mögött, először nem értettem. Hallottam ugyan a hangot, de inkább emlékeztetett egy petárdára, mint egy pisztolyra. És mégegyszer.

Anna megtorpant, majd megállt, és csak akkor értettem meg, hogy baj van, amikor kissé bizonytalanul lehajtotta a fejét, majd végtelenül lassan újra felemelte. A tekintete az enyémbe fúródott, mosolygott, aztán mintha egy lassított felvételt néztem volna, láttam, hogy összecsuklik. Én pedig dermedten figyeltem.

Talán, ha egy fél pillanattal előbb mozdulok, ha rögtön kapcsolok, akkor közbe tudok lépni. Akkor a harmadik golyó engem talál el, és nem Őt.

De én nem reagáltam időben.

Az utána történtekről csak homályos emlékeim vannak. Megmaradt bennem a ruháján egyre nagyobbnak tűnő vérfolt, a dühös ordibálás, egy szívszaggató sikoly. Az, hogy valaki arrébb rángatott, én küzdöttem, nem akartam elengedni, de egy lágy hang kimondta a bűvös szavakat.

- Rob. Engedd el. Csak ők tudják megmenteni…    

Nem tudom, hogy kerültem a kocsiba, de arra emlékszem, hogy egy szirénázó autót követve átszáguldottunk a városon. A kórházba érve azonnal kipattantam, de már csak a hordágyat toló férfi hátát láttam. Eltűnt egy ajtó mögött, és magával vitte Őt is.

- Ezt idd meg – nyom valaki egy poharat a kezemben, értetlenül nézek fel rá. Steph áll előttem. – Kávé…

Automatikusan teszem amire kér.

- Tessék – szólal meg újra, amikor visszaadom neki az üres műanyagot. – Vedd ezt fel.

Kíváncsian szemlélem a kezemben lévő pólót, sima fehér pamut. Nem értem miért adja nekem. Aztán az ingemre nézek, és elborzadok. A pár órája még hófehér anyagot most hatalmas vörös folt tarkítja. Felpattanok, mint akit megcsípett valami, szinte tépem le magamról. Próbálok, úgy hozzáérni, hogy csak a tiszta felületét érintsem. Anna vére.

Messzire dobom, mintha vele együtt megszabadulhatnék az elmúlt órák minden borzalmától. Csak egy kezet látok, amely felemeli, majd egy zsákba tuszkolja.

Hirtelen feltűnik, hogy mennyien vagyunk. A banda összes tagja, feleségek, férjek, barátnők. Dean és Scott. Az ügynököm. Kivágódik az ajtó, ezúttal nem a műtő felöli, és a szüleim lépnek be rajta. Azonnal felém indulnak, apa kissé lemarad, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy anya szinte röpül hozzám.

- Kisfiam – olyan jó elveszni az ölelésében. Gyermekkoromra emlékeztet. Amikor, ha bármi baj ért, elég volt hozzá futnom, és ő rögtön tudta, mit kell tennie. Megvigasztalt, ellátta a sebeimet, támaszt nyújtott.

Kitör belőlem a zokogás, mint egy taknyos gyerek bőgök, és nem érdekel mennyien látják. A fájdalom percekre maga alá gyűr megint.

- Mi lesz, ha… – bukik ki belőlem, de nem bírom befejezni a mondatot. Rágondolni is kínzó, kimondani nem tudom.

- Nem, az nem történhet meg – feleli határozottan. – Anna erős, fiatal. És a legjobb helyen van. Ez egy jó kórház, gyorsan bekerült, minden rendben lesz.

Szeretném én is ezt a derűlátást, de egyelőre képtelen vagyok megszólalni.

Leroskadok egy székre, a szüleim leülnek mellém, és újra ugyanott tartunk.

Várunk, és várunk, és várunk.

És végre újra nyílik az ajtó.

~ o ~

Hideg van.

Fázom.

Próbálom kinyitni a szemem, de nem tudom.

Nem értem. Ha csukva van, hogy érzékelem mégis a fényt?

Mi lehet ez a hirtelen támadt vakító fehérség, ami körbevesz?

Miért vagyok egyedül? Hol vannak a többiek?

Többiek? Milyen többiek?

Miért gondolom egyáltalán, hogy nem ez a természetes? 

Valahonnan éles szirénaszó hallatszik. Emberek hangját hallom tompán.

Hála Istennek, tehát nem vagyok egyedül.

 Szólni kéne nekik, valahogy jelezni, hogy itt vagyok.

Vegyenek észre. Héé, valaki…

Mit kéne tennem?

Próbálom szólásra nyitni a számat, de nem megy. Az álkapcsom úgy tűnik csak egyetlen pozíciót tud felvenni, mozgásra képtelen.

Ujjak tapintását érzem a bőrömön, próbálok én is hozzájuk érni.

 

Nem megy.

Lassú ködszerű valami úszik felém, ijesztő, ahogy egyre inkább körbevesz. Nem hagy mozdulni, már nem engedi át a fényt.

Sötét van.

Hideg.

Fázom.

~ o ~

A belépő személyek érkezése nem lep meg. Számítottam rájuk. Éreztem, hogy eljönnek, és felelősségre vonnak.

Shane Mc’Gee tekintete gyilkos dühvel néz rám, és én nem tehetek semmit ellene.

- Maga… – támad rám azonnal. – Maga az oka mindennek…  

- Shane – Inez néni arcán végtelen fájdalmat látok, mintha éveket öregedett volna, mióta utoljára találkoztunk. Kissé meginog, azonnal ketten kapnak utána. Mary szemei könnyesnek tűnnek, és a Góliát is aggódva tekint körbe.

- Hogy van képe itt lenni… – tombol az öreg továbbra is. – Takarodjon innen… – indul felém, de képtelen vagyok megmozdulni.

- Hogy mit mondott? – ugrik talpra anya, és hiába próbálom visszahúzni magam mellé, lerázza a kezem. Dühös anyatigrisként áll meg a nála fél fejjel magasabb férfi előtt. – Maga az akinek nem kéne itt lennie. Az a lány odabent a fiam mennyasszonya. Rajongásig szereti, és ő viszont. Igent mondott neki. Ő jogosan van itt. De maga? – fordul át védekezésből támadásba. – Maga mire föl jött ide?

- A nagyapja vagyok. Vér a véremből…

- Vér? Most számít a vér? Tegnapelőtt nem számított? Akkor választásra kényszeríthette, pedig tudta, hogy mekkora fájdalmat okoz neki ezzel.

- Miattam nem került életveszélybe. Nem miattam van most a műtőben, nem én jutattam oda…

Úgy érzem a szavai súlya összenyom. Tudom, hogy igaza van. Az én hibám.

Újabb ajtónyitás, ezúttal a jó irányból. A helyiségben néma csend lesz, mindenki az érkezőt lesi lélegzet visszafojtva. Kimérten lépked, gondterheltnek tűnik.

Mint egy rugó, úgy pattanok fel, és sietek elé, érzem, hogy a többiek is így tesznek.

Az orvos lassan emeli fel a fejét, és néz végig rajtunk.

- Nos… – egy halk sikoly hallatszik, az öreg Mc’Gee azonnal a feleségéhez lép. Inez néni próbálja tartani magát, de látszik rajta, hogy közel áll az ájuláshoz. – A kisasszony állapotát stabilizáltuk. A mellkasát ért lövések nem okoztak maradandó károsodást, mindkét golyót eltávolítottuk, a belső szervei nem sérültek.

Az összes ember egyszerre fújja ki a levegőt, én még nem merem. Érzem, hogy még nincs vége. Valamit még nem mondott el.

- A harmadik golyó szerencsére csak súrolta a fejét.

Az arcokon megkönnyebbülés sugárzik, de én még nem nyugodtam meg.

- Mikor ébred fel? – kérdezem, mire az orvos zavartan néz rám.

- Nézze Mr. Pattinson, ez nem olyan egyszerű…

- Mikor? – kérdezem újra, mert érzem, hogy valamit titkol.

- Mint mondtam a harmadik golyó csak súrolta a fejét, de… – mindenféle latin halandzsába kezd, én pedig egyre jobban félek.

- Lehetne ezt érthetően? – szólítom fel.

- A kisasszony EEG-je nem mutat mérhető értéket.

- Mit jelent ez? – emelem meg most már a hangomat. Anya megfogja a karomat, és egy pillanatra nyugtatóan simít végig rajta. Aztán ő maga fordul a doki felé.

- Vagyis?

- Elvégeztünk minden létező vizsgálatot, de nem találtunk sérülésre utaló jelet az agyban. Valószínűleg csak így védekezik az őt ért trauma miatt.

- És mikor fog magához térni? – kérdezi Inez néni is.

- Nem tudjuk – hangzik a válasz. Majd kissé halkabban még hozzáteszi. – Miss Mc’Gee gyakorlatilag kómában van.  

Kóma. Anna kómában van. 

Rákérdeznék, hogy akkor most mit tegyünk, de sajnos nem tehetem, mert az idős asszony szervezete eddig bírta a megpróbáltatásokat. Hirtelen összecsuklik, és a pár órával ezelőtti események megismétlődnek. Újra rohangáló orvosok és ápolók vesznek körül bennünket, és ezúttal őt helyezik biztonságba.

A főorvos még visszatér egy kis időre, közli, hogy egyelőre nem tehetünk semmit, majd pár óra múlva többet tudunk, mindenkit felszólít, hogy nyugodtan menjenek haza, majd távozik.  Valahogy senkinek se akaródzik eleget tenni a kérésének. Újra elfoglaljuk a helyeinket, és csendben ülünk tovább.

Nem akarom feladni a reményt. Nem tehetem, mert abba belebolondulok.

Helyette magamban igyekszek felidézni olyan pillanatokat, amelyeket együtt éltünk át. Amikor még minden rendben volt.

Az első találkozásunk a Budapestre tartó gépen. A motorozásunk abba a kedves kisvárosba. A Tenerifei nyaralás, amikor együtt ébredtünk négyen az ágyban. A karácsony reggelt, amikor elpáholt egy párnával, mert szerinte túl korán követeltem az ajándékomat.

Aztán a januári találkozásunk. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Londonban felszállva megláttam, ki ül mellettem.

- Kilyukadt a Jet egyik kereke? – szólítom meg, mire meglepetten néz rám.

- Rob, te vagy az? Mit keresel itt? – érdeklődik, és a szemei boldogan csillannak fel.

- Ezt nekem kéne kérdeznem – vágom rá azonnal. – Tudod mi egyszerű földi halandók általában a menetrendszerinti járatokat vesszük igénybe. De komolyan, hova raktad a cuki kis magángépedet?

- LA-ben van – feleli nevetve. – Hazajöttem karácsonyra, de nem akartam, hogy Scottnak a családja nélkül kelljen ünnepelnie, úgyhogy visszaküldtem.

- És miért nem jött újra éreted?

- Tudod te mennyibe kerül egy út a Jettel a Budapest Los Angeles távon? – néz rám felháborodva. – Kész pazarlás lenne.  

- Héé, nem kell azért leharapni a fejem – adom a sértődöttet. – Különben is mit számít neked az a pár ezer dollár? Hány milliót is kerestél az elmúlt évben?

Erre persze nem felel, helyette igyekszik elterelni a figyelmemet. Ezernyi kérése van. A családomról, a barátaimról. És én igyekszem mindre megfelelni.

Azt hiszem az volt az első eset, hogy a tíz órás utat végig ébren töltöttem, és egyetlen percében se unatkoztam.

- Mr. Pattinson – hallok meg egy ismeretlen hangot. – Pár percre bemehet a kisasszonyhoz…

Szinte fellököm az előttem álló ápolónőt, olyan gyorsan állok fel. Sietve kérek tőle elnézést, és türelmetlenül várom, hogy mutassa az utat. Követem a rövid folyosón, majd megtorpanok egy üvegfal előtt. Másodpercekig csak állok dermedten, aztán lépek csak be a szobába.

A nővér egy székre mutat, leülök.

Néma csend van, csak a műszerek halk pityegése hallatszik. Anna alszik. Illetve, ha nem hallottam volna az ijesztő diagnózist, én egészen biztosan ezt mondanám.

Mindenféle csövek lógnak ki belőle, az ágya mellett egy állványra infúziós és vérrel teli zacskó van akasztva. Egy lepedőt terítettek rá, egy helyen kilátszik a mellkasát fedő kötés.

Az arca kisimult, a haját valaki copfba fonta. Egy apró ragtapasz díszeleg a halántékán.

Fel se tudom fogni.

Csak ennyi? Egy öt centis kis csík? Alig súrolta a golyó, és mégis mekkora kárt okozott.

Nézem a takaróra rakott kezét, kissé félve, de érte nyúlok. Óvatosan simítok végig a bársonyos bőrén, majd az ujjaim megállapodnak a csuklóján. Érzem az ütemes lüktetés, ez kicsit megnyugtat.

Olyan tehetetlen vagyok…

- Beszéljen hozzá – hallok meg egy hangot a hátam mögül. A kedves, idős ápolónő áll mögöttem, biztatóan néz rám. – Mindig ezt javasoljuk a hozzátartozóknak.

- Ez segít? – kérdezem reménykedve.

- Volt, aki azt mondta miután felébredt, hogy mindent hallott. Higgyen nekem kedveském, segít. Magának egész biztosan. Ha az ember tehetetlennek érzi magát, belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba is.

Mintha csak a fejembe látna, és onnan olvasná ki a gondolataimat. Úgy döntök igaza lehet, hiszek neki, ha azt mondja ez segíthet, hát rajtam ne múljon. És belekezdek.

- Szia Szívem. Jól Ránk ijesztettél…

~ o ~

Mintha egy vattacukor pamacson lebegnék.

Nem látok színeket, nem érzek illatokat, mégis olyan kellemes itt lenni.

Valahol távol egy mélabús dallam szól, a közelben valaki monoton ritmusban egy dobot üt újra és újra.

Emberek jönnek és mennek.

Még mindig képtelen vagyok a tudomásukra hozni, hogy itt vagyok.

Próbálok mozdulni, kiabálni, sikítani, de a testem cserben hagy.

Egy idő után feladom. Majdcsak lesz valahogy.     

~ o ~

Lassan fordulok a hátamra, megint egy új nap kezdődik el. Meredten bámulom a plafont, aztán ahogy meghallom a közeledő lépteket, kipattanok az ágyból. Mint nyolc napja minden ébredésem alkalmával, most is elsőként Annát keresem a tekintetemmel. Ugyanúgy fekszik, mozdulatlanul. Az ajkai mintha édes mosolyra görbülnének, várom, hogy kinyissa a szemeit és megpillanthassam a két smaragdzöld ékkövet.

Mellé lépve megsimogatom az arcát, a bőre bársonyos és kellemesen meleg. Szerencsére csak az első két nap lázasodott be, hála az antibiotikumoknak az óta az állapota változatlan.

A specialisták, akiket én és a nagyapja is egymástól függetlenül idehozattunk, egyetértettek abban, hogy semmi szervi elváltozás nem indokolja, hogy még mindig nem tért magához. Mind a kettő azt mondta legyünk türelemmel.

Könnyű azt mondani.

- Jó reggelt, kedveském – köszönt az idős ápolónő. – Hogy vagyunk ma reggel? – érdeklődik kedvesen.

- Változatlanul – mondom neki, most is, mint minden reggel.

- Az jó, – feleli mosolyogva. – Ha a dolgok nem fordulnak rosszabbra az már fél siker.

Ezzel a megállapításával nem igazán értek egyet, de ezt vele nem közlöm. Helyette amint meglátom a kezében lévő tálcát, célba veszem a fürdőt. Képtelen vagyok végignézni, ahogy hozzáér a kedvesemhez, bár tudom, hogy a mozdulatai gyengéden érintik a bőrét.

Összekapom magam, majd szinte nem is nézve az ágy körül szorgoskodó nőre, kiiszkolok a szobából.

- Tessék reggelizni valamit – figyelmeztet. Bevallom elmosolyodom. Mintha csak anyát hallanám.

Az ajtó előtt Dean ül, kérdőn néz rám, tagadóan megrázom a fejem, mire az arca újra maszkszerű alakzatot vesz fel. Újra elfoglalja a helyét, én pedig a kórház büféjébe indulok.

A pult mögött álló lány, még kérnem se kell, már nyújtja felém a reggeli kávémat és egy szendvicset. Átveszem, és elfoglalom a megszokott helyem.

Miközben próbálok legyűrni pár falatot az elmúlt napokon tűnődöm.

Kedd reggel végül senki se ment haza. Bár valamennyien fáradtnak tűntek, nem mozdultak egy lépést se. Csak ültünk csendben, és vártunk. Steph, mint egy tyúkanyó időről időre felbukkant pár kávéval és szendviccsel. Mindenkibe belediktált néhány falatot, aztán újra eltűnt. Odakintről többször is hangzavar szűrődött be, de nem mondta kitől származik, mi pedig nem kérdeztük. Már délután lehetett, amikor szép sorban, egymás után, megjelentek a többiek ügynökei is. Egy-egy sarokba vonszolták a srácokat, és halkan sugdolóztak. Bár nem értettem mit mondtak, sejtettem miről beszélhetnek.

Az öreg Mc’Gee nem bukkant fel, helyette Mary és Brian jött vissza óránként. Anya kérdésére elmondták, hogy Inez néni enyhe szívrohamot kapott, de nincs életveszélyben.

Eva és Davide kora este érkezett meg, Sarahval egyszerre. Gina sikítására emeltem fel a fejem, és láttam meg őket. Kissé ziláltnak tűntek, én lassan lépkedtem feléjük és vártam.

Vártam a szemrehányást, azt, hogy közöljék nincs itt semmi keresnivalóm, mert én jutattam ide Annát. Amikor Eva felemelte a kezét, már szinte éreztem a pofon csípő érzését az arcomon, de legnagyobb meglepetésemre magához húzott. Megölelt, akárcsak pár másodperce a lányát, és megsimogatta a hátamat.

- Nem lesz semmi baj – mondta, aztán kutatóan nézett körül. – Hol van? Látni akarom.

A dokik óránként tíz percet engedélyeztek nekünk. Az első látogatásom után Gina következett, őt Luca követte, majd újra én mehettem be az őrzőbe. A többieken is látszott, hogy szívesen lennének mellette, még egy rövidke időre is, de egyikük se merte kimondani. Néma egyetértésben hagyták, hogy csak mi hárman legyünk a kiválasztottak, mi pedig önző módon nem ajánlottuk fel önként a lehetőséget nekik.

Eva alig öt percet töltött bent, aztán átadta a helyét a férjének, aki hamarosan támolyogva lépett ki az ajtón, és roskadt le a felesége mellé. Összefűzték az ujjaikat, váltottak egy hosszú pillantást, majd feltették a nagy kérdést.

- Mi történt?

Mind tanácstalanul néztünk körbe, arra várva ki kezdi el, végül Steph ragadta magához a szót.

- Már éppen indultak volna haza, amikor rálőttek Annára.

- De mégis miért? – fakadt ki dühösen Davide.

- Még nem tudjuk pontosan. A lány Rob egyik rajongója volt, egyszer még New Yorkban összetűzésbe keveredett Annával. A rendőrök a hotelben, ahol megszállt, rengeteg fényképet találtak, amiket róla készített. Szerintük jó ideje a nyomában volt.

- De miért most? – kérdezte újra a férfi.

Steph nem szólt, zavartan rágcsálta a szája szélét, és én ösztönösen tudtam a választ. 

- Az eljegyzés miatt… – mondtam ki, és bár nem helyeselt, látszott rajta, hogy beletrafáltam a közepébe.

- Kisfiam, nem a te hibád – próbált megnyugtatni anya azonnal, de az idegeim itt mondták fel a szolgálatot.

- De igen – kiabáltam rá, és pattantam fel a székből. – Az enyém. Én tehetek mindenről. Ha nem kérem meg rá, akkor nem lett volna ott azon az átkozott premieren. Nem jött volna az after partyra… Ha nem kérem meg a kezét, nem veszik össze a nagyszüleivel, nem mond le a M.I.C.-ről… Inez néni nem kap szívrohamot… És akkor nem lenne most kómában…

Eddig bírtam, aztán a rám nehezedő fájdalomtól kis hijján összeroskadtam. Ha Dean nem kap el, valószínűleg elterültem volna a földön, de a testőröm szokás szerint mellettem termett, és segített leülnöm.

Vártam a szemrehányást, de ők csak néztek rám döbbenten.

- Kómában van? – szólalt meg végül Eva.

Képtelen voltam bármit is kinyögni, csak bólintottam.

Óráknak tűnő csend következett, aztán hirtelen minden megváltozott.

- Ebből elég. Mamma, papà andrà tutto bene. – Gina eltökélten nézett körbe, majd folytatta. –  Mia sorella él, és élni fog. Ő nem olyan fajta, aki könnyen feladja. És te – bökte meg a mellkasom. – Ezt nagyon gyorsan fejezd be. Anna azért mondott igent, mert szeret téged. Ami Inez nagyit illeti, Mary szerint már hetek óta nincs jól, szóval ez se a te hibád. Shane papa pedig mindig is egy makacs vénember volt.  A nővérem egész életében egy szerető férjre vágyott, arra, hogy gyerekei legyenek. És nem arra, hogy esténként egyedül menjen haza az üres lakásba. Az elmúlt hónapokban boldog volt, amióta pedig lemondott a cégről egészen kivirult, mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg. De ha magához tér, és meghallja mennyi hülyeség fordul meg mostanában a fejedben, akkor könnyen meglehet, hogy az a gyűrű soha többet nem kerül vissza az ujjára.

Elhűlve hallgattam, és a csodálkozásom percről-perce csak nagyobb lett. Ginát Luca követte, de közbeszólt Ash, majd Sarah, és egymás után a barátaim is. Éreztem a szavaikból mennyire szeretik Annát, és meglepett mennyire másképp látják a dolgokat, mint én.

A mérleg a teljes kilátástalanságból lassan elbillent. Már nem néma csendben ültünk, mind-mind felidéztünk pár történetet, ami hozzá kapcsolódott. A hangulat megváltozott, bár továbbra is aggódtunk, kicsit bizakodóbbak lettünk.

Mr. Mc’Gee érkezése újabb konfliktust eredményezett, de ezúttal nem én voltam az, akibe belekötött. Illetve próbált, de Sarah és legnagyobb meglepetésemre Kellan is rátámadt. Mivel annak idején Baile Inez’sben írül beszéltek én végig abban a hitben voltam, hogy a veszekedés kettejük között miattam robbant ki. Erre most kiderült, hogy Anna akkor sokallt be, amikor a nagyapja sértő szavakkal illette az édesanyját. Ezt hallva persze Davide se tett lakatott a szájára, így az öreg feladta a harcot, és életében talán először visszavonult.

Nem tudom, mennyi idő lehetett, amikor Steph úgy döntött átveszi az irányítást.

- És akkor, most mindenki szépen hazamegy – mondta, mire többen is azonnal tiltakozni kezdtünk. – Csend legyen, – vette elő a szokásos diktátor stílusát. – Claire, Richard régóta itt vagytok, menjetek vissza a hotelbe, pihenjetek. Srácok, legtöbbeteknek holnap utaznia kell. Muszáj, hogy aludjatok egy kicsit, megígérem, ha valami változás történik azonnal értesítelek benneteket. Eva, Davide hosszú volt a repülőút, gondolom egy szemhunyásnyit se pihentetek. Beszéltem az orvossal, Annát pár perc múlva átviszik egy privát szobába. Stabil az állapota, huszonnégy órán át mellette lesz egy nővér, aki figyel rá. Ha gondoljátok kérhetünk itt is egy szobát, de szerintem semmi értelme. Sokkal jobb lenne, ha visszamennétek Anna és Rob házába, Scott majd elkísér benneteket.

- Én nem megyek sehova – akadt ki a srác azonnal. – Az a kötelességem, hogy mellette legyek…

- Igen, és eleget is fogsz tenni ennek. Ajánlom, hogy holnap reggel nyolcra kipihenten itt legyél, és leváltsd Deant. Addig ő vigyáz Annára. Rob… – fordult aztán hozzám.

- Nem megyek sehova. – Jelentettem ki határozottan, és megfogadtam, hogy ha erővel akarnak innen eltávolítani se hagyom magam.

- Tudom, – sóhajtott lemondóan. – Gondoltam. Éppen ezért kértem, hogy Annát egy olyan szobába vigyék, ami kétágyas. A főorvos megengedte, hogy vele maradhass, de elvárom, hogy aludj egy kicsit. Holnap lesz egy kis munkád…  

- Nem utazom el – emeltem fel a hangomat újra.

- Sejtettem, éppen ezért lemondtam minden megjelenésedet a következő két hétre. A Summit elég segítőkésznek bizonyult. Mondjuk, nem csodálom – fűzte még hozzá, alig hallhatóan.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem, mert volt valami furcsa a hangjában.

- Először is, mivel a sajtótájékoztató elmaradt, senki se szerzett tudomást arról, hogy a mennyasszonyod lemondott a nagyapja cégének vezetéséről. Ergo, ők úgy tudják Anna még mindig tulajdonosa annak a részvénycsomagnak, amit annak idején felvásároltak. Tegnap óta te hivatalosan is a vőlegénye vagy, így nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutna arra figyelmeztetni, hogy a szerződésed szerint van még egy kis dolgod. Arról nem is beszélve, hogy az after party helyszínének a biztosítása az ő dolguk lett volna…

Kicsit meglepődve hallgattam, és végtelen hálát éreztem azért, hogy ennyi mindent tett értem. Aztán beugrott valami.

- De akkor milyen munkáról beszéltél?

- Sajnálatos módon, amikor Annát meg… meglőtték – láttam rajta, hogy neki is nehezére esik ezt kimondani, – azt többen is látták. Páran fényképeztek is, egy valaki pedig videóra vette az egészet. És persze azonnal feldobta a youtube-ra.

Emlékszem, elakadt a lélegzetem. A tudat, hogy Anna szenvedését emberek milliói láthatták már azóta, letaglózott.

- Mint az ti is tapasztalhattátok – nézett Evara, – a kórházat körülvették a paparazzik és a stábok. Teljes hírzárlatot rendeltem el. Ma délután kiadtam egy nyilatkozatot, hogy Anna túl van a közvetlen életveszélyen, de ezzel nem tudom sokáig visszatartani őket. Hívtam biztonságiakat, a folyosó mindkét végén állnak, de így is majdnem belógott egy fotós. Valamit kellett nekik ígérnem, úgyhogy Rob, holnap délután egyre sajtótájékoztatót hívtam össze. És te kiállsz eléjük. Beszámolsz az eljegyzésről, arról, hogy jól van, satöbbi, satöbbi. Majd megbeszéljük. Srácok, – fordult aztán a többiekhez. – Hívtam pár sötétített üvegű autót, gondoltam szeretnétek inkább feltűnés nélkül távozni…

Innentől már nem igazán figyeltem. Győzködtem anyáékat, hogy megleszek, nyugi, nem omlok össze újra. Próbáltam finoman, Gina segítségével, rávenni a kedvesem szüleit, és persze őt is, hogy a lakásunk kényelmesebb, mint az itteni ágyak, vagy, ha mégse szeretnének oda menni, foglalunk nekik helyet valamelyik hotelben. A srácoktól búcsút vettem, a lelkemre kötötték, hogy azonnal telefonáljak, ha valami van.

És ennek már több mint nyolc napja.   

    

 ~ o ~

Egy ideje érzékelem az idő múlását. Van az egészben valami furcsa ismétlődés.

Csend, amit csak egy halk szuszogás tör meg.

Monoton, tompa zörejek, mintha fém tárgyak ütődnének össze.

Egy hang, amely szomorúan cseng, és közben mintha valaki a kezemet simogatná. Kellemes az érintése, melegséggel tölt el, szeretem.   

Egy újabb hang, sugárzik a szavaiból a szeretet.

Aztán mégegy. Furcsa, számomra értehetetlen beszéd.

Egy dörmögő, érdekesen artikuláló következik, sajnos az ő szavait se értem.

Valaki kismadarakra emlékeztető tónusban csicsereg.

Egy újabb férfi, igen most már meg tudom különböztetni a két nemet. Egy férfi, aki azt hiszem vicces történetekkel akar szórakoztatni, beszéd közben néha felnevet.

Van egy néma látogatóm, aki nem szól, csak csendben itt van mellettem. Néha bizseregni kezd a bőröm, gondolom ott, ahol megérint, majd halk szipogást hallok.

Van, hogy többen is érkeznek egyszerre. Egy magas bariton, egy lágy alt, és valami, ami néha szinte szopránnak tűnik. Bántja a fülemet az éles sikítás, de általában nem tart sokáig, a másik kettő gyorsan csendre inti.

Emberek jönnek és mennek. Beszélnek hozzám.

 Néha megcsap egy-egy illat. Van, hogy úgy érzem, mintha egy virágokkal teli réten lennék, körülöttem rózsa, szegfű, liliom.

Néha azt képzelem egy fákkal teli ligetben állok, narancs, ananász, almafák gyűrűjében.

Jó itt. Békés. Nem akarok elmenni, de érzem, hogy a nyugalmam már nem tart sokáig.

Valaki időről-időre arra kér, térjek vissza hozzá. Ő a biztos pont az életemben. Az engem körülölelő furcsa kábulatban úgy tűnik, Ő mindig velem van.

~ o ~

A napjaim egyformán telnek.

Amíg a nővér lemosdatja Annát megreggelizem, aztán a délelőtti vizitig csak az enyém. Beszélek hozzá. Van, hogy felolvasok a kedvenc könyvéből, közös történetekkel szórakoztatom.

Minden nap pontban tízkor megérkezik az orvos csoport. Körbe udvarolnak, amiről nem tudom, hogy a média figyelmének szól-e, vagy a privát szoba szolgáltatásinak része. Minden nap feszülten lesem az arcukat, hátha ez alkalommal végre azt mondják, történik valami. Egy apró kis változásnak már örülnék. Ha csak megrebbenne a szempillája, akár csak egyetlen ujját emelné fel egy pillanatra, már az is boldoggá tenne.

Ebéd előtt általában megérkezik Eva és Davide. Friss virággal, és a még frissebb ételekkel, amikkel jövendő anyósom minden nap ellát. Nem én kértem, sőt kértem, hogy miattam ne fáradjon, de azt mondta ez legalább kikapcsolja, egy rövid időre eltereli a gondolatait.

Gina általában fél órával utánuk jelenik meg, egy-egy csomaggal. Hol egy új felső, hol egy táska, bármi, amiről úgy gondolja a nővérének tetszene. Neki köszönhető a rengeteg lufi, egy az ággyal szemközti falat díszítő, majd két méteres „Jó reggelt” felirat. Nem mintha ezek nélkül a szoba sivár és színtelen lenne…

A múlt szerdán eleget téve Steph kérésének, nyilatkoztam a médiának, aminek meg is lett az eredménye. Igaz, nem az, amit szerettünk volna, mert az átkozott élősködői még mindig nem tágítanak a kórház mellől. De jó egy óra múlva virágcsokrok, édesség- és gyümölcskosarak tucatjai lepték el a folyosót. Azért nem a szobát, mert ha oda rakják őket, félő lett volna, hogy Anna ágyának már nem marad hely. Azt hittem ez majd gyorsan lecseng, de másnap egy futár egy zsáknyi üdvözlőlapot is hozott, mind jobbulást kívánt Annának, és kitartást nekem. És ez így megy az óta minden nap.

Gina aznap este visszajött, egy hatalmas táskát cipelt, én meg csak csodálkozva néztem mit művel. Magával hozta nemcsak azokat a piperedolgokat, amikre a kedvesemnek ébredés után szüksége lehet, hanem egy festményt a falról, mert szerinte szereti. Egy színes éjjeli lámpát, hogy ne legyen olyan „steril” a szoba. Hozott pár könyvet, azokra a napokra gondolva, amikor majd felébred, de még nem mehet haza, hogy akkor se unatkozzon. Egy takarót, ami azóta is a szekrényben árválkodik. Ugyanúgy, ahogy az a fél tucat hálóing, ami mind arra vár, hogy a gazdája magához térjen.

A legfurcsább mégis az volt, amikor másnap délben berobbant, megsimogatta a nővére arcát, eligazította a haját, aztán beüzemelte a laptopját. Nem értettem mit akar azzal, de amikor feltűnt rajta Toni papa arca, megértettem. Ez a módszer hasznosnak bizonyult. Megnyugodtak, hogy Anna valóban él, és nem csak velük nem merik közölni a rossz hírt.

Felajánlottam ugyan nekik, Gina tolmácsolásával, hogy küldök egy gépet értük, utazzanak ide, de azt mondták öregek már hozzá, inkább én vigyem haza Annát, amint magához tér.

A héten látogatókból nem volt hiány. Valaki mindig ült az ágy mellett, néha már fontolgattam, hogy sorszámot osztogatok nekik. Érdekes módon az öreg Mc’Gee azóta nem jelentkezett. Brian és Mary, sőt a kis Liam is volt itt jópárszor, egyszer a kis gézengúzt meg kellett vesztegetnem egy csokival az egyik édességkosárból, mert iszonyatos hisztit levágott. Nem értette miért nem ébred fel, és játszik vele az ő Ani-je.

Egyik este már zuhanyozni készültem, amikor egy ápolónő jelent meg, és egy kérdést tett fel. Azonnal igennel válaszoltam, mire rögtön az ajtóhoz lépett, és egy tolókocsit tolt be. Inez néni sápadtnak tűnt. Ahogy meglátta a kedvesemet könnybe lábadtak a szemei, de aztán határozottan közölte az aggódó nővel, hogy jól van, menjen csak nyugodtan a dolgára.

Miután hármasban maradtunk halkan megköszönte, hogy megengedtem, hogy itt legyen. Nem maradt sokáig, még mindig gyenge volt, de azt mondta már az, hogy ennyi időt itt tölthetett, sokat segített a javulásában.

A srácok a hétvégére érkezetek vissza a promózásból, és onnantól kezdve minden nap beugrottak pár percre. Volt, hogy csoportosan szórakoztattak, egy percre se véve le a szemüket Annáról. De volt, hogy láttam, hogy szeretnének vele kettesben maradni. Leggyakrabban Jay és Kellan arcáról olvastam le ezt, ilyenkor pár percre kimentem a folyosóra.  Tudom, hogy csak baráti érzelmeket táplálnak iránta, és ez a legkevesebb, hogy hagyom őket egyedül lenni vele.

Miért is ne tenném, hiszen az esték és az éjszakák csak az enyémek. Én vagyok, aki lefekvés előtt utoljára megsimogathatom a kezét, aki puszit nyomhatok a homlokára, és hallgathatom hogyan veszi a levegőt, amíg csak álomtalan alvásba nem zuhanok. Hogy aztán új reggel virradjon, és kezdődjön minden elölről.

 ~ o ~

Egy ideje érzékelem a fények változását. Azt hiszem, összefügg a napszakokkal.

Először halvány derengéssel virrad a reggel. Furcsa szúrós szag kíséri, amit gyorsan felvált a sós tengeri levegő.

Aztán éles fény, melengető, azt hiszem napsütés, amit evőeszközök hangja kísér. Valószínűleg akkor lehet ebédidő.

Az este furcsa, színes árnyakkal érkezik, a világ lassan elhalkul. Párafelhő, friss, talán tusfürdő illatát érzem.

Sötétség, csend, itt az éjjel. Egy lágy ajak érintése az arcomon, majd halk szuszogás.

Tudom, hogy lassan vége a pihenésnek. Vissza kell térnem közéjük. Furcsa késztetést érzek arra, hogy kinyissam a szemem. Küzdök, én is ezt akarom. Összeszedem az erőm tartalékait, összpontosítok. Mintha mázsás súlyt helyeztek volna a szemhéjamra, minden apró kis milliméterért meg kell küzdenem. Szívem szerint visszasüllyednék a vattacukorfelhők közé, de hirtelen tisztán érthetően csendül fel egy hang, közvetlen a fülemnél.

- Szeretlek, szívem. Kérlek gyere vissza hozzám…

A hang magányosnak tűnik, összeszorul a szívem a hallatán. Ösztönösen védeni szeretném, mert bárki is ez, szeret engem. És én fájdalmat okozok neki.

Bár a kínok kínját állom ki, újra neki gyürkőzök. Meg tudom csinálni. Menni fog.

A fény bántó, ösztönösen hunyom le a szememet, de aztán ráeszmélve mit tettem, újra kinyitom. Eljátszom ezt még párszor, és elégedetten tapasztalom, hogy minél többször próbálkozom annál könnyebb. Próbálom megmozdítani valamelyik testrészemet, de mintha apró kis tűkkel szurkálna válaszul valaki. Nem fáj, de kellemetlen.    

Jobbnak látom, ha először csak óvatosan próbálkozom. Jobbára csak a tekintetem járatom körbe. Sötét van. Egyetlen fényforrást fedezek csak fel valahol az oldalamon. Lassan fordítom arra a fejem, egy színes éjjelilámpa világít. A fülem lassan felfogja a zajokat, halk szuszogás hallatszik a lámpán túlról. Próbálom meresztgetni a szemem, de csupán egy körvonalat látok, a hang forrása az árnyákban marad.

Rövid ideig nézelődöm, sikerként fogom fel, amikor a másik irányba is el tudom fordítani a fejem. Apró kis siker, és ez is kimerít.

Fáradtnak érzem magam, mintha lefutottam volna a maratont, egyre nehezebb nyitva tartanom a szemeimet. Küzdök, mert minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy visszasüppedjek a vattacukor felhők közé.

Végül már nem bírom tovább, megadom magam a sorsnak.  

~ o ~

Miután megreggeliztem intek a büféslánynak, aztán visszaindulok. A szobánk előtt elbúcsúzok az éppen távozó Deantől, majd kézfogással üdvözlöm Scottot. A srác, mint minden nap most is bekísér az ágyig.

- Szia Szöszi, ideje lenne már felkelni…

Első nap még fennakadtam ezen, de amikor megfordultam, hogy rendre utasítsam láttam rajta, hogy mennyire aggódik. Pár pillanat múlva mondjuk már egészen más érzelem sugárzott az arcáról. Miután felhívtam rá a figyelmét, hogy aznaptól hivatalosan már nem áll a kedvesem alkalmazásában, úgy nézett, mint aki menten kidob az ablakon. Azóta nem hoztam szóba a dolgot.

- Semmi változás? – kérdi, mire csak megrázom a fejemet.

Pár percig marad csupán, aztán újra elfoglalja az őrhelyét. Szükség van az éberségére, mert a fotósok leleményessége határtalan. Eddig kétszer sikerült bejutniuk a folyosóra, egyszer pedig egy nő képes volt nővérruhába bújva próbálkozni. Ha Scottnak nem tűnik furcsának a viselkedése, és nem lép be utána, jó kis sorozatot készíthetett volna. A mosdóból jöttem ki, amikor érdekes látvány fogadott. A testőr éppen kicsavarta a nő kezéből a gépet, és virágnyelven próbálta a tudtomra hozni, hogy mentsem a helyzetet. Szerencsére gyorsan kapcsoltam, és Anna fölé hajolva úgy tettem, mintha éppen akkor ébredt volna fel.

Az egész család, sőt Mary tolmácsolásával az öreg Mc’Gee is, egyetértett abban, jobb lesz titokban tartani, hogy Anna kómában van. Tudom, hogy hamarosan magához tér. Teljesen felesleges lenne kitenni annak, hogy később mindenféle hülyeségeket írjanak össze róla.

A hivatalos verzió szerint a golyókat eltávolították, de a nagy vérveszteség miatt pihenésre van szüksége. Két ápolónő dolgozik csupán körülötte, de ők és az orvosok is tudják, hogy amennyiben a titok kiderül, a kórház hatalmas adománytól esik el.

Miután Scott távozik közelebb húzom a székemet, és elfoglalom a szokásos helyem. Újra megsimogatom a kezét, és beszélni kezdek.

- Ma nagy vendégseregre számíthatunk. Próbáltam megakadályozni őket, de nem hallgattak rám. Képzeld el, tegnap este mind megérkeztek. Sam, Kate, Marcus, Mia, Bobby. Sőt Tom még Siennát is rávette az utazásra. Azt hiszem hozták a babát is. Ja Vicki, Lizzy és Andy is itt van. Tom azt üzeni, hogy az, hogy meglőttek nem kifogás a beígért buli szabotálására, szóval kapd össze magad mire ideér. Idióta…

Tudod, sose hittem volna, hogy van a világon olyan őrült nő, aki szóba áll vele. Nemhogy gyereket szül neki. Mondjuk irigylem. A baba miatt. Olyan édes az a csöppség. Szeretem a csecsemőket. Jó, mondjuk nem nagyon lehet velük mit kezdeni, de legalább nem törnek össze semmit.

Liam bezzeg… Emlékszel tegnap micsoda visítás levágott? De Kellan elég gyorsan elhallgattatta. Dagadt is a melle rendesen. Mielőtt elmentek Mary azt mondta neki, hogy adj puszit a keresztapádnak. Azt hittem rá gondol, de képzeld, elém is odatartotta.

Szerinted elfogadják valaha, hogy együtt vagyunk? Szeretném. Nem akarom, hogy miattam rosszban légy a családoddal.

Inez néni kedves. Biztos ma is jön majd. Tényleg meséltem már, hogy holnap kiengedik? Azt mondja jobban van. Célozgatott arra, hogy ezután napközben látogatna meg. Mondtam neki, hogy örömmel látjuk.

Anyáék holnap hazarepülnek. Nem akartak, de úgy látszik sikerült meggyőznöm őket, hogy nem vagyok már dühöngő őrült, és depresszióba se fogok esni. Mondjuk azt ígérte, ha addig nem térsz magadhoz egy hét múlva visszajönnek.

Tegnap Kellan hallotta, amikor Tommal beszéltem. Közölte velem, hogy pár unalmas angol nem tud normális bulit csinálni, úgyhogy szól a srácoknak. Remélem csak viccelt, mert Martha nővér múltkor megfenyegetett, hogy ha még egyszer ötnél több embert talál idebent, felvitet az intenzívre.

Luca is ma érkezik. Tegnap négyszer telefonált, ma még csak egyszer. Csodálom is, bár lehet, hogy csak megvárja a vizitet.

Jay küldött e-mailben egy számot, azt írta, játsszam le, arra tuti felébredsz. Meghallgattam. Borzalmas. Ő énekel, sőt gyanítom a szöveget is ő írta. Hát nem fog érte Grammy-t kapni, az biztos.

Ja az a ribanc Maggie Grace küldött egy csokor fehér liliomot. Kidobtam a kukába.

Tényleg fel kéne már ébredned. Jaj, szívem, úgy hiányzol. Esküszöm még az is, amikor az ingemet kritizálod.

Ha magadhoz térsz és jól leszel elutazunk valahova. Mit szólnál megint Görögországhoz? Azt mondtad jó volt. Bár, ott most hideg van. Mondjuk mehetünk Hawaiira is. Ott egész nap süt a nap.

Kris az after partyn azt kérdezte mikor tartjuk az esküvőt. Kicsit hülyén éreztem magam, mert nem tudtam neki válaszolni. Látod, még egy ok, amiért ki kell nyitnod a szemedet. Fogalmam sincs mit szeretnél. Hol tartsuk? Itt LA-ben? Vagy szeretnéd Magyarországon? Nekem mindegy. Lehet Londonba is, ha akarod kibéreljük a Westminsteri apátságot. Nagyobb bulit rendezünk, mint a hercegi pár. Végülis a családodat ismerve a vendégsereg legalább akkora lesz, mint náluk…

Tudod, hogy még soha nem beszélgettünk arról, hogy szeretnél-e gyerekeket? Én szeretnék. Egy fiút és egy lányt. Bár téged ismerve lehet, hogy két fiú jobb lenne. Egy lány azzal a temperamentummal, ami neked van… Három testőrt kéne fogadnom mellé, hogy váltott műszakban szemmel tudják tartani.

Azt is elfogadom, ha te nem akarsz. Tudom, hogy… az előző elvesztése megviselt. Bár én nem hagynálak magadra egy percre se. Dédelgetnélek, lesném minden kívánságod.

Persze ráérünk még a babával. Először talán kéne egy kutya. Csak, hogy beletanuljunk a szülőségbe. Gondold el, mennyit futkoshatna a kertben. Bár a medencét előtte körbe kéne keríteni, nehogy beleessen. Vagy a kutyák tudnak úszni? Lehet, fogalmam sincs.

Te biztos tudnád. Te mindig minden kérdésre tudod a választ. Istenem Anna, annyira hiányzol. Szeretlek szívem. Kérlek, gyere vissza hozzám…

- Szia Rob – robban be az ajtón Ash. Kell egy fél pillanat, mire összeszedem maga. Bízom benne, hogy nem hallotta az utolsó mondataimat. Nem mintha szégyellném az érzelmeimet, de mégis.

Ashley anélkül, hogy akárcsak egy célzást is tenne, nyüzsögni kezd. Megigazítja a párnáját, kibontja, majd befonja a haját, kritikus szemmel vizsgálgatja a körmeit, majd közli, hogy kéne hívni egy manikűröst. Amikor döbbenten nézek rá, nevetni kezd.

- Héé, csak vicceltem… - aztán levágódik az ágy szélére és csacsog. Megállás nélkül mondja a magáét, hozzám hasonlóan ő is úgy intézi a szavait, mintha Anna is hallaná őket. A délelőtt elég gyorsan eltelik, a vizit sajnos most se hoz új eredményeket, bár az egyik orvos miután belevilágít a szemébe hosszan hümmög.

A banda kettő körül érkezik meg, teljes létszámban. Mind egyszerre tódulnak be az ajtón, akárcsak Kellan és Jay a barátnőikkel. Felocsúdni sincs időm, máris belép Nikki és Kris, és kapásból leszúrják a srácokat, amiért nem várták meg őket a liftnél. A hangzavar még nekem is bántó, gyorsan indulok feléjük és tessékelem ki őket az előtérbe.

Boldogan üdvözlöm a barátaimat, jó itt látni őket. Amíg ez megtörténik ellépek az ajtótól, amit páran igyekeznek is kihasználni. Azonnal megállítom őket.

- Srácok mondtam már, hogy csak négyesével mehetünk be – nézek közben a nővérpult felé, ahonnan Martha nővér árgus szemekkel figyel bennünket.

- Tudjuk – vágja rá azonnal Kellan. – Jay, Sheila, Sharni, Kellan – mutat utolsóként magára. – Az négy.

- Igen a felsorolás úgy kezdődik, hogy Rob, szóval akkor már öt.

- De te egész nap itt vagy… – méltatlankodik, de a probléma gyorsan megoldódik, mert a lányok azt mondják ők várhatnak kicsit. Ez persze újabb vitát okoz, mert az üresen maradt helyre megint csak több jelentkező is akad.  

- Accidenti, mi folyik itt? Mi ez a rengeteg ember? Srácok így akarjátok felébreszteni? Már a folyosón hallani a hangotokat. – Luca érkezik, még a bőröndje is a kezében van, szemlátomást a reptérről egyenesen ide jött. A vita el van döntve, mert senki se mert ellenkezni vele, amikor közli, hogy ő bemegy.

Természetesen elsőként lépek a betegszobába, a tekintetemmel azonnal őt keresem. Aztán amikor meglátom nem akarok hinni a szememnek. Anna ugyanúgy az ágyba fekszik, de ezúttal a szemei nyitva vannak. És nemcsak, hogy nyitva vannak, de leplezetlen érdeklődéssel minket néz.

Felébredt. 

~ o ~

Valaki igazán lehalkíthatná a rádiót…

Először az a fránya madár, ami itt csicsergett a fülemnél. Utána a villanyt kapcsolták fel…

Most meg ez az átkozott ricsaj. Nem igaz, hogy nem hagynak aludni. 

Anélkül, hogy kinyitnám a szemem a takaró széléért nyúlok, és megpróbálom a fejemre húzni. Az egyik oldallal nincs is baj, de a másik kezemet nem tudom felemelni. Rántok rajta egyet, de mintha egy éles tüske szúrna belém. A fájdalom azonnal magamhoz térít, ösztönösen próbálok szabadulni a kellemetlenkedő kis vacaktól, de legnagyobb meglepetésemre az ami a karomból kiáll nem egy tüske. Első ránézésre egy műanyag csapszerű valami, amihez egy hosszú átlátszó cső csatlakozik.

Követem az útját, az ágyam mellett egy állvány tetejére akasztott zacskóhoz vezet.

Ez meg mi a franc? 

Hirtelen eszmélek rá, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Az egész helyiség ismeretlennek tűnik. Az ágy túlságosan magas, a falak színtelenek, látok egy ajtót ami egy fürdőbe vezet. Szűk szekrényeken akad meg a szemem, amiből egy ing kandikál ki. Próbálok felülni, de a kikötözött karom miatt ez elég nehézkes. Felfedezem, hogy abból az átlátszó izéből valami folyadék csöpög belém. Eszembe jut, talán meg kéne szabadulnom tőle, de azonnal beugrik az előző fájdalom, így erről egy kis időre lemondok. Viszont, ahogy nézelődöm felfedezek egy műszert, ami ütemes hangot ad ki magából.

Olyan, mint egy szívdobbanás.

Pam… pam… pam…

Szívmonitor. Ez a szó ugrik be róla, és mégegy.

Kórház.

Igyekszem rendszerezni a fejemben lévő káoszt.

Szívmonitor. Azt az izét ami belém folyik, azt hiszem infúziónak hívják. Kórházban fekszem.

De miért?

Próbálok visszaemlékezni mi történhetett. Óvatosan mozdítom meg a lábaimat. Oké, mindkettőt érzem, itt nincs gond. A karjaimmal is rendben minden, és az összes ujjam is mozog. Végtagok kipipálva, remélhetőleg a gerincem is sértetlen. Amennyire tudom végigtapogatom magam az ép kezemmel. A fejem rendben, egy kis heget érzek rajta, de nem vészes, nem okoz fájdalmat az érintése. A vállam is oké, de döbbent felfedezést teszek. Kettőt is. Az egyik, hogy az egész mellkasomat kötés fedi. Tehát a gond ott lehet.

A másik, hogy a vékony lepedő alatt, amit rám terítettek, gyakorlatilag meztelen vagyok.

Jó, akkor amíg nem sikerül valami ruhát szereznem, nem fogadok látogatókat…

Ezt az elhatározásomat gyorsan felül kell bírálnom, mert ebben a pillanatban négy férfi lép be az ajtón. Kíváncsian nézem őket. És viszont. Bár az ő állapotukra inkább a döbbenet a jó szó. Tátott szájjal bámulnak rám. Nem tudom mit kéne tennem, úgyhogy jobb hijján alaposan szemügyre veszem őket.

Azt kell mondjam, mind a négy jól néz ki. Sőt, nem is ez a legjobb szó.

Ezek piszkosul jóképűek!!!

A bal oldalt álló bőre kicsit sötétebb, mint a többié, a vonásait mintha márványból faragták volna. Minden szimmetrikus rajta. Ha valaki mérőszalagot ragadna, és lemérné például a szemöldökének hosszát és az orrától való távolságát, tuti, hogy millimétere egyezne mindkét oldal eredménye.

A következő pár centivel alacsonyabb a többiektől, van az arcában valami kisfiús báj. A szemei kíváncsian merednek rám, a szája sarkában mosoly bujkál. Olyan, mintha azt akarná mondani, „Héé, én megmondtam, látjátok.”

A harmadik egyszerűen elbűvöl. Kétszer állhatott sorba amikor a szépséget osztogatták.

Szoktak egy férfi egyáltalán szépnek nevezni?

Szőke haja nemrég lehetett levágva. Bajuszt és olyan kecskeszakáll szerűséget visel. Ragyogó kék szemei vannak, amikből valami csibészség és szeretetet sugárzik felém. Az ajkai, ahogy találkozik a tekintetünk mosolyra görbülnek, és az arca két oldalán édes gödröcskék jelennek meg.

A negyedikben a szemei fognak meg. Egyszerre tűnnek végtelenül szomorúnak és reménykedőnek. Valami mélyről jövő érzelmet sugallnak még felém, amit nem tudok egy szóval meghatározni. Az arca kicsit sápadt, többnapos borosta fedi, a haja is hosszabbnak tűnik, mint kéne, ez valószínűleg zavarja is, mert beletúr.

Figyelem, ahogy lassan egy boldog mosoly ömlik szét az arcán, és ettől megváltozik az egész ember. Szinte ragyog.

Én is önkéntelenül teszem ugyanezt, ami valószínűleg örömmel tölti el, mert a szája immáron fülig ér.

Hirtelen mind beszélni kezdenek. Egyszerre. Próbálom felfogni amit mondanak, de nem igazán sikerül. Egymást ölelgetik, várom, hogy mikor kezdenek el ugrálni, mint négy kisgyerek. Nem kell sokáig.

Valószínűleg leesik neki, hogy kissé mókásan festhetnek, mert lefékeznek, és újra csak bámulnak rám.

Sejtem, hogy arra várnak, hogy én szólaljak meg, de hiába nyitom ki a számat, nem történik semmi. Újra próbálkozom, ettől viszont furcsa inger tör rám. Köhögni kezdek. Nem kellemetlen, úgyhogy nem törődöm vele sokáig, mert őket szemlátomást megijesztette. Megint kinyitom a számat, ezúttal sikerül kipréselnem pár hangot.       

- He… helló – a szemek válaszul nagyra nyílnak, majd újabb ugrándozás következik.

Melegség önti el a szívemet válaszul, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy tévedésben vagyok.

A melegséggel nem tévedtem, de az nem éppen a szívem tájékán jelentkezett. Hanem lejjebb. Ijedten nézek körül. Most mit tegyek? Azt ösztönösen érzem, hogy mire kinyögném nekik mi a problémám, már késő lesz. És különben is, most találkoztam a négy Adonisszal először, talán nem azzal kéne kezdenem, hogy hé srácok rám érett a…

A francba, a francba, a francba…

Alig pontosítom az agyamban, hogy milyen inger kerített hatalmába, a folyamat már el is kezdődik. Szégyenkezve várom, hogy megérezzem a balestem következményét magam körül, de semmi. A feszítő érzés elmúlt, de semmi nedvesség.

Megnyugodva nézek megint rájuk, örülök, hogy szemlátomást mégse pisiltem be, ők viszont ijedt képet vágnak. Akkor lehet, hogy mégis?

A hirtelen támadt hangzavar bántja a fülemet. Ösztönösen ráncolom a homlokon, amitől szinte pánikba esnek. Végül a szomorú szemű kapcsol először, és tépi fel az ajtót.

- Martha nővér…

A többiek körém gyűlnek és kérdésekkel bombáznak.

- Anna rosszul vagy?

- Mi a baj Cica, hol fáj?

- Solo, dire qualcosa di già…

Az események gyorsan változnak. Egy kedves idős hölgy érkezik, hófehér, kikeményített egyenruhában és olyan furcsa izével a fején. Megnyugtat, hogy végre van valaki, aki majd felvilágosítással tud szolgálni. És aki szerencsére nő.  

Meg kell kérnem, hogy lessen be a takaróm alá.

Viszont meg nyugodni sincs időm, mert tucatnyi ember tódul be a nyomában.

Atya ég! Mit akarnak ezek tőlem?

A nővér matat valamit a karomnál, érzem, hogy végre kiszabadította a hurokból. Ellenőriz pár műszert, majd kedves mosollyal hozzám fordul.

- Végre felébred kedveském… bár nem csodálom, amilyen ricsajt ezek itt okoztak – int a fejével a tömeg felé, de nem tűnik mérgesnek. – És? Hogy érzi magát?

- Jól – válaszolok őszintén.

- Az nagyszerű, mindjárt szólok a doktor úrnak. Gondolom ezernyi kérdése van… – néz rám várakozásteljesen, mire csak bólintok egy aprót. – Had halljam, hátha én is tudok segíteni a megválaszolásukban.

Végre. Próbálok fontossági sorrendet felállítani, végül kibököm azt, ami a legjobban foglalkoztat.

- Ki az az Anna?