28. A vesztes nehéz napja...

(Rob szemszöge)

- A büdös életbe Robert Thomas Pattinson… - álmosan nyitogatom a szememet és egy felettébb dühös nővel találom szembe magam. Aki mellesleg a „barátnőm”.

Fogalmam sincs miért áll előttem villámló szemekkel, de az arca semmi jót nem ígér.

- Cica, már felébredt… - jelenik meg a haverom is, a tomboló nőszemélyre vágyakozó pillantásokat vet és átöleli, de amikor találkozik a tekintetünk felém nézve már nem tűnik kedvesnek. Sőt. Megszólalni sincs időm újabb alak bukkan fel az ajtóban, illetve, ahogy jobban megnézem kettő. Deant még csak értem, és így a három ember jelenlétéből azt is összerakom, hogy valószínűleg már megint elaludtunk. Larrynek azonban nagyon nem örülök. Se annak, hogy látom a szemén milyen kíváncsian néz körbe. Nagyon is tudatában vagyok, hogy a szobánkban gigászi rendetlenség uralkodik. Az este Kris igencsak játékos kedvében volt, így jópár dolog szerteszét van. Példának okáért a fehérneműje, amit szerintem a testőr azonnal kiszúr. Felülök, hogy tudassam velük, húzzanak kifelé a francba. Az, egy dolog, hogy az a rohadt telefon nem ébresztett –ami annak köszönhető, hogy elfelejtettem beállítani- de ettől még nem kéne csak úgy besétálni folyton az intim szféránkba. Eszembe ötlik, hogy a szerelmem most se visel túl sok mindent, illetve, hogy pontos legyek emlékeim szerint semmit, és mivel éjjel általában kitakarózik… na még csak az kéne, hogy… De hiába keresem mellettem, nincs sehol. A fürdőajtó nyitva, ebből az következik ott se lehet.

Aztán meghallom a hangját.

- Hú, basszus ennyit késtem… - Mindenki hátraarcot vág, én viszont nem látok tőlük semmit. De kihasználom a helyzetet felkapok egy gatyát és egy farmert majd kimegyek. Kris éppen azt ecseteli, hogy ő tehet mindenről -ami persze nem igaz-, mert a pékségben sokan voltak így nem ért vissza időben, ezért nem kelltetett fel. És ezért ébresztették fel a testőrök a többieket a kopogásukkal.

- Te egyedül mentél ki a pékségbe? – Mondja ki az idegesítő Larry azt, ami engem is foglalkoztat. – Miért nem szóltál?

- Hé, azért pár croissant egyedül is meg tudok venni – zsörtölődik azonnal. Ezt nem is kétlem, de nem értem miért volt ez olyan létszükséglet. Nem is szereti.  

- Croissant? Hol? – a boszorka persze kiszúrja a dolgot és mindjárt nem tűnik olyan dühösnek.

- Neked hoztam – mondja neki Kris és a kezébe nyomja a zacskót. A fülébe súg valamit, majd váltanak egy cinkos pillantást, a zöldszemű meg leül és nekiáll kibontani a szerzeményét.

- Anna – a haverom hangjára azonnal felkapja a fejét, látom, hogy Kellan a hálójuk felé int neki. Ránéz, de aztán a keze eltűnik a zacskóban. – Anna…

Mond neki valamit spanyolul, mire rögtön felpattan és engedelmesen elindul a lakrészük felé. Mind döbbenten bámulunk utána. Eléri az ajtót, ott megáll és várja, hogy párja csatlakozzon hozzá.

- Mit műveltél vele az éjjel, hogy ilyen engedelmes lett? – kérdezem, mire a szöszi úgy elpirul, hogy mind felnevetünk. Erre persze tovább vörösödik, ezúttal a dühtől, de elég egyetlen mondat neki, újra mosolyog.

- Na jó, mi visszafekszünk… - közli kaján képpel a haverom, és Anna arcán újabb érzelem villan át. Amit a jelek szerint nem nagyon akart velünk megosztani, mert megint pipacsvörös lesz és elviharzik.

- Te nem jössz ma? – kiáltok még Kellannek mielőtt eltűnne, de csak rázza a fejét.

Irigykedve gondolok arra, hogy nekik úgy látszik nemcsak az éjszakájuk volt jó, a nappaluk is az lesz. Én bezzeg kapok öt percet, hogy összeszedjem magam, mert meló van.

De szeretnék egy teljes napot henyéléssel tölteni.

(Kellan szemszöge)

Még az se tudja elrontani a kedvemet, hogy alig két órával az utolsó szeretkezésünk után dörömbölnek az ajtón. Anna a gyorsabb, az esti ingemet kapja magára, látom, hogy félig lehunyt szemmel gombolja be és közben az ajtó felé tart.

- Ne, már megint te? – dühösnek tűnik így én is felkelek, de mire felöltözöm és kiérek ő már nincs sehol. De nincs kétségem hova tart és hamarosan a hangját is meghallom. Kis csetepaté után, amiben azért igaza van, mert Rob tényleg felkelhetne időben, lenyugszik.

Imádom. Nézni, hallgatni, érezni. Én nem gondoltam olyan halálosan komolyan venni, hogy huszonnégy órán át azt teszi amit mondok, de… olyan nagyon nem bánom, hogy ő ragaszkodik hozzá.

Az éjjel is. Az első alkalom után, hogy a vágyaink kielégültek sokáig csak feküdtünk egymás mellett. Azt már nem tudom melyikünknek tűnt fel először, hogy imitt-amott azért megmaradt a csoki rajtunk, de az ötlet, hogy terüljünk el a kádban az én fejemből pattant ki. És micsoda ötlet volt… és micsoda szeretkezés. A kádban, aztán a mosdó szélén, az ágyban, miután leestünk a szőnyegen… nem tudnám megmondani hányszor és hányféleképpen leltük örömünket egymásban, de fantasztikus volt. És kimerítő. Úgyhogy most egyetlen vágyam még pár órányi alvás, persze úgy, hogy mellettem fekszik. Viszont amennyire látom ő egyáltalán nem álmos. Csak éhes. Apró darabokat tép le a Kristől kapott péksüteményből és falatozik az ágy tetején. Figyelem egy fél percig, ahogy édesen majszol, de amikor nekiáll lenyalogatni az ujjairól a vajat letelepedek mellé.

- És mit csinálunk ma? – kérdezi.

Kapásból eldöntöm az ágyon és nem is titkolom mi jár a fejemben. Felkacag, majd megsimogatja az arcom.

- Telhetetlen vagy. – De a következő mozdulatával már azon van, hogy segítsen megszabadulnom a ruhámtól.     

(Anna szemszöge)

Minden porcikám sajog, igaz nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy az éjjel legtöbbször ugyan azokat az izmaimat használtam. Az éjjel… még soha eddigi életem lassan 25 évében nem éreztem magam ilyen tökéletesen boldognak. Na jó az első majd tizennyolcban mellőztem a szexet, de most se attól van. Az az összetartozás, feltétlen szeretet amit Kellanből sugárzott felém elfelejthetetlen. Persze nem szeretném, ha a jövőben minduntalan összevesznénk, de ha minden esetben ilyen lesz a kibékülés akkor havonta egyszer azért kreálhatok egy kis balhét...

Robon viszont bosszút fogok állni. Már múltkor is figyelmeztettem, de nem tanult. Igaz, Krist valahogy jó lenne kihagynia a dologból, de majd kitalálok valamit.

Éppen készülődöm, Kellan azt mondta kényelmes ruhát vegyek és rétegesen öltözzek fel, csak éppenséggel azt nem volt hajlandó elárulni hova is megyünk. De mindegy, a lényeg, hogy együtt lehetünk.

Miután ma is kéretlen ébresztők zavartak fel bennünket Larry és Dean személyében alig láttam a dühtől. Szó szerint, mert iszonyat álmos voltam. Aztán látva a szobájuk állapotát, a Rob mellkasát díszítő harapásnyomot lehiggadtam. Jó, ebben elég nagy szerepe volt a hozzám simuló férfinak is. Ők se unatkoztak az éjjel. Erről Kris szóban is meggyőzött a hálája jeléül hozott reggeli meg pláne jól jött.

Miután visszamentünk a hálóba volt egy kis hancúrozás, a kedvesem ezen a téren fáradhatatlannak bizonyul, aztán újabb közös zuhany, szigorúan a környezetvédelem miatt és utána jött a valódi reggeli. Szemmel láthatóan nagyon is bejön neki ez az engedelmes Anna, akit a mai napra megnyert. Igazság szerint én se bánom. Jó „kiszolgálni”, elé rakni az ételt, teljesíteni a kéréseit amelyek valahogy mindig úgy sülnek el, hogy a végeredmény nekem legalább annyira jó, mint neki. Ha nem jobban.

Csak ez a kirándulás… Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hova akar vinni. Egy biztos, ha a természetbe megyünk, most se fogok a földön hemperegni. Bár odakinn nincs valami nagy meleg, úgyhogy ez a veszély valószínűleg nem fenyeget.

Kész vagyok, először felmerült a fejemben, hogy álcáznom kéne magam, de aztán úgy döntöttem mégse. Mivel kényelmes ruhát mondott nem hiszem, hogy olyan helyre vinne ahol felismerhetnek bennünket. De azért egy sapkát rakok a fejemre.

- Kész vagy? – kérdezi belépve a szobába. – Akkor indulhatunk.

(Kellan szemszöge)

- Már csak pár perc és odaérünk.– A visszapillantó tükörben nézek rá, bár a szemei már nem villognak a méregtől a száját most is szigorúan összeszorítja. Lehet, hogy mégse volt ez olyan jó ötlet. A kirándulásnak még örült. Annak is amikor elmondtam neki, hogy hova megyünk. A dolog ott romlott el amikor kiderült, hogy Luca is velünk jön. Aki valószínűleg csőbe húzott.

Éppen a szobámból a recepcióra tartottam, hogy béreljek egy kocsit amikor összefutottam vele és Ashleyvel a liftnél. Iszonyatosan boldognak tűntek, és érdeklődtek milyen volt az éjszakánk. Hát mondanom se kell, eszem ágába se volt megosztani velük a részleteket, de az olasz meglepett.

- A csokiöntet? Bevált? – Nem értettem honnan tud ő erről, de felvilágosított, hogy az éppenséggel neki köszönhető, mert ő vette. Persze rákérdeztek, hogy hova készülök, így elmeséltem nekik.

- Ma szabad vagyok. Elviszem Annát a St. Bernardhoz.

A kedves rokon rögtön tudni akarta, hogy az micsoda, így meséltem neki a hurrikán pusztításáról, az alapítványról és, hogy jó ideje amikor tudok megyek és segítek. És erre lecsapott. Van egy olyan érzésem, hogy van valami hátsó szándéka, de mivel tudom, hogy ott mindig jól jön plusz egy kéz beleegyeztem, hogy velünk jöjjön. Gyorsan szereztem kocsit, felhívtam Judy, aki ott koordinátor, hogy tízre odaérünk és visszamentem Annáért. Olyan gyönyörű volt a befont hajával, fejébe nyomott baseballsapkában. Farmert és egy lapos csizmát viselt és ragyogott. Végig mosolygott, rám, a liftnél az emberekre, a portásra, még Lucara is egészen addig amíg meg nem tudta, hogy velünk jön. Mondott neki valamit, de amikor a kérdezett csak megrázta a fejét bevágta a durcát.

- Jó lesz, hidd el nekem, - fordultam hozzá. - Nem fog gondot okozni.

- Ma te döntesz… - ennyit mondott és a közel másfél órás út alatt egyszer se szólalt meg. Igaz én se sokat, az útra figyeltem. Kísérőnk is elvolt magával, de közben végig olyan elégedett képet vágott, hogy az gyanús nekem.

Megkönnyebbülve fordulok be a parkolóba és segítem ki a kocsiból. Amióta elértük a város határát figyeltem. Láttam a szemében felvillanó döbbenetet, az arcára kiülő sajnálkozást. Erre számítottam, mert tudom, hogy hatalmas szíve van.

- Hol vagyunk? – néz rám kérdőn.

- Ez itt a St. Bernard alapítvány központi irodája, - mutatok a pár konténerből kialakított helyiségre. - Itt osztják el a munkát, intézik az ügyeket és segítenek a rászorulóknak.

Nincs időm folytatni, mert Judy megjelenik.

- Kellan – üdvözöl azonnal. – Örülök, hogy itt vagy. Illetve vagytok.

Bemutatkozik, akárcsak ők és már nyomja is a kezünkbe a pólókat.

- Te a tizenötöshöz menj, Tom már vár rád. Ma gipszkartonoznak, a barátnőd is mehet veled, mert az egyik helyiségben már folyik a festés. Te – néz az olaszra – mihez értesz?

- Mindenhez – vigyorog amaz. – A családomnak építési vállalkozása van, szóval a villanyszereléstől a falazásig minden belefér.

- Az ég küldött ide. Kellan, a tizenhetesnél Matt örülni fog neki.

- Oké, - bólintok és elindulunk, mert Judy már úgysincs sehol. Néma csöndben lépkedünk, figyelem, ahogy Anna érdeklődve néz körbe. Aztán egyszer csak leblokkol.

- Kellan miért jöttünk ide? – kérdezi.

- Hát segíteni – válaszolom.

- Mármint? – összeráncolja a homlokát, amit nem értek. Mi nem egyértelmű ezen?

- Házakat építenek Cica, meséltem róla. És mindig kell pár kisegítő.

- Mármint én is? – a hangja legalább két oktávval följebb csúszik és hatalmas szemekkel bámul rám. Hallom, hogy valaki fényképez, arra fordulok és valóban. Luca a telefonját a kezében tartva vidáman figyeli és amikor az anyanyelvén kérdez tőle valamit csak bólogat. Anna meg immáron magyarul, -már felismerem a különbséget a két nyelv között- kezd bele egy hosszú cirádába. Fel-alá mászkál én meg nem értem mi van. Mivel szemlátomást jobb, ha most nem szólok hozzá inkább a rokonához fordulok.

- Mi baja?

- Haver, - ütögeti meg a vállamat – hát nem emlékszel. Solo nem igazán jeleskedik a kétkezi dolgokban.

Most már beugrik. A díszítésből is szépen kihúzta magát és amikor a repülőn azokat a dolgokat sorolta amikben nem jeleskedik akkor is említette. A jó életbe. Elrontottam az egész napját. Pedig csak jót akartam, azt, hogy lássa, hogy mi az amivel a szabadidőmben foglalkozom. Hogy jobban megismerjük egymást. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Látva az olasz arcát szörnyű gyanúm támad.

- Tehát ezért jöttél velünk – nem is kérdés, inkább kijelentés. – Hogy kinevethesd?

Azt hittem szereti, ez nem egy szép gesztus.

- Nem, - tiltakozik azonnal. - Nem akarom kinevetni, és hidd el, mindent meg fog próbálni, hogy helytálljon. Nem adja fel azonnal. Csak ez az arckifejezés, és a lehetőség, hogy láthatom valami szerszámmal a kezében, bocs, de ezt nem hagyhattam ki. És tényleg dolgoztam már építkezésen, szóval tudok segíteni. És legalább ma nem csak a napot lopom Ash mellett.

Elgondolkozom azon amit mond, érződik a szavaiból a kedvesem iránti szeretet, az, hogy örül annak, hogy itt lehet, és hasznos dolgot csinálhat. És sajnos az is, hogy valószínűleg Anna orra alá fogja dörgölni, ha valamit rosszul csinál. De végülis ezt meg tudom előzni. Másik házba kerül, lehet, hogy egész nap nem is találkoznak össze.

(Anna szemszöge)

Luca Salti meg fogsz fizetni ezért.

Némán lépkedek a két srác felé. Nincs egy perce, hogy tudatosult bennem, hogy Kellan miért is hozott ide. Nem rá haragszom, sőt látva a bűntudatos arcát szívem szerint megcsókolnám. De az unokatestvérem, na ő más lapra tartozik. Most már értem miért nem volt hajlandó Baton Rougeban maradni. Pedig szépen kértem, hogy lépjen vissza, had töltsem a kedvesemmel az egész napot. Persze azonnal azzal érvelt, hogy jobb lesz így, mert ha véletlenül valaki meglát bennünket nem kell magyarázkodni. Egy nagy fenét. Csak a bénázásomra volt kíváncsi. Kicsit megrázkódom a gondolattól, hogy mi vár rám. Bár, az a kedves arcú negyvenes nő aki olyan barátságosan üdvözölt bennünket valami festést emlegetett. Egy ecsettel csak megbirkózom… remélem. Nagyot sóhajtok, muszáj lesz, mert nem akarok szégyent hozni Kellan fejére.

- Mehetünk – lépek melléjük, mire Luca elégedetten vigyorogni kezd, a kedvesem viszont aggódva néz rám.

- Cica, én… - látom, hogy mentegetőzni akar, de beléfojtom a szót.

- Nem gond, menjünk. – Mutatja az utat, először Lucat viszi be egy házba én meg kint várok rá. Megdöbbentő az egész. Eddig egyszer jártam New Orleansba, de akkor is csak a belvárosig jutottam. A pezsgő éjszaki élet, a mindenhonnan kiszűrődő csodás dallamok, a vidám, gondtalannak tűnő emberek és a levegőben is érezhető vibrálás maradt meg bennem. De az a rész amit idefele láttam egészen más. Lehangoló és sivár. Pusztulás, félig leomlott üres házak, elszáradt fák. Azt még indulás előtt említette, hogy ide jövünk, mesélte már, hogy amikor tud jön és segít amiért nagyra tartom. Csak éppenséggel én azt hittem promotálja az alapítványt erre kiderül, hogy ténylegesen dolgozik. Mert ezt konkrétan egyszer se említette. Annyi mindent nem tudok még róla… na mindegy.

- Gyere – nyújtja a kezét, de nem fogom meg neki. – Tényleg ne haragudj… - mentegetőzik azonnal.

- Nem, nem haragszom – állítom meg. – Csak itt olyan sokan vannak, mi van, ha feltűnik egy újságíró.

- Igaz. Akkor ma mégis Rob barátnője vagy – lemondóan sóhajt, úgyhogy lopva megszorítom a kezét.

- Csak mások szemében. – ettől látszólag megnyugszik kisimulnak a vonásai.

Ahogy belépünk a házba egy férfi bukkan fel, megöleli Kellant aki bemutat. Nagyhangú, és hatalmas termetű, de a szemeiben huncutságot látok. Többen is előbukkannak, van még két velünk egykorúnak tűnő srác, és két fiatalabb lány is. Bemutatkozunk, egy pillanatra kerekedik csak el a szemük amikor felismerik, de utána meló van. Rá kell jönnöm, hogy ez nem is olyan rossz móka. Én az ablakok festését kapom, csak arra kell ügyelnem, hogy ne kenjem össze az üveget. Túl gyakran. Mi hárman csajok egy helyiségben vagyunk, kedvesen érdeklődnek hogy kerültem ide. Amikor megemlítem, hogy a „barátom” Kellan munkatársa nagyra kerekedik a szemük. Kicsit szégyellem a hazugságot, de később rájövök, hogy jobb, hogy így tettem. Mert a szünetben amikor az udvaron vizet és szendvicseket kínálnak körbe azok a kedves emberek akik majd a házak lakói lesznek kiderül, hogy legalább harminc húsz év körüli csaj van itt összesen, egy csapat, egy teljes osztály akik karitatív munkaként itt töltenek egy hetet. És megrohamoznak bennünket. Persze a kedvesem a fő attrakció, de a felbukkanó Luca és én se maradhatunk ki a fotózkodásból.

Éppen a mosdót keresem, ami a központi irodák mellett van amikor kis hijján összeütközöm Judyval. Kedvesen érdeklődik, hogy minden rendben van-e, és lelkendezik, hogy milyen nagy segítség a számukra Kellan. Megemlíti, hogy ha tudta volna, hogy jövünk, hív pár újságírót, mert a „hírességek” mindig vonzzák az önkénteseket. Éppen indulna tovább amikor megjelenik egy felettébb bosszús arcot vágó nő és megszólítja. Én meg rádöbbenek, hogy talán többet is tudok tenni, mint az ablakfestés. Valamit amihez még értek is.

(Kellan szemszöge)

Végülis azt kell mondjam a dolog jobban sült el, mint azt vártam. Munka közben néha lopva figyeltem Annát, ugyan annyira koncentrált a festésre, mint bármi másra. Nem vette félvállról, szemlátomást még élvezte is. Annak is örülök, hogy a társaság akikkel dolgozik azonnal befogadta. Kedves lányok akik folyton csivitelnek, de közben lelkiismeretesen elvégzik amit rájuk bíznak. A fotókra számítottam, majd minden alkalommal ez volt eddig, és mivel biztos vagyok benne, hogy hamarosan a képek felbukkannak valamelyik közösségi portálon nem is bánom. Kell a reklám a helynek, mert Tomtól hallottam, hogy apadnak a keretek. Az emberek így több mint öt év után elfelejtkeznek a pusztításról. Pedig itt még annyian vannak fedél nélkül, és ha a St. Bernard és a hozzá hasonló alapítványok nem segítenek esélyük sincs arra, hogy kilépjenek abból a lehetetlen helyzetből amiben most élnek.

Megint szünet van, kétóránként kötelező, mert a szervezők nem akarják, hogy a „dolgozók” rosszul legyenek. A szomszéd helyiségben már csend van, így a kedvesem keresésére indulok. De hiába érdeklődöm, a két lány azt mondja, már jó ideje eltűnt, illetve nem eltűnt, Judy vitte magával. Kicsit aggódom mi lehet vele, Luca kedélyesen társalog pár állandó munkással, a kérdésemre visszakiabál, hogy ő se látta. Judyt hiába keresem azt a választ kapom, hogy elment a városba az egyik kocsival.

- Anna is vele ment? – kérdezem Mikeot, aki amolyan műszaki vezető féle és mindig mindent tud.  

- Ő kicsoda? – kérdezi.

- Kb. ilyen magas, szőke, copfba van fonva a haja, és feltűnő zöld szemei vannak. Velem jött.

- Ja, az angyalka, - vigyorog. – Nem ő itt van hála az égnek. Ott bent találod.

Meglepődve nézek az irodák felé és arra indulok. A kinti helyiségben két régi ismerős fogad, ők látják el a telefonos szolgálatot és szintén mosolyogva intenek, hogy menjek csak. Belépve minden olyannak tűnik, mint máskor, minden asztalon számítógép, a képernyők kéken villognak egyetlen pont van ami nem a megszokott az pedig a kedvesem aki füléhez szorított telefonnal cikázik közöttük össze-vissza.

- Mit művelsz? – kérdezem, mire azonnal megfordul. Mond még pár szót aztán lerakja és felém indul. A szeme boldogan csillog, lopva körülnéz, majd hozzám bújva megcsókol. Nem kell győzködnie, én is azonnal viszonzom és beletelik egy kis időbe, mire elvállunk egymástól.

- Segítek.

- Mit? – kérdezem, pedig egyértelmű. Elmesél mindent, én meg nevetve hallgatom. Lelkes és boldog, hogy hasznos munkát végez, és ez a lényeg. Pár perc múlva csörög a telefonja, de mielőtt beleszólna felszólít, hogy menjek csak szépen vissza, dolgozni. Így is tetszek, de azzal a tudattal, hogy nem kell már attól tartanom, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Este hatig maradunk, mindig eddig tart a munka, elfogyasztjuk a vacsorát aminél jobbat a városban nehéz lenne találni, mert az itt főző asszonyok szívüket-lelküket beleadják, hogy ezzel is kifejezzék mennyire hálásak a munkánkért. Látom, hogy Anna velük beszélget, mint mindig most is gyorsan feltalálja magát. Judy is felbukkan, majd kicsattan a boldogságtól, ez szemmel látható, sört osztogat, amit lévén a kedvesem jelzi, hogy majd ő vezet visszafelé, én is elfogadok.

- Srácok – áll fel a főkoordinátor. – Olyan hírem van, hogy… még mindig alig hiszem el. Ez egyszerűen fantasztikus.

Többen is nevetve kiabálnak, hogy árulja már el mi az, mire meghatódva böki ki.

- Valaki ma délután tíz millió dollárt utalt az alapítvány számlájára. TÍZ MILLIÓ DOLLÁRT.

Hangos kiabálás, és tapsvihar tör ki. Ez fantasztikus hír, tudom mit jelent ez nekik. Mindenki boldog, csupán két ember arcán látok más érzelmet is. Az egyik nem is titkolt büszkeséggel figyel egy irányba, szemlátomást néma párbeszédet folytat valakivel. Követem Luca szemét és már értek mindent. Anna kissé megrázza a fejét, a szájára teszi egyetlen ujját egy pillanatra, majd körbeles. Amikor találkozik a tekintetünk megváltozik az arca. Szinte szégyenkezve hajtja le a fejét, aztán gyorsan felemeli és némán könyörögve néz rám.  Én meg elindulok felé, mert van egy kis mondanivalóm a számára.

(Anna szemszöge)

Amíg elvégzek a mosdóban meghányom-vetem magamban a dolgot és arra a következtetésre jutok, hogy teszek egy próbát. Talán itt kicsit hasznosabb lehetek.

Belépve azonnal meglátom a két nőt egy számítógép fölé hajolva, elég réginek tűnő darab, így nem csodálom, hogy nemigen tudnak életet lehetni belé.

- Elnézést… - szólalok meg.

- Igen – néz fel Judy. – Segíthetek?

- Hát, azt hiszem inkább én neked. Megnézhetem? – mutatok a gép felé.

- Értesz hozzá? - Kérdezi kissé csodálkozva, mire csak bólintok. Mintha kígyófészekre találtak volna olyan gyorsan ugranak el a masina mellől és engedik át a helyet nekem. Ahogy gondoltam tényleg elég régi, a programok is elavultak nem is beszélve arról a rengeteg vírusról amit felfedezek amint megnyitom a megfelelő helyeket. Mivel van Internet kapcsolat és a baj mégse olyan nagy, csak negyed órára van szükségem és rendet rakok a fájlok között. Utána elbúcsúzom tőlük és visszamegyek a kijelölt házba. Már mindenki dolgozik, a lányok újabb helyiséget mázolnak, lopva vetek pár pillantást Kellanre, amit rögtön meg is bánok, mert félmeztelenül dolgozik éppen, és a látvány csöppet se hagy hidegen. De igyekszem elszakadni tőle, nem ezért vagyok itt, majd este bepótolunk mindent. Éppen befejezem az ablakot amikor Judy megjelenik mellettem.

- Te Anna – látom, hogy böki valami a csőrét, körbenézve felfedezem, hogy már megint összekentem az üveget is így gyorsan korrigálom a hibát. – Szóval, arról lenne szó… - várom, hogy kimondja, hogy inkább ne nyúljak az ecsethez a jövőben, mert tisztában vagyok azzal, hogy nincs az egész építkezésen még egy olyan szerencsétlen, mint én. – Megnéznéd a többi számítógépünket is.

Megdöbbenve nézek rá, amit ő félreértelmez.

- Tudom, hogy nagy szívességet kérek, és persze nem muszáj, csak arra gondoltam, hogy azzal az eggyel olyan gyorsan elvégeztél. Ha nem lenne gond…

El se akarom hinni, hogy ilyen hatalmas szerencsém van. Azonnal követem, még arról is elfelejtkezem, hogy Kellannek szóljak. Hat gép van a belső helyiségben, csöppet se jobb állapotban, mint a külső. Miután felírja a jelszavakat, azt azért nem árulom el neki, hogy pár perc alatt úgyis ki tudnám deríteni, magamra hagy, én meg belevetem magam a munkába. Hihetetlen és aggasztó dolgokra akadok. Hihetetlen, hogy képesek ezekkel ilyen feladatokat ellátni és aggódom amikor a kíváncsiságomtól hajtva felfedezem mennyire kevés pénzből gazdálkodnak. Ahogy egyre jobban belemerülök az adatokba úgy érzek egyre nagyobb késztetést, hogy tegyek valamit. Úgyhogy felemelem a telefonom és tárcsázok.

- Dia duit, senathair. Anna vagyok. Hallottál már a St. Bernard alapítványról?

Jó öt percig beszélgetünk, közben egy rövid időre nagyanyó is átveszi tőle a készüléket, már érdeklődik, hogy mikor megyünk újra. Így többes számban, ami megmelengeti a szívemet. Már majdnem befejezem és készülök végigfutni a vírusirtók eredményét amikor ismerős hang csendül mögöttem. Kellan áll ott, sajnálatos módon most van rajta póló, a sapkája sültje hátrafelé fordítva. Olyan régen érhettem már hozzá és csókolhattam meg, hogy most, hogy rajtunk kívül nincs senki a helyiségben nem fogom vissza magam. Ő se túlzottan, amikor összesimulunk érzem a feltámadó vágyát, nem is tudnám nem érezni, mert a kezét a fenekemen tartva szorosan ölel magához.

- Hiányoztál – súgja a fülembe, majd vigyorogva eltol magától. – És, hogy kerülsz ide?

Elmesélem neki a rövid kis történetet, mire biztosít róla, hogy nagyon ügyesen dolgoztam a házban is.

- Honey, ismerem a korlátaimat – ellenkezem azonnal. - És el kell ismernem, hogy nem vagyok egy barkácsoló típus.

- Ugyan már Cica, szépen dolgoztál. Láttam – próbál vigasztalni azonnal.

- Köszönöm, aranyos vagy, de az is feltűnt, hogy csak eggyel végeztem? Egyetlen eggyel. – csodálkozva néz rám, én meg lehajtom a fejem szégyenemben. Hát, ja, ez van. Anna Gádor-Mc’Gee az egyetlen kerek e világon akinek négy órára van szüksége ahhoz, hogy lekenjen egyetlenegy ablakkeretet.  

Kinevet, de nem gúnyosan, sokkal inkább mintha azt akarná jelezni, hogy büszke rám amiért egyáltalán azt az egyet is befejeztem. És ettől még jobban szeretem, mint eddig.

A telefonom csörgése szakít félbe bennünket, felismerem a hangjáról, hogy nagyapa hív, de nem akarok előtte beszélni, mert akkor el kell mondanom mindent. Úgyhogy a kedvesemet szépen visszaküldöm, hogy tegye hasznossá magát, neki legalább sikerül, és csak utána szólok bele..

- Chailíng, utánanéztem a dolgoknak… - kezdi és megvitatjuk, hogy hogyan tudnánk segíteni. Elégedetten rakom le a készüléket, és folytatom a munkámat, ami csak az egyik gépen okoz egy kis fejtörést, de a végén ott is sikerrel járok.

Időközben Judy is visszatér, úgy megölelget amiért elvégeztem ezt a kis karbantartást, mintha minimum egy egész épületet húztam volna fel egyedül. Aztán hív, hogy menjek vele, mert úgyis lassan mindenki végez. Egy sátorba vezet, ahol hatalmas üstökből és serpenyőkből Isteni illat száll. Felszólít, hogy szedjek nyugodtan, amit meg is teszek. Miután jóllaktam visszamegyek és a recept iránt érdeklődöm, és bele is merülünk a témába rendesen a kedves déli asszonyságokkal. Egyszerű emberek hatalmas szívvel és hálával mindenki felé aki itt van, azért, hogy nekik segítsen. Csak a felhangzó kiabálásra kapom fel a fejem, mindenki a központi szerepet betöltő koordinátort figyeli. Amikor meghallom a nagy hírt én is tapsolok, aztán viszont bevallom bepánikolok kicsit. Mert nem hiszek a véletlenekben és abban sem, hogy egyetlen nap két támogató is ekkora adományhoz juttatta volna őket. Ergo, nagyapa lehetett, csak kicsit túl gyorsan érkezett meg az összeg. Márpedig akkor már csak egy dologban bízhatok, hogy az utaló nevét még nem tudja Judy. Mert ha az kiderül, akkor már csak idő kérdése, hogy rájöjjön, milyen cég áll a jótékonysági szervezet mögött, és onnan már egyenes út vezet a Mc’Gee névhez. És hozzám.

Körbenézve azonnal felfedezem Lucat, neki naná, hogy leesett, sőt nem csak neki. Kellan kiismerhetetlen arccal indul meg felém, na ez a másik ok amiért jobban örültem volna, ha ez a dolog majd csak holnap kerül nyilvánosságra. Ismerem már a vagyonunk iránti ellenszenvét, és jobb lett volna, ha először én beszélek neki erről.

- Ugye te voltál? – kérdezi miközben a karomnál fogva arrébb vezet. A hangja közömbös, talán túlságosan is.

- Igen – nézek rá félve. – Illetve nem. Mármint én csak felhívtam nagyapát. Ő évente több millió dollárt ad jótékonyságra és megkértem hogy a St. Bernardot is vegye fel a listájára.

- Akkor ez nem a te pénzed? – érdeklődik továbbra is.

- Nem – rázom meg a fejem. – Ennyit azért nem tudok csak úgy odaadni, még ha szeretnék se.

Azt persze nem árulom el neki, hogy azért nem, mert az utóbbi időben, konkrétan amióta Robbal „járunk” eléggé kiköltekeztem magam, nem is beszélve a titokban vásárolt második házról.

- Akkor jó, - feleli és most már mosolyog. Úgy tűnik azzal, hogy a nagyapám adakozik nincs baja. Természetesen megígéri, hogy nem árulja el, és nem is teszi. Jó fél órába telik mire elbúcsúzunk mindenkitől, majd visszaindulunk Baton Rougeba. Már sötétedik, mire leparkolok a hotel előtt, Luca azonnal elbúcsúzik, és rohan Ashleyhez. Kellan azt mondja menjek csak előre, mert ő még visszaadja a kocsit. Már végzek a zuhanyzással mire felbukkan, nehezményezi is a dolgot, de nem vagyok hajlandó újra visszamenni a víz alá. Helyette felajánlom, hogy hozok neki tiszta ruhát a szobájából, mert arról elfelejtkezett.

A szekrényében matatok amikor az ajtó felől női hang üti meg a fülemet. És amikor felismerem majdnem a guta is, engem. Dühös vagyok, de szerencsére van még annyi lelkierőm, hogy a szekrényajtó takarásában kimenekülök a teraszra. Azon gondolkodom mi a fenét tegyek. A legszívesebben visszamennék és úgy dobnám ki a látogatót a szobából, hogy lába se érné a földet. De mit mondok, mit keresek Kellannél egyedül?! Lépteket hallok közeledni, na most már konkrétan pánikolok, aztán felfedezem a szomszéd szoba nyitott erkélyajtaját. A lehető leggyorsabban igyekszem átjutni oda és azonnal behúzom a függönyt magam után.

- Anna – csendül fel egy hang, ma már nem először a hátam mögül.

- Ssss, - csitítom azonnal, és hallgatózok. Aztán a másik szobában is megszólal egy ismerős bariton, Kellan legnagyobb örömömre elég dühösnek tűnik. Kárörvendően fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt és hallgatom, ahogy kiosztja. Viszont a lélegzetem is eláll egy mondat után. A fenébe, nem voltunk elég óvatosak.

Jay, mert az ő szobájába menekültem be kérdőn néz rám amikor felszisszenek. Látom, hogy nyitja a száját, de újra leintem. És eszembe jut valami. Csak egyetlen dologgal tudom megakadályozni, hogy Kellan ne kerüljön bajba.

Igen, azt kell tennem. 

(Kellan szemszöge)

Azzal a határozott céllal indulok meg Anna felé, hogy megmondom neki a magamét. Tudom, hogy már nem lehet visszacsinálni az utalást, de egyszer és mindenkorra az eszébe kell vésnie, hogy ha elviszem egy jótékonysági rendezvényre akkor nem kell azonnal milliókat kiadnia, csak azért, hogy segítsen. Persze értékelem a tettét, és tudom, hogy jó helyre kerül a pénz, de akkor is. Tízmillió dollár…

De megint meglep. És egyben meghallva, hogy nem ő, hanem a nagyapja volt a titkos jótevő még örülök is amiért beszélt vele. Az ő vagyonának sorsa csöppet se aggaszt, sőt, legalább ennél is kevesebbet kap majd a kedvesem és ennyivel is kisebb lesz a különbség a kettőnk anyagi helyzete között. Nehezemre esik, hogy ne csókoljam meg, de mivel mindenki örömködik egy ölelést azért megengedek magamnak, mire neki is felcsillannak a szemei.

A hazafelé út jóval jobb hangulatban telik, mit idefelé, Anna a szokott módon lendületesen vezet, csak mosolyog Luca ugratásán, de kilátásba helyez neki valami bosszút, ha elmeséli a családban bárkinek is, hogy milyen munkára fogtam ma.

Már alig tudom kivárni, hogy kettesben maradhassunk, de a kölcsönzős csaj csak pár perc elteltével kerül elő és akkor is húzza az időt. Rövidnadrágban és pólóban találom, friss illatfelhő lengi körül.

- De gyors volt valaki – bújok a hátához.

- Inkább te voltál lassú – fordul meg és viszonozza a csókomat. Felkapom és az ágy felé indulok vele, de megállít. – Kellan…

- Igen Cica – kérdezem miközben a nyakát becézgetem.

- Rád férne egy zuhany. – Hát ezzel mondjuk egyet kell értenem, így megadóan lerakom a földre. A kezét azért nem engedem el. – Jössz velem?

- Nem – vágja rá azonnal. – Most végeztem.

- A tisztaságból sose elég – próbálkozom továbbra is.

- Igaz, de lassan pikkelyeim nőnek a sok zuhanyzástól. Tegnap reggel óta, ha jól emlékszem ez volt az ötödik, és a fürdést még nem is számoltam.

- Oké, - törődök bele a megváltoztathatatlanba. - Sietek. Aztán átmegyek tiszta ruháért, és utána magunkra zárjuk az ajtót.

- Jó. De ha akarod mehetek én is. Mire végzel visszaérek. - Aztán a fejével a szomszéd szoba felé int. – De szerintem különben sincsenek itthon. Vagy már alszanak.

- Vagy a tegnap éjszakát ismétlik meg – vágok közbe és erről eszembe jut, hogy talán mi is megtehetnénk.

- Oh, - sóhajt fel Anna, a bársonyossá váló szemeiből arra következtetek neki se lenne kifogása a dolog ellen. És ez a következő mondatából is kiderül. – Azt hiszem maradt még egy kis eper, és csoki is…

Csak nézünk egymás szemébe, mindkettőnkében ugyanaz a láng lobog, aztán egyszerre indulunk el kétfelé sietve. Én a fürdőbe, ő a szobámba.

Villámgyorsan végzek, a hajamat csak megtörlöm. Anna nincs sehol ezért felkapok egy farmert, az alsónadrággal nem is foglalkozom, hamarosan úgyis megszabadulok ettől is, az ajtónyitó kártyát a farzsebembe dugva indulok el utána, csupán egy papucsba lépek bele. A szobám ajtaja résnyire nyitva, az ajtó takarásában fedezem fel, készülök meglepni és az is megfordul a fejemben, hogy végülis ezt az ágyat még fel se avattuk. Már majdnem elérem és magamhoz húzom amikor az orromat édeskés illat csapja meg. Nem a megszokott citrusok. Ez nem Anna.

A karjánál fogva fordítom meg a betolakodót és csöppet se lepődök meg amikor meglátom az arcát.

- Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezem tőle csöppet se kedvesen, halkan meg pláne.

- Kellan, szia. – Úgy néz rám, mintha elevenen fel akarna falni, úgyhogy hátrálok egy lépést. - Téged kereslek, ma nem voltál a forgatáson.

- Nem, szabadnapom volt.

- Kipihented magad? – érdeklődik, mintha rá tartozna a dolog.

- Nem hulla fáradt vagyok. Maggie, elárulnád, hogy a francba kerültél már megint a szobámba? – kezd felmenni bennem a pumpa, mert ahogy én hátrálok ő úgy jön utánam.

- Nyitva volt az ajtó, - feleli, amiről beugrik, hogy akkor Anna valahol itt van. És ebből még baj lehet. Na nem magamat féltem, sőt olyan nagyon azt se bánnám, ha helyrerakná megint ezt a kullancs nőszemélyt. Aztán felötlik bennem, hogy nem. Ezt nekem kell megoldanom. Alig két napja mondta, hogy még ennyit se tudok elintézni. Be kell bizonyítanom, hogy ez nem így van.

- Jó lenne, ha elmennél.

- Miért? Azt mondtad fáradt vagy, szívesen kimasszírozom belőled a görcsöket. – Na még csak az kéne. Még a hideg is kiráz a gondolatra.

- Maggie, miért nem érted meg, hogy köztünk nem lesz semmi. Mondtam, hogy van barátnőm, akit mindennél jobban szeretek. És nem is szándékozom megcsalni. – Határozott vagyok és kicsit hangosabb is mint eddig, mert szeretném ha az említett barátnő tisztán hallaná minden szavamat.

- Ugyan már Kellan – legyint a velem szemben álló, és elnéző mosollyal figyel. – Ezt másoknak bemesélheted, de nekem nem kell hazudnod. A titokzatos kis barátnődet még senki se látta. Soha nem hív, az elmúlt hónapok alatt nem volt itt és még egyetlen egyszer se fotózták le veled. Mintha nem is létezne.

- Nem szereti a nyilvánosságot – vágok közbe, ez végülis igaz is.

- Jó, tegyük fel, hogy valóban létezik, na akkor viszont elég ostoba lehet, ha elhiszi, hogy nem csalod meg.

Fogalmam nincs miről beszél, de folytatja.

- Tudom, amit tudok. Nem kell a duma arról a fene nagy hűségedről. Hidd el, én képes vagyok titkot tartani. És még senki se panaszkodott… - elsiklok a nyílt felkínálkozás felett, és arra kérdezek rá ami igazán érdekel.

- Te meg miről beszélsz?

- A kis kalandjaidról. Múltkor Kristen szobájából jöttél ki reggel, este valami szőke csajjal csókolóztál egy bárban. Nem vagy te olyan monogám, mint amennyire előadod a dolgot.

Érzem, hogy minden vér kifut a lábamból, de mivel nem folytatja, így biztos vagyok benne, hogy a szőke lány személyét illetően nem tud semmit.

- Tévedsz – vágom rá kicsit késve. És blöffölök. – Nem csókolóztam semmiféle szőke lánnyal.

Mereven nézzük egymást, aztán elhúzza a száját.

- Jó azt nem láttam, csak mesélték, de az előző éjszakát Krisnél töltötted. Személyesen láttam. És hallottam, hogy nem az volt az első eset, mert hétfő reggel is látták, hogy onnan távozol. Hidd el nekem ő még elég tapasztalatlan, én többet tudnék nyújtani.

Undorodva megrázkódom és elkapom a kezét, mert határozottan a nadrágom felé tapogatózik.

- Kris a barátom. Mert nekem vannak olyanok. És igen a szobájából jöttem ki, mert ott töltöttem az éjszakát. De mivel nem csak én tettem ezt teljesen fölöslegesen kombinálsz. Kérdezd meg Robot, vagy Annát, ők a mellette lévőben laknak, ők is ott voltak. A kanapén aludtam. Nem mintha magyarázattal tartoznék neked. Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, hogy nem kellesz.

Az utolsó szavakat már szinte ordítom és remegek a dühtől. Az arca egy torz grimaszba szalad, valószínűleg ezzel most vérig sértettem, de nem érdekel. Sarkon fordul és elviharzik, én meg kifújom a levegőt. Végre, remélem most elég világos voltam.

Próbálok lenyugodni, beletelik majd egy percbe. Aztán rájövök valamire. Annának hallania kellett a becsapódó ajtót, de nem jött elő. Benézek a fürdőbe, még a zuhanyzóba is, de nincs ott. Se a szekrényben, vagy az ágy alatt. A teraszajtó nyitva, arra gondolok ott rejtőzött el, de hiába lépek ki nincs sehol. Már fordulnék vissza amikor feltűnik Jay.

- Elment – mondja, én meg csak bólintok.

- El, hál’ Isten, remélem most már békén hagy.

- Mármint Anna – mondja és felé kapom a fejem. – Itt volt nálam, de a beszélgetés közepén egyszercsak fogta magát és elviharzott.

- Hogy a fenébe került hozzád? – kérdezem, mire csak megvonja a vállát.

- Amikor kijöttem a fürdőből ott áll a teraszaj… - nem fejezi be, mindkettőnkben egyszerre merül fel a szörnyű gyanú. A rohadt életbe, a nyolcadik emeleten vagyunk. Hát nincs ennek a nőnek semmi félelemérzete. Nem törődve Jay szintén döbbent arcával berohanok, felkapok pár ruhát és elindulok a szobája felé. De a barátom kinn áll az ajtaja előtt és megállít.

- Azért csak finoman. Mond meg neki, hogy ne csináljon ilyet többet, de… - kérdőn nézek rá mit akar még. - Csak most békültetek ki. És én azt se értem miért rohant el olyan gyorsan?

- Jó – bólintok, és valóban kissé lenyugodva indulok el. És egy gyanú motoszkál a fejemben. Miért nem várta meg a beszélgetés végét? Remélem nem értett félre már megint mindent.

Luca tanácsát követve elszámolok tízig és csak utána lépek be. A nappaliban semmi nyoma a hálóban viszont azonnal kiszúrok valamit.

Az ágy közepén egy bőrönd van kinyitva és pár ruha kandikál ki belőle. Anna éppen a szekrényből szed elő még párat és szórja bele.

- Mit művelsz? – kérdezem teljesen feleslegesen, hiszen nyilvánvaló.

- Csomagolok.

- Miért? – próbálkozom, hátha van valami más magyarázat is, mint az ami az agyamban lüktet.

- Mert utazom...

Sziasztok!

Most úgy döntöttem ide a fejezet végére írok. Lehet, hogy el se olvassátok majd, hiszen a lényeg már megvolt, de akkor is megteszem. A legfontosabb közlendőm, hogy a következő fejezet szeptember 23-án kerül fel az oldalra, de mivel olyan sokára a mai cserébe extra hosszú lett. Mint már írtam szombaton nyaralni megyek, el nem tudom mondani mennyire várom már, hogy meglássam a tengert. 10 napig süttetem a hasam, és utána is még a fővárosba maradunk egy rövid időre barátoknál. (Az egészen biztos, hogy 23-án az esti órákban fel tudom rakni, mert már megírtam.)

Addig legyetek jók. Vagy inkább rosszak...

Pár rövid hozzáfűznivaló a komikhoz: Az első, hogy köszönöm szépen mindenkinek aki írt.

Rita - Kellan gondolatai csak úgy kipattantak a fejemből, jött az "Isteni" szikra, pedig igazándiból Annánál le akartam zárni.

Lydia - nem viszek magammal epret és tejszínhabot, már így is akkora a csomagom, hogy a párom a fejét fogja, de Rodoszon csak kapok valamit. Legalább egy kis csokiöntetet, ugyanis elég édesszájú vagyok.  J    

GK - nem is tudtam, hogy van EZ SEMMI tábor, de majd igyekszem támogatni benneteket még pár ilyen résszel.

Böbe - igen a szavazatok hova tünése engem is nagyon érdekelne. Remélem jól sikerül a lagzi?!

Detty - örülök, hogy tetszett, és a költözés miatt részvétem.  

Kris, Hajni - köszi, hogy írtatok és a függővégek... Imádom őket. Sőt!

Ez a másik dolog, amivel kapcsolatban lenne egy kis közlendőm. Soha nem kértem megszabott számú komit. Nem szabtam határokat. Értem, hogy mindenkinek van más dolga, a fejezetek se mindig olyan izgalmasak, hogy lehessen róla valamit írni. Tudom, hogy itt az ősz, kinti munkák, gyerekek az iskolába, újrakezdődő tanulás, egyetem miegymás. DE, és itt jön a lényeg. Az elmúlt két hétben átlag kétnaponta dolgoztam, hol reggel 6-tól 16-ig, hol 8-18-ig. Sőt egy éjszakát is kifogtam. Mellette segítettem a páromnak lezárni az éttermet, intéztem a házimunkát, rohantam az orvoshoz a szokásos ellenőrzésekre és írtam a listát, hogy mi az amit magunkkal kell vinni. Aztán ezen egyre bővülő papírt egyeztettem a többiekkel, mert összesen nyolcan utazunk. És közben háromnaponta hoztam a frisst.

Nem sajnáltatni akarom magam, mert senki se kényszerített ez utóbbira, azért teszem, mert az írás az életem részévé vált. Nem is azt akarom szemléltetni, hogy mennyire hű de elfoglalt vagyok, mert szerencsére ez nincs mindig így.

Csupán arra célzok, hogy nekem is van másik életem, szóval jól esett volna egy kicsivel több visszajelzés.

De azért a kisördög munkálkodik bennem. Na nem azt mondom, hogy ha nem írtok ennyien vagy annyian akkor aztán én se, az szerintem elég … inkább nem részletezem. Ellenkezik a gondolkodásommal.

Én azt mondom oké, nem írtok, jó – akkor én meg maradok a függővégeknél. Mint ma is. Eredetileg ugyanis ez a fejezet nem így végződött, csak valamiért visszanéztem a kapott megjegyzésekre és azt láttam, hogy míg eleinte jött párszor 11, de 6-7 általában. Mostanában talán ha 4-et, maximum 5-t kapok.

Már annak örülnék, ha aki követi a történetet havonta egyszer tudatná velem a véleményét. (Bevallom őszintén  én se írok minden oldalhoz, amit olvasok minden alkalommal komit.)  

Na mindegy. Ez van.

De most tényleg befejezem, vár rám egy halom vasalnivaló, és aztán valahogy dűlőre kell jutnom, hogy mi legyen az amit muszáj itthon hagynom, és mi az amit még feltétlen be kell csempésznem a párom ruhái közé.

Puszi mindenkinek                  Dicta