4. Tábornok…

Sziasztok!

Nem értelek titeket. De most komolyan.

Azt, hogy az első fejezethez kaptam 11+3 komit (utóbbiak e-mailbe) értettem, kezdeti lelkesedés, és örültem is neki nagyon. A másodikhoz érkező hét+3mal is boldog voltam, és talán a harmadikhoz kapott 5+3mal is az lennék, ha…

És a HA-n van a lényeg. Mert ők nagyrészt azt írták erősen tizennyolcasra sikerült. Először is elnézést, ha valakit ezzel zavarba hoztam vagy ilyenek. Nem vagyok egy nimfomán nő, igaz prűd se.  Két oka van és egyik se személyes jellegű. J

Egyrészt úgy gondolom, hogy a főszereplőim két olyan ember, akik hónapokig vágyakoztak egymás iránt és végre tisztába jöttek az érzéseikkel, úgyhogy evidens, hogy sokat foglalkoznak a szexszel. És ha jól belegondoltok, most maradtak először kettesben!!! (plusz a kutya) Ti is ezt tennétek a helyükben…

Az mondjuk lehet, hogy a részletekbe viszont nem kellett volna ennyire belemennem, arról az a könyv tehet amit éppen olvasok. Na most már mindegy, mert megtörtént a dolog, és itt jön az amit nem értek. Az 5+3 komizóból kiváltott valamilyen érzést a fejezet, a többiekből semmit? Vagy csak nem meritek leírni? Vagy annyira gáz lett az egész, hogy elolvasás után gyorsan elklikkeltetek és igyekeztek elfelejteni az egészet? 

Nem értem.

Na mindegy, itt egy újabb, ami már jóval a harmadikra kapott komik előtt megíródott, így semmiféle összefüggés nincs a tartalma és a megjegyzések között.

Dicta

Ui.: A megjelenések száma azért lett megváltoztatva, mert a meló miatt sokszor kevesebb időm marad az írásra, de ez a három nap biztos.

És még valami, Böbe jó nyaralást, remélem Balatonfüred felett azért süt a nap a héten.

(Anna szemszöge) 

Menekülök előle.

Érzem, hogy megtorlásra készül, igyekszem elérni az asztal túlsó oldalát, de nem sikerül mert egyszercsak előttem terem.

- Ezt meg hogy képzelted? – kérdezi vészjósló hangon, de nem félek tőle. Tudom, hogy soha nem bántana, nem olyan fajta, arról nem is beszélve, hogy a szemei árulkodóan csillognak.

- Micsodát? – próbálkozom egy mosollyal, de az arca komoly marad.

- Már megint lekicsinyletted a tábornokot – közli, én meg alig bírom visszatartani, hogy ki ne törjön belőlem a nevetés.

- Tábornokot? – ilyet se hallottam még. Pókerarccal néz rám, a száját duzzogva összeszorítja. Most akkor komolyan haragszik? Végülis vannak férfiak, akik érzékenyen reagálnak az ilyesmire. Kellan is ilyen lenne? Megadom magam, és a helyzethez egyáltalán nem illő komolysággal nézek rá.

- Ne haragudj… - továbbra is merev tekintet, majd felmordul.

- Engesztelj ki. – Na, ezt meg hogy a búbánatba képzeli? A megszokott és eddig bevált módszerhez folyamodom, engedelmesen hozzá simulok és megcsókolom. De hiába minden próbálkozás, az apró puszik, hogy végig húzom a nyelvem az alsó ajkán, finoman harapdálom, mert még mindig összeszorítva tartja azt. Most akkor mi legyen? – Kérj bocsánatot…

Mintha csak kitalálta volna a gondolatomat. Határozottan közel állok ahhoz, hogy padlóra feküdjek és fetrengjek a nevetéstől, de belemegyek a játékba. A szavak önkéntelenül jönnek a nyelvemre és közben igyekszem bűnbánó arcot vágni.

- Igazán, teljes szívemből bánom, hogy a férfiasság eme tökéletes példányát mely nagyságban, vastagságban és teljesítőképességben messze felülmúl minden más, általam eddig ismert hímtagokat, ilyen méltatlanul neveztem. Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy soha többé nem utalok arra, hogy hasonlóság lenne közte és bármilyen húsipari végtermék között. Nem teszek célzásokat se kettesben, se mások jelenlétében. És most mély hódolattal hajtok fejet előtted Tábornok, így kérve bocsánatod.

Rá emelem a tekintetem, szeme se rebben. Némán néz rám, majd nagylelkűen bólint.

- Jól van, megbocsátok. De csak azért. mert elégedett vagyok a fejet hajtással. – Nem értem mire céloz, de amikor szemével a fürdő irányába int leesik. Arra céloz, hogy… nincs több időm morfondírozni, mert magához ránt, megcsókol, méghozzá nem is akárhogyan, majd a vállára kap. – És most irány a reggeli, mert amíg eszel addig se rajtam köszörülöd a nyelvedet.

- Az előbb nem tiltakoztál a nyelvköszörülésem ellen – dobom vissza a labdát, mire felnevet.

- Ejj, asszony, muszáj hogy mindig tiéd legyen az utolsó szó… - elsiklok a megszólítás felett, helyette a fájó fenekemet simogatom, amire rácsapott mielőtt lerakott a földre.

(Kellan szemszöge)

Nem veszem a szívemre amit mond, mert látom rajta, hogy csak szórakozik velem, viszont bosszúra szomjazom, mert már megint felemlegette azt a virslis beszólást. Látom, hogy próbál menekülni, de átugrok a kanapé felett és pontosan elé érkezem. Olyan ártatlanul néz rám a ragyogó zöld szemeivel, de most kivételesen nem dőlök be neki. Adom a sértődöttet, pedig hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy ne nevessem el magam. Hát még amikor meghallom a bocsánatkérést. Ravasz, körmönfont ír bestia. Nagyszerű színésznő lenne belőle, a monológ amit bűnbánó arccal spontán elmond… próbálkoznia kéne a stand-up comedyvel, mert az biztos, hogy megállná a helyét. Megint felpiszkálja a vágyamat, de ezúttal igyekszem elfojtani minden egyéb gondolatot és csak arra koncentrálok, hogy ennünk kell.

Mert most már én is éhes vagyok.

Látszik rajta, hogy nem bízik abban, hogy képes leszek valami ehetőt az asztalra varázsolni, pedig ez tévedés. Nem mondom, hogy konyhatündér vagyok, de azért van pár étel amit határozottan jól tudok elkészíteni. És ő pont ráhibáz az egyikre. Igyekszem mindent jól csinálni, őt meg hagyom pihenni. Bár úgy, hogy itt ül a pulton és mint egy kislány lóbálja a hihetetlenül hosszú lábait nem könnyű. Aztán lendületesen ugrik le, zajtalanul ér földet és megy az ajtóhoz. Sejtem mit szeretne, én meg beüzemelem a teafőzőt amíg a kutyával foglalkozik. Tényleg egyszerűnek tűnik, csak a víz kell bele, amíg felforr előszedek mindent és sülni rakom a sonkát. Nem figyelek, de hallom, hogy megterít, éppen jókor érek oda. És azon tűnődöm vajon mindent jól csináltam-e. A filtert leforráztam, ahogy ő szokta. Időben eltávolítottam, a cukor és a citromlé mennyiségére is figyeltem, sőt még arra is nehogy mag kerüljön a csészébe. Le akarom nyűgözni és kényeztetni, mert megérdemli.

Látom a felvillanó csodálkozást az arcán, majd nagy mosollyal emeli a szájához. És ugyan ezzel a lendülettel köpi is vissza. Valamit elszúrtam. Próbálja rendezni a vonásait, de már késő, mert tudom, hogy nem ízlik neki.

- Kellan – néz rám kérdőn – mikor használtátok utoljára ezt a teafőzőt?

- Még soha – válaszolok kapásból. – Tegnap este vettem.

Kapok egy hatalmas mosolyt, majd kissé félrefordítva a fejét kérdez újra.

- És ugye nem főzted át, mielőtt ezt készítetted nekem. – Inkább kijelentés, mint kérdés.

Nem mondta senki, hogy azt is kell…

Elárulja, hogy tudom kiküszöbölni az első bakit, és a következő csészényi italt már élvezettel kortyolgatja. Én is készítek magamnak egy kávét, a reggeli is elkészül és teljes egyetértésben falatozunk. Egyfolytában dicsér, ami bevallom jól esik. Hosszú időn át ülünk és beszélgetünk. Jó hallani ahogy felkacag, látni a boldogságot az arcán. Közben amikor azt hiszi nem figyelek csúsztat egy-egy falatot a kutyának, és próbálja titkolni, hogy mit tesz az asztal alatt.

- Jól emlékszem, hogy azt mondtad Zack és Sandy csak szombaton jön haza – kérdez rá én meg vigyorogni kezdek.

- Bizony. Hajnalban elutaztak… egész héten kettesben leszünk.

Amennyire látom ez neki is tetszik, de aztán ráncolni kezdi a homlokát.

- Nem akarod – kérdezem mire azonnal tiltakozik.

- De, persze, hogy veled akarok lenni, csak nem mondtad és ruhára is szükségem lesz. A laptopom is Lucanál maradt.

- Itt az enyém – szólok közbe azonnal – azt is használhatod, meg az asztali gép is ott van. Ruhára meg nem lesz szükséged…

Már látom is magam előtt, ahogy egyfolytában a pólóm és egy bugyi takarja el előlem az idomait. Illetve a csak póló ötlet jobban tetszik.

De kiderül, hogy nem ugyanarra gondolunk, illetve van amiben azért egyezik az elgondolásunk.   

(Anna szemszöge)

Céltudatosan indulok meg a pult felé, hogy végre legyen mivel pótolni az elmúlt órákban elhasznált energiát, de utamat állja.

- Nem, te csak ülj le, majd én. – Hitetlenkedve bámulok rá. Igaz eddig nem volt alkalmam megtudni, de valamiért kételkedem abban, hogy Kellan tudna főzni. Ezt szűröm le abból is, hogy tanácstalanul néz körbe.

- Majd inkább én – próbálkozom, de megemel és felrak a pultra.

- Nem, majd én. Mit szeretnél? – kérdezi.

- Hát eredetileg ham and eggsre gondoltam - osztom meg vele, mire vigyorogni kezd.

- Oké, abban bajnok vagyok – és valóban így lehet, mert azonnal tudja hol a serpenyő, és a sonkaszeletek is pont alkalmasnak tűnnek a sütésre, amiket levág. Csak lógatom a lábam, és figyelem. Egy konyharuhát rak maga elé, hihetetlenül összpontosít. A kert irányából felhallatszó nyüszítésre felkapom a fejem, a roló nem ért le teljesen, így látom, hogy a kutya ott fekszik és vágyakozva bámul befelé.

- Beengedhetem? – kérdezem, mire csak bólintás a válasz. Leugrok és elindulok az ajtó felé, kíváncsian nézek körbe, de sehol se látok gombot, vagy távirányítót. – Kellan?

- A függöny mögött, - válaszol a még fel se tett kérdésemre, miközben a hátam mögött zörög valamivel. – Tartsd lenyomva folyamatosan.

Követem az utasításokat, Kola hálásan néz rám, a kezemet szagolgatja, majd amikor rájön, hogy a számára is csábító illatok forrása nem én vagyok tovább áll. Felfedezem a pultra rakott tányérokat és evőeszközöket úgyhogy megterítek. Éppen végzek, amikor megjelenik mögöttem kezében egy csészével. Úgy tartja, mintha valami drága kincset fogna, majd elém rakja és rám néz.

- Nem tudom, hogy milyen fajta teát szoktál inni. Ez ceyloni fekete, szárított citrusokkal keverve, egy kanál cukorral és pár csepp cirommal. – Meghökkenve nézek rá, mert a felsorolás pontosan azt az italt írja le, amit minden reggel fogyasztok. Látom, hogy azt várja, hogy megkóstoljam, így megfújom, majd óvatosan a számhoz emelem. A reakcióm ösztönös. Bánom, de nem tudok mit tenni ellene. Értékelem az igyekezetét, de sajnos az kevés, mert a fémes íz egyszerűen borzalmas. Úgy tűnik zavarban van, de pár mondat után megoldódik a rejtély és immáron egy újabb csészével felszerelkezve ülök le az asztalhoz és elégedetten szemlélem az elém rakott ételt. Ebben már nincs hiba, bár ha lenne is mosolyogva enném meg, mert annyira látszik rajta, hogy igyekezett.    

Reggeli után még sokáig ücsörgünk az asztal mellett, beszélgetünk mindenféléről. Olyan jó csak úgy lenni. Nincsenek határidők, értekezletek, kíváncsi emberek… Örülök a hírnek, hogy szombatig csak mi birtokoljuk a házat, ekkora szerencsére gondolni se mertem. Viszont amikor azt mondja ruhára nem lesz szükségem beugrik valami.

- Oké, itthon elvagyok a pólódba, de muszáj lesz keresnem valamit a Golden Globe-ra. Szóval pár órára tuti, hogy el kell mennem, benézni MaryBethhez, és be kell ugranom Mattyhez is.

- Ő meg kicsoda – emeli meg azonnal a szemöldökét.

- Fodrász. Ash vitt el hozzá…

- Jah, Matty. Az más. – A reakciójából leszűröm, hogy találkoztak már személyesen, és tisztába van a srác nemi hovatartozásával, mert már nem ráncolja a homlokát.

- Nem akarsz velem jönni – ugratom – biztos örülne neked.

- Nem. – Vágja rá azonnal és megrázkódik. – Kizárt, hogy még egyszer betegyem oda a lábamat.

A kutya kikéretőzik, így ő ajtót nyit, én meg neki állok leszedni az asztalt.

- És mit csinálunk ma? – érdeklődöm miközben bepakolom a mosogatógépet.

- Visszabújunk az ágyba… - súgja a fülembe, és a kezei már el is indulnak felfelé.

Valami csengőt kéne kötni a nyakába, mert folyton észrevétlenül lep meg.

- Egész nap? Honey akkor kicsit több tojást kellett volna enned – válaszolom, de már mutatja is, hogy nincs rá szüksége. – De komolyan. Kellan ugye nem akarsz négy napon át az ágyadba tartani.

Felé fordulva nézek az arcára amin megjelenik egy pimasz, fülig érő vigyor.

- Neeem. Végülis van még két üres hálószoba az enyémen kívül, aztán itt a kanapé, a fürdőszobák, a medence. A konyhaasztal, a mosógép, a szárító…

- Bolond vagy – nevetem el magam, bár nem vagyok benne biztos, hogy most csak viccel, vagy komolyan gondolja a dolgot. – De komolyan. Máskor, ha hazaérsz mit csinálsz?

Időközben elértünk a kanapéig, mert amíg tartott a felsorolása arra terelgetett, és most leül és az ölébe húz.

- Hát első nap általában elintézem a mosás, futok egyet Kolaval, mert mint láthattad ki kell engesztelni…

- Oké – vágom rá azonnal. – Akkor mossunk.

- Miii, nem dehogy. – Úgy tiltakozik, mintha valami tiltott dologra kértem volna, és mintha zavarban lenne.

- Kellan, láttam már koszos ruhákat, sőt koszos férfiruhákat is.

- Elhiszem, - vágja rá azonnal – de az enyémeket nem fogod.

- Miért is? – kíváncsiskodom azonnal.

- Mert nem – Hűha. – és a saját alsónadrágjaimat én mosom.

Nem bírom ki nevetés nélkül, és elárulok neki valamit, ami szemlátomást nem tölti el örömmel, de hiába minden, mert hajthatatlan.

- Oké, akkor addig mondjuk felporszívózok… - nem a kedvencem a házimunka, de csak nem fekhetek egész nap.

- Majd Ethel holnap.

- Ki az az Ethel? – nézek most én nem túl barátságosan, mire elmeséli, hogy egy kedves idős hölgy, aki hetente egyszer jön takarítani.

Csak hosszú egyezkedés után sikerül elérnem, hogy oké, ő mos, én beágyazok. A délelőttöt nagyrészt a kanapén töltjük, édes semmit tevéssel. Arra viszont, hogy szegény kutyát tényleg vigye el sétálni csak órák múlva tudom rávenni. Nem akar itthon hagyni, de az kizárt, hogy én futni menjek. Se cipőm, kedvem meg pláne. De mivel eszembe jut, hogy van valami, amivel egy időre el tudom foglalni magam késő délután mégiscsak útra kel.

(Kellan szemszöge)

El is felejtettem, hogy az este Steph említette a Golden Globe-ot, csak amikor Anna közli, hogy a ruha amire ő gondol oda kéne, jut eszembe. A fodrász nevéről először nem ugrik be az arc, de miután közli, hogy Ash vitte el hozzá már be tudom azonosítani. Egyszer jártam ott a barátnőmmel. Még életemben nem voltam olyan zavarban, a srác folyton a fenekemet stírölte, és a célozgatásai… Tuti, hogy nem teszem be oda a lábamat többet.

Nem igazán tudok kiigazodni a zöldszeműn, bár szerintem soha nem is fogok. Karácsonykor azt vettem ki a szavaiból, hogy nincs oda a házimunkáért, most meg úgy viselkedik, mit akinek élete célja, hogy mosson, takarítson. A főzést mondjuk örömmel ráhagyom, de a másik kettőt nem. Az én gatyáimat én mosom. És kész.

- Kellan ne csináld már – szól közbe nevetve – mostam már Rob és Tay ruháit is, sőt még az alsónadrágjaikat is.

Belelát a fejembe?

Azért keresztülviszem az akaratom, sőt még azt is elérem, hogy megmaradjon egy helyben. Nem gondoltam komolyan, hogy csak szeretkezni fogunk egész álló nap, bár az se lenne rossz. De nem szeretném, ha az a téveszme költözne a fejébe, hogy csak szexre kell, mert ez nagyon nincs így. Beszélünk könyvekről, filmekről, családról, utazásról. Helyekről ahol már jártunk és ahova majd el szeretnének jutni. Mesél a nagyapjáról, és az örökségéről ami ezernyi szálon fut. Éppen szemléltetni akar valamit, de szóban nem megy.

- Jaj, miért nem hoztam el a laptopom… - úgy bosszankodik, mintha minimum az egyik kezét hagyta volna el.

- Az enyém nem jó? – kérdezem, mire felvillan a szeme.

- De igen, hol van? – kihozom a gépet és az ölébe rakom, és aztán tátott szájjal figyelem, hogy amint megjelenik a monitoron a háttérkép sebesen gépelni kezd. Belép valami szerintem nagyon titkos oldalra, grafikonokat, térképeket és diagrammokat mutogat, de őszintén szólva, nekem az egész kínainak tűnik. – Juj, a fenébe…

Bosszúsnak látszik, és még sebesebb gépelés következik. Én még elolvasni se tudom azt ami a képernyőn van, de ő szemlátomást tudja mit csinál.

- Huh, ez meleg helyzet volt.

- Miért? – kérdezem.

- Nincs rendben a géped védelme, majdnem beférkőzött egy kis féreg.

- Micsoda? – nézek rá döbbenten.

- Egy vírus, a féreg az a fajta… - látom rajta, hogy valamiben töri a fejét. Ráncolja a homlokát, a szemei résnyire szűkülnek és engem méreget. – Kellan, nem akartad elvinni Kolat sétálni?

Ezekkel a villámgyors fordulatokkal megőrjít.

- De, majd holnap.

- Nem, vidd csak most. Megérdemli szegény. És neked is formában kell tartanod magad.

- És te addig mit csinálsz? – kérdezem, mert van egy olyan érzésem, hogy nem véletlen amit mond. – Nem fogsz unatkozni?

- Nem, azt hiszem rendbe rakom ezt a kis aranyost… - végre leesik. A gépemre fáj a foga. Olyan izgatottnak tűnik, nincs szívem elrontani az örömét, és végülis igaza van, az elmúlt napokban jobbára csak ettem, formában kell maradnom.

- Jó, oké, elmegyek. – Úgy teszek mintha duzzognék, de persze lebukok és utánam vág egy párnát. Gyorsan öltözök át, mire visszaérek a nappaliba már nyakig benne van valamiben, betűk cikáznak ide-oda, az arcáról megszállottság sugárzik. Mégis amikor mellé lépek, hogy búcsúzóul megcsókoljam azonnal felém fordul, viszonozza és közli, hogy vacsorával fog várni.

Majdnem három órát vagyunk el, közben kétszer is rám csörög, egyszer azt kéri, hogy ugorjam be hazafele a pékségbe, másodszor meg az asztali gépem belépő kódját akarja. Kola végre úgy viselkedik velem, mint régen, sokat bolondozunk a parton, neki is veszek egy kis finomságot sőt Anna számára is gondoskodom egy meglepetésről. A házhoz érve, milyen meglepő, már ott az árnyékom. Vadul kattogtat, a kutya meg ugyan ilyen intenzitással morog. Kinyitom az ajtót, és egy pillanatig nem vagyok biztos abban, hogy jó helyen járok.

(Anna szemszöge)

Hiányzik. Pedig alig másfél órája ment el. De olyan csönd van, és én nagyon régen töltöttem már órákat egyedül. A gépével elvoltam ugyan egy darabig, szó se róla Kenny nem végzett félmunkát. A féreg ami be akart furakodni az ő kreálmánya volt, és ezt viszonozni is fogom neki, még ma. Egyébként minden oké vele, így meglehetősen gyorsan elkészültem. Jó feltuningoltam kicsit, mert rájöttem, hogy Kellan szereti a számítógépes játékokat, és letöltöttem pár olyan programot ami a segítségére lehet. Aztán körülnéztem a kamrában és a fagyasztóban, meglátva a telerakott polcokat könnyű volt kitalálnom mit főzzek. Előételnek egy kis sokfűszeres rizottó, főfogásnak baconbe tekert csirkemell színes borsmártással, fokhagymás bruscettával. Desszertnek pedig, mert a kedvesem nem túl édesszájú citromszorbet. A főzés elterelte ugyan a figyelmemet, kerestem a tévébe egy zenecsatornát, így már a csönd se volt olyan kirívó. A baj csak az, hogy elvégeztem. Csupán a főétel mellé kell még átmelegítenem a kenyeret.

Hoppá. Kenyér. Átböngészve a választékot ez bizony hiányzik, úgyhogy nincs mese, nem szeretem a félmegoldásokat.

- Hallo – szól bele szinte egyszerre a telefonba.

- Kellan megkérhetlek valamire…

- Hát persze Cica, mit szeretnél.

- Baquettet.

- Mit? – kérdez vissza azonnal.

- Franciakenyeret – nevetek a csodálkozásán. – Kéne a vacsorához.

Miután ez a probléma is megoldódott csak állok a konyhában. Jó a terítés még hiányzik. Kihúzogatva a fiókokat találok mindent, terítő, szalvéta, egy tányérkészlet amin látszik, hogy nem sokszor használták eddig. Ráakadok egy kincseket rejtő rekeszre is, de úgy gondolom az talán túlzás lenne így az egyszerűséget választom. Már a tálakat is elmostam, megigazítottam a párnákat, megtöltöttem Kola táljait, és még mindig van vagy egy szabad órám, mert Kellan azt mondta hét előtt úgyse érnek haza. A ténfergésemből a laptop jelzése riaszt fel, végzett a feltöltéssel. Bemegyek a hálóba és hirtelen megvilágosodom, van itt mégegy gép. Még egy kis munka. Aztán akad némi problémám a belépéssel, jó pár perc alatt fel tudnám törni a kódot, de az hogyan venné ki magát. Helyette jókislányhoz méltóan újra rácsörgök Kellanre, így legalább megadom neki a lehetőséget, hogy megtagadja a válaszadást. De nem teszi, és bevallom örülök, hogy bízik bennem. Az ott található káosz új lendületet ad, sőt ötletet is arra mivel törjek borsot Kenny orra alá.

A laptopról küldöm át neki a vírust, nem okoz nagy kárt, de bosszantani fogja. Nem is próbálom titkolni, hogy én vagyok a feladó. Éppen elmegy amikor a hátam mögül ismerős hang csendül. Úgy örülök, hogy végre itt van, nagy lendülettel csapódok a testének, de szilárdan áll és tart meg mindkettőnket. Rátapadok, mint szomjas vándor a kulacs szájára, és csak akkor válok el tőle amikor meghallom az e-mail megérkezését jelző hangot.

Tudom, hogy csak pár pillanat és hívni fog. És nem is kell sokat várnom. Húzom Kellant is magammal, ő ül a székre, én meg az ölbe. Kenny méltatlankodásán látom, hogy mosolyog.

- Na, de baby. Én segítettem neked, te meg így hálálod meg. Hát micsoda dolog ez. Tessék levenni rólam az ártást.

- Nem, nem. Rossz fiú voltál. Arról a kis plusz progiról nem volt szó.

- Jaj, az csak egy kis játék volt. Ne mond, hogy tovább tartott rendbe raknod egy percnél.

- De bizony, hogy tovább, próbáltál már vírus felülírni telefonos utasításokkal.

- Oké, bocsi – hallom a hangján, hogy vigyorog. – De tudod szerintem van itt valaki aki sokkal rosszabb nálam.

- Kicsoda? – kérdezem ártatlanul – én mindig jó vagyok - felelem majd a válaszától padlót fogok.

  

(Kellan szemszöge)

Kinézetre minden ugyan olyan, de mégis. A tévéből zene szól, a konyha irányából Isteni illatok szállnak, az asztal megterítve. Anna viszont nincs sehol. Lepakolom amit vettem és a hálószobám felé indulok. Tényleg ott találom, az egyik gépen számok-betűk sokasága cikázik, a laptopon pedig éppen ír valamit, miközben az arcán egy hatalmas elégedett mosoly ül.

- Na most megkapod a magadét barátocskám.

- Mit vétettem már megint? – kérdezem mire megfordul, felpattan és a nyakamba ugrik. A szánk azonnal összetapad, és ez az üdvözlés felettébb tetszik. Folytatnám tovább, de elhúzódik.

- Te semmit, nem rólad beszéltem.

- Hanem…

- Küldtem egy kis ajándékot Kennynek válaszul arra amit te kaptál tőle karácsonykor. – Kis gonosz fintor fut át az arcán. – Szerintem másodpercek kérdése és csörögni fog – mutat telefonjára.

Valóban így van, talán, ha fél perc és a srác hívja. Kihangosítja, én meg hallgatom ahogy ugratják egymást, jó fejnek tűnik, egészen addig nincs is gond, amíg fény nem derül arra, hogy csakúgy mint Anna ő is mértéktelenül kíváncsi. A kedvesem arca kicsit elkomorul, de pár mondat után minden rendben van. Utána viszont elégedetten nyomja ki a készüléket, lezárja mindkét gépet és felém fordul.

 - Már csak a kenyeret kell elkészítenem és kész a vacsora. – Kérdőn néz rám. – Ugye hoztál?

- Persze, - biztosítom azonnal, és odakinn be is bizonyítom. – Ez pedig a tiéd.

- Oh, - csak ennyi a válasz a virágra, de nem is kell több szó, mert a mozdulati elég beszédesek. Beletelik egy kis időbe, mire szétválunk, mondanom se kell nem én kezdeményezem.

– Na jó, menj zuhanyozz le, mire visszaérsz tálalok.

Nem mondom, hogy örülök ennek a fordulatnak, mármint azzal tisztába vagyok, hogy szükségem van a tisztálkodásra, elvégre lefutottam vagy tíz kilométert, de sokkal jobban tetszett volna, ha ő is velem jön. Megadóan állok be a víz alá, igaz egyszer mintha zajt hallanék, de aztán mégse lép be mellém. Megint nem öltözöm túl, éppen kilépnék a szobából amikor felfedezem, úgyhogy látva, hogy mit visel visszamegyek és én is keresek egy nadrágot és inget.

Az étkező lenyűgöző, arról mondjuk fogalmam nincs honnan szedett vázát, mert fogalmam nem volt róla, hogy van olyanunk. Nem is beszélve a gyertyatartóról és a terítővel megegyező ruhaszalvétákról. Az összkép lenyűgöző, akárcsak az asztalon sorakozó tálak az ételekkel. Anna még a konyhában van, a sütőből húz ki egy tepsit, amin a felszeletelt kenyerek vannak, villámgyorsan púpozza őket egy tányérra közben az ujjait fújogatva.

Mellé lépve a szám elé emelem és én is megfújom őket, majd megérezve a fűszerek illatát a számba veszem az egyiket. Fenséges. Sorban nyalogatom le mindegyiket, mire kapok egy sóhajt, és csak most jövök rá, hogy amit teszek az őt cseppet se hagyja hidegen. Csakúgy, mint engem a látványa, mert felfedezem, hogy az amit én ruhának hittem csak egy combközépig érő, mellnél megcsomózott kendő. Alatta viszont kirajzolódnak a felém meredő csúcsok, és hirtelen már nem is vagyok olyan éhes.

De persze hajthatatlan, asztalhoz parancsol és felszólít, hogy lássak neki. Nem is kéretem magam sokáig.

- Határozottan van tehetséged a főzéshez – mondom két falat között.

- Hát van aki ezt nem így gondolja… - nevet vissza. Nem értem ki lehet olyan idióta, a magyarázatát meghallva viszont még rágni is elfelejtek.

- Elvégeztem egy tanfolyamot a párizsi École Lenôtre-ban. Chef Vandenameele nem volt annyira oda értem.

- Miért? Elrontottál valamit? – kérdezem, bár előre kételkedem, szerintem vérében van a főzés.

- Nem, az ételekkel nem volt gond, sőt azért mindig dicséretet kaptam. Csak a tálalás, meg az adagok. Egyrészt nem csicsáztam túl mindent. A hús az hús, a hal az hal, a köret meg köret. Ha jó az íze mi a fenének kell egy művészeti alkotást varázsolni a tányérra, pár pillanat múlva úgyse látszik belőle semmi. Arról nem is beszélve, hogy a szerintük elfogadott veréb adagoktól mindig felforrt az agyvizem. Az ember azért megy étterembe mert éhes, és evidens, hogy jóllakottan akar távozni és nem kopogó szemekkel.

Nevetek a kis monológján, mert ismerve a temperamentumát ezt valószínűleg ott is így mondta el.

- Szóval Párizsban is éltél? – kérdezem.

- Azt nem mondanám, Két hétig tartott az egész, és a konyhán kívül nem túl sokat láttam a városból, de amit igen az tetszett. Olyan lüktető, és összehasonlíthatatlan az egész. Bár az emberek sznobok.

- Ezt hogy érted?

- Amíg nem az anyanyelvükön szólsz hozzájuk rád se bagóznak. Pedig a legtöbb ért angolul. Én mondjuk lévén beszélem a franciát boldogultam velük, de a csoporttársaim sokat panaszkodtak.

A vacsora sokáig tart, mindent megkóstolok, a végén hátradőlve szemlélem a hasamat. Nem lesz ez így jó. Ha továbbra is ennyit és ilyen jókat eszem abból baj lesz.

(Anna szemszöge)

Kenny mondata sokkoló hatással van rám, és a hirtelen abbamaradó simogatásból ítélve Kellanre is.

- Szerintem Pattinson barátod erről másképp vélekedne, ha tudná, hogy a háta mögött fehérneműre vetkőzöl a haverja előtt.

- Te meg miről beszélsz? – kérdezem, de sejtem a választ.

- A kis vetkőzésedről. Tél idején csak fehérnemű és tűsarkú. Ejnye-bejnye, még jó, hogy nem fáztál meg.

A büdös francba.

- Kenett Roger Meyer te meghackelted a skype-omat.

Dühös vagyok, és nem kicsit, nem is beszélve arról, hogy aggódom is vajon mi mindenre jöhetett rá. Bár alapjában nem egy szószátyár alak.

- Én nem, a tiédet nem… - mentegetőzik. Kiderül, hogy Kellanét törte fel, jó azt nem volt nehéz. És csak akkor egy alkalommal. Esküdözik, hogy nem tesz többet ilyet, de közben kihallom a hangjából a kíváncsiságot. Mérlegelem a dolgokat, majd kockáztatok. Ő a barátom, bíznom kell benne.

- Na ide figyelj, te kíváncsi Fáncsi… - és elmesélem a valóságot. Csak hallgat és a végén ahogy vártam egyetlen hozzáfűzni valója van az egészhez.

- És a többiek ezt nem tudják? Még Ricke se?

- Senki. – Biztosítom és a választ hallva Kellan se tud csendben maradni, mindketten felnevetünk.

- Hát ez cool. Nem elég Pattinson, most még álmai pasiját is megkaparintottad. És nem tud róla. – Hangosan kurjongat, aztán csend. – Várjunk csak, te nem vagy egyedül.

- Nem – felelem azonnal.

- Hoppá. Melyik van veled? – kérdezi.

- Kellan – felelem. – Kenny ugye tartod a szádat.

- Hát persze – vágja rá azonnal. – Néma leszek, mint a sír. Tényleg nem jársz felém valamikor?

Erre persze nem tudok válaszolni, annyi minden közbe jöhet mostanában. Pár perc múlva elbúcsúzunk elégedetten zárom le a gépeket, a feloldó e-mailt még telefonálás alatt elküldtem, majd a kedvesem felé fordulok. Együtt megyünk a konyhába ahol a meglepetéstől a szavam is eláll, mert nemcsak, hogy kenyeret hozott, ahogy kértem, de egy hatalmas csokor pezsgőszínű rózsát is elővarázsol.

- Miért kapom? – kérdezem, ez az egyetlen értelmes mondat amit ki tudok nyögni.

- Csak úgy… - jön a válasz.

Még mindig a virágok hatása alatt vagyok. Egy csók után megkérem, hogy menjen zuhanyozni, és amint eltűnik az ajtó mögött, mint egy őrült cselekszem. Már nem gondolom túlzónak a gyertyatartót, szerencsére valaki odakészített mellé pár színes belevalót is. A terítéken is igazítok kicsit, had legyen ünnepélyesebb. Egyedül a virággal vagyok bajba, mert vázának viszont se híre, se hamva. Jobb hijján kiürítek egy üveget a kamrából, lemosom róla a címkét, és úgy igazítom, hogy ne legyen feltűnő, hogy pár perce még valami befőtt volt benne. Miután ez megvan végignézek magamon, hát nem vagyok túl épületes látvány, és belegondolva a ruháim se igen alkalmasak. De erre is találok megoldást, mert a nappali egyik fiókjának mélyén még délután láttam egy selyem, szerintem strandkendőt. Csak remélni merem, hogy nem valamelyik elődömé, példának okáért mondjuk AnnaLynneé volt. Beosonok a fürdőbe, még mindig folyik a víz, a párától csak a körvonalait tudom kivenni, szívem szerint csatlakoznék hozzá, de akkor valószínűleg ma kihagynánk a vacsorát. Így a tusfürdőmet és a fürdőlepedőmet megkaparintva a szomszédos fürdőben zuhanyozom le. Gyors vagyok, talán még sose voltam ennyire. Éppen akkor érek vissza a hálóba amikor elzárja a vizet. Felkapok egy bugyit, mell előtt megcsavarva nyakamba kötöm a kendőt és rohanok a konyhába. Kis hijján sikerül megszabadulnom egy ujjamtól a sietségbe, de szerencsére még időbe elkapom a kés útjából. Már szedem ki a forró kenyérszeleteket a sütőből amikor Kellan visszaér. Bennem reked a levegő, és ez nem csak annak köszönhető, hogy éppen a fokhagymás olajat igyekszik eltüntetni az ujjaimról, és a simogató mozdulatai és a nyelve felkorbácsolja a vágyaimat. Az csak a ráadás. Mert a legcsábítóbb ő maga, ahogy áll előttem élre vasalt nadrágban, amit feltűrt párszor, mezítláb, akárcsak én. Az ingjén szabadon lóg, csak az alsó két gombot gombolta be, a haja még nedvesen göndörödik a nyakán, és a szemei szinte megigéznek. Próbálok a tálalásra koncentrálni, a helyett amit szívem szerint tennék, mégpedig, hogy ledöntsem a kanapéra.

Mikor lettem és ilyen nimfomán? Mindig úrrá tudtam lenni a vágyaimon, ha kellett, de mellette olyan vagyok, mint egy kitörésre kész vulkán.

A vacsora ennek ellenére nyugodtan telik, szinte zavarba hoz a dicséreteivel. Egyre több mindent tudunk meg egymásról, kiderül, hogy tud főzni, nem sok mindent, de azért rendelkezik némi ismerettel. Akárcsak reggel sokáig ülünk az asztalnál, Kola most is letáborozott a székem mellett, oké, tudom, én tehetek róla, de nem tudok ellenállni neki amikor olyan könyörgő szemekkel néz rám. Persze, hogy adok neki pár falatot.  Most is együtt pakolunk el, és újra a kanapén kötünk ki.

És ott jön az első olyan pillanat amikor nem értünk egyet.