5. Veszekedések, viták…

 

Sziasztok!

Nagyon köszönöm, hogy ennyien írtatok. Nem mondom, hogy nem ez volt a fő célom a kis előszómmal, de tévedés ne essék senkinek se akartam lelkiismeret furdalást okozni, vagy szemrehányást tenni. Tudom, hogy van ahol még nem értek véget a vizsgák, tart az érettségi, bár lassan talán az is véget ér. De nagyon jól estek a szavaitok. Azzal kapcsolatban is megnyugodtam, hogy akkor mégse esetem „nagyon” túlzásokba a 18-as résszel, lesz még ilyen, de mindentől függetlenül ezután se ez lesz a meghatározó.

Pár felmerült kérdés:

Lii- Kenny azért törte fel Kellan skypeját mert más érdekes információt nem talált a laptopon, ugyanis kíváncsi volt, miért olyan fontos Annának a gép illetve a gazdája. A hackerek különben is kíváncsi emberek, és ez bizony a főhősnőmre is igaz.

Függővégek maradnak. És Timi a huncutság megvan…

Edit – valószínűleg igazad van.

Na mára ennyi, inkább olvassatok.

Dicta

(Anna szemszöge)

Hát ez is megvolt. Az első veszekedésünk azóta, hogy úgymond „hivatalosan” is együtt vagyunk. És még csak nem is tudom, hogy mi lett a vége. Fekszem az ágyban és bámulom a plafont. Aztán hirtelen ülök fel.
Hogy kerültem én ide? És hol is vagyok?

Körbe nézve ugyanaz a kép fogad, mint tegnap. Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ágy, ugyanaz a férfi mellettem. Megnyugodva sóhajtok egyet és töröm a fejem. Az még megvan, hogy vacsora után a kanapéra telepedtünk, rémlik, hogy Kellannek határozott szándékai voltak, amik nem maradtak titokban előttem amikor a kezeit elkezdte felfelé csúsztatni a lábaimon. Nem is lett volna semmi baj, ha közben a távirányító ami valahogy alánk került be nem kapcsolja a tévét. Jó, oké. Bevallom én voltam a hülye. Mentségemre szolgáljon, hogy csak pár percig akartam megfigyelni ki hogyan viselkedik a képernyőn, hogy tapasztalatot gyűjtsek a jövő hétre. A CBS éppen azt a vörös szőnyeges bevonulást adta amire Rob, Kris és Taylor is ment. Arra voltam kíváncsi mit is kell ott tenni. De Kellan kutató ujjai egy pillanatra se nyugodtak. Oké, nem kellett volna úgy ráförmednem. Bűntudatosan nézem ahogy angyali arccal alszik mellettem. Rossz barátnő vagyok. Megbántottam. Igaz neki se kellett volna azonnal bevágni a durcást és elvonulni a hálószobába. Bántott, hogy otthagyott, de persze nem mentem utána. Átkozott ír-magyar makacsság.

Most meg itt ülök, és nem tudom mi a helyzet. Vajon ha felébred még mindig haragudni fog rám? Ki kell engesztelnem. De mivel? Töröm a fejem, az egyetlen ami beugrik az az, hogy ágyba hozom neki a reggelit. Jó, ez elég szegényes fantáziára utal, de a másik ötletem a szex és azt mégse akarom bevetni. Talán, ha a reggeli nem jön be…

Az órámra lesek, fél nyolc múlott, emlékeim szerint nyolckor kell kelnie, mert az este még a veszekedés előtt megegyeztünk, hogy mivel jön a bejárónő kilencre, eltűnünk itthonról. Én megbeszéltem egy találkozót Stephpel, ő meg edzeni megy. Lendületesen ugrom ki az ágyból, meglepetésemre nincs rajtam semmi. Lehet, hogy az este már próbálkoztam a békítéssel és nem emlékszem? De nem, megrázom a fejem, az kizárt, nem felejtettem el, ha szeretkeztünk. Magamra kapom a pólóját és lábujjhegyen a nappaliba megyek. Először a tegnapi rutinhoz igazodva beengedem a kutyát, megetetem, majd hozzálátok a reggelihez. Rántottát készítek, pirítóst, sült paradicsomot és sonkát pirítok. Elkészítem a kávéját és közben beszélgetek a kutyával. Amikor minden megvan már majdnem nyolc óra, tálcát keresek ami elég nehéz feladatnak bizonyul, de a végén sikerrel járok. Mindent felpakolok és amint meghallom a telefonja csörgését nagy levegőt véve elindulok az oroszlánbarlangba.

Hajrá Anna, hozd rendbe amit elcsesztél.

(Kellan szemszöge)

Átkozott makacs ír bestia. A fene abba a konok fejébe.

Itt dühöngök magamba a hálószobámban és váltogatom a sportcsatornákat. Miközben ő odakinn bámulja, ahogy mások illegetik magukat a kamera előtt. Most komolyan, csoda ha kiakadtam?! Úgyis annyi mindenre tekintettel kell lennünk, nem lehetne, hogy legalább itthon a négy fal között csak egymásra figyeljünk? Méghogy én egoista vagyok. Kikérem magamnak. Dühömben otthagytam a vörös szőnyeges bagázzsal, bámulja csak őket, ha annyira akarja. Itt benn viszont semmi érdekes nincs a tévében, unottan kapcsolom végig már vagy tizedszer mind a száz csatornát, de egyik se érdekel. Egy órája dühöngök, a kintről behallatszó taps és az, hogy meghallom Rob hangját, hát… elborul az agyam. Ebből elég. Azzal a szándékkal megyek ki, hogy inkább összetöröm a tévét de akkor is ráveszem, hogy most azonnal jöjjön oda ahova való. Mellém, az ágyamba. Még éppen az utolsó pillanatban kapom el a lendületemtől kivágódó ajtót, mert meglátom.

Semmi se emlékeztet már a nemrég még dühösen fújtató nőre. Olyan, mint egy édes kiscica. Összegömbölyödve alszik, a haja körülötte szétterülve, a ruhaként viselt kendő a derekára csúszott, látom, hogy egy apró csipkecsoda van alatta. Békés, és gyönyörű. És már nem haragszom. Nem tehetek róla, képtelen vagyok rá. Csak egyetlen dolog lüktet bennem. Szeretem.

Óvatosan csúsztatom alá a karom és emelem fel, öntudatlanul is a mellkasomhoz bújik. Lassan lépkedek vele a hálószobámba és rakom le az ágyra. Aztán azon tűnődöm, most mi legyen. Ebben az izében nem lehet túl kényelmes aludni, és különben is a nyaka köré tekerte, még megfullad nekem. Szerencsére az éjjeli lámpa fényénél elég könnyen boldogulok, arról nem is beszélve, hogy amikor végre sikerül kioldanom a csomót a hátára fordul. Kihalászom alóla a kendőt, majd tanácstalanul állok az ágy mellett. Azt mondta mindig meztelenül alszik. És őszintén ez a pár madzagból és falatnyi csipkéből álló tanga nem tűnik kényelmesnek. Úgyhogy lehúzom róla, majd betakarom. A látvány persze hatással volt rám, de ezt most le tudom küzdeni. Még kiengedem Kolat a kertbe, aztán én is mellé bújok. Elhelyezkedni sincs időm, már érzem ahogy a mellkasomnak simul. Még akkor is mosolygok magamban amikor az ujjainkat a hasán összefonva elalszom.

Mert amint megérezte a közelségem kimondta a nevem.

Reggel egyedül ébredek. A roló alól bekandikáló napsugár és a nappaliból beszűrődő halk matatás bizonyítja, hogy új nap virradt fel. Nem tudom mire számítsak, nála sose lehet tudni, így felvértezem magam mindenre. Halkan nyitom ki az ajtót, akárcsak tegnap ma is a konyhában látom meg. Most is csak egy pólót visel, az enyémet, és a kutyámmal beszélget.

- Most őszintén, szerinted ezzel kiengesztelem? – hegyezem a fülem és feszülten várom, hogy folytassa. – Oké, jó, igaza volt. Nem is akartam nézni az egészet, csak pár percet. Neki könnyű, annyi ilyenen volt már, de én még soha nem vonultam ennyi ember előtt. És lesz ott egy csomó fotós, meg tévékamera. Mi van, ha elesek? Robra nem számíthatok, hogy megtart, sőt, őszintén szólva ő elég kétballábas tud lenni. Legalább Kellannel kéne végigmennem azon az átkozott szőnyegen. Mellette biztonságban érzem magam. Vagy Jay, még ő is jobb lenne. De Rob?

Vigyorogni kezdek, mert most már értem az okokat. Nem lépek közbe, ő meg folytatja.

- Neked annyival könnyebb a helyzeted. Megtetszik egy kutyalány és pikk-pakk elkapod. De nekem? Mindig túlságosan sokat jártatom a számat. Látod, te legalább nem tudsz beszélni, ez se okozhat gondot. Húh. Kész vagyok. Szerinted haragszik még rám?

Látom, hogy a plafonra néz és kis hijján felnevetek.

- Anyám a kutyától várok választ… rosszabb már nem lehet a helyzet. Na jó, jobb ezen túlesni. Ha nem bocsát meg akkor legfeljebb a fejére öntöm az egészet. A kávé úgyis elég forró…

Méghogy a nyakamba önti. Ej, Cica ezt nem kellett volna. Ha nincs ez az utolsó mondat szépen kimegyek és közlöm, hogy oké, túlreagáltam. De így nem. Halkan csukom be az ajtót és villámgyorsan visszabújok a takaró alá. Alig helyezkedem el megszólal a telefonom ébresztője.  Fenébe, erről elfelejtkeztem. Nem sikerül elég gyorsan lenyomnom, sőt még csak úgy se tehetek, mintha még aludnék, mert mire kiiktatom nyílik az ajtó. Próbálok álmos arcot vágni, a szemet törölgetve ülök fel. És ránézve majdnem felnevetek, mert bánatos arccal, bűnbánóan lép mellém.

- Jó reggelt – szólal meg, a hangja is másnak tűnik.

- J rgelt… - morgok az orrom alatt.

- Csináltam reggelit – nyújtja felém a tálcát de nem nyúlok érte. Tétován az alsó ajkába harap, kis hijján elárulom magam, mert rossz így látni, de aztán megszólal. – Sajnálom.

- Mit? – kérdezem, mert fogalmam sincs, hogy miért kér elnézést.

- Azt, hogy olyan hülye voltam az este. – Rám emeli a tekintetét, sugárzik belőle az őszinte megbánás. – Csak pár percig akartam nézni, és nem gondolom, hogy egoista vagy. Csak kicsúszott a számon. Ne haragudj kérlek. Még szoknom kell az alkalmazkodást, olyan régóta nem igazodok már senkihez.

Nem tudom, mit is kéne mondanom, mi lenne a helyes válasz, így a legegyszerűbb megoldást választom.

- Jó.

- JÓ? – néz rám hitetlenkedve, majd látom ahogy megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, majd nagyon lassan elmosolyodik. – Reggelit?

Most már elveszem tőle de amikor el akar menni elkapom a kezét.

- Csak a teámért megyek – feleli és valóban, egy fél perc múlva már mellettem ül az ágy tetején. Láthatóan nem akar többet beszélni az esetről, és én se erőltetem a témát, mert ha tenném valószínűleg rájönne, hogy én egyáltalán nem haragudtam rá. Illetve talán az első órában. Jobb, ha nem tudja mennyire az ujjai köré tud csavarni.

(Anna szemszöge)

A békülés könnyebben megy, mint ahogy reméltem. Igazság szerint gyanús is egy kicsit ez a gyors megbocsátás, de inkább nem firtatom az okát, mert belátom, most én voltam a hibás. Mint már sokszor ezelőtt most is egymást etetjük, és elég gyorsan sikerül eltűntetnünk mindent a tányérokról. Készülök felkelni, hogy kivigyem a tálcát, de lerakja az ágy mellé és határozottan néz rám. Na Anna, most jön a dolog rosszabbik része.

- Nem akarom, hogy még egyszer így feküdjünk le.

- Hogyan? – kérdezek vissza.

- Haraggal.

- Én se – felelem halkan.

- Jó.

Már megint. Már másodszor mondja ki ezt a reggel folyamán. Tényleg ilyen egyszerű lenne? De nincs időm ezen tűnődni, mert megszólal.

- És most jössz nekem két csókkal.

- Kettővel? – kérdezek vissza, mire elmosolyodik.

- Igen, a Jó éjszakát csókommal és a Jó reggelt csókommal.

- Aha. – Na azon ne múljon. Az ágyra térdepelek, megtámaszkodom egyik kezemmel a fejtámlán és a szájához hajolok. Először csak a nyelvemet húzom végig rajta, majd az alsó ajkát finoman megcsókolom.

- Buenas noches.

Aztán végig simítva az arcán a felső ajkaival is eljátszom ugyanezt.

- Buenos días.

Többre viszont már nincs időm, mert mire elhúzódnék már csak azt veszem észre, hogy felettem van, és ádáz tekintettel méreget.

- Bruja maldita.  – Tiltakoznék, hogy kikérem magamnak, mi az, hogy átkozott boszorkány, de az ahogy ostrom alá veszi a testemet eltereli a gondolataimat.
Jó ideig...

A végén kilenc előtt öt perccel még vizes hajjal ül be a kocsijába és tolat ki a garázsból. Én megvárom amíg a fotós akinek a rejtekhelyét előzőleg megmutatta utána ered, aztán távozok csak. Biztos, ami biztos sapkában és napszemüvegben. Talán öt méterre lehetek a kaputól amikor egy taxi áll meg a házuk előtt és egy idősödő nő száll ki és indul el az ajtó felé.

Leintem az éppen elinduló kocsit, és elégedetten mondom be Luca címét.
Az ilyen házvezetőnő ellen nincs kifogásom, de mondjuk egy Anitához hasonlót nem tűrnék el. Ő ugyanis alig múlt harminc.

(Kellan szemszöge)

Vigyorogva ülök az egyik fekpadon és a reggel történteken tűnődöm. Ha nem lenne mindkét kezembe súlyzó most megveregetném a vállaimat, de így nem tehetem. Elégedett vagyok. Úgy tűnik a vadmacska szelídíthető. Még mindig magam előtt látom a zavart arcát, és végülis én nem kényszerítettem semmire. Mégis bocsánatot kért. Szeretem ugyan a határozottságát, de azért jó, hogy ilyen is tud lenni. Arról nem is beszélve, ha mindig ilyenek lesznek a kibékülések talán a veszekedéseket se bánom majd annyira, mert abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó.

Átmegyek a következőhöz, felrakom a súlyokat és elfekszem. Mintha ezer éve emeltem volna ekkorát utoljára. Aztán felnevetek, mert ma reggel is megtettem, Anna valószínűleg van 60 kilo, igaz őt emelni sokkal nagyobb élvezet voltr. A csókos dolog után sikerült elcsábítanom, bár ez azzal járt, hogy utána sietnünk kellett és a közös zuhany valóban csak a mosakodásról szólt. Pedig látni a habos testét, a fénylő bőrét…

Kellan hagyd abba a fantáziálást, mert a nadrágod szűk lesz.

És mivel ez a hely zártkörű és nem koedukált a srácok furcsán néznének.

A mellém rakott telefon rezegni kezd, sietve kapom fel és sétálok az ablak felé. Ő hív.

- Szia Honey.

- Szia Cica. Hol vagy? – kérdezem automatikusan.

- Most indulok Stephhez, a taxiban ülök, ha már tudom mikor végzek hívlak.

- Jó, siess.

Elbúcsúzik, érzem a hangján, hogy mosolyog. Mi lesz velem, ha nem csak pár órára, hanem napokra el kell válnunk? Már ezt is rosszul viselem.

Visszamegyek újra elfekszem, megpróbálom kinyomni a súlyzót, és kis hijján magamra ejtem. A rohadt életbe. Szerencsére valakik észrevették a szenvedésemet és két oldalt megemelve rakják vissza a helyére. Felülök és csodálkozva fordulok hátra. Aztán elég meglátnom kik állnak kétoldalt már értek mindent.

- Meg akartok ölni? – kérdem, de közben nevetve állok fel. – Kinek a hülye ötlete volt, hogy rárakjatok még pár kilót?

Nem várok választ a kérdésemre vigyorogva fogunk kezet és üdvözöljük egymást.

- Megártott Európa? – csipkelődik Scott. – el vagy gyengülve…

- Szerintem inkább a titokzatos barátnője miatt lehet. Tudod haver – kontrázik rá Erick is – hatalmas bulit hagytál ki. Vegas istentelen jó volt idén. Legalább megérte?

Nem válaszolok, csak rávigyorgok és ez szemlátomást elég is neki. Évek óta ismerjük már egymást, négyen a bátyámmal kiegészülve sok hülyeségben benne voltunk, igazán jó haverok.

- És mi ez a lazsálás, miért nem melóztok.

- Átmeneti munkahiány – kapom a választ.

- Szóval kirúgtak – nevetek, mert Scott elég gyakran váltogatja a munkahelyeit. – És te?

- Én dolgozom – vágja rá a kérdezett. – Éppen egy ingatlant mutatok meg a jólszituált vevőnek Santa Monicaban.

Nincs is ebbe semmi szokatlan, lévén Erick ingatlanközvetítő, csak ne intene közben a fejével a haverünk irányába. Még másfél órát maradunk a teremben végig ökörködve, aztán együtt ebédelünk. Az órámra nézve azon tűnődöm a zöldszemű vajon mikor hív, amikor megcsörren a telefonom.

- Szia Honey – a hangja bosszúsnak tűnik. – Délután öt előtt biztos nem érek haza.

Olyan jó hallani azt a szájából, hogy HAZA. De mi lehet a gond, mert hallva, hogy tombol a másik oldalon, biztos, hogy van valami.

- Nem az marad, magának meg mondtam, hogy viszont látásra. Nem voltam talán elég érthető elsőre.

Megint azon a hangon beszél aminek nem lehet nemet mondani, határozott, parancsoláshoz szokott.

- Mit csinálsz? – kérdezem.

- Van egy kis gond, de elintézem és sietek. De nem baj, ha ma nem én főzöm a vacsorát? Hulla vagyok…

- Cica, és nem várom el tőled, hogy minden este főzz. Majd elmegyünk valahová.

- De jó, - érzem, hogy most mosolyog. – Legalább felavatjuk az álcám… Meg fogsz lepődni.

- Már alig várom – súgom neki, mert a srácok már így is teli szájjal röhögnek rajtam.

- Jó, akkor sietek és Kellan, szere… - de nem fejezi be, helyette azt hallom, hogy kiabálni kezd valakivel, hogy hozzá nem merjen nyúlni valamihez. Aztán megszakad.

- Nagyon tudhat a csaj valamit, ha ennyire odavagy érte.

- És miért nem kell főznie? – ugratnak – talán félted az életed, hogy megmérgez.

- Megnyalnátok mind a tíz ujjatokat, ha egyszer is ehetnétek a főztjéből – vágok vissza. – De arról ne is álmodjatok.

- Héé, hát ezt érdemli két régi cimbora? Tényleg miért is rejtegeted előlünk? És meddig?

Tudom mire megy ki a játszma, de nem megyek bele. Kíváncsiak, de ez a hét csak a kettőnké.

- NEM. Hiába minden. Nem ajánlom, hogy a házam közelébe gyertek, de ha jól viselkedtek esetleg a jövő héten bemutatom.

A végén ebben maradunk, hamarosan elbúcsúzunk egymástól, ők is mennek a dolgukra, és én is úgy döntök benézek Ryanhez.

(Anna szemszöge)

Miután a taxi megáll Luca háza előtt sietve nyitom majd zárom be az ajtót. Odabent csend fogad, semmi jele annak, hogy valaki is lenne a házban. A konyhapulton találok egy levelet, hogy egy nappal előbb mentek, vagyis ma reggel. A szobámba megyek, keresek valami normális ruhát amit Rob ügynöke is elfogadhatónak tarthat, majd mivel a találkozónkig még bőven van időm újra átkutatom a szekrényeket. Nagy nehezen mégis rátalálok a parókára az egyik fiók leghátulján. Elég megviselten néz ki, de ez van. Mindenképpen kell másik. Úgyhogy úgy döntök időm van, akár most is megtehetem. Elővigyázatos vagyok, sőt majdhogynem paranoiás. Felveszem az álcám, Sapka és napszemüveg mögé rejtem az arcomat és taxit hívok. Amíg megérkezik az Interneten utána nézek annak hova érdemes mennem, szerencsére a közelben is találok megfelelő üzleteket, nem kell átautóznom egész Los Angelesen. A parókabolt, illetve pontos nevén a Hajszalon igazán nagy választékkal dicsekedhet, és a legjobb minőséggel. Minden darab valódi hajból készül, a végén öt különböző frizurájúval távozom, és minden szükséges kiegészítővel. Sőt, lévén senki sincs a boltba, a kedves eladó még a gondozásra is ad tippeket. A következő állomásom az optikus, csak pár saroknyira van. Ott is feltankolok, egy napos darabokat veszek, de abból több tucattal. Mivel a szomszédságában felfedezek egy shopot amire nagy betűkkel ki van írva a kedvenc kozmetikai márkám neve, na azt nem hagyhatom ki. Egy hatalmas táskával távozom, jókora összeget otthagyva. Nem tehetek róla, ez a gyengéim közé tartozik, imádom a Max Factort, és most határozottan szükségem van a színpalettám felfrissítésére.

Újra Luca háza a cél, mindent lepakolok, gyors zuhany, új smink és ruha és megint taxi. Útközben felhívom Kellant, igazándiból nincs rá más okom, mint az, hogy hallani akarom a hangját. Csak pár mondat, de az is örömmel tölt el.

Stephanie egy kávézóban vár rám, azt még kivárja türelmesen, hogy rendeljek magamnak egy szendvicset és egy üdítőt de amint a pincérnő távozik kérdőn néz rám.

- Szóval? Mi az a nagyon titkos dolog amiről senki se tudhat?

Elmesélem neki, hogy a húgom, akihez már volt szerencséje pár pillanatra éppen készül megvalósítani a gyermekkori álmát, és nagyon szeretné, ha a barátja is ott lehetne.

- Jó, de hogy jövök a képbe én? – értetlenkedik amit nem csodálok, mert még a nagyja vissza van.

- Hát ő Taylort akarja, én szeretném, ha Kellan is jöhetne, de ha ők igen akkor Robnak is kell, ő biztos ragaszkodik Krishez, Ashley az unokabátyám miatt, Jay és Nikki meg szerintem nem akarna kimaradni a buliból, és ha mások is megtudják, márpedig meg fogják, lehet, hogy csatlakoznának még hozzánk. És ez így már elég nagy tömeg.

Felnyög és égnek emeli a szemét, majd komoly arccal néz rám.

- Anna én ezt nem tudom elintézni.

- Sejtettem… - kezdek bele.

- Akkor miért hozzám fordultál? – kérdezi meghökkenve.

- A segítséged ahhoz kéne, hogy összehozz egy találkozót Mr. Friedmannal.

- Szóval a fejénél akarod elkapni a kígyót – vigyorog most már, és én is viszonzom.

- Úgy a legjobb.

- Jó, meglátom mit tehetek, bár már a bemutatón is odavolt érted, illetve a nagyapád vagyonáért – teszi hozzá kissé ironikusan. - Ha sikerül összehozok a jövő hétre egy ebédet. Szeretnéd, ha veled mennék?

Kitalálta a gondolatomat. Hálásan mosolygok rá.

- Ha nem probléma…

Felnevet, megérkezik a rögtönzött ebédem amire éhesen rávetem magam, tőle meglepően tesz is egy megjegyzést arra, hogy milyen jó az étvágyam, biztos sok energiát égettem el mostanában. Még a falat is megáll a számban, ő meg nevetve közli, hogy nem most jött a falvédőről, és nem is olyan öreg, hogy…

Kíváncsiskodok kicsit, ő is rákérdez pár dologra. Alig fél óra múlva már a kocsijában ülünk, mert ragaszkodik ahhoz, mondván nem szeret taxizni.

Marybeth annak ellenére, hogy nem szóltam előre negyed óra múlva a rendelkezésünkre áll, addig meg kihasználom az időt és a nyilvános teremben összeszedek egy csomó az új „személyiségemnek” megfelelő ruhát.

- De ugye… - aggodalmaskodik azonnal Stephanie látva őket.

- Nem, ezeket Rob mellett egyszer se fogom viselni, ígérem.

- Te sántikálsz valamiben… - méreget összehúzott szemöldökkel, de szerencsére nem tud faggatózni, mert megérkezik a stylist.

Szemlátomást mindketten tudják ki a másik annak ellenére, hogy még nem találkoztak személyesen. Egy gyors bemutatkozás után aztán kezdetét veszi a nagy ruhapróba. Ilyenen még nem voltam, mert nagyrészt abból áll, hogy én egy szál fehérneműben állok a fülkében, ők meg hordják oda a különböző nagyestélyiket. Időnként hümmögnek, rázzák a fejüket vagy helyeslően bólogatnak. Nem szokásom ennyire a háttérbe húzódni, de ez hatalmas esemény lesz, és ők jobban értenek hozzá. A végén két ruha marad, már másodszor húzom magamra mind a kettőt, de nem tudnak dönteni.

- Az egyiket vegye fel a Golden Globera, a másikat meg az Oscarra – javasolja MaryBeth Stephhez beszélve, mintha én itt se lennék. Megakad bennem a levegő, hát még amikor meglátom az ügynök töprengő arcát. Na jó, egy díjátadó bőven elég…

- Jó lenne, - böki ki végül, megelőzve, hogy tiltakozzak – de sajnos oda nem mennek, nem fér bele Rob időbeosztásába.

Szerintem a megkönnyebbült sóhajomat még kétutcányira is hallják, ők meg rám nézve nevetni kezdenek.

Ezzel persze a megpróbáltatások még nem érnek véget, mert szükség van kiegészítőkre, megtervezik mi legyen a hajammal, a sminkemmel. Távozáskor aztán egyesült erővel értenek egyet abban, hogy felesleges kifizetnem, de a sarkamra állok, és nem hagyom magam. Megegyezünk, hogy jövő héten visszajövök, addig elvégzik a szükséges átalakításokat, és beszerzi azt a cipőt és táskát amit kigondolt. Szerencsére fehérneműből és ékszerekből legalább viselhetem a sajátomat.

Az utunk aztán Mattyhez vezet ahol kis hijján veszekedésbe torkollik a dolog. És kivételesen én csak a csendben háttérbe húzódó fél vagyok.

(Kellan szemszöge)

A biztonság kedvéért először rácsörgök Ryanre és csak utána megyek az irodájába. Vigyorogva üdvözlöm a legújabb titkárnőjét, akár az elődjei ő is megfelel a paramétereknek. 90-60-90 és vakító mosoly. Nem törődöm vele sokat, elég, hogy közli, hogy bemehetek.

- Hát az előzővel mi lett – intek a fejemmel kifelé, miközben kezet fogunk.

- Terhes… - közli olyan hangsúllyal, mintha minimum természeti katasztrófával érne fel a szó.

- Tőled? – kérdezem, mert akkor az életfelfogását ismerve érteném.

- Hülye vagy? – kiált fel, és még meg is rázkódik. – Még csak az kéne. És mi járatban?

- Van egy kis időm, - ülők le az íróasztala előtt álló hatalmas fotelbe. – és még nem adtad oda a havi beosztásom.

- Na mi van, ilyen gyorsan meguntad a kis barátnőd? Vagy ő téged? – vigyorog.

- Nem, csak dolga van…

- Manikűr, fodrász, kozmetikus…

- Stephanie – vágom rá.

- Miért, az ő ügynöke is? Miben utazik? Modell vagy színésznő akar lenni? – egyáltalán nem teszik a gúnyos hangneme.

- Ryan szállj le Annáról… - utasítom helyre. – Egyébként szerintem mindkettőhöz van tehetsége az énekléshez meg pláne.

- Aha, gondolom.

Kezd komolyan kihozni a béketűrésből. Csak azért is bebizonyítom neki. Lejátszom azt amit még Tom küldött át Mexikóban, hát az arckifejezése megér egy misét.

- Szóval még nincs ügynöke… - látom rajta mi lenne a következő kérdés, így közbevágok.

- NEM. Anna nem akar szerepelni, úgyhogy nagyon gyorsan felejtsd el azt amire gondolsz. És különben se tudná összeegyeztetni a céggel.

Bár ez csak úgy gondolom, mert arról csak halvány fogalmam van még mindig, hogy mivel is jár majd a munkája.

- Most akkor ez komoly? – kérdezi. – Tényleg ő lesz a góré? Kellan az a cég milliárdokat ér…

- csak bólintok, ő meg ontja magából az információkat, mert „egy kicsit” utána olvasott tegnap a M.I.C.-nek.  Jobb lett volna, ha az információit nem osztja meg velem, mert így is van egy kis kisebbrendűségi komplexusom, de lehetetlenség leállítani. Jó öt perc múlva hagyja csak abba és térünk rá végre az én programomra.

- Jó is, hogy bejöttél. A jövő hétre leszerveztem egy fotózást Hercule Bronssal.

- Az meg ki? – kérdezek rá. Meghallgatom a magyarázatot, kapok egy kivonatot a feladataimból már délután négy óra van, úgyhogy elbúcsúzom és hazaindulok. Megetetem Kolat, és éppen indulnék zuhanyozni amikor csengetnek. Annának adtam kulcsot, így ő nem lehet, bosszúsan indulok az ajtó felé és nyitom ki.

- Hát micsoda dolog ez, hogy másoktól kell megtudnom, hogy visszajöttél a városba?

Hangosan nyögök fel, és nézek a plafonra. Szeretem a vendégemet, de pillatnyilag a pokolba kívánom, mert tudom, hogy a kíváncsiság hajtotta ide, és azzal is tisztába vagyok, hogy amíg meg nem tud mindent, vagyis meg nem ismeri a kedvesemet nem megy el.

(Anna szemszöge)

Kicsit kínosan érzem magam, mert Matty és Steph éppen rólam vitázik. Illetve nem pont rólam, konkrétan arról milyen legyen a frizurám. Utóbbinak határozott elképzelései vannak amiket természetesen nem fél kimondani, előbbi pedig ragaszkodik az alkotói szabadságához. Hagyom őket egy kicsit, még egy telefonhívást is lebonyolítok Maryvel, aki közli, hogy pénteken hazaviheti a picit, majd mikor visszatérve még mindig nem csitulnak az indulatok közbelépek.

- Na jó, elég legyen vagy parókát veszek azon az átkozott díjátadón. – Erre mind a kettő felháborodott képpel néz rám, minimum úgy, mintha megzavarodtam volna. – Matty, drága. Senki se kételkedik a tehetségedben, ha jövő héten lenne egy időpontod a számomra akkor beugrom és kipróbálhatnánk pár dolgot. Steph, csinálunk képeket, és kiválasztjuk a legjobbat. Így megfelel?

Szerencsére mindkettő rábólint, így probléma megoldva. Megnyugodva indulunk el, már jó tíz perce autózunk amikor az utcatáblára nézve megszólal.

- Nem errefelé vettetek házat? – kérdezi, megmondom a címet mire bólint. – És milyen?

- Fogalmam nincs… - na ezzel a mondattal és főleg a beleegyezéssel, hogy oké nézzük meg hogy állnak a munkálatok elindítok egy lavinát. Merthogy Steph gyengéje a lakberendezés, amivel még nem is lenne gond, amikor megérkezünk előremegy, mert nekem csörög a telefonom, jó pár perc múlva rakom le és éppen belépnék amikor szembetalálom vele magam.

- Na milyen – kérdezem.

- Öh, érdekes… - cseppet se tetszik a hangsúly az arckifejezése meg pláne. Aztán elég belépnem már értek mindent. Hangosan kezdek el káromkodni, és nagyon csúnya dolgok szaladnak ki a számon. A robbanás szélén állok, a munkások nem értik ki vagyok, azt meg pláne, hogy mit mondok, mert ugye szitkozódni magyarul szoktam.

Előkapom a telefonom és azonnal tárcsázom a belsőépítészt, akit megbíztam a ház átalakításával. Bemutatkozás után közlöm vele, hogy azonnal tolja ide a képét, tiltakozik, de aztán meggondolja magát. Fél órát kér, én meg idegesen járom be az egész épületet. A kérésemből úgy nagyjából semmi se teljesült. Talán még ezt is túlélném, ha a látottak ízlésesnek tűnnének. De egyáltalán nem azok. A csúcs a főhálószoba. A falak bordók, hatalmas baldachinos ágy, a tetején tükör. A hozzá tartozó fürdő csempéje fekete, és a kád felett hatalmas kép, mozaikból kirakva Rob arca.

- Hűha – kuncog fel mellettem Steph, észre se vettem, hogy bejött. – Ez Robék szobája?

- Nem, ez az enyém… - felelem, mire döbbenten néz.

- Akkor nem igazán ezt akartad… - mondja tétovázva, de rosszul titkolja, hogy jól szórakozik.

- Nagyon nem, - biztosítom azonnal. – Ismersz egy jó lakberendezőt?

Hát naná, hogy igen, sőt azonnal fel is hívja és még azt is elintézi, hogy most azonnal idejöjjön. Leállítom a munkásokat, mi ketten meg egy-egy ásványvízzel kiülünk a teraszra.

A két szakember végül majdnem egyszerre fut be. Először a régi, aki lelkesen ecseteli, hogy tartják a határidőt és milyen jól halad minden. Nem is értem, hogy nem esik le neki, hogy az összekulcsolt karom és az arcom nem éppen azt sugallja, hogy elégedett vagyok. Végül akkor hallgat el amikor megérkezik Steph ismerőse. Akkor viszont fúriaként támad rám.

- Ő meg mit keres itt? – néz dühösen.

- Remélem megkönyörül rajtam és eltünteti ezt a förmedvényt amit itt létrehozott.

Na, erre kapok hideget-meleget, de korábban kelljen fel az aki rajtam akar túltenni veszekedésben. Rövid úton közlöm, hogy viszontlátásra. A munkásokat sajnálom, de Steph azt mondta, hogy az új dizájner -aki közben már elkezdte felmérni a terepet- saját csapattal dolgozik. Úgyhogy mindenkit felszólítok az azonnali csomagolásra, és távozásra.

A telefonomra pillantva már látom, hogy késni fogok, így felhívom Kellant, aki elbűvölő. Én egy pizzával is megelégednék, de ő vacsorázni hív. Magamban már azt tervezem ezért hálából mit fogok felvenni. A várható reakciójában biztos vagyok. Miután lerakom megkeresem azt a két embert, aki most már rajtam kívül a házban van.

- Martyn Lawrence-Bullard – mutatkozik be, amit én is viszonzok.

- Anna Gádor-Mc’Gee.

- Akkor azt már tudjuk mi az amit nem szeretne, lássuk mit igen.

Szerencsére gyorsan megtaláljuk a közös hangot és az elképzelései már így szóban is lenyűgöznek. Vele is időpontot egyeztetünk a jövő hétre, átadom a kulcsokat, majd végre újra úton vagyunk. Steph ragaszkodik hozzám hogy hazavigyen, a ház előtt azzal búcsúzik, hogy azért csak óvatosan a nyilvános helyekkel.

Villámgyorsan zuhanyozom le, rakom be a kontaktlencséket, illesztem a fejemre az egyik parókát és bújok az új ruhámba. Egy olyan kabátot veszek amit most hoztam magammal Budapestről és a csizmámat se látta még rajtam senki Amerikában. Ékszer, táska az előre összerakott holmimmal, hogy nem kelljen minden nap hazaugranom és már hívom is  taxit. A lakásból a kocsiig eljutás az egyetlen amitől tartok, de szemlátomást nincs a környéken fotós.

Ahogy közeledünk úgy leszek egyre izgatottabb, gyorsan fizetek, a reggel kapott kulccsal megyek be. Azonnal meglátom nekem háttal a kanapén ül és a tévét bámulja. Halkan, lábujjhegyen osonok mögé, szerencsére éppen reklám van ami elég hangos.

A táskámat lerakva lépek mögé a kezeimet a mellkasára csúsztatom és megcsókolom a nyakát.

- Hiányoztál… - súgom neki. És ebben a pillanatban a hálószoba ajtajából ismerős hang csendül.

- Hát itt meg mi az ördög folyik…