37. Nevetés, sírás…

(Anna szemszöge)

Kris ötlete a visszavágót illetően bejön. Ő talán még nálam is jobban élvezi a dolgot, ezért is hagyjuk szenvedni a két csirkefogót már majd fél órája.

- Nem lesz még elég? – kérdezem két hangos hüppögés között tőle. Csak megrázza a fejét majd az ajtóhoz lopakodik, hallgatózik kicsit, aztán visszajön hozzám.

- Kellan elment valahova. – Tessék? Csak úgy itt hagyott? – Azt hiszem segítséget akar hozni. Legalábbis Rob azt mondta, hogy nem mozdul az ajtó elől, amíg vissza nem érnek.

- Csak ezen az egyen át lehet kijutni innen? – kérdezem azonnal, mert az azért nagy poén lenne, ha meglépnénk előlük.

- Aha. Sajnos se innen se a fürdőből nem lehet kimenni a teraszra. Itt kell maradnunk. 

- Oké. És meddig hagyjuk őket szenvedni?

- Majd meglátjuk – felemeli az ujját, jelezve, hogy odakint valami történik. Rövidesen kopogás hallatszik, én vezényszóra megint „sírni” kezdek.

- Ki az? – kérdezi a barátnőm zord hangon.

- Kris, én vagyok itt Nikkivel – csicsergi Ash. – Beengedtek?

Összenézünk, és egyszerre bólintunk. Én újra nekigyürkőzök egy zokogó rohamnak, ő meg kinyitja az ajtót. Aztán beengedi a két lányt, és sietve újra bezárja az ajtót.

Ash azonnal hozzám siet és elém guggol.

- Anna ne sírj, a srácok csak… - eddig jut, mert amikor felemelem a fejem és meglátja az arcom kis hijján felkiált. Szerencsére sejtem mire készülhet, így a szájára tapasztom a kezem. Amennyire látom Kris is így tesz éppen Nikkivel. Jelezzük nekik, hogy el ne szólják magukat, aztán magyarázatot adunk. Kis hijján csoportos röhögő rohamot kapunk, mert mi is elmeséljük mit miért teszünk, és ők is lefestik a srácok állapotát. A jókedvünk töretlen, egymás mellett állva hallgatózunk, hogy mi folyik odakint. Amikor valaki megveri az ajtót kis hijján szívrohamot kapok és a lányokon is valami hasonlót látok. Egy kedves hang csendül fel és lelkiismeret furdalásom támad.

- Jay, jól vagyok – szipogom, de közben majd kitör belőlem a nevetés, mert a többiek grimaszokat vágnak. – Menj nyugodtan, én még maradok kicsit. Majd később beszélünk.

Persze odakinn azonnal zúgolódás támad, hallom, hogy Kellan Robot szidja, hogy erről ő tehet. Oké, az a két lókötő megérdemli, de most már mások is aggódnak. El is határozom, hogy véget vetek ennek az egésznek.

Mondjuk arra ötletünk, sincs, hogy miképpen kéne, de Luca közbelépése a segítségemre siet.

- Solo, io sono Luca. Uscire e parlare di questo. Già abbastanza. Non piangere, quindi non sei tu...

- Mit mond? – fordul hozzám egyszerre mindhárom.

- Azt, hogy menjek ki és beszéljük meg, És, hogy ne sírjak, mert ez egyáltalán nem jellemző rám – felelem. - Gyanakszik.

El is felejtettem, hogy kedvenc rokonom mennyire ismer. Fontolgatom mit tegyek, nem maradhatok itt bent örökre, és végülis akinek kellett már megbűnhődött. Kellan is hiányzik, már szívesen hozzá bújnék, arról nem is beszélve, hogy amíg ezt a kis színjátékot folytattuk sikeresen kijózanodtam és most éhes vagyok. Nagyon.    

- Oké. Kimegyek – közlöm és azonnal fel is állok. Persze nem hagyják csak úgy simán, Instrukciókkal látnak el, felveszem a lehető legvilágfájdalmasabb arcomat, némi víz segítségével könnycseppeket is kapok, majd lassan elfordítom a kulcsot. Érzékelem a mozgolódást, de nem emelem fel a fejemet hanem, ahogy azt meghagyták egyenesen Luca ölelő karjai közé vetem magam. Próbálok úgy tenni, mintha még mindig a zokogás rázna, de a kuncogás kis hijján feltör belőlem. Már éppen leülnék mellé a kanapéra, ahova a hátamat simogatva terel, amikor meglepő dolog történik.

Hirtelen a térdén találom magam, és nagyot sóz a fenekemre. Hangosan felszisszenek, de nem azért mert annyira fáj, sokkal inkább a meglepettségtől. Még tiltakozni sincs időm, már jön a következő ütés.

- Megmondtam. – Hallom a hangját. - Nem emlékszel? Világosan elmagyaráztam, hogyha még egyszer eljátszod ezt, akkor elverem a fenekedet. – Ez meg miről beszél? Aztán beugrik, óh, a fenébe. Talán nyolc-kilenc éves lehettem. Nem akartak bevenni a csapatukba és akkor is ezt tettem. Sírást színleltem, elég tehetségesen, mert még a könnyeim is kijöttek, az unokabátyáim meg azonnal megsajnáltak. Először ő is, de sajnálatos módon már akkor is átlátott rajtam, és közölte, hogy a következő alkalommal elfenekel. Na most megkapom. - Mint egy gyerek… - folytatja - hát sohase nő be a fejed lágya?

- Aúú, Luca hagyd abba – kiáltok most már rá, de hiába próbálok kiszabadulni erősen fog.

Csatt. Újabb ütés.

Hirtelen két erős kéz ragad meg és ránt magához. Ismerős mellkas simul hozzám egy pillanatra, de nem örülhetek neki túl sokáig, mert a háta mögé rak, és az unokatestvéremre támad.

- Elment az eszed? Hogy merészeled megütni? – támad rá a kedvesem.

- Megérdemli – közli amaz halálos nyugalommal. Én kárörvendően figyelem, ahogy Kellan fenyegetően megindul felé.

Úgy kell neked Salti. Képes voltál itt mindenki előtt ezt tenni velem.

Au, hogy sajog a fenekem…

- Mi az, hogy megérdemeli, szegény majd egy órája sír, te meg ahelyett, hogy megvigasztalnád, vagy hagynád, hogy én megtegyem és bocsánatot kérjek tőle…

- Bocsánatot, ugyan miért? – vág vissza az olasz és rám mutat. – Csak szórakozott veletek.

Kellan azonnal hátra arcot vág és rám mered.

Ajjaj, Anna bajban vagy…

(Kellan szemszöge)

Ez a bestia. Átkozott, imádnivaló ír perszóna. Már megint kibabrált velem.

Egy pillanatra ledermedek, amikor az olasz a térdére fekteti és nekiáll püfölni a fenekét. Örülök, hogy végre egy légtérben vagyunk, és oké, hogy ez neki köszönhető, de azt azért csöppet se értékelem, hogy kezet mer emelni Annára.

Mégis mit képzel ez magáról? Egy nőt megütni? Főleg Őt? Itt előttem?

Igaz kicsit megkésve, de sietve menekítem ki és helyezem biztonságba. Bár kezdtem megkedvelni a srácot, de most nagyot zuhant a szememben. Ennek hangot is adok és még neki áll feljebb. Nem sok választ el attól, hogy visszaadjam neki azt a három ütést, amit a kedvesemnek adott, amikor megvilágosodom a mondatától. Óh, hallottam én azt a pár másodperccel ezelőtti apró kis kuncogást, de csak most, hogy meglátom az arcát jövök rá, hogy az bizony Annától származott. Pajkos tekintettel, sőt szinte kárörvendően nézi a rokonát, majd amikor rájön, hogy megfordultam azonnal lefagy a mosolya. Próbál nagyon bűnbánó képet vágni, de már nem veszem be.

Átvert. Már megint.

Az arcán nyoma sincs annak, hogy az elmúlt majd egy órát sírással töltötte volna. Tehát amíg én itt könyörögtem neki, magamat ostorozva, ő odabent jól szórakozott. Látom, hogy lassan hátrálni kezd, de nem hagyhatom, hogy meglépjen.

Hirtelen nagyon is helyén valónak tűnik Luca fenyítési módszere. Igen. Nekem is ezt kell tennem. Elindulok felé, ő meg igyekszik növelni a kettőnk közti távolságot.

- Kellan én… - már megint csőbe akar húzni. Rezegteti a szempilláit, és közben olyan kislányosan néz rám, hogy az szinte már Oscar díjat érdemel.

- Igen Cica? – kérdezem, de egy pillanatra se állok meg.

- Csak egy ártatlan kis tréfa volt – suttogja.

- Ártatlan kis tréfa? – ismétlem meg a szavait. – Na nem. Ez egy igazán körmönfont, csúnya átverés volt. A frászt hoztad rám. Hagytad, hogy itt könyörögjem és nem engedtél be.

- Ugyan már, - és még legyint is. Ezt nem hagyhatom megtorlás nélkül. – ne haragudj rám. Te prometo que voy a ser bueno entonces. Sabes, te quiero.

Méghogy szeret és ezután jó lesz.

Aha, előbb fagy be a pokol, minthogy Anna Gádor-Mc’Gee jó legyen. 

- Mégis hogy jutott eszedbe ez a hülyeség? – kérdezem, bár miért is. Abban a fifikás agyában mindig megmagyarázhatatlan dolgok történnek.

- Nem nekem jutott eszembe – bukik ki belőle, de szinte azonnal a szája elé kapja a kezét és bűnbánóan néz hátra. Azonnal beugrik, hogy akkor ki lehetett az értelmi szerző és nem csak nekem.

- Kicsim… – szólal meg Rob túlságosan is nyugodtnak tűnő hangon. – Ezt te találtad ki?

Anna kihasználva, hogy nem figyelek villámgyorsan menekül a barátnője mellé, de nem léphet meg, követem. Én a haveromra nézek, valószínűleg egy dolog jutott az eszünkbe. Amíg ők valamit sugdolóznak mi a vállunkra kapjuk őket és már emeljük is a kezünket. A két ütés másodpercre egyszerre hallatszik csakúgy, mint a két aúú. Aztán kitör a nevetés.

Anélkül, hogy leraknánk őket fordulunk meg, a többiek a hasukat fogva vigyorognak. A lányok persze tiltakoznak és próbálnak szabadulni, de nem eszik olyan forrón a kását.

Végül az segít nekik, hogy megszólal a telefon a komód tetején. Mindenki egyszerre fordul felé.

Már vagy harmadszor csörög, mire rájövünk, hogy egyetlen ember „jogosult” pillanatnyilag arra, hogy felvegye és az Rob. Úgyhogy ő leteszi Krist. Nekem még továbbra sincs szándékomban, de Anna kissé panaszos hangon szólal meg, szinte suttogva.

- Kellan, kérlek. Ez a testhelyzet nem igazán tesz jót a gyomromnak. – Visszaemlékezve arra, hogy reggel is milyen szarul volt azonnal a földre állítom, majd a fotelbe ülök és az ölembe húzom. Most már megnyugodtam, nem tudok rá sokáig haragudni, és végülis csak viszonozta a tréfát. Igaz, hogy elég kegyetlen módon.

- Ezt soha többet ne csináld – súgom neki, miközben magamhoz szorítom. – Olyan rossz volt hallgatni, hogy sírsz. Illetve, hogy úgy teszel, mintha sírnál.

- Jó. – Bólint, és édesen mosolyog. - De tőled se volt szép dolog, hogy nem árultad el az igazságot a hajnali látogatásunkról. Méghogy szex négyesbe… az én kérésemre…

- Tudom – vigyorgok. – De igazság szerint nem is kérdezted. – Felemeli a szemöldökét, úgyhogy jobbnak látom elterelni a figyelmét. - Kris elmesélte az igazságot?

- Aha, - feleli. – És utána eszembe jutott minden. Szinte minden.

- Ezt hogy érted? – kérdezem.

- Hát arról, hogy mi történt utána a szobánkban még vannak homályos részletek.

- Talán fel kéne frissítenem az emlékezeted – hajolok közelebb hozzá.

- Az jó lenne – suttogja és végre összetalálkozik a szánk. Nem tudom meddig élvezzük a nyelveink játékát, Bran kérdő hangja rángat ki a kábulatból, amibe Anna csókja taszított.

- Rob kivel beszél? És miért áll ilyen vigyázban?

Mind felé fordulunk, a testtartása valóban elég fura és az is ahogy beszél. Szinte alázatosan válaszolgat a kérdésekre és közben könyörgő pillantásokkal bombáz bennünket. Egy pillanatig mindenki néma csendben marad és így már értem a dolgot. És nem csak én. Anna felpattan és mosolyogva nyújtja a kezét a kagylóért. Jó hosszan társalog, boldognak tűnik, bár egyszer elkomorul a tekintete.

Mi beszélgetni kezdünk, a három srác még nem tudja a teljes történetet, így most mindent el kell mesélnünk nekik. Végeredményben a dolog jól sült el, de azért az elmúlt egy órát nem szeretném mégegyszer.

- Honey – hallom meg a kedvesem hangját. – Ide tudnál jönni egy pillanatra? Nagyapa szeretne kérdezni valamit.

Természetesen azonnal indulok, jobb nem megváratni az öreget, aki most barátságosnak tűnik. Meglep, hogy engem is meghívnak és jól is esik a gesztus. Szerencsére a hétvégém szabad lesz, így örömmel tudatom vele, hogy semmi akadálya a jelenlétemnek.

Miközben telefonálok lopva a többiek, illetve, hogy pontos legyek Anna felé bámulok, így azonnal feltűnik a megváltozott testtartása. A dolog akkor válik egyértelművé, amikor felpattan csakúgy, mint a bátyám. Utóbbi haragosan, előbbi megbántottan néz a vele szemben állóra.

- Kellan… fiam, itt vagy még? – rángat vissza a vonal másik végéről egy hang. Soha semmilyen körülmények között nem tennék ilyet, de most úgy érzem muszáj.

- Elnézést, de… nekem most… mennem kell – meg se várom mit reagál, csak lerakom a telefont. Sietve lépek közelebb és éppen elkapom a bátyám kérdésének végét és Anna válaszát.

És a világ darabokra hullik körülöttem.

(Anna szemszöge)

Örülök, hogy végre béke és nyugalom van.

Itt ülök a kedvesem ölében és végre megcsókolhatom. Igaz nem olyan hosszan, mint ahogy szeretném, de egyrészt ennyi ember előtt nem lenne ildomos, másrészt engem is módfelett érdekelne kivel beszél Rob. Eddig csak kétszer láttam ilyennek és akkor mindkét esetben a nagyapám állt előtte.

- Igen Mr. Mc’Gee… Nem én nem… Persze, természetesen… Egy perc és szólok neki – hallom a hangját és nekem integet. Úgy adja át a telefont, mintha valami betegséggel lenne megfertőzve.

- Dia duit senathair.

- Dia duit, ma stór – üdvözöl ő is. – Mi folyik ott? Fél napja próbállak elérni. Mind a két telefonodon.

- Ööö, az a szobámban maradt – világosítom fel. Ilyen se sokszor fordult elő eddig.

- Miért most nem ott vagy? – kérdezi én meg gyors magyarázatot adok arra, hogy a hétvégén álruhában vagyok, és ezért Kellannél lakom. Na ez az információ szemlátomást megfekszi a gyomrát, így érdeklődni kezdek, miért is hívott. Nem vagyok oda azért amit mond, és kicsit aggódom is, hogy vajon a kedvesem velem tud-e tartani, de nincs más választásom mennem kell. – Jól van, akkor ahogy megbeszéltük… - közli határozottan – és most ad nekem Kellant.

Töröm a fejem, hogy tudnék kibújni ez alól, de mivel alig pár perce soroltam fel, hogy kik vannak a helyiségben nincs más választásom. Valószínűleg rájött a késlekedésem okára, mert öblös hangon felnevet.

- Csak meg szeretném hívni őt is – mondja. – Brian és Mary külön megkért rá.

Így már rendben van a dolog és szólok neki. Ő átveszi a készüléket én meg leülök a többiek közé. Rob ölében ott van Kris, mint mindig, de azonnal hozzám fordul.

- Legközelebb tartsd magadnál a telefonjaidat – mondja morcosan én meg felkuncogok.

- Ugyan már. Nem fog megenni. Nem értem miért félsz tőle ennyire.

- Hogy miért? – fakad ki azonnal. – Amikor csak meglátom úgy érzem, mintha egy aprócska kis nyuszi lennék akit éppen felfalni készül az oroszlán.

Látom rajta, hogy megrázkódik, Kris meg nevetve vigasztalni kezdi.

- Mit akart Shane papa? – kérdezi Luca. – Hova kell repülnöd megint?

- New Yorkba – válaszolok. Semmi kedvem hozzá, de tudom, hogy már így is sokáig húztam a dolgot. Először a betegségem, aztán anyáék balesete, most meg a kikönyörgött „szabadságom”. – De szerencsére csak pénteken reggel és délután onnan haza Wyomingba, mert jövő vasárnap lesz Liam keresztelője. – Mosolyognom kell a kicsire gondolva, vajon mekkorát nőtt már? - Én leszek a keresztanyja. Remélem Kellan is tud jönni – nézek a kedvesem felé, aki még mindig beszél, de közben mosolyog, ami bíztató.

- Apropó – fordulok vissza a többiek felé - ha valamelyikkőtök szabad lesz és akar jöhet velünk, mert ideküldi értem a Jetet. És vasárnap este vagy hétfő reggel vissza is hoz bennünket.

- Jet? – néz rám kérdőn Brandon és megemeli a szemöldökét. Kísértetiesen hasonlít ez a mozdulat az öccséére. De míg Kellan szeme ilyenkor mosolyog az övé szinte villámokat szór. Vajon mi baja? – JET, mint magánrepülőgép?     

Csak bólintok a kérdésére, látom rajta, hogy töri valamin a fejét. Éppen Ashleyhez fordulok, hogy kikérjem a véleményét, szerinte mit kéne vennem a keresztelő alkalmából amikor Bran felszisszen.

- Mc’Gee – mondja ki a vezetéknevemet. – Te Shane Mc’Gee unokája vagy? A milliárdos Mc’Gee-é?

Csodálkozva nézek rá, azt hittem tudja.

- Igen - felelem, mire káromkodni kezd. 
- Ez az idióta barom. Már megint megtette. Nem igaz, hogy nem tanult az előzőből. Nem, neki pont egy újabb milliomos csemetébe kell beleesnie. Mintha nem rágtuk volna át ezerszer…

Határozottan nem értem miről beszél és a többiek arckifejezéséből arra következtetek ők se. Egyedül Erick az, aki szemlátomást tudja mi a baja az idősebb Lutznak. Már ő is engem vizslat, de legalább nem úgy, mintha valami anyagyilkos lennék.

- Tudja egyáltalán? – fordul felém, mire azonnal visszahőkölök. Mintha nem lenne minden rendben a fejében. Lehet, hogy pszichés gondjai vannak?

- Mármint mit? – kérdezek vissza.

- Hát, hogy mennyi pénzed van…

- Igen – vágom rá azonnal, és lehajtom a fejem. Még mindig szégyellem, hogy a kedvesem volt a bandából az utolsó, akinek ez a tudomására jutott.

- És meddig akarod bolondítani? Mikor dobod ki, csak hogy tudjam, mire jöjjek vissza.

- Én nem bolondítom – védekezem, pedig igazság szerint semmi okom rá. Nem tűnt fel neki, hogy mennyire odavagyok az öccséért?

- Ugyan már kislány, ismerem a fajtádat – feleli lenézően. Na jó ebből elég.

- Elárulnád végre mi a franc bajod van velem? – kérdezem tőle.

- Ezt egyszer már átéltem. Suzy villogott vele amíg kedve volt hozzá, aztán lapátra tette. – Ash felszisszen, ő tudhat valamit. - Én meg hónapokig próbáltam meggyőzni, hogy az a ribanc nem érdemli meg, hogy miatta megzuhanjon. És most megint itt tartunk.

- De én szeretem Kellant. – Már megint védekezel Anna. Miért is teszed ezt? – És nincs szándékomba lapátra tenni.

- Aha, ja, majd beveszem, persze. Amíg a családod nem szól bele…

- A családom nem szól bele az életembe – vágom rá azonnal, de leesik, hogy ez azért így nem igaz. Oké, a kapcsolatomba nem, de a M.I.C. miatt elég sok mindenben meg lesz kötve a kezem. Atyaég, akkor Brandon arról még nem is tud! Bűntudatosan nézek rá, amit ő azonnal félreértelmez.

- Ugye, látod megmondtam, gondoltam én.

- Mit? – ez a srác egyre zavarosabb.

- Ha választanod kéne a vagyon és Kellan között nem kétséges melyiket választanád. Vagy igen?

- Nem, de… - most hogy magyarázzam el neki ezt, amikor a lényeget még nem is tudja. Bármennyire is szeretem Kellant, nem mondhatok le a vállalatról. Nem a pénz vagy a becsvágy, hanem az emberek miatt. De szerencsére erre soha nem fog sor kerülni. Még nem tudom hogyan, de egyensúlyt fogok teremteni a kettő között. Amíg a kedvesem velem akar lenni. Ha elhagy, mert ez is benne van a pakliban, akkor meg lesz valami, amibe kapaszkodhatok. Mert azon a napon a szívem úgyis darabokra törik. – Szeretem Őt.

- Aha, szereted – sose gondoltam, hogy ezt a gyönyörű szót ennyire undorodva is ki lehet ejteni. – És mindent megtennél érte... – csak bólintok. Kevés olyan dolog van amire nemet mondanék. – Oké, akkor hozzámennél feleségül?

A fenébe, pont ráhibázott.

Ösztönösen ül ki a viszolygás az arcomra. Nem, házasságról hallani se akarok.

- Na jó nem most, - módosít, de érzem a zsigereiben, hogy valami nagyon rossz következik. – Majd később…

Kicsit tétovázok, de aztán bólintok. Igen, ha valakivel, akkor vele talán el tudnám ezt képzelni, majd egyszer.

- Tehát, ha két év múlva eléd áll – várom, hol itt a csapda – és azt mondja, oké, Cica, házasodjunk össze, ugorjunk át Vegasba igent mondanál?

Még ki se mondja az utolsó szavakat azonnal rávágom a választ.

- NEM, SOHA.  

(Kellan szemszöge)

Leforrázva állok, a mondat ott lüktet a fejemben.

NEM… SOHA… SOHA… SOHA…

Nincs erőm megszólalni, pedig tudom, hogy kéne. Számon kérni, hogy miért nem? Nem szeret? Vagy nem tart érdemesnek rá?

Oké, persze tudom korai még erről beszélni, alig ismerjük egymást, és rengeteg bonyodalommal járna. Igazándiból én se gondolom komolyan a dolgot, de akkor is.

Olyan gyorsan és egyértelműen közölte. És a hangja határozottnak tűnt.

Semmi, hülye vagy Brandon, ez meg hogy jutott eszedbe… egyszerűen csak nem.

A bátyám arca is komornak tűnik, majd ahogy felém néz dühössé válik. Én meg csak állok, és töröm a fejem. Mit kéne tennem? Mit lehet ilyenkor mondani?

- Figyelj öcsi… - Anna ebben a pillanatban sarkon fordul és összetalálkozik a tekintetünk. Zavart és félelmet olvasok ki az övéből, látom, hogy szóra nyitja a száját, de aztán újra becsukja. Némán nézzük egymást, ő fordítja el előbb a fejét. Semmit nem mond, csak a még mindig nyitott ajtón át elrohan. Most mi legyen? Menjek utána?

Kétségek gyötörnek, de hamar magamhoz kell térnem, mert Bran megállíthatatlanul mondja a magáét. A szavai enyhén szólva is sértőek Annára nézve és ezt nem hagyhatom. Valami azt súgja a fejemben, hogy ezt nem szabad. Nincs igaza. Tudom, hogy nincs igaza.

Ő nem olyan, mint Suzy. Istenem, most esik csak le, hogy Anna álneve és az elkényeztetett kis ribancé megegyezik. De a természetük nem. És a bátyám tévedésben van.

- Hagyd abba – kiáltok rá, mert nem bírom hallgatni, hogy a kedvesemet ócsárolja.

- Figyelj öcsi, jobb ez így. Még éppen időben kiderült, hogy csak szórakozni akar veled. Jobb az ilyet tudni.

- Brandon… - nézek rá, de nem veszi a lapot.

- Tényleg kedvesnek tűnt, és bombázó. Ha gondolod persze maradj vele egy darabig, de nem hozzád való. Hidd el nekem a hozzá hasonló csajok nem kezdenek olyanokkal hosszú távon, mint mi. Oké, én is bedőltem neki, annyira meggyőzően állította, hogy csak azért nem vállal téged nyilvánosan, mert félt a Summit bosszújától, de ez valószínűleg csak duma volt. Gondolom a családja nagy nyomás alatt tartja. Nem hiszem, hogy…

- Na most aztán elég legyen – fakad ki Luca. Most esik csak le, hogy mennyien vagyunk a szobában. A többiek döbbenten bámulnak ránk de nem tudom miért. – Ki a büdös francnak képzeled te magad, hogy így mersz beszélni Annával? – támad a bátyámra. – Te meg mi a francnak nem világosítottad fel ezt az idiótát a nagyapjáról?

- Mi van Shane papával? – kérdezem és össze vagyok zavarodva.

- A barom bátyád közölte Soloval, hogy árulja már el, mikor készül lapátra tenni téged, mert nem illesz a családjába… - döbbenten nézek Branre, aki azonnal visszavág.

- És? Igazam volt. Most közölte, hogy soha nem menne hozzá. Csak szórakozik vele…

Az olasz káromkodni kezd az anyanyelvén, én meg visszasüllyedek a letargiába. Nemet mondott.

- Kellan – Jay szólít meg, lassan fordulok felé. Ezen ő se tud javítani. Nemet mondott. És azt, hogy soha. – Szerintem félreérted…

- Mi a francot lehet ezen félreérteni? – dühöng továbbra is a bátyám. – A nem az nem, a soha az soha.

- Nem az esküvőre mondta – hallom Luca hangját, szomorúnak tűnik. – Hanem Vegasra…

Hogy én mekkora marha vagyok. Egy idióta. Kételkedem benne és nem jövök rá, hogy mi rejlik a szavai mögött. Meg kell találnom…

Nem foglalkozok a többiekkel, se a bátyám méltatlankodásával, kirohanok és a szobámba sietek. Csakhogy az üres. Benézek a fürdőbe, a teraszra, még az ágy alá és a szekrénybe is, de semmi. Na most már aggódom. Újra a teraszra lépek, látom, hogy Jay ajtaja nyitva, hátha…, spanyolul szólongatom, de semmi reakció.

Előkapom a telefonom és tárcsázok. Nem telik bele egy percbe a barátom felbukkan a folyosón, de nála se járunk szerencsével. Utána érkeznek a többiek, mindenki aggódónak tűnik. Szétválunk és átfésüljük az egész szintet, a beugrókat, a dohányzót, de semmi.

- Nincs a szobánk előtt – ér vissza Ash, valószínűleg látja rajtam mennyire odavagyok, mert megölel.

- Nem jött vissza, - mondja Rob. – Otthagytam Krist, hogy szóljon, ha felbukkanna, de átkutattuk a másik szobát is. Semmi nyoma.

- Ugyan már – legyint a bátyám – itt van valahol, csak egy kis felhajtást akar. Ez a gazdag kislányok kedvenc időtöltése, szeretik, ha foglalkoznak velük. Feltűnési viszketegség.

- Fogd be – szólunk rá egyszerre vagy öten.

- Nem mehetett messze, egy szál pólóban van…

- Még cipő sincs rajta – bukik ki belőlem. Annyira aggódom érte.

Istenem Anna, hol a fenébe vagy?