39. Új hét kezdődik…

(Anna szemszöge)

Miután Kellan elment, és ennek már majd egy órája, nem tudtam mit kezdeni magammal. Elsőként megszabadultam a parókától és a lencsétől, aztán kényelmes ruhába bújtam. Végig zongoráztam a tv-n a csatornákat, de semmi kedvemre valót nem találtam. Írtam pár e-mailt, mert igencsak elhanyagoltam az utóbbi időben mind a First Day-t, mind a rokonaimat. Mivel Európában éjfél múlt, így telefonálásra nem gondolhattam, de ez is egy módja a kommunikációnak. Mauricio szinte azonnal válaszolt, igaz ő mindig is éjjeli bagoly volt. A leghosszabb iromány természetesen Ginának ment, érzek némi lelkiismeret furdalást, főleg azután, hogy kiselőadást tartottam Kellannek a testvéri szeretetről.

És most itt tartok. Szinte magam előtt látom a húgom arcát amikor elolvassa a levelem.

Holnap csörögni fog a telefonom az egészen biztos.  

Úgyhogy utolsó sorként odabiggyesztem, hogy ne felejtkezzen el az időeltolódásról.

Egyedül fekszem az ágy tetején, a kedvesem sejtésem szerint még jó darabig nem fog visszaérni. Persze átmehetnék valakihez, de nem akarok zavarni. Aztán mégis meggondolom magam, mert a szomszédból gitárszó csendül.

Tehát Jay itthon van. Nem hallok beszédet, kióvatoskodok az erkélyre, a függöny nincs behúzva nála, úgyhogy most már biztos vagyok benne, hogy egyedül van. Mégse akarok kéretlenül rátörni, ezért először kezembe veszem a telefonom és rácsörgök. Az erkélyen állva figyelem, ahogy felveszi.

- Szia Anna – szól bele. – Mondjad, mit szeretnél?

- Ráérsz? – kérdezem azonnal.

- Persze – mosolyognom kell azon, hogy azonnal fel is kel és az ajtó felé indul.

- A másik irányba… - mondom és már kopogok is.

Összeráncolja a homlokát, de nem szól semmit csak beenged.

- Mi újság? – kérdezi, én meg letelepedek  mellé az ágyra.

- Unatkozom – felelem őszintén.

- Az meg hogy lehet? – vigyorodik el. – Mit tettél Kellannel?

- Kikíséri a többieket a reptérre – közlöm. Próbálom elterelni a figyelmét, nincs szándékomban kitárgyalni vele a kedvesem és a bátyja közti kis nézeteltérést. Amit remélem már tisztáztak. - Mit játszottál?

- Semmit. Csak úgy pengettem – feleli. Újra a kezébe veszi a gitárt és áhítatos arccal szólaltatja meg a húrokat. Jópár percig csak figyelem, halkan dúdolgat egy dallamot, nem akarom megzavarni. Egyszercsak felemeli a fejét, rám néz és megszólal.

 - Lehetnétek kicsit óvatosabbak. Azt este, ha nem reagálok gyorsan és fordulok vissza magammal húzva azt a két-három embert akkor elég cifra dolgokat láttam volna.

- Miről beszélsz? – kérdezem és komolyan fogalmam nincs mire céloz.

- A parkról – közli most már fülig érő mosollyal. Én meg elvörösödök. Azonnal és végzetesen. Az egész arcom lángol, azt se tudom hova nézzek zavaromban. Atya ég. Vajon mit látott?!  Nagyot nyelek, és próbálok megszólalni.

- Mit kerestél a parkban?

- Nem az itt a kérdés, hogy én mit kerestem ott, hanem az, hogy ti mit műveltetek.

Isten az égben, erre mit lehet mondani?

- Mi csak… - próbálok valami ésszerű magyarázatot találni, de helyette határtalan nagy hülyeség hagyja el a számat. – Csak megpihentünk kicsit…

Most már szinte fetreng a röhögéstől.

- Ezt Európában így hívják? Megpihentünk?! Na majd rákérdezek Angietől, ha beszélek vele.

- Miii?  Nem, Jay azt nem teheted. – Bele se merek gondolni mi sülne ki abból, ha az unokatestvéreim közül bárkinek is tudomására jutna a dologról. Hogy én és Kellan egy parkban… az a legkevesebb, hogy a hír futótűzként terjedne köztük. Hátralévő életemben tuti, hogy azt hallgatnám az összes létező családi rendezvényen. – Kérlek, ne mond el neki, mit láttál. Komolyan, Jay meg kell ígérned. A barátom vagy, megteszek neked bármit, légyszííí…

Majd egy percig csak méreget és közben az állát simogatja.

- Háát, talán hallgatok. De van egy feltételem.

- Igen? – sürgetem, mert szerintem direkt húzza az idegeimet.

- Mint tudod a srácokkal éppen most veszünk fel egy lemezt… - és? – szerdán is a stúdióban leszünk… - mond már az Istenért – és hát kéne az egyik mikrofon elé egy…

- Vedd úgy, hogy el van intézve. – Nem várom meg, hogy kimondja milyen kütyüre van szüksége. Ha azt kérné egy stúdiót is vennék neki.

-… női vokalista.

- NEM. – Vágom rá kapásból. Elment az esze, még hogy mikrofon előtt énekeljek. Soha.

- Hát akkor nincs más választásom… - néz rám, és nem fejezi be a mondatot.

Patthelyzet. A választás nehéz. Vagy a család cikiz egész életemben vagy az egész világ röhög ki. Töröm a fejem mit tegyek, aztán rájövök, hogy talán ez nem is olyan nehéz. Jay nem tenne ilyet velem. A zsigereimben érzem, hogy jó ember, nem tenne keresztbe nekem. De erről csak egy módon győződhetek meg. Blöffölnöm kell.

- Nem fogok énekelni. – Próbálok nagyon szomorú arcot vágni. – Akkor már inkább Angie…

Egy darabig csak figyeli az arcom, aztán nagyot sóhajt.

- Pedig azt hittem ez majd bejön.

- Mármint micsoda? – kérdezek rá értetlenkedve.

- Hát, hogy ezzel rá tudlak venni. De nem adom fel. – Újra pengetni kezd, majd anélkül, hogy abbahagyná mosolyogva megszólal. – Na, és mit is műveltetek a parkban?

Átvágott. A gazfickó.

- Te nem is tudsz semmit – méltatlankodok, mire még jobban nevet. – Ezért még megfizetsz Rathbone – és alaposan fejbe csapom egy díszpárnával.  

- Na, nemár – tiltakozik. A második ütés után aztán elmeséli, hogy valóban nem látott semmit, csak hallott. Na erre lesápadok, de sietve biztosít, hogy nem az éjjel, hanem ma, amikor ébredés után kicsit hangosan kértem számon Kellanen, hogy mi ketten mit nem csináltunk a parkban. Megnyugszom, ő meg elmeséli, hogy ők még elég sokáig maradtak a bárban, valamikor hajnali hat fele értek vissza a hotelbe. Érdeklődöm az éjjeli lányról, de csak legyint egyet. Kéne neki egy barátnő. Ez nem kétséges.

Hosszan beszélgetünk mindenféléről. Vele valahogy könnyedén megy, szóba kerül a család, a zene, filmek, könyvek, amelyeket szeretünk. Helyek ahol jártunk. Rengeteget nevetünk és az idő szinte észrevétlenül múlik. Éppen bekapcsolja a laptopját, egy számot akar megmutatni amin éppen dolgozik, amikor megszólal a telefonja. Az egyik nővére keresi, én meg a fülemre rakom a fejhallgatót, nem akarok zavarni. A lágy dallam ami felcsendül kissé szokatlan, elüt a 100 monkey’s stílusától, de nagyon tetszik. Végtelenítésre állítom és csukott szemmel hallgatom jó ideig.

(Kellan szemszöge)

Azt hittem sose érek vissza. Hiányzik Anna, a mosolya, a hangja. És el kell mesélnem neki mindent. És legfőképpen megköszönni, hogy a bátyám után zavart, mégha nem is szó szerint. Hálás vagyok neki.

Mert persze igaza volt. Hihetetlen, de Brandon miután lenyugodott és szembesítettem azzal, hogy ostobán viselkedtünk, mindketten, szinte szóról szóra azt mondta, amit ő. Hogy az a baja, hogy titkolóztam előtte, mintha nem bíznék benne. Arra is rávilágított, sőt a barátaink is, hogy számukra kissé zavaró az a rendkívül erős kapcsolat ami Anna és köztem ilyen rövid idő alatt kialakult.

- Kellan, ha ő is a helyiségben van, te szinte nem is látsz mást. Nem foglalkozol másokkal, minden pillanatban őt lesed – közölte velem Scott. – Nem igazán foglalkoztál velünk a hétvégén.

- Persze ez nem baj, hogy ennyire szeretitek egymást – vágott közbe Erick. – Igazság szerint ő is ugyanazt teszi amit te. És ez valahogy furcsa. Mintha minden gondolatod körülötte forogna.

- És a viselkedésed is megváltozott – kapcsolódott be Bran is. - Eddig soha, egyetlen barátnődet se féltetted ennyire tőlünk.

- Mert egyiket se szerettem ennyire – válaszoltam, és ez valóban igaz. Még soha, senki iránt nem éreztem így.

Majd másfél óránk volt a gép indulásáig, csak az utolsó pillanatban mentek át a beszállókapun. Úgy néz ki sikerült mindent megbeszélnünk, sőt még egy közös programra is rávettem őket, bár kicsit tartok Anna reakciójától, de remélem nem akad ki nagyon. El kell ismernem, hogy valóban nem törődtem eléggé a srácokkal, pedig miattam utazták át a kontinenst. De legközelebb nem így lesz. Remélem.

Sajnálatos mód duplán is hátráltattak, mert először a repülőtérről kifelé jövet, másodszor pedig amikor a szálloda előtt kiszálltam a taxiból vettek körbe a rajongók. Jó tíz percbe került, mire aláírtam a papírjaikat és átestem a kötelező fényképezkedésen.

De most végre itt vagyok, már nyitom is a szobánk ajtaját és kíváncsian nézek körbe. Csakhogy idebenn sötét van, és mivel a fürdőajtó is nyitva abban is biztos lehetek, hogy ott sincs. A függöny nincs behúzva, így az erkély is kizárva.

Vajon hol járhat már megint?

Tárcsázom a számát, kicsörög, mintha hallanám is a felcsendülő dallamot, de hirtelen elhallgat, a telefonom pedig jelzi, hogy kinyomta a hívást. Alig pár másodperc múlva kopognak az ajtón, örömmel nyitom ki, de csak Jay áll előtte. Viszont a kezében a kedvesem mobilja van.

- Anna? – kérdezem azonnal.

- Alszik – feleli mosolyogva és a saját szobája felé int. – Átjött, és amíg telefonáltam elaludt. Nem mertem egyedül áthozni.

- Jobb is, még a végén ledobtad volna – vágom rá.

- Nem azért, - méltatlankodik. – Elbírtam volna, de levette a parókáját, nem akartam, hogy valaki meglássa amint éppen próbálom beügyeskedni ide. Na, kibékültetek?

- Kivel? – kérdezek vissza azonnal.

- Hát a bátyáddal – vágja rá.

- Tehát elmondta – felelem, és az arcomról leríhat, hogy mennyire rosszul esik, hogy kibeszéltek a hátam mögött.

- Nem, - mondja a legnagyobb meglepetésemre. – De várható volt, hogy összekaptok. Te nem tűröd, hogy bárki akár csak ferdén nézzen Annára, Brandon meg nem az a fajta aki lakatot tesz a szájára. És ebből logikusan következik, hogy előbb-utóbb ti ketten összevesztek, Az meg előre borítékolható volt, hogy kettejük közül kit választasz.

Ennyire kiismerhető lennék? Bár egyet kell értenem vele. Igaza van.  

- De remélem közölted a bátyáddal, hogy mennyire téved vele kapcsolatban – int a fejével a szobája felé. Csak bólintok. Szerencsére most már minden rendben.

- Áthozom – nézek rá, mire bólint. Némán követem, a kedvesem összegömbölyödve fekszik, Jay még be is takarta egy pléddel. Kicsit zavar, hogy itt látom, más ágyában, de igyekszem túllépni ezen. És sikerül is, mert amint alá nyúlva felnyalábolom hozzám simul és a nevemet suttogja. Lassan, óvatosan haladok vele, a barátom tartja az ajtókat, és figyeli, hogy nem közeledik-e valaki a folyosón. Némán megköszönöm a segítségét, mire csak mosolyogva bólint, és halkan bezár mögöttem.

Próbálom egy kézzel felhajtani az ágytakarót, nem megy könnyen, de végül sikerül. Tanácstalanul állok, hagyjam-e így, de aztán úgy döntök, mégiscsak megszabadítom legalább a nadrágtól. Viszonylag gyorsan végzek, semmi jelét nem mutatja, hogy fel akarna ébredni, így csak betakarom és hagyom pihenni.

Még csak este nyolc van, lezuhanyzom, vacsorát rendelek, el is fogyasztom a részemet, de Anna csak nem mozdul. Igaz tegnap éjjel nem sokat aludtunk. Egyszer megfordul a fejemben, hogy vajon nincs-e valami baja, de a légzése egyenletes. Bámulom a tévét, de nem köt le az adás. Aztán amikor megérzem a lábát, amit lazán átvet az enyémen és a karját ami a derekamra simul feladom a harcot. Lekapcsolom a készüléket, beügyeskedem a feje alá a karom, mire még szorosabban bújik hozzám. Nem kell hozzá hosszú idő és én is elalszom.

Reggel az telefonom csörgésére ébredek, sietve nyomom ki, szerencsére a mellettem alvót nem zavarta meg a pihenésben. Valószínűleg az éjjel valamikor felébredt, mert érzem, ahogy a takaró alatt meztelen. Bűnös gondolataim támadnak, csak sajnos időm nincs a megvalósításához. Helyette kisimogatok egy tincset az arcából. Minden egyes nap meglep, hogy milyen gyönyörű. Az ajkai mintha mosolyognának, valami szépet álmodhat. Én viszont nem lustálkodhatok, vár a meló. Viszonylag gyorsan elkészülök, írok neki egy üzenetet és nyomok egy puszit az arcára. Nagyot szippantok a jellegzetes citrus illatból, igyekszem elraktározni a következő találkozásunkig.

Odalent már többen is állnak a kocsikra várva, halkan üdvözöljük egymást, de senkinek sincs kedve beszélgetni, korán van még, alig múlt hat óra. Miután átesek a szokásos procedúrán, kerítek magamnak némi reggelit, mert a gyomrom elég hangosan jelzi, hogy utánpótlásra vágyik. Egyedül üldögélek az asztalomnál, de nem sokáig. Hirtelen hárman is letelepednek mellém, és szinte fenyegetően néznek rám.

Hát ezeknek meg mi bajuk?

(Anna szemszöge)

A reggel zajaira ébredek, a folyosó irányából halk motoszkálást hallok, az utcáról távolinak tűnő autók hangja hallatszik, valaki lehúzza a wc-t a közelben. Lustán nyújtózkodom és fordulok a hátamra, csak bámulom a plafont. Kipihentnek érzem magam, de mégis, mintha valami miatt hiányérzetem lenne. Aztán leesik, Kellan. A kedvesem nem fekszik mellettem, a párnán látszik ugyan a fejének lenyomata, de amikor végigsimítok rajta nem érzem a testmelegét. Az éjjeliszekrényen felfedezek egy papírlapot rajta pár soros üzenet.

Anna, ma korán kellett bemennem. Nem akartalak felébreszteni, pihend ki magad. Este találkozunk. Szeretlek.

Kellan

Mosolyognom kell, ez az első levélke amit kapok tőle. Sms, e-mail már volt számtalan, de még sose írt semmit kézzel. Tanulmányozom az írását, nem mintha lennének grafológiai ismereteim, csak jó nézni. Aztán a természet csakúgy, mint éjjel szólít, így fel kell kelnem.

Az éjjel is arra riadtam fel, hogy sürgősen meg kell látogatnom a mosdót. Kicsit kába voltam, először nem is értettem, hogy kerültem ide vissza, de amint megéreztem a kedvesem testét magam alatt, rájöttem, hogy valószínűleg ő hozott át. Csodálkozva láttam, hogy még éjfél se volt, ő édesen pihent, és azonnal ráncolni kezdte a homlokát, amikor megpróbáltam kibújni az ágyból. Szorosan magához vont, ha nem lett volna muszáj nem is keltem volna fel, de ugye ha menni kell, akkor menni kell. A kezébe nyomtam a párnám, ami pillanatnyilag úgy tűnt megfelel neki helyettem. Igaz, miután visszaértem és immáron meztelenül mellé bújtam, alig tudtam kiügyeskedni tőle.

A meleg ágyból kibújva kicsit megborzongok, így második lépésként a zuhanyzót veszem célba. A forró víz aztán életet lehel belém, már csak egy kiadós reggelire lenne szükségem, de azzal még kicsit várnom kell. Ma nincs kedvem lefutni a tiszteletköröket, gyorsan szedem össze a cuccaimat, mindent a bőröndbe dobálok, felveszem a saját ruháimat és megcélzom a Robbal „közös” szobánk. Óvatosan lesek körbe, senkit se látok a folyosón, így csak behúzom magam után az ajtót, megfordítom rajta a táblát, hogy immáron a takarítást kérek legyen kívül és sietve szedem a lábam. Szerencsésen elérek a liftekig, onnan pedig már nem lehet gond. A szobalány éppen az ágyat húzza át, udvariasan köszönt és pár perc türelmet kér, de leintem, végezze csak nyugodtan a dolgát, én már itt se vagyok. A kistáskámba dobálok pár dolgot és távozom.

Az első utam egy Mc’Donaldsba vezet és alaposan bekajálok, minden lelkiismeret furdalás nélkül, mert tegnap kihagytam a vacsorát, és az ebédből se túl sok került a gyomromba. Kicsit sétálok a városba, szerencsére elveszek a tömegben, senki se ismer fel. Meglátok egy butikot, ahol exkluzív ruhákat hirdetnek, de nem találok semmi kedvemre valót. Márpedig előbb vagy utóbb muszáj lesz, mert a keresztelőre ki kell rittyentenem magam. Ha nem teszem nagymama ki fog akadni. Néha hihetetlenül konzervatív tud lenni. Újra az utcán sétálgatok, lassan kerülgetem a járdán az embereket, amikor megszólal a telefonom. Ahogy azt már tegnap is megjósoltam Gina hív, most végzett a suliban és ezernyi közölnivalója van.

- Mia sorella – csicsereg azon a hangján, amit akkor vesz elő amikor akar valamit. – Nem tetszik a ruhám…

- Mi bajod vele? – kérdezem azonnal. – Piccola, már hónapokkal ezelőtt megrendelted. Oda voltál érte meg vissza. Le se lehetett beszélni róla.

- Igen. És éppen ez a baj. Olyan divatjamúltnak tűnik. – Nyafog. Mint egy óvodás. - Ki fogok lógni közületek. Mind a legújabb modelleket fogjátok viselni, csak én leszek egy régi rongyban.

Tudhattam volna. Mindig ez van, utoljára Sarah esküvőjén játszotta el, és előtte persze valamennyin, amin részt vettünk. Kiválaszt valamit, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, aztán a nagy esemény előtt pár héttel újat akar. Valószínűleg már azt is tudja, hogy mit.

- Nos, mit szeretnél? – kérdezek rá és másodpercek alatt kiderül, hogy a sejtésem igaznak bizonyul.

- Találtam egy Marchesa ruhát, egyszerűen gyönyörű… - és csak sorolja és sorolja. Mindent kiderített, az anyagát, a díszítést sőt az üzletet is ahol meg lehet venni. Köszi Internet! Természetesen a bolt Los Angelesben van, már a címet diktálná, amikor leállítom.

- Jó megpróbálok mindent, de nem így. Küld el a fényképeket, tudom, hogy van róla. Mérd le a pontos méreteidet és beszélek MaryBethtel. Még valami? – és ahogy sejtettem, ehhez új kesztyű, stóla, fehérnemű kell. Egyedül a cipőt nem cseréli le, azt is csak azért, mert ezt már bejáratta és azt nem kockáztatná meg, hogy az új feltörje a sarkát. Jó negyedórát csevegünk, rengeteg kérdése van a forgatásról, tízszer elismétli, hogy feltétlen adjam át Taylornak, hogy csókolja, és, hogy készítsek fotókat Liamról a hétvégén.

Természetesen mindent megígérek, még arra is rákérdezek, hogy akarja-e, hogy a barátjának nem csak szóban adjam át az üzenetet, na erre persze kiakad.

- Még csak az kéne. Te csak maradj meg szépen Kellan csókolgatásánál… - a beszélgetés végére persze újra nevet, tudja, hogy soha nem váltanám valóra azt amiről beszéltem.

Miután lerakja tárcsázom a barátnőmet. Majd kicsattan a boldogságtól, csak úgy vibrál. Közli, hogy Adam átküldött nekem egy csomó anyagot az értekezlethez és legyek szíves átnézni mire jövök. Kicsit csalódott, hogy ez csak péntek reggel fog megtörténni, de egy fél perc múlva már nevetve közli, hogy végülis nem számít, mert úgyis együtt töltjük az egész hétvégét, lévén őket is meghívták a nagy eseményre. Érdeklődik Kellan utazása felől, de erre nem tudok felelni, mert a tegnapi zűrzavaros események közben ezt bizony elfelejtettem megkérdezni tőle.

De majd ma.

Még le se rakom a telefont, már jelzi, hogy valaki keres, úgyhogy sietve búcsúzom el Sarahtól és fogadom Mary hívását.

- Anna, szia, segítségre lenne szükségem. Kéne a hétvégére egy fotós.

Egy pillanatig nem értem ez miért olyan nagy gond, de aztán magyarázatot kapok.

- Mivel mindketten jöttök… – Azonnal úgy vigyorgok, mint egy eszelős. Az egyik szembe jövő férfi látom, hogy kérdőn néz rám. Tehát a kedvesem is ráér. –… muszáj megbízható fényképészt keresnünk. Kellan haverja, az a magas srác fotós nem?

- De igen. – vágom rá kapásból. – De nem tudom vállal-e ilyesmit. Ő divatfotós.

- Megkérdeznéd? – kéri, amit persze azonnal megígérek.

Éppen meglátok egy Dunkin’ donuts kirakatot, így bemegyek. Amíg a sorban állok írok egy sms-t a kedvesemnek, aki mire leülök a kis tálcámmal már hív is.

Olyan jó hallani a hangját, már több mint fél napja nem tettem. Elmesélem neki, mire lennék kíváncsi, ő meg azonnal megadja a lakótársa számát. Miután megígérem, hogy hamarosan kimegyek a forgatásra, mert, hogy a szavaival éljek eleped már a csókomért, azonnal tárcsázok.

Zack meglepődik, de szinte azonnal igent mond a felkérésre. A meghívást természetesen kiterjesztem Sandyre is, a nagyszüleim úgyse fogják bánni, majd közlöm vele, hogy még a héten hívom, hogy mikor és melyik repülőtéren fogjuk várni őket.

Gyorsan visszahívom Maryt, de helyette Inez nagyi veszi fel. Ahogy sejtettem semmi kifogása az újabb vendégek ellen, és már előre örül, hogy kicsit benépesül a ház.

Elégedetten nyalogatom le az édes cukormázat a kezemről, és gondolatban vállon veregetem magam. Ügyes vagy Anna. Probléma megoldva.

Már éppen indulnék, de eszembe jut, hogy vannak páran akik hozzám hasonlóan szeretik az édességet, és mivel a tegnapi eltűnésemmel okoztam némi zavart a napjukban úgy döntök ideje elfeledtetnem azt. Ezt persze megint csak nem Kellantől tudom, ő hajlamos azokat a dolgokat amik a hülyeségeimre utalnak „elfelejteni”. De szerencsére Jay nem ilyen kíméletes. Úgyhogy négy hatalmas dobozzal felpakolva, amikkel azért már keltek némi feltűnést, igyekszem taxit fogni. Mikor végre sikerül megkönnyebbülve rakom le a terhemet, és mondom be a címet. A sofőr egész úton a tükörben hátrafelé nézeget és gyanítom, hogy ez az érdeklődés nem nekem, hanem a levegőben terjengő illatfelhőnek szól. Úgyhogy megkönyörülök rajta, és kiszálláskor megkínálom eggyel. Kapok egy hálás mosolyt és azonnal vagy hat fotós kezd el kattogtatni.

Nagyszerű, megvannak a holnapi szalagcímek.

Jókedvem van, ezen még a zord időjárás se tud rontani, útközben többen is rám köszönnek, és ha már ők ilyen kedvesek én is viszonzom. Az első doboz gyorsan kiürül, sőt a második se érkezik meg Rob lakókocsijához, a harmadik pedig csak félig van. Lepakolok és indulnék tovább, de az ajtó kivágódik és a „pasim” gondterhelt arccal bámul rám. Körbenéz, és bosszúsnak tűnik.

- Ez nem lehet igaz, - kiált fel és az ajtóban megjelenik Dean és Larry is. – Az összeset elosztogattad?

- Te is hiányoztál életem – közlöm vele, mire döbbent arcot vág.

- Oh, szia. – De aztán újra a lényegre tér. - Szóval? Hol a többi fánk?

- A hátad mögött – mutatok a dobozra, mire megkönnyebbülten kifújja a levegőt és ráveti magát. Mindhárom.

Én csak vigyorgok rajtuk, de azért igyekszem pár darabot biztonságba helyezni. Ez sikerül is, igaz csak annak köszönhetően, hogy Tina beszól az ajtón, hogy jelenése van. A testőrök még maradnának, de őket meg Rob rakja ki, mondván ez az ő lakókocsija, kívül tágasabb. Gyanítom csak azért ez a nagy szigorúság, hogy nekik nehogy több jusson az édességből.

Én is utánuk indulok azzal a céllal, hogy kiderítsem merre van a kedvesem. A következő félórában körbejárok minden helyet, de nem lelem. Szembejön viszont velem Jamie, miközben beszélgetünk haladunk tovább, a következő sarkon azonban leblokkolok.

- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezem, mire értetlenül néz rám. – Ugye te játszod Caiust? Ha jól emlékszem a könyvben te nyírod ki? - Követi a tekintetem, és ő is meglátja a kedvesemet és a mellette álló szőkeséget. - Nem lehetne, hogy a jelenet forgatásakor kicsit megszorongasd a nyakát?

Zavart arcot vág, és elsiklik a válaszadás felett.

- Te Anna, most akkor ti mégis együtt vagytok Kellannel? - Nem értem a kérdését.

- Együtt – felelem. – Legalábbis én nem tudok róla, hogy nem.

Gyanakodva méregetem a tőlünk pár méterre állókat, történt volna valami köztük? Nem, megrázom a fejem, tuti, hogy semmi. Jamie látszólag kínosan érzi magát, majd közli, hogy ő igazándiból nem tud semmit, de egy csomóan valami vadóc spanyol barátnőről pletykáltak ma reggel. Azonnal kibukik belőlem a nevetés, ő meg értetlenül néz rám.

- Ez téged nem is zavar?

- Mármint, hogy vadócnak neveztek, nem. – Az arcáról lerí, hogy azt hiszi elment a józan eszem, így felvilágosítom arról, hogy a hétvégén kissé átalakulva voltam jelen Baton Rougeban.

Az arca szabályosan megnyúlik, majd olyan nevetésben tör ki, hogy arra százméteres körzetben mindenki felfigyel.

(Kellan szemszöge)

Nemigazán értem, hogy a furcsa triumvirátus, amit a három „Volturi-s” fiú alkot, mit akar tőlem. Nem szólalnak meg, csak egymást lökdösik, én meg jobb hijján folytatom az evést. A végén Daniel kezd el beszélni.

- Érdekes pletykát hallottunk… – Kíváncsian nézek fel várva a folytatást. – Páran a stábból állítólag láttak téged szombat éjjel.

Na erre már kicsit jobban figyelek, mert érdekelne hol. Nem kell sokat várnom, a kérdésemre megnevezi azt a bárt, ahol először voltunk.

- Aha jó hely, - vágok közbe, és vigyorogni kezdek. De még milyen jó, bár a pálmát kétség kívül a második viszi el.

- Állítólag többen is voltatok – szól közbe most Cameron, nekem meg még mindig halvány lila gőzöm sincs, mire akarnak kilyukadni. De elmesélem nekik, hogy a bátyám és a haverjai meglátogattak a hétvégén. – És volt veletek valami barnahajú bombázó is – folytatja – aki elég jól táncol.

Felidézve Anna kis előadását ott fent a porondon, hááát, a jól táncol elég enyhe kifejezés arra amit művelt.

- A rohadt életbe Lutz, ne játssz az idegeimmel. Most akkor tényleg becsajoztál? – csattan fel Charlie én meg döbbenten nézek rá, és ez csak fokozódik, amikor folytatja. – Én azt hittem odavagy Annáért? – Lassan derengeni kezd, hogy mi is akar lenni itt ez a vallatás, éppen magyarázatot adnék, de a következő mondatától eldurran az agyam.

- Na mindegy, jobb is, akkor legalább szabad az út hozzá…

Na de így elrontani az ember reggelijét…

- Ha csak a közelébe mész véged van - fortyanok fel, miközben levágom az evőeszközöket. - Ő az enyém, feleslegesen is próbálkoznál nála…

- Nem hiszem, hogy szóba áll még veled, ha megtudja mivel töltötted a szombat éjjeledet – vág vissza azonnal, és tudom, hogy ebben van valami. Mert az ezer százalék, hogy nekem annyi lenne, ha egy idegen nővel lettem volna.

Egy darabig méregetjük egymást, majd fölényesen közli a többiekkel, hogy akkor ő most megy és kitalál valamit, amivel megvigasztalhatja a kedvesemet. Látom rajta, hogy a mondanivalóját inkább nekem célozza mind nekik, úgyhogy szép nyugodtan visszaülök, és eszek tovább. Próbálkozzon csak nyugodtan, majd pofára esik…

Charlie szemlátomást majd felrobban, de nem tud érdekelni. Csak azért se mesélek el neki semmit. Majd esetleg kicsit később. Vagy nagyon később. Addig meg csak had egye a penész és reménykedjen, hogy megszerezheti a kedvesemet.

De abból nem eszel kispajtás…

A nap lassan telik, éppen pihenőt tartunk két beállítás között, amikor megkapom Anna sms-t. Azonnal visszahívom, már az örömmel tölt el, hogy hallhatom a hangját. Sajnos nem túl sokáig, mert sietve leráz, de legalább megtudom, hogy hamarosan kijön ide a forgatásra. Azonnal megfordul a fejemben, hogy valahogy be kéne csempésznem a lakókocsimba, csak a megvalósításához nincs egyelőre ötletem.

Pedig vágyom rá, mintha soha nem lenne elég belőle, újra és újra meg kell csókolnom, át kell ölelnem.

Na jó, gondolj valami megnyugtatóbbra Kellan, mert ennek így nem lesz jó vége.

Nehezen, de sikerül, igaz ehhez kell, hogy a következő jelenetben essek egy hatalmasat valami víztócsán, amit nem vettem időben észre. A lüktető fejem eltereli róla a figyelmemet, fájósan tapogatom, mert naná, hogy azt vertem be. Billtől kapok öt perc szünetet, de gyorsan összeszedem magam, nem akarom, hogy miattam álljon a forgatás.

Már ebéd után járunk éppen az ebédlőből indulok vissza amikor az udvaron feltűnik Maggie. Kicsit tartok tőle mit akarhat, de legnagyobb meglepetésemre csak érdeklődik jól vagyok-e, mert hallott az esésről és elújságolja, hogy a srácok szerencsésen hazaértek, amit onnan tud, hogy már beszélt Scottal.

Még mindig nehezen térek napirendre az felett, hogy ők ketten… de a barátom tegnap felvilágosított, hogy ez nem egy új kapcsolat, már pár hónapja is „összegabalyodtak” kicsit, hogy  a szavaival éljek. Csak akkor a csaj elutazott, de most talán gyakrabban találkoznak majd. Nem tudtam megtegyem-e, de aztán meséltem neki pár dolgot a szöszi kis kalandjairól, de azt mondta őt ez nem zavarja.

Ha nem, hát nem. Ő tudja.

Végülis jobban belegondolva most is kedvesnek tűnik.

A merengésből egy hangos nevetés rángat ki, azonnal arra az irányba fordulok ahonnan jön. És legnagyobb meglepetésemre a tekintetem Annáéval akad össze. Érdekesen méreget, mintha a szeme féltékenyen villanna, de aztán egy pillanat múlva már huncut mosoly jelenik meg rajta és az angol felé fordul. Az mond neki valamit, mire még szélesebbre húzódik a szája.

Nem tetszik ez nekem…