42. Nehézségek voltak, vannak és lesznek is…

Sziasztok!

Ma igyekeztem végre emberi időben feltenni a következő fejezetet. Ami igazság szerint sose született volna meg, ha páran nem írnak komit és abban nem utalnak arra, hogy érdekelné őket mi is történhet Rob és Kris között. De aztán kedvet kaptam, és ez lett belőle.
Jó olvasást.
Dicta

(Kellan szemszöge)

Csak simogatom a hátát percek óta. Most fedezem csak fel, hogy a mosdó feletti falat befedő tükörben látom magunkat. Anna lehunyt szemmel pihen, az ujjai a nyakamat cirógatják, a szája ábrándos mosolyra húzódik. Nem tudom és nem is akarom titkolni az elégedettségemet. Tökéletesen boldognak érzem magam, és rajta is látom, hogy az. Lassan rebbennek meg a szempillái és kapcsolódik össze a tekintetünk.

- Szeretlek – suttogja, vagy legalábbis így sejtem, mert hang nem hagyja el a száját, csupán leolvasom a szavakat.

- Ahogy én is téged – viszonzom a vallomását és még közelebb húzom magamhoz. Bár ez fizikailag lehetetlen, mert a testünk így is összesimul már, amennyire azt a hely és főleg a kád engedi. Furcsa kis hang üti meg a fülemet, ha a lejátszóból szóló zene nem szűnt volna meg nemrég, meg se hallanám. Ő csak összeráncolja a homlokát, én meg felkuncogok.

- Éhes vagy? – zavarba jön, amit imádok, de aztán bólint.

- Aha.

- Akkor talán ki kéne szállnunk – mondom, de nem mozdul.

- Egy kicsit még ráér – mormogja a nyakamba. – Annyira nem sürgős.

- Ki fog hűlni a vacsoránk… - ez varázsszónak bizonyul, mert azonnal hátrahajol és csodálkozva néz rám.

- Te hoztál kínait?

- Hát persze – válaszolom. – Megkértél rá…

Mint a villám ugrik fel és mire észbe kapok már a zuhanyzóban terem. Figyelem, ahogy megszabadul a testére tapadt habrétegtől, majd sietve követem. Sajnos azt nem vettem figyelembe, hogy én nem mozgok olyan kecsesen, mint ő, így kis hijján hanyatt dobom magam, mert a fürdő padlóját víz borítja. Kell egy kis idő mire felfogom, hogy ezt mi okoztuk és nem csőtörés van. Éppen belépek a fülkébe és készülök, hogy újabb bűnös dolgokra vegyem rá, de csak mosolyog és kilép mellettem. Két perc alatt végzek, és egy gyors törülközés után követem.

A hálóban történt némi változás, a kisasztalt a szoba közepére tolta, az egyik oldalán két díszpárnát dobott a földre és éppen arra telepedik le. Csak egy pólót visel én se öltözöm ki túlságosan. Az összes doboz kibontva, a szeme csillog ahogy belekukkant egymás után mindbe.

- Jön még valaki? – kérdezi, mire megrázom a fejem.

- Nem, de azt nem mondtad mit hozzak, úgyhogy mindenből kértem amit tíz perc alatt el tudtak készíteni. És amennyire látom éhes vagy…

Nincs is szükség többre, mert azonnal hozzálát. A következő félórában végigkóstolunk mindent. Hol magunkat, hol egymást etetjük. Beszélgetünk, és ha marad egy kis szósz a szánk szélén azt élvezettel tüntetjük el. Persze a nyelvünkkel, és mindig a másikról. Szeretek vele enni, nem csak turkál az ételben, hanem élvezettel rág meg minden falatot. Arról nem is beszélve milyen kecsesen bánik a pálcikákkal.

Már a desszertnél tartunk amikor távolinak tűnő gitárszó csendül fel. Csupán egy helyiség választ el bennünket, így tisztán hallani ahogy Rob valami lassú dallamot játszik.

- Úgy tűnik minden rendben – hallom Anna hangját.

- Tulajdonképpen akkor most mit is ünnepelnek? – kérdezem. Egy fél pillanatig hezitál, de aztán válaszol.

- Három éve vannak együtt. – Gondolkodom egy kicsit, hihetetlennek tűnik. Igazság szerint nem a három éven lepődök meg, hanem azon, hogy volt olyan amikor ők még nem alkottak egy párt. Már az első filmnél is látszott rajtuk, hogy valami alakul köztük. Ezt rajtuk kívül mindenki tudta. Aztán a premier és a következő forgatás között az addigi egymás kerülgetése átcsapott valami másba. De talán ha napjaik lehettek nyugalomban, mert utána jött a Summit szerződése. Három év.

- Aha, - hallom Anna hangját. – Robnak nagy szerencséje van, hogy időben eszébe jutott az évforduló.

Már megint kimondtam hangosan amit gondoltam. Erről sürgősen le kell szoknom.

Hirtelen úgy érzem mintha fokokat hűlt volna a hőmérséklet. Anna arca elkomorult, a szemei könnyesnek tűnnek. De miért?

(Anna szemszöge)

Olyan idióta vagyok. Képes vagyok elrontani ezt a szinte tökéletesnek tűnő estét. Csupán azzal, hogy már megint túl sokat jár a szám.

Először a testem árult el. Nem igaz, hogy éppen akkor kellett megkordulni a gyomromnak, amikor szeretkezés után egymáshoz simulva ültünk a kádban.

Előtte csak úgy kibukott belőlem az a szó, egyszerűen nem tudtam visszatartani. Amikor viszonozta, az a hang, az a csillogó szempár… úgy éreztem, mintha lebegnék a boldogságtól.

Erre mi történik? Nem szántszándékkal de közlöm, hogy éhes vagyok. Igazság szerint el is felejtettem, hogy megkértem hozzon vacsorát, túlságosan rá koncentráltam amióta csak megláttam a kád mellé térdelve.

Mire belépett a szobába mindent kipakoltam, meg is telt az asztal. Nem sokszor eszem kínait, és igyekszem mindig mást és mást megkóstolni, de itt mégis voltak olyan fogások, amikkel még sose találkoztam.

Evés közben mindenféléről beszélgettünk. Elmesélte az esését, na ezért kapott is, mert nem szép dolog, hogy mástól kellett megtudnom. Ő bezzeg észrevette, hogy a szokásosnál pirosabb a bőröm, majd simán kiröhögött, amikor közöltem vele, hogy az nem a forró víznek, hanem a kozmetikusnak köszönhető.

A szomszédból átszűrődő zene megnyugtat, már majdnem másfél óra eltelt azóta, hogy otthagytam Robot, ez alatt nem hallottam ajtócsapkodást, szóval reménykedem, hogy a dolgok jól alakulnak. Legalább náluk.

Mert itt érzem, ahogy megfagy bennem a levegő. Az ő boldogságukról felrémlenek azok az esték amiket egyedül töltöttem, mert az én akkori párom nem volt velem. Ricsi folyton hülyének nézett amiatt, hogy meg akartam ünnepelni az évfordulókat. Bár számára az ünnepek se jelentettek semmit. Pedig nem akartam nagy dolgokat, csak egy kis figyelmet.

Felnézve látom, hogy engem néz. Próbálom összeszedni magam, körbe lesek, hátha eszembe jut valami, amivel elterelhetem a figyelmét.

- Behúzom a függönyt… - ugrom fel, de amikor ellépnék mellette visszaránt. Seperc alatt az ölében találom magam és nem enged.

- Mi baj? – kérdezi, és fürkészőn vizsgálja az arcomat.

- Semmi – vágom rá azonnal. – Csak nem akarom, hogy belássanak. Odakint már sötét van, itt meg ég a lámpa.

- Cica a nyolcadikon vagyunk és szemben nincs egyetlen épület se, csak a folyópart. Onnan  lentről meg tuti, hogy senki se lát be. Szóval mi a baj? Nagyon elkomorultál.

- Sem… - nem tudom befejezni, mert a számra rakja az ujját.

- Mi a baj? – a hangja szinte megigéz és magam se értem hogyan, de pár másodperc múlva csak úgy ömlik belőlem a szó. A születésnapomról, amit az exem annak ellenére elfelejtett, hogy előtte két nappal hatalmas csomagokkal megrakodva érkeztem haza anyáéktól. Az első éves évfordulónkat, amikor vacsorával vártam, amit előzőleg hat órán át készítettem, ő meg éjfél után érkezett haza, enyhén illuminált állapotban. A karácsonyról, amit külön töltöttünk, ő a haverjaival valamelyik síparadicsomban, én meg magányosan a lakásán, mert az utazásról csak az utolsó pillanatban szólt, és anyáéknak azt mondtam kettesben akarunk lenni. De ő nem hívott magával.

Jó valakinek elmondani, ezek olyan dolgok amiket senkivel se osztottam meg eddig. Még Sarahval és Lucaval se, mert szégyelltem előttük. De most Kellannel megteszem. És ő nem nevet ki, nem mondja azt, hogy elefántot csinálok a bolhából. Helyette megsimogatja az arcomat és mélyen a szemembe néz.

- Én nem fogom elfelejteni – aztán kisfiúsan vigyorogni kezd. – Igazság szerint nem lesz nehéz, eléggé megkönnyítetted a dolgomat.

Ezt nem igazán értem, de azonnal megmagyarázza.

- Kris születésnapján ismerkedtünk meg áprilisban. Rob születésnapjakor csókoltalak meg először, még Londonban. Az első szeretkezésünk a születésnapodon történt, - most már fülig ér a szája – meg a második, a harmadik és… - nem hagyom, hogy folytassa, csak rácsapok a vállára.

- Naa – érzem, hogy elpirulok, azért nem kéne ennyire részletesen felidéznie mindent.

- És hálaadás előtt két nappal fogjuk ünnepelni azt, hogy egy pár vagyunk.

Ez annyira természetesen és eltökélten mondja, mintha már mondjuk november közepén járnánk. Pedig hány hónap van még addig. Csodálkozva bámulok rá. Végigveszek mindent, és rá kell jönnöm, hogy igaza van. Az első hármat értem is, de a legutolsón kicsit fennakadok.

- Miért pont hálaadás előtt két nappal? – kérdezem.

- Mert aznap utaztál haza Magyarországra, és aznap írtad azt a levelet. És abban ismerted be először, hogy szeretsz. Én már előtte is mondtam. És én az óta tekintek rád úgy, mint a hivatalos barátnőmre. Vagy te nem?

Megemeli a szemöldökét, és az arcomat tanulmányozza. Úgy érzem, mintha egy hatalmas hullámban beterítene a boldogság. A szavai miatt, amiért van ő nekem, és legfőképpen azért, mert ilyen mérhetetlenül csodálatos ember. Hirtelen esik le, hogy még mindig a válaszomra vár.

- De igen. Azt hiszem én is az óta…

(Rob szemszöge)

Anna eltűnik az ajtó mögött, majd hallom, ahogy elfordítja a kulcsot a zárban. Kifújom a levegőt, próbálok nagyon lazának látszani és magam elé veszem a gitárom. Kedves régi öreg hangszer, kicsit kopott már, de annyira hozzám nőtt, sose cserélném le. Próbálom felidézni mi Kris kedvence, de mindig mindenre az mondja, hogy ezt nagyon szeretem, így nem vagyok könnyű helyzetbe. A végén csak pengetek és fél füllel hallgatózom. A háló ajtaja nyitva van, így azonnal meghallom, amikor kilép a fürdőből. Nyílik a szekrényajtó, halk matatás, aztán csukódik. Oké, Rob, szedd össze magad. Nem kell sokáig várnom, bár háttal ülök neki, azonnal tudom, mikor lép be a nappaliba. Tusfürdő, a samponjának semmivel össze nem téveszthető illata megelőzi.

Leül az egyik fotelbe -ha eddig nem tudtam volna, hogy valamiért haragszik rám, most már ezer százalékban biztos lehetnék- ezt csak akkor teszi, ha baj van. Különben mindig mellém telepedik a kanapéra. Nem szól semmit ami szintén furcsa tőle. Felnézek, látom, hogy csak bámul ki a fejéből, nyugodtnak tűnik, de a homlokán ott egy ránc, ami csak ritkán jelenik meg.

Jól van, itt az idő. Próbálok nagyon közönyösnek tűnni, mint aki nem észleli a felőle áradó feszültséget.

- Kris, én… – kezdek bele, miután leraktam a gitárt. Felém fordul, úgyhogy folytatom. – rendeltem vacsorát.

A szeme mintha kétszeresére nőne, tudom, hogy nem erre a mondatra számított.

Anna, ha ez mégse jön be én kitekerem a nyakadat.

- Kínai… - teszem hozzá, csak, hogy mondjak valamit. A szemei haragosan villannak, de szinte azonnal el is tűnik belőle minden érzelem és közömbösen szemléli az asztalon sorakozó dobozokat.

Lassan bontogatja ki őket, én is csatlakozom hozzá. Az egyikben felfedezem a neki szánt előételt, tudom, hogy ez a kedvence.

- Itt a tavaszi tekercs – adom felé, mire végre megszólal.

- Köszi. – Jó ez elég gyengécske kezdés, de legalább kijött egy hang a száján. De sajnálatos módon hosszú percekig nem is követi másik. A kínok kínját élem át. A szívem azt súgja most azonnal húzzam elő a csokrot, essek a lába elé és úgy kérjek bocsánatot, amiért egész nap meg se említettem, hogy tudom mi történt három éve. De az eszem arra figyelmeztet, hogy a szomszédban lakó zöldszeműnek általában igaza szokott lenni, szóval maradjunk csak a tervnél.

A terv. Mi is a következő lépés? Igen, megvan. A film.

A távirányító felé nyúlók, bekapcsolom a tv-t, naná, hogy elsőként a sportcsatornát találom meg. Aztán valami ismeretterjesztő műsor, amiben éppen a sáskák párzási szokásait ecsetelik.
Hogy ez milyen gusztustalan, megeszi a hím fejét?!  

- Elkapcsolnád, felfordul a gyomrom – szólal meg. Egy egész mondat, aminek akár örülhetnék is, ha közben nem csapná le a dobozt dühösen az asztalra.

Azonnal engedelmeskedek, a következő találat egy zenecsatorna, nagyszerű éppen Kate Perry. Tudom mennyire utálja, és ebben az is megerősít, hogy szinte azonnal felhorkan.

Én meg tovább zongorázom. Ha a következő egy pornócsatorna lesz, nekem annyi… Hol a fenében lehet elmentve dvd lejátszó sávja?  Végre felfedezem, és még mielőtt észrevehetné el is kapcsolom. A mellém rejtettel elindítom a filmet, majd újra látványosan nyomogatok és mintha csak véletlen lenne odakapcsolok.

Fél szemmel Krisre sandítok, szemlátomást elmerül az evésben, de már abból ahogy a fejét tartja tudom, hogy felismerte a filmet. Hátradőlök, és úgy eszegetek, a következő poénnál látom, ahogy elhúzza a száját. Oké, jó úton haladunk. Én is mosolygok párszor, aztán bár még mindig nem beszélünk egyre többször nevet fel hangosan, és én se bírom ki nevetés nélkül. És naná, hogy elárulom magam.

- Figyelj, most jön a legjobb rész – bukik ki a számon.

- Te tudod – hallom a csodálkozó szavakat és felé fordulok. A tekintete gyorsan jár a tv, a dobozok és köztem.

- Mit? – kérdezek vissza, és csak bámulom, ahogy a gyönyörű arcán egyszerre látszik meglepődés és öröm.

- Hogy milyen nap van ma – vágja rá azonnal. Csak bólintok és felelek, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

- Persze. Január 24-e van, hétfő.

- Rob ne szórakozz velem… - csattan fel, mire megijedek, hogy talán elrontottam mindent az ostoba viccelődésemmel.
- És ma van három éve, hogy azt mondtam szeretlek.

A hangom egy kicsit elhalkul, félve nézek rá. Hitetlenkedve bámul rám, mintha egy pillanatra megremegne a szája széle, és ő is ugyanígy, szinte suttogva felel.

- Hát mégse felejtetted el… - Belesajdul a szívem abba, hogy mennyire szeretem. A szemei mintha elhomályosodnának, de aztán az ajkai édes mosolyra húzódnak és a nyakamba veti magát. – Hát mégse felejtetted el…

Az utolsó pillanatban dobom az asztal felé az kínais dobozt, hogy helyette a hozzám simuló szerelmemet ölelhessem át. Úgy bújik, mintha soha többé nem akarna elereszteni, bár én se nagyon tiltakoznék. Az ajkaink lassan találkoznak és hosszú percekig becézik egymást. Bár szokás szerint most is azonnal megkívánom, ezúttal nincs szándékomban ágyba cipelni. Legalábbis még nem most.

- Akkor már nem haragszol?– suttogom a hajába, ami beterít mindkettőnket.

- Miért haragudnék? – kérdezi, mintha nem is tette volna azt egész nap.

- Kicsim, ma folyton kerültél, nem szóltál hozzám, sőt szinte keresztül néztél rajtam. És nem segítettél. A frász kerülgetett amíg le nem esett mi a baj. Ne csinálj ilyet többet.

- Tessék? – emelkedik meg azonnal, én meg tudom, hogy ezt elszúrtam. Találj ki valamit Pattinson, mert ennek nem lesz jó vége.

- Szóval, én csak… - habogok, aztán eszembe jut, hogy a legfontosabbat még oda se adtam. Óvatosan arrébb rakom, és miközben ő szinte dühösen méreget a kanapé mellé lépek. Előhúzom a csokrot és visszatelepedek mellé. Az arcáról hitetlenkedést olvasok le. – Igazság szerint rájöttem, hogy ennyi idő alatt még soha nem vettem neked virágot. Az első gondolatom az volt, hogy minden egyes nap emlékére kéne egy, de az több, mint ezer darab volt, és… szóval... nem akartam botanikus kerté változtatni a szobánkat. Aztán az is eszembe jutott, hogy minden hétre egy szál, de az is túl nagy lett volna ahhoz, hogy Tina ide tudja csempészni feltűnés nélkül.

Látom, hogy erre megemeli a szemöldökét, így sietve közbevágok.

- Igen, vele hozattam. Nem akartam, hogy ha magam megyek az üzletbe a holnapi sajtó azzal legyen tele, hogy virágtengerrel üdvözöltem a barátnőmet – intek a fejemmel a szomszéd szoba felé. – Ez a mi ünnepünk, és nem akarom, hogy őt is belekeverjék. Az asszisztensemet meg megkértem, hogy ne említse senkinek…

- Elmondtad neki? – vág közbe, azonnal tudom mire gondol.

- Nem, csak annyit közöltem vele, hogy Anna szereti a virágokat és meg akarom ünnepelni, hogy visszajött. Ő meg tartja majd a száját, ha esetleg rákérdezne.

Csak bólint, amit úgy értelmezek, hogy a dolog rendben van. Úgyhogy eloldom a szalagot és szépen egyesével elkezdem a kezébe adni a virágokat.

- A végén úgy döntöttem, hogy legyen három tucat. Harminchat szál a harminchat hónap emlékére. Sajnálom, hogy ez van, hogy titkolóznunk kell. Azt, hogy nem ölelhetlek át nyilvánosan, hogy szinte sehova nem mehetünk kettesben. Sajnálom, hogy nem viselkedhetünk úgy, mint bárki más. A napokat, amiket külön töltünk, az éjszakákat amikor nem húzhatlak magamhoz. A sajtó szemétkedéseit, azt, hogy percenként hazudnunk kell az embereknek. Tudom mennyire nehéz, és én köszönöm, hogy mégis kitartasz mellettem. Azt is, hogy elviseled amikor az ő barátját játszom, és remélem tudod, hogy közben csak rád gondolok. Amikor vele vagyok az számomra olyan, mintha egy forgatás lenne, csak az valóságos amit irántad érzek. Hálás vagyok amiért elviseled a hülyeségeimet, és segítesz túlélni ezt a furcsa, hihetetlen őrületet, ami körülöttünk van.

Kicsit félve nézek rá, de a szemei ragyognak, és mosolyog. Én is önkéntelenül húzom el a számat, majd a kezébe rakom az utolsó szálat is.

- Szeretlek Kristen.

Csak nézzük egymást. Bámulok rá, olyan az egész, mintha egy romantikus film nagyjelenete lenne. Kicsit rózsaszínnek tűnik, talán giccsesnek is hatna, de mivel az érzelmeink valósak a helyzet is valóságos. Látom, ahogy végigsimít az egyik virágon aztán lerakja az egészet az asztalra. Az ölembe ül, és végtelenül lassan hajol hozzám, hogy újra megcsókolhassuk egymást. Hosszú percekig nem is teszünk mást, csak élvezzük a másik közelségét, a nyelveink játékát. Csak akkor válunk szét amikor a tv felől furcsa sercegő hang száll felénk. Én is arra fordulok, mert nem értem min nevet.

- Rob, ez a film dvd-ről ment? – kérdezi.

- Aha, - bólintok és előhalászom a távirányítót ami alánk szorult, és ezáltal megállította a filmet.

- Akkor jó, már kezdtem aggódni, hogy Anna még a műsorszolgáltatót is rávette, hogy ezt adják ma este.

- Anna? – nézek rá kérdőn.

- Robert Pattinson, ne akard bemesélni nekem, hogy ezt mind egyedül találtad ki…

- Öh… - végülis, jobb beismerni. – Oké, segített egy kicsit. De a legtöbbet… – mentegetőznék, de nem hagyja.

- Igen tudom. A legfontosabb az, hogy emlékeztél rá, ha nem teszed ő se tud segíteni. És köszönöm. A virágot, a vacsorát, a filmet. És Rob, én is szeretlek. Ebben soha ne kételkedj.

(Kellan szemszöge)

Hallgatom, ahogy halkan szuszog.

Összesimulva fekszünk egymás mellett az ágyban. Pár perce, hogy elaludt, én is álmos vagyok, de az agyam még ezerrel pörög. Lassan simogatom az összefűzött ujjainkat és próbálom az esténk minden egyes pillanatát elraktározni, mert a kapcsolatunk szempontjából azt hiszem fontos lépést tettünk meg. Illetve Anna. Én nagyrészt csak csendes figyelő voltam, és meghallgattam.

Bár az utóbbi időben sokat beszélgetünk és valóban próbáltuk megismerni egymást, eddig csak olyan dolgok kerültek szóba, amelyek mindennaposak. Mit szeretünk, és mit nem. Hol jártunk, hova utaznánk. Ezek csak a szokásos információk, fontosak, mert általuk jobban összeszokunk, de mégse annyira, mint amit ma tudtam meg.
Amikor azt mondta annak idején, hogy ne beszéljünk az exeinkről elfogadtam, de magamban már akkor se értettem ezzel egyet. Nem azt akarom, hogy beszámoljon minden egyes percéről, amit nem velem töltött el. Nem ismertük egymást, elfogadom, hogy ahogy nekem, neki is voltak kapcsolatai előttem. És nem is azért vagyok kíváncsi, mert féltékeny vagyok mindenkire aki csak hozzáért valaha.

Bár igen, gyűlölöm még a gondolatát is, hogy  a mellettem pihenő gyönyörű nő testét más is érintette, és még jobban azt, hogy az érzelmeit valaha mással osztotta meg.

Sokkal inkább az zavart, és zavar még mindig, hogy nem nyílik meg előttem. Hogy magába zárkózik, visszahúzódik a csigaházába és engem kizár onnan.

Szeretem, teljes szívemből és azt akarom, hogy bízzon bennem. Szeretném elkerülni, hogy megbántsam, bár tudom, hogy ez nagy valószínűséggel úgyis meg fog történni Az ember esendő, és csúsznak ki olyan dolgok a száján, mondjuk egy vita hevében, amit később már visszaszívna. Mindketten szenvedélyes természetűek vagyunk, ami ki is ütközik időről-időre.  

Tudom, hogy nem volt könnyű a számára, hogy elmesélje az exe érzéketlenségét, abban meg egészen biztos vagyok, hogy nem azért mondta el, hogy együttérzést csikarjon ki belőlem.
Nem ismerem a srácot, szerencséjére.
És ha odafent nem akarnak neki rosszat akkor gondoskodnak róla, hogy ne is kerüljön az utamba. Mert ha igen, akkor annak nem lesz jó vége…

Nem akartam elhinni Lucanak, hogy Anna belül olyan, mint egy bizonytalan kislány, hiába mondta többször is. Hogy is hihettem volna, hiszen nem ismerek nála határozottabb embert. De lassan rá kell jönnöm, hogy az olasznak igaza van. Annyira irracionális, hogy a kedvesem szinte szégyelli, hogy neki az évfordulók igenis fontosak. Hiszen ez természetes.

- Tudod, mindig úgy gondoltam, hogy ezek a napok kiemelkednek a többi közül. – Ismerte be végül. - Nem az ajándék a lényeg, hanem a gesztus. Apróságok, de megerősítik azt, hogy szereted a párodat, hogy odafigyelsz rá.

Annyira sebezhetőnek tűnt, és azt hiszem az is. És boldognak amikor pár fontos eseményt megemlítettem. Mert azért volt több is. Johannesburg, a Mexikói nyaralás, Atlantic city Halloweenkor. Mindre emlékszem, és nem is akarom elfelejteni soha.

Az egész esténk kicsit melankolikus hangulatban telt. Valamiért úgy éreztem itt az idő, hogy beszéljek neki Suzyról és örülök, hogy megtettem. Végighallgatott, nem szólt közbe, nem kérdezett, csupán a szemének dühös villanásaiból gondolom, hogy az érzései az exem iránt megegyeznek az enyémekkel az övé iránt. Nem azt akartam, hogy megsajnáljon, nem én vagyok a szegénylegény a meséből. Már elfogadtam a dolgokat, azóta nagy utat jártam be, és már nem is törne össze a dolog. Csak szerettem volna, ha megérti, hogy számomra a vagyona kissé ijesztő.

Egyetlen dolgot jegyzett meg csak a végén.

- Kellan, ha legközelebb beszélsz a barátaiddal megkérnéd őket valamire?

- Hát persze, Cica. Mit szeretnél.

- Ne szólítsanak többen Suzynak. Vagy Suzy babynek. Maradjunk az Annánál, vagy az Ananál. Az is hihető.

Tudom miért kérte, és megértem. Bár teljesen mindegy, hogy nevezik, mert ők ketten tűz és víz.

A vacsora után ragaszkodott hozzá, hogy rendet rakjon, hiába hivatkoztam rá, hogy majd holnap a szobalány. Igaz alig két percig tartott és már bebújt mellém az ágyba. Próbálkoztunk a filmnézéssel is, de egyikünket se kötött le túlságosan.

Nem tudom melyikünk lépett illetve mozdult először. Talán én, mert meghallottam a halk kis sóhaját amikor magamhoz húztam. Vagy ő, mert előtte már perceken át apró képzeletbeli mintákat rajzolgatva simogatta a hasamat. Végülis lényegtelen is, mert a végeredmény egy minden eddiginél lassabb és óvatosabb szeretkezés lett. Annyira törékenynek tűnt, szinte féltem hozzáérni. De meg kellett tennem, mert kimondhatatlanul vágytam rá. Nem beszéltünk, sőt még a máskor édes kis sóhajai is elmaradtak. De a szemében láttam a szenvedélyt és éreztem, hogy ő ugyanannak a mennyországnak a kapuját lépi át amelyiket én.

És csak ez számít.

(Anna szemszöge)

Halkan, lábujjhegyen közlekedek a szobában, az este elfelejtettem összeszedni a cuccomat. Még eszméletlenül korán van, magamban átkozom is Robot, az ügynökét, a Glamour szerkesztőségét és még Bill Condont is amiért miattuk ilyen korán kellett kelnem.

Nem, Rob visszaszívva. Ha jól sejtem ő ugyanolyan hulla lehet, mint én.

A forró zuhany és a fogmosás semmit se segít, előre látom, hogy egy kiló sminket kell majd rám kenni, hogy ezeket a karikákat eltüntessék a szemem alól. Kíváncsi lennék kinek az őrült ötlete volt, hogy ezt a közös fotózást a Breaking Dawn díszletei között ejtsék meg. Azzal a felkiáltással, hogy Robert Pattinson megtalálta az ő Belláját. Bennem.

Anyám, ezt a hülyeséget… De Steph szerint jó PR fogás, ha így teszünk. És mivel a díszletet nap mint nap használják, csak most, reggel nyolc és tíz között tudták szabaddá tenni.

És ezért már hajnali öt óta talpon vagyok, és éppen próbálok úgy távozni, hogy az ágyban édesem szuszogó kedvesem ne ébredjen fel.

Kellan. Istenem mennyire szeretem. És számomra is hihetetlen de ez az érzés napról napra csak erősebb lesz. Már nem bánom, hogy az este meséltem neki pár dolgot. Annak meg külön örülök, hogy ő is megtette. Így már értem az első reakcióját a várható örökségemre, a bátyja szemrehányásait, és még ha néha kicsit túlzó is, de a ragaszkodását ahhoz, hogy mindig, mindent ő fizessen.
De az a csaj, Suzy, na ő elásta magát nálam. Igaz az ő vesztesége az én nyereségem, de akkor is rosszul érint, hogy tudom ok nélkül fájdalmat okozott neki. Ki fogom deríteni a vezetéknevét, mert ezt sajnos a kedvesem nem árulta el, én meg csak nem szegezhettem neki a kérdést. És valamilyen módon, de egyszer még megkapja a magáét.

Késznek ítélem magam, elég melegen öltöztem, mert a kialvatlanságtól még mindig úgy érzem fázok. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, óvatosan az ágy szélére ülök, végigsimítok az arcán és nyomok rá egy nagyon óvatos puszit. Látom, hogy a kezével máris tapogatózni kezd, de most résen vagyok és elétolom a párnámat. A távoli, kanapé mellett álló lámpa ad annyi fényt, hogy lássam, ahogy kicsit összeráncolja a homlokát amikor rátalál. Gyűrögeti, de aztán a fejét beletemetve alszik tovább.

Ő az én Edwardom. A férfi akinek a szerelméért mindenre képes lennék…

És nem ez a nagyon álmos, nagyon kócos, de nagyon boldognak tűnő angol, aki éppen szembenéz velem amikor belépek a szobájuk nappalijába. Ő éppen a háló ajtaját csukja be, és vigyorog. Azonnal mellém lép és miközben felemel a levegőbe két hatalmas puszit nyom az arcomra.

- Akkor minden oké? – kérdezem suttogva teljesen feleslegesen, mert minden az arcára van írva.

- Aha. Köszönöm.

- Mit? – kérdezek vissza. – Én nem csináltam semmit.

- Rájött – feleli.

- Mármint Kris? Mire?

- Hát, hogy ezt egyedül nemigen tudtam volna összehozni.

- Dehogynem – vágom rá azonnal, de csak bizonygatja, hogy nem. Most már egészen biztosan beszélnem kell Kristennel ma. És elmondani, hogy az én szerepem tényleg nagyon apróka volt ebben a hadműveletben.

- A fenébe – hallom meg Rob hangját, felkap valamit az asztalról és nagyon gyorsan és nagyon halkan eltűnik a hálóban. Már a kabátomba bújok és a táskámmal a kezemben a folyosón várom amikor visszatér. Csatlakozik hozzám és együtt lépünk a liftbe. Elégedettnek tűnik, de mivel magától nem árulja el én viszont kíváncsi vagyok, rákérdezek.

- Miért mentél vissza?

- Az este elfelejtettem valamit. – Bűnbánóan néz rám, aztán a szokott féloldalas vigyorral próbál terelni. – Nem adtam oda neki a szerencsesütit…

- De Rob – nézek rá szemrehányóan. Ezért dekkoltam és könyörögtem annyit a kínai étteremben?

- Jól van, na. A párnámra raktam meg fogja találni.

Aha, persze, vagy ha a szokásai egy kicsit is hasonlítanak a kedvesemére…

- Basszus. – Csodálkozva nézek rá, és a következő mondata megerősíti a sejtésemet. – Rá fog feküdni, összetöri és beleragadnak a darabok a hajába. És akkor halott ember vagyok…

(Rob szemszöge)

Kis hijján elalszok a sminkbe. Annak ellenére, hogy szinte fizikai erőszakot kell alkalmaznom magamon, hogy ébren tudjak maradni, jól érzem magam. Pár perce már az miatt se nyugtalankodok, hogy Kris mit szól a ki ajándékomhoz. Ugyanis felhívott. Azt mondta valóban majdnem sikerült ráfeküdnie a kis csomagra, de valami azt súgta neki, hogy nyissa ki a szemét. És mivel megtette a tészta nem zúzott darabokra, ezáltal nem ragadt a hajába, amire egyébként igen háklis. És mivel sejtette, hogy nem véletlen van ott, kettétörte és az üzenetet is megkapta.

Úgyhogy Anna elégedett lehet, mert a szerelmem örömmel újságolta, hogy még soha nem kapott ennél szebb ajándékot, mint ez a saját kezemmel írt szócska.

Képzeletben megveregetem a vállamat, annak ellenére, hogy tegnap ilyenkor még úgy éreztem valami nagyon csúnya viharfelhő vonult a kapcsolatunk fölé, ma képletesen szólva hétágra süt a nap. A „barátnőm” is boldognak tűnt reggel, a kocsiban átvettünk pár esetleges kényes kérdést. Mind a ketten úgy határoztunk, hogy igazat mondunk. Csak éppen azt nem fogják tudni a kedves olvasók, hogy a válaszaink nem az egymás, ha nem  a párjaink iránti érzelmeinkre vonatkoznak majd.

De velük persze közölni fogjuk, amint ideérnek és tudunk nyugodt körülmények között váltani pár szót. Ami hamarosan be is következik, mert ha jól emlékszem ők nyolcra jönnek, hogy amíg minket fotóznak átessenek a sminkelésen.

Anna kivételesen nem beszél, az első fél órában csacsogott a lányokkal akik szerintem már tegnap listát írtak, hogy mi mindent kell megkérdezniük tőle. De aztán csend lett, amennyire láttam ő se aludt sokat az éjjel. De a ragyogás a szemében azt mutatta, hogy ezt cseppet se bánja. Csak ezen a hülye fotózáson lennénk már túl.

- És tessék Rob – hallom. – Készen vagy…

- Köszi Lorri – bólintok a sminkesnek, majd a „barátnőm” felé fordulok. Illetve ahol őt sejtem, mert annyian veszik körbe, hogy nem látok belőle semmit. – Anna, kimegyek rágyújtani.

- Egy perc és kész van ő is – jön a felelet valakitől, majd a zöldszemű szemrehányó hangja.

- Rob, ez ma már a hányadik?

Inkább nem válaszolok, csak sietve távozom, miközben többen is rajtam kuncognak. Ennyire azért nem kéne eljátszania a kedvesemet. Bár miért is csodálkozom, megtette már azelőtt is, hogy ebbe a bonyolult kapcsolatba belekezdtünk.

Még alig slukkolok kettőt amikor odabent hangzavar támad és a leghangosabb, mily meglepő, éppen az ő hangja. Indulnék megnézni mi történt, de az ajtó kivágódik. Egy nő rohan el mellettem, akiről csak akkor tudom megállapítani, hogy Anna amikor meghallom a szitkozódását. Olaszul mondja a magáét, ezt már felismerem, de az utolsó két szót lévén angolra vált már értem is.

- Ezért megfizet...