49. Egyik kutya, másik eb…

Sziasztok!

Most igyekeztem, szerencsére időm és elfoglaltságom is engedte, így itt a következő.

Köszönöm a reagálásokat, és íme a válaszom:

Először is örülök, hogy ti úgy érzitek jól sikerült, most már én is sejtem mi nem tetszett benne, de erről majd később.

Annamé – örülök neked, és köszönöm, hogy írtál. Apropó, a nagyapám egyre jobban van. J

Lii – ráhibáztál a dologra, mindjárt olvashatod is.

Timi – legalább öt percig vigyorogtam azon, hogy ez most dicséretes függővég lett és nem idegrohamkapós.

Titti – ha mindig minden nyugis lenne megunnátok. És azt se felejtsük el, hogy Anna és Kellan gyakorlatilag még csak ismerkedik. Bár mostanában elég jól megvoltak, de azért ők még igen friss párnak számítanak, és mint ilyenek szokniuk kell egymást. És ez bizony súrlódással jár. És nyugodtan írhatod, hogy gonosz nőszemély vagyok, bár a rafinált is tetszik.

Kolett – a pénz nagy úr, ha van és akkor is ha nincs. Főleg, ha az egyiknek túl sok van, vagy lesz…

Hajni – örülök a vigyorgásnak, én is találok néha olyan fejezeteket amiket nem lehet anélkül elolvasni. Na nem a sajátjaimra gondolok. És igen, most csak úgy sodródnak az árral, nem történnek eget rengető dolgok, de mint írtam „ismerkednek”.

Lylia – örülök, hogy tetszett, pont a Peter és Lucás rész volt az ami a fejemben jobban „nézett” ki. A sejtésed egyébként bejött. Ami a titok napfényre kerülését illeti… nem fogom elárulni, csak annyit, hogy az a fejezet bizony már meg vagyon írva J És nem ez lesz az egyetlen meglepetés amit tartogat.

Bobby -  Hivatalosan is utálom a függővégeket, na ez nagyon tetszett…

GK – neked is köszönöm, hogy írtál és persze Keshanak, Ritának és Rianak is. És nem szeretném kihagyni a következő embereket sem azokon kívül akiket már eddig is említettem. Köszi, hogy gondoltatok rám és a nagyapámra: Katabanya, Zsuzsi, Böbe, Kris.

Ha valaki mégis kimaradt akkor tőle nagyon-nagyon elnézést kérek.

Detty –  téged direkt hagytalak a végére. Te hoztad meg számomra a megoldást, illetve a megjegyzésed. Igazad van, valóban az hiányzott, hogy a beszélgetős, főzős, együtt vagyunk rész felett elsiklottam. Az a baj, hogy van amikor úgy érzem túl sok ezekhez hasonló felesleges részt írok meg, most meg pont kimaradt mind. Legközelebb jobban kell figyelnem az egyensúlyra. És igen, lesz még ilyen rész.

Ami a Breaking Dawn illeti, hááát… mint a főhősnőm én is könyv orientált vagyok. Megnézem a filmeket, segít képiesíteni bennem a leírtakat, de valahogy nem az igazi. Annyi dolog volt amit nem mutattak meg, pl. Rosalie és Jacob civódása, ez utóbbi kirohanása a Vanquis-sal, az, hogy „megengedi” Edwardnak, hogy átváltoztassa Bellát. És személy szerint utálom, hogy új eseményeket kreálnak pl. Irina az esküvőn… (Basszus, bele kell vennem azt a dögöt mégegyszer Vancouverben a történetbe) aztán a farkasok bekerítik a Culleneket. És a bevésődés, na attól padlót fogtam. De azért annyira nem volt rossz, és persze az utolsó részt is megnézem, de maradok a könyvnél.

Hú, de terjengős voltam már megint. Be is fejezem, és hagyom, hogy olvassatok a sok sületlenségem helyett.

Puszi mindenkinek:

Dicta

(Anna szemszöge) 

Megtanulhatnék már vigyázni a számra…

Éppen a szennyes edényt pakolom el a mosogatógépbe. Már csak ketten vagyunk a konyhában Kellannel, aki a kérésem ellenére is maradt. Mondtam neki, hogy menjen csak, pihenjen, készítse elő a fürdővizet, vagy nézze a tv-t, de ragaszkodott hozzá, hogy segít.

Olyanok vagyunk, mint egy összeszokott páros, egymás kezébe adjuk a dolgokat, és közben hol ő simít végig a karomon, hol én nyomok puszit az arcára. Édesen mosolyog, annyira vágyom már rá, de nem szeretek kupit hagyni magam után, így még ki kell bírnom pár percig.

Éppen a vacsorafőzés elosztásáról beszélünk, amikor véletlenül elszólom magam, hogy ez az elnöki lakosztály. Mivel háttal állok neki először fel se tűnik, hogy a hangja komorabb lett. Amikor észreveszem, próbálom elterelni a figyelmét, hozzábújok, de sajnos ez most nem válik be.

- Te beköltöztettél bennünket az elnöki lakosztályba? – kérdezi, mire csak mosolyogva bólintok. Esküszöm, nem direkt csinálom, a durcás arca miatt van az egész, de ő persze rosszul értelmezi. – Ez egyáltalán nem vicces. Te most komolyan kivetted az elnöki lakosztályt?

- Igen – felelem és próbálok nagyon-nagyon szerényen nézni. – Csak ez volt szabad, és látod milyen jól tettem, majdhogynem kicsinek is bizonyult.

- Az elnöki lakosztály… - ismételi meg újra, és összehúzott szemöldökkel mered rám.

- Honey, ez nem a Ritz hotel – próbálom elviccelni a dolgot. - Ez az elnevezése, de nem hiszem, hogy valaha egyetlen elnök vagy államfő is megszállt volna itt.

- De akkor is…

- Ne morogj már, - bújok hozzá újra. Automatikusan átölel, de nem szorít magához. – Gondolj csak a szobánkra…

Ez úgy tűnik hat, mert bár nem mond semmit, de csibészesen elmosolyodik. Aztán leül az egyik székre. Látom, hogy valamin nagyon töri a fejét, de nem foglalkozom vele, majd kinyögi mi a bánata. Folytatom a pakolást, már majdnem végezek, amikor újra megszólal.

- Holnap beszélek a srácokkal, mi hétvégén úgyis elutazunk, ha jól tudom jövő héten Taylor is hazalátogat, és Ash és Luca is visszamegy pár napra LA-be. Semmi szükség arra, hogy fenntartsunk ezt a helyet feleslegesen.

- Nem lehet – felelem. – Egészen február 17-ig lefoglaltam, addig, amíg nem indultok Budapestre.

Fél szemmel rálesek, esküszöm, mint aki sokkot kapott. Csak kapkod a levegő után, a szemei hatalmasra tágulnak, egy pillanatig komolyan megfordul a fejemben, hogy rosszul van.

- Hogy Mit Csináltál? – kérdezi aztán lassan, mintha értelmi fogyatékos lennék. Azt hiszem, hogy csak szórakozik, úgyhogy én is hasonlóan felelek.

- LE-FOG-LAL-TAM – mondom szótagolva. Azonnal kiderül, hogy ez nem volt egy jó ötlet, mert a feje vörösödni kezd.

- Akkor holnap szépen visszamondod.

Hát ez bizony szarvashiba Honey. Ennyi idő alatt már ismerhetnél annyira, hogy tudd, nem tűröm, hogy utasítgassanak.

- Eszem ágába sincs – vágom rá kapásból.  

- De igen.

- De nem.

Egy percig farkasszemet nézünk, aztán lemondóan sóhajt, már éppen kezdenék megnyugodni, hogy oké, belátta, hogy ez így sokkal kényelmesebb, de kiderül, hogy erről szó sincs.

- Jó, akkor majd beszélek Robbal, és megkérem, hogy tegye meg ő holnap.

Erősen rezeg a léc, kezdem már nagyon unni ezt a huzavonát. Mi a francnak kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni?!

- Kellan, mindenkinek tetszik a lakosztály, mindenki örült, hogy együtt lehetünk, kényelmesen elhelyezkedtek, szerintem senki se szeretne újra költözködni. Ne akadj már fenn ennyire ezen. Hívhatnák akár kék lakosztálynak is – mutatok a nappali falára – az elnöki csak egy szó.

- Lehet, hogy neked ez csak egy szó, de én utálom a sznobizmust.

Ez az a pillanat, amikor az a bizonyos húr szakadásig feszül. Én? Sznob? De még tartom magam.

- Szó sincs sznobizmusról. Most őszintén mi a fene bajod van? Az zavar, hogy az én ötletem volt vagy az, hogy a többiek is itt vannak? Gond, hogy másokkal is eltöltünk egy kis időt?

Az arcáról lerí, hogy bizony rátapintottam a lényegre, de persze férfi, miért is ismerné be. Helyette inkább támad.

- Ez akkor is pénzkidobás…

A válaszomtól aztán valóban elszakad a cérna, csak meglepő módon nem nálam. Hanem nála.

(Rob szemszöge)

Miután felkaptam az első kezem ügyébe kerülő nadrágot és Kris is visszavette a pólóját -és a ráhatásomra egy farmert- kirohanunk a nappaliba. Mint kiderül a hangzavar nem csak minket riasztott, valamennyien egy kupacban állunk és döbbenten bámuljuk, ahogy azok ketten egymással kiabálnak.

Nem, az ordítanak azt hiszem sokkal jobb kifejezés.

Tanácstalanul nézünk egymásra, mert természetesen naná, hogy már megint spanyolul teszik, mint mostanában mindig egymás között. Rohadt idegesítő szokás. Senki se mer megszólalni, megmondom őszintén ennyire dühösnek még sose láttam őket. Egyiket se. LA-ben amikor a zöldszemű belelökte a medencébe, na az ehhez képest semmi se volt.

- A francba, legalább valami emberi nyelven beszélnének. – Elég vicces, hogy ezt pont Luca mondja. Mintha ő nem váltana folyton olaszra?!

- Valami pénz gondjuk van – szólal meg Larry, mire mind döbbenten fordulunk felé. – Vagy legalábbis Kellannek. A szöszi éppen most közölte vele, hogy egy seggfej – közvetít és közben bőszen vigyorog. – Ő meg azt mondta neki, hogy egy gallina rebelde… rebelde… a fenébe, jobban oda kellett volna figyelnem Carmen szavaira – mondja elgondolkozva. – Megvan, - kiált fel, mire minden szempár felé fordul. – Önfejű liba.

- Látod - hallom most Kellan hangját, végre angolul. – Még ő is egyetért velem.

- Idióta, - fortyan fel Anna azonnal. - Csak lefordította a mondatodat. Ha nem a saját hangoddal lennél elfoglalva, akkor talán feltűnne a nyilvánvaló.

- Oké, most, hogy végre egy pillanatra abbahagytátok - vágok közbe, megkockáztatva, hogy mindkettő nekem támad - elárulná valamelyikőtök, hogy mégis miért veszekedtek.

- Mert Kellan egy idióta.

- Mert Anna egy önfejű liba – jön az azonnali válasz mindkettőtől.

Látom, hogy többen is közelebb óvatoskodnak. Legalább erkölcsi támogatást akarok nyújtani nekik, úgyhogy én is lépek párat.

- Anna mivel bántott meg ennyire? – kérdezi Lisa, a maga békés, halk módján.

- Elefántot csinál a bolhából – feleli amaz, és szomorúan néz körbe. Azonnal megsajnálom, főleg, hogy a következő mondatánál a hangja is bánatosnak tűnik, nemcsak az arca. – Én csak jót akartam. Azt, hogy neki könnyebb legyen. És mindenki örült, hogy ideköltöztünk, aztán egyszercsak kitalálta, hogy csináljunk vissza mindent.

- Kellan mi bajod ezzel a hellyel? – fordul a haveromhoz Ashley.

- A kisasszony azt elfelejtette közölni, hogy ez az elnöki lakosztály – mondja, mire többekből, köztük belőlem is felszakad egy csodálkozó óh.

- És? – szólal meg Luca, mintha nem is hallotta volna mit mondott.

- És? – akad ki újra Kellan. – ÉS? Na itt a másik. – mutat az olaszra bosszúsan. – Lehet, hogy felétek természetes, hogy egy elnöki lakosztályt béreljetek, de felénk valahogy ez nem mindennapos.

- És mégis mi a fenét képzeltél, minek nevezik azt a helyet, amiben hét hálószoba, nyolc fürdő és egy komplett wellness részleg van?  

Hát ez bizony jogos felvetés, egyikünk se tud rá válaszolni, csak nézünk egymásra.

Ezúttal Nikki szólal meg.

- Oké, akkor most már ezzel is tisztában vagyunk. Nem lenne jobb, ha szépen kibékülnétek és nem itt veszekednétek. Anna egészen biztos vagyok benne, hogy jót akartál, amiért hálásak is vagyunk, és szerintem Kellan se akart megbántani. Kellan oké, hogy meglepődtél, de ez nem olyan nagy cucc, kicsit többen fizetünk érte, de végülis ez a hely megéri.

- Hát ez az – kiált fel újra a haverom. – Ha kicsit többet fizetnénk érte az még nem zavarna annyira, de Miss Mc’Gee már rendezte a számlát. Egészen február 17-ig.

Na ez egy olyan információ, ami egy kivétellel mindenkiből azonos reakciót vált ki.

Döbbenetet.

Kris ocsúdik fel elsőként.

- Jó, nagy ügy, majd holnap szépen elosztjuk a számlát, és odaadjuk Annának a pénzt.

- Persze, - csattan fel Kellan megint. – És szerinted én mivel próbálkoztam az elmúlt öt percben? De talán ti nagyobb sikerrel jártok – feleli és felemelve a két kezét hátralép egyet.

- Te most miről beszélsz? – kérdez rá ezúttal Jay.

- Arról, hogy nem hajlandó elárulni mennyit fizetett ezért az átkozott helyért…

A boszorka durcásan szorítja össze a száját, csak úgy sugárzik róla a makacsság.

Na ez nem lesz egy egyszerű menet…

 

(Kellan szemszöge)

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy tehette ezt. Talán azon még túl tudnék lépni, hogy ez az elnöki lakosztály, bár mondhat amit akar akkor is túlzásnak tartom. Akkor akadok ki véglegesen amikor arra, hogy ez pénzkidobás kapásból azt feleli, hogy késő bánat, mert nem hiszi, hogy most már visszatérítenék az árát.

- Te kifizetted előre? – kérdezem, mire csak bólint. Mintha ezt nem beszéltük volna már meg egyszer. – És mégis miért?

- Kellan, az én ötletem volt, természetes, hogy a számlát is én rendezem.

Az a legrosszabb az egészben, hogy látom rajta, hogy ő ezt komolyan így gondolja.

- Nem Anna, ez egyáltalán nem természetes. És mi van akkor, ha a többiek nem akartak volna költözni? – próbálok rávilágítani arra, hogy meggondolatlanul cselekedett.

- Hát akkor négyen jöttünk volna ide. Krist és Robot úgyis meggyőztem volna, és szerintem neked se kellett volna sokáig könyörögnöm – mosolyog rám, de ezúttal ezt nem igazán értékelem. Oké, tudom, hogy könnyen az ujja köré csavar, és imádom is a kis játékait, de ez most más. Itt most elvekről van szó, és legfőképpen arról, hogy nem dönthet mindenről ő maga.

De nem érti a problémám. Vagy nem akarja. Csak néz rám ártatlan szemekkel. Mivel látom, hogy ezzel így nem megyünk semmire, és nem akarom véglegesen elrontani ezt a szép estét, először nem is kezdek el veszekedni. De van az a pont, amikor már nem bírom tovább a makacsságát.

- Cica, ezt megbeszéltük. Én vagyok a férfi, én kényeztetlek téged. Tehát mond meg szépen mennyit fizettél, elosztjuk és odaadom a részünket.

- Dehogy is – vágja rá azonnal felháborodott hangon. Még tartom magam, oké, tudom, hogy önálló meg minden, kicsit engedek.

- Oké, akkor kivételesen csak a saját részemet, de ez az utolsó eset. Miattam vagy itt, legközelebb én állom a szobát.

- Nem.

- Anna, ne makacskodj már…

- Jaj, Honey, ha legközelebb a Beverly Hills elnöki lakosztályát veszem ki azt is kifizeted? – kérdezi és ez bizony már erősen sérti az önérzetem. Az is, hogy azt gondolja nem tudnám megtenni, és az is, hogy szemlátomást máskor is egyedül akar meghozni ehhez hasonló döntéseket.

- Nem. – mondom mire diadalmasan elvigyorodik. – Nem, mert soha többé nem csinálsz ilyet.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondom magasra emeli a fejét és dacosan néz rám. A szemei csak úgy villognak, és dühösen fortyan fel.

- És mégis ki fog megakadályozni ebben? Talán te? – a hangja olyan fennhéjázó, amilyet még sose hallottam tőle. Mintha csak a nagyapját látnám. Vagy nem is. Igen, Suzy volt ilyen. Tudatában, hogy biztos anyagi háttér van mögötte ő nézett rám ilyen lekezelően.

A vitánk gyorsan elfajul, és a végén már komolyan nem értem, hogy jutottunk el idáig. Sikeresen összecsődítettük az egész bandát, csak az az egy vígasztal, hogy a többiek velem értenek egyet, és nem csak az én, de mindenki számára egyértelműen sértő, hogy nem akarja hagyni, hogy kifizessük a számlát. Igaz továbbra se úgy néz ki, mint aki belátja, hogy hibázott, de aztán egyszercsak megadja magát. Megsajnálom, bevallom. Olyan elveszettnek tűnik egy pillanatra, ahogy végignéz rajtunk.

Nagyot sóhajt, felkap egy darab papírt és egy csomó számot kezd írni rá.

- Erre a számlaszámra utaljatok – mondja és elindul a szobánk felé.

- De mennyit? – szól utána Rob, mire megtorpan, újabb sóhaj.

- Kétezer – feleli.

Ezúttal Peter kiált fel.

- Ti most komolyan ezen veszekedtetek ennyi időn át? Kétezer dollár elosztva – látom, hogy körbenézve számol – tizenhárom felé az kb. mennyi, százötven dollár. Ti nem vagytok normálisak.

Már éppen közbeszólnék, sőt látom, hogy többen is erre készülnek, amikor leesik neki.

- Kétezer éjszakánként… - mondja suttogva. Megint számol, látom, hogy Anna is ránéz, majd megelőzve megszólal.

- Huszonkettő – Peter azonnal felé fordul ő meg megismétli. – Huszonkét éjszaka.

Elégedetten látom, hogy végre mindenki felfogja a lényeget. Hiába a hatalmas, minden extrával felszerelt lakosztály, az akkor is hatalmas összeg.

De persze annak, aki milliárdokat örököl ez csupán aprópénz.

Újra fellángol bennem a harag, nem a vagyonát irigylem, hanem azt, hogy ilyen helyzetbe hozott bennünket. Neki ez semmi, és mi is megengedhetjük magunknak, de vannak emberek akiknek az éves keresete nincs ennyi.

A tekintetem a kisasztalon heverő papírlapra téved, valami itt nincs rendben. Nézem a számokat. 5689-256… és beugrik.

- Ez nem a te számlád – mondom ki hangosan, mire a szemei szinte villámokat szórnak. És nem kell sokat várnom, a hangja is úgy csattan, mintha minimum egy hurrikán közeledne.

- Na most már elég legyen. – Szinte felfogni sincs időm, már előttem is terem. – Nem tudod elviselni, hogy valamibe nincs beleszólásod, rendben. Azt is elviselem, hogy nem vagy hajlandó elismerni, hogy jót akarok és kiforgatod a szavaimat. Elérted, hogy lelkiismeret furdalásom legyen azért, mert örömet akartam szerezni. Elégedett lehetsz magaddal, megtudtad a nagy titkot. – Annak ellenére, hogy centikkel kisebb nálam hirtelen olyan, mintha szépen emelkedni kezdene, vagy én mennék össze. Annyi büszkeség, dac sugárzik belőle. És persze folytatja - De az, hogy mit csinálok a pénzemmel egyedül rám tartozik. Rám – mutat magára – és senki másra.

Bár közben körbehordozza a tekintetét egyértelmű, hogy a mondat második fele egyedül rám vonatkozik. Aztán Lucara néz.

- Felesleges azzal próbálkoznod, hogy a saját számlámra utalsz, mert előbb-utóbb úgyis minden a St. Bernardhoz kerül. Lehet, hogy hála Kellannek azt hiszitek, hogy csak fitogtani akartam a pénzemet, azért választottam ezt a helyet, de ez nem így van. Csak azt akartam, hogy mindenki jól érezze magát. Hogy könnyebb legyen, hogy ne csak a munkáról szóljon minden. De most már mindegy. Ha valaki meggondolta magát és már nem akar itt maradni nem fogok megsértődni. Úgy látszik hiába akarok jót, valahogy mindig csak rontok a dolgokon. Sajnálom.

Ezzel sarkon fordul és bemegy a szobánkba. Mind némán bámulunk utána, és csak sokára szólal meg az első ember.

- Megbántottuk…

(Anna szemszöge)

Nem értem én a férfiakat… de most komolyan.

Itt fekszünk az ágyban, de minimum két ember még kényelmesen elférhetne, mert akkora szakadék tátong közöttünk. Képletesen értve és a valóságban is.

Az estén töprengek, képtelen vagyok aludni. Talán ha pár percre sikerült elszenderülnöm az éjjel. Az egyik pillanatban még maga volt a megtestesült álom, figyelmes, kedves és ragaszkodó, a másikban, meg mint akinek elment az esze ordított velem. Oké, abban, hogy odáig jutottunk volt némi szerepem, és azt is be kell valljam, hogy én se fogtam vissza magam.

De akkor is. Miért kellett ekkora feneket keríteni ennek az egésznek? Miért képtelen elfogadni, hogy önálló vagyok?

Nem akarom én ráerőltetni senkire az akaratomat. És azt se akartam, hogy felesleges költségbe verjék magukat. Ezért rendeztem csupán a számlát előre. Az én ötletem volt, evidens, hogy nem hárítom rájuk a felmerülő költségeket. De úgy látszik ez csak nekem tűnik logikusnak.

Hallgatom, ahogy szuszog mellettem, belesajdul a szívem, hogy itt van karnyújtásnyira és nem érhetek hozzá. Nem is merek. Tudom, hogy haragszik, de nem érzem jogosnak. Az este miután otthagytam a bandát a nappaliban vettem egy zuhanyt, mire kijöttem már az ágyon ült és a tv-t bámulta. Azt hittem megbeszéljük, de ő szemlátomást feleslegesnek érezte. Csak bevonult a fürdőbe én meg próbáltam elmerülni valami tudományos, fantasztikus filmben. De valahogy nem kötöttek le az ufók. Az idegeim pattanásig feszültek mire visszajött, de egy szó nélkül bújt be a takaró alá. Arra számítottam, hogy na, majd most, de még csak rám se nézett. Elfordult, és lekapcsolta a kislámpát.  

Nem érzem jogosnak ezt az egészet. A sértettségét. Szerintem egy percig se gondolt bele az én indokaimba. Nem vette a fáradtságot, mert ha megtette volna akkor talán rájön, hogy miatta csináltam az egészet. Vele akarok lenni, de úgy, hogy abból ne származzon kellemetlensége. És ez a megoldás egyértelműen jó. Hiszen először neki is tetszett…

Odakinn már hajnalodik. Semmi értelme itt feküdnöm, aludni úgyse tudok.

Csendben kászálódok ki az ágyból és megyek a nappaliba. Néma csend van, valószínűleg még mindenki alszik. Nem akarok senkit megzavarni a pihenésben, úgyhogy a konditerem felé veszem az irányt. Elhúzom a hatalmas ablakokat takaró függönyt és bámulom a felkelő napot. Aztán támad egy ötletem, egyértelműen arra van szükségem, hogy egy rövid időre kikapcsoljak. Elfelejtsek mindent. És ennek a legegyszerűbb módja a thai-chi. Felveszem az alapállást, és próbálok megfeledkezni mindenről.

De nem megy. Életemben először képtelen vagyok ellazulni.
Nem tudom mennyi idő múlva adom fel a harcot. A máskor segítő mozgássor most nem használ. Csak az a gondolat lüktet a fejemben, hogy nincs ez így jól. Nem szabadna haragudnunk egymásra. Hiszen szeretjük egymást. Természetes, hogy nem értünk mindig egyet, de akkor azt meg kell beszélnünk. Közös nevezőre kell jutnunk.

Úgy érzem én megtettem a kezdő lépést. Megmondtam mennyit fizettem, bár minden porcikám tiltakozott ellene. Hogy aztán a pénzzel mit teszek, ez viszont az én dolgom, ebben nem ismerek pardont. Most neki kell lépnie. Nem vágyom nyilvános, nagy bocsánatkérésre, de egy sajnálom jól esne.

És egy tea. Igen, hamár a mozgás nem, remélem legalább a kedvenc italom segít. Célba veszem a konyhát, szerencsére a megfelelő filterről még tegnap gondoskodtam. Amíg felforr a víz a hűtőben matatok és citromot keresek. Kis hijján felsikítok amikor valaki megérinti a vállamat. Azonnal megfordulok, Jay áll mögöttem.

- Szia – mondja és bűntudatosnak tűnik. – Miért nem alszol? – kérdezi.

- Nem tudok – felelem nagyot sóhajtva.

- Nem békültetek ki? – kérdezi csodálkozva, én meg csak megrázom a fejemet.

- Nem áll szóba velem.

A vízforraló sípolni kezd, gyorsan kikapcsolom. Csak akkor fordulok meg amikor már kezemben a csésze, aztán meglátva a barátom arcát rájövök milyen udvariatlan vagyok.

- Te is kérsz? – kérdezem, de csak int, hogy nem. Mellém lép, a kávéfőzőt bámulja. - Főzzek egyet? – érdeklődöm, mire hálásan néz rám.

Amíg elkészül a szavaival élve reggeli bomba, felkuporodok egy székre ő meg leül mellém.

- Szerintem reggelre kialussza a mérgét. Kellan nem haragtartó…

- De hát nincs oka haragudni… - fortyanok fel. – Én nem is értem…

- Jaj, olyan makacs vagy – mordul egyet, mire csalódottan nézek rá. Hát ő se ért meg? – Anna én értem, hogy jót akartál. Sőt imádlak érte. Azt is elhiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nem azért tetted, hogy fitogtasd a vagyonodat.

Erre felkapom a fejemet. Akkor ők tényleg azt hiszik, hogy én nagyzolni akartam?

- Tudom, sőt a többiek is, hogy ez meg se fordult a fejedben – mondja, és ez egy kicsit megnyugtat. – De Kellant is megértem. Bár nem fenyeget ez a veszély, de ha lenne barátnőm, mégpedig ilyen, mint te, akkor én is azt szeretném, ha kényeztetni tudnám. Lehoznám neki a csillagokat is az égről. Minden férfi természetesnek érzi, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa annak akit szeret. Már az ősember is… nem ez nem jó hasonlat, ha jól emlékszem ők a hajuknál fogva húzogatták az ősasszonyokat szeretetük jeléül…

Önkéntelenül is mosolyogni kezdek, olyan lökött, még így, hogy kimondottan szar kedvem van is képes egy pillanatra kizökkenteni.

- Te olyan nagyon önálló vagy. És makacs… - néz bosszankodva - nem könnyíted meg a helyzetét.

- És akkor most mit tegyek? – nézek rá. Tanácsot kérek, valami apró kis segítséget, mert az bizonyos, hogy a férfi és a női agy nem egyformán működik. – Jay, most mit tegyek?

Egy pillanatig csak bámul rám elgondolkodva, aztán csibészesen elmosolyodik.

- Csinálj reggelit – feleli, mire a döbbenettől még a szám is tátva marad. Szórakozik velem?!  - Éhes vagyok – folytatja aztán. – És szerintem Kellan is az lesz, főleg, ha megérzi a rántottád illatát. És bár nem szeretem a közhelyeket, de az az egy igaz, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út.

Ezen eltűnődöm kicsit, a végső lökést aztán az adja meg, hogy megkordul a gyomra. Végülis, miért ne. Ez akár be is válhat. Vagy legalább annyit elérek, hogy amíg eszik meghallgasson. Annak ellenére, hogy még mindig úgy gondolom nem tettem semmi rosszat megteszem az első lépést. Szeretem őt, nem akarom elveszíteni.

Jayt a szobájába küldöm készülődni én pedig kirámolok a hűtőből. A következő negyedórában megterítek és annyi reggelit készítek, hogy az bőségesen elég legyen mindenki számára. Végig ott motoszkál a fejemben, hogy talán nem kéne ezt tennem, Ricsi esetében is így kezdődött, először csak kis dolgokban engedtem, aztán a végén teljesen ő uralkodott rajtam, de hiszem, hogy ez mégegyszer nem fordulhat elő. Kellan nem olyan. 

Egyre többen bukkannak elő, nem tudom, hogy az illatok csalogatják-e ki őket, vagy amúgy is indulniuk kell. Mindenki kedves velem, senki nem hozza szóba az este történteket. Én se említem. A szekrényben találtam egy tálcát azt pakolom meg Kellan kedvenceivel. Már csak a friss kávéra várok, mert az első adag elfogyott.

- Ez Isteni volt – lép mellém Jay és a hasát simogatva puszit nyom az arcomra. – Te vagy a legjobb…

Viszonzom az ölelését aztán elkészítem azt a méregerős fekete löttyöt, amit a kedvesem minden reggel fogyaszt, majd a tálcát a kezembe véve indulok el a szobánk felé. A barátom biztatóan rám mosolyog, és látom, hogy a többiek is sejtik kihez indulhatok. De nem kell messzire mennem. Két lépés után aztán megtorpanok és képtelen vagyok megmozdulni. Hitetlenkedve bámulom ugyanazt a pontot. Azt ahol a szobánk ajtaját becsapva Kellan éppen eltűnik. Tehát hiába minden jószándékom, még annyit se képes megtenni, hogy leüljön az asztalhoz. Vagy legalább egy jó reggeltet mondjon. Esélyt se ad.

Rob kócos feje csúszik be a látóterembe.

- Hú, kaja – mondja, mire végre felkapom a fejem. Látom, hogy a tálcát bámulja éhes szemekkel.

- Tessék, a tiéd lehet -  nyomom a kezébe.

- Miért, te nem vagy éhes? – csodálkozik azonnal.

- Nem, - felelem és elindulok a lift felé. – Nekem már nem kell…