Karácsonyi különszám 1 rész.

Carry és Jay története

-C-

- Carry, kérlek… szívem, gyere már...

Jay hangja kissé türelmetlenül cseng, de képtelen vagyok megmozdulni. Csüggedten bámulok a tükörbe és szemrevételezem magamat századszorra is.  

Ez van. Én, Caroline Bistrol ilyen vagyok. Átlagos.

Nincs bennem semmi rendkívüli, sima fekete haj, seszínű szemek. Unalmas vagyok és középszerű.

Talán nem kéne elmennem… Most még idejében van. Majd azt mondom nem érzem jól magam.

De persze tudom, hogy mégis menni fogok. Mégpedig azért, mert nem akarok csalódást okozni a férfinak, aki mindennél többet jelent a számomra.

Annyira készült, naponta többször is elmondta, hogy mennyire kedvesek a barátai, és, hogy kedvelni fogom őket, én meg egyre bizonytalanabb lettem. Mert hiába mentem el fodrászhoz, kozmetikushoz, lakkozta tökéletesre a körmeimet pár napja a manikűrős. Hiába a drága ruha, amire ráment másfél havi keresetem, úgy érzem nem vagyok elég jó nekik.

Én csak egy egyszerű tanítónő vagyok Ohióból. Ők viszont…

Hollywood feltörekvő ifjai.

Ezt nem én mondom, éppen tegnap olvastam egy képes újságban.

Gyönyörűek, tehetségesek és gazdagok.

Hogy is illenék én közéjük?! Egyik se vagyok.

- Baby, a tükör egyedül a gonosz királynőnek válaszolt, neked nem fog. Különben is te inkább Hófehérkére hasonlítasz – hallom a fülembe csendülő kedves hangot, miközben hátulról átöleli a derekamat. Boldogan simulok hozzá, és nézem, ahogy a vállamra támasztja az állát.  Most is csibészesen mosolyog, akárcsak azon a napon majd fél éve, amikor egymásba rohantunk a metrón. Bár én voltam figyelmetlen, kedvesen segített összeszedegetni a szétszóródott füzeteket.

Banális történet, a filmekben szokott előfordulni, hogy a főhős és a hősnő összeütköznek, aztán az egyik füzet véletlenül a fiúnál marad. Ez persze elég ahhoz, hogy megtalálja a lányt és boldogan éljenek, amíg csak…

 

Csakhogy én messze nem vagyok a mesebeli lány, bár a mögöttem álló férfi akár lehetne a herceg.

- Indulhatunk? – kérdezi újra és szembefordít magával. Annyira izgatottnak tűnik, a szemei élénken csillognak.

- Igen, mehetünk – felelem, pedig minden porcikám tiltakozik már az ellen is, hogy kimondjam. Hát még, hogy megtegyem…

-J-

Próbálom oldani a feszültségét, nem mondja, de tudom, hogy tart ettől a találkozástól. Nem értem ugyan miért, mert egészen biztos vagyok benne, hogy valamennyien imádni fogják. Érdekes módon a zenekar tagjaival azonnal megtalálta a közös hangot, sőt a családomtól se tartott. De ebbe, hogy a szilvesztert Annaéknál töltsük a barátainkkal, csak nehezen ment bele.

Figyelem, ahogy hol összekulcsolja, hol a ruhájára simítja a kezét, idegesnek tűnik. De neki még ez is jól áll. Szeretem. Hosszú évek óta vártam arra, hogy rátaláljak, és most, hogy megvan végre, soha többé nincs szándékom elengedni. Kedves, okos, és gyönyörű.

Imádom, amikor elpirul, ha bókolok neki. Sajnálatos módon sehogyse hajlandó beismerni, hogy milyen értékes és különleges ember is Ő.

Már az első pillanatban, amikor megláttam valami különös nyugalom szállt meg. Csak szedegette fel halkan bosszankodva a füzeteit, az arcába hulló haja elfedte előlem a vonásait. Amikor felállt, akkor is elsőként csak a vékony, kissé fiús alakját láttam, amiről miután először szeretkeztünk kiderült, hogy nőies, csak előszeretettel bújtatja az idomait mindent elfedő ruhákba. Aztán a szemembe nézett, és onnantól végem volt. Az a szürkéskék tekintet, ami csendes víztükörként ragyogott, azonnal megfogott.

Hosszú hónapok múltán sikerült csak elérnem, hogy megnyíljon előttem, akkor is csak egy váratlan látogatásomnak köszönhetően. Az iskola, ahol tanít nem a legjobb környéken van. Nehezen fogadtam ezt el, féltem, minden egyes nap, de mégse kérem tőle, hogy hagyja ott a munkáját. Tudom mennyire sokat jelentenek neki a tanítványai, az, ha egy kis örömet csempészhet a sivár napjaikba.

Akkor is, aznap, elémentem és az iskola kapujánál vártam. Nem vett észre, én már éppen integettem volna, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de azt valami más kötötte le. Addig soha nem láttam ezt az oldalát, így majd egy percig csak bámultam, ahogy azokkal a suhancokkal kiabált. Persze jó oka volt rá, mint később a lakásán ülve elmesélte, már jópár gyereket megkörnyékeztek az osztályából. Drogot árultak.

És bár tudta, hogy veszélyesek, és a hozzájuk hasonlók akár ölni is képesek, mégse tett lakatot a szájára. Állt az apró, alig százhatvan centiméteres nő a majd kétméteres néger srácok között és szinte toporzékolt, hogy a hőn szeretett iskolája közelébe mertek menni.

Azt hiszem az volt az az este, amikor végzetesen beleszerettem. Akkor mesélt először a családjáról, az intézetről, ahol felnőtt, és arról mennyire közel volt hozzá sokszor, hogy magával rántsa az a mocsok, ami körülvette. Felnézek rá, tudom, nem sokan lettek volna képesek felküzdeni magukat onnan.

De ő igen, elvégezte a főiskolát, és annak ellenére, hogy rangos intézmények is megkeresték visszautasította az ajánlataikat és szinte éhbérért dolgozik, azért mert az elvei ezt diktálják.

Persze tudom, hogy a pénz nem érdekli. Néha határozottan kínosan érzem magam, amikor megkapom a fizetségem egy-egy szerepemért, vagy mondjuk egy fotózásért. Van, hogy egy pár órás bohóckodásért többet kapok, mint ő fél év alatt. Ha meghívom vacsorázni, azonnal az étlap jobb oldalát vizsgálja át, ezért is szoktam rá arra, hogy olyan helyekre vigyem, ahol még véletlenül se tüntetik fel az árakat. De ez se gyakran fordul elő. Egyrészt, mert amikor megtettük a vacsora végére mindig felbukkant egykét fotós, és menekülnünk kellett.

Amikor első alkalommal sétáltunk és megtalált magának egy paparazzi, nem értette miért akar mindenáron lefényképezni minket. Mint kiderült, addig, bár már másfél hónapja találkozgattunk, és az is megemlítettem, hogy színész vagyok, fogalma se volt róla, hogy mi is az a Twilight, és kik azok a Cullenek.

Ez üdítő változatosságot jelentett, és biztosítékot arra, hogy az embert szereti bennem, és nem azt, aki a nyilvánosság előtt éli az életét.  

Másrészt az is a nyilvános helyek ellen szól, hogy szeretek vele kettesben lenni. Elbújni otthon, együtt főzni, és csak ülni a nappaliban a szőnyegen.  

Jézusom, ha most valaki a fejembe látna, azt hinné, minimum ötven éves vagyok és nem csak harminc.

Pedig így van, pár napja töltöttem be a harmadik X-et, és ez az alkalom bizony elgondolkoztatott. Kivételesen nem tartottunk nagy bulit, mert nem voltam az országban, kicsit aggaszt is, hogy Anna majd ma este akarja bepótolni.

Anna. Évek alatt a legjobb barátnőm lett. Olyan ember, akiért tűzbe mennék, és tudom, hogy ez kölcsönös. Rengeteg viszontagságon mentünk keresztül együtt, voltak, jó és rossz napok. Esték, amikor hozzám jött, mert összekaptak Kellannel, vagy amikor ő vígasztalt egy-egy szar kritika után. Bolond, akaratos nőszemély, akit az elmúlt másfél év teljesen átformált. És persze Matthew.

Még mindig hihetetlen belegondolni, hogy a barátaim immáron családos emberek. Bár a házasságot, mint életformát feleslegesnek tartom, a kis apróságokat irigylem tőlük.

Carry az első nő, akit el tudnék képzelni a gyermekeim anyjaként, de arról egyelőre fogalmam nincs, mivel is bizonyíthatnám be neki, hogy ő számomra a tökéletes.

Mert én tudom, hogy így van, de erről Őt meggyőzni…

-C-

Mit keresek én egyáltalán ezen a környéken?

Csak bámulom a hatalmas házakat, bár legtöbbre inkább a palota elnevezés illene. Még soha nem jártam Los Angeles ezen részén. Miért is tettem volna, nem vagyok idevaló. Mindenütt hivalkodás, felesleges nagyzolás.

Több emeletes monstrumok, de vajon a bennük élők boldogok?

Jay lassít, mert előttünk több autó is áll, én pedig körülnézve meglátok egyet, ami felkelti az érdeklődésemet. Ezt is magas kerítés veszi körül, de mégis valahogy más. Nincs rajta se torony, se hatalmas márványlépcső. Az udvart nem díszítik szobrok, mint párat, amelyiket eddig elkerültünk. Otthonosnak tűnik. Előtte több autó parkol, egy éppen most áll be a többi közé. Fiatal nő száll ki belőle karjában kisgyerekkel, egy férfi csatlakozik hozzájuk, és átöleli a derekát. Biztosan régóta ismerhetik a tulajdonosokat, mert a kicsi lekéretőzik és azonnal az ajtó felé iramodik. Az mintha csak fotocellás lenne kinyílik, és egy kutya lő ki rajta. Vidáman ugrálja körül az érkezőket majd egy újabb apróság tűnik fel, akit a férfi felkap és a levegőbe dob. Az autó zajától nem hallom, de innen is jól látszik, hogy a kicsi teli szájjal nevet.

Lassan araszolunk, valamilyen oknál fogva, mintha mindenki ebbe a házba tartana.

Egy fél perc múlva kiderül, hogy mi is és én nem is tudom leplezni a csodálkozásomat.

- Itt laknak a barátaid? – kérdezem, mire Jay csak felnevet és bólint.

Alaposan körülnézek, de nincs mese, az első benyomásom tényleg igaznak bizonyul, ez nem egy ház, ez egy otthon. A füvön gyerekjátékok, az ajtóra színes koszorút akasztott valaki, kicsit csálé ugyan, de látszik, hogy nem boltban vették, hanem kézzel készült. Lassan szállok ki a kocsiból, és kifújom a levegőt.

Nincs mese Carry, innen már nem hátrálhatsz meg.  

Pedig szívem szerint megtenném. Eddig valahogy mindig sikerült kibújnom a nagy találkozás elől. Annyit hallottam már róluk, Jay mindig hatalmas szeretettel beszél valamennyiükről. Ismerem az arcukat, mert miután kiderült, hogy a párom szerepelt abban a sorozatban, titokban megnéztem minden részét. És persze ott vannak a képes újságok, a tévéműsorok, szinte nincs olyan hét, hogy valaki fel ne bukkanjon közülük a hírekben.

Divatbemutatók, premierek, díjátadók. Mindig nagyszerűen néznek ki, és tökéletesen válaszolnak. Mégse tőlük tartok igazán. Az, aki miatt görcsbe szorul a gyomrom már a nevének említésére is, az a Megközelíthetetlen.

Mrs. Anna Lutz-Mc’Gee.

Emberek millióival ellentétbe én nem azért tartok tőle, mert a szeme éles, a nyelve megfékezhetetlen és valami hihetetlen érzékkel boldogul az üzleti életben, úgy, ahogy még soha senki, vele egykorú.

Óh, nem. Én azért ódzkodom ettől a találkozástól, mert biztos vagyok benne, hogy ha Jay egy légtérben lesz velem és a legjobb barátjával, rá fog jönni, hogy mennyire kevés vagyok én hozzá képest.

Mert számára ő az etalon.

A nő évekig egyedül igazgatta a világ egyik legnagyobb konszernét, és bár ma már nem jár be naponta az irodába, most is ő hozza meg a legfontosabb döntéseket. Nagyszerű feleség, és csodálatos anya. Aki a jótékonyságban élen jár, de a magánéletét, amennyire lehet rejtve éli.

És most ennek a tökéletes nőnek a házába kell, hogy bemerészkedjek.

-      J-

Carry úgy szorítja a kezemet, mintha egy oroszlánokkal teli barlangba akarnám behurcolni. Fél szemmel felé sandítva látom, hogy zavarában a szája szélét rágja, mint mindig amikor valami miatt izgul.

Annyi arca van. A határozott és következetes, amit a tanítványaival szemben mutat. A kedves és odaadó, amit az általa támogatott idős emberekkel szemben alkalmaz. A kissé félénk és bizonytalan, amivel naponta a külvilág felé tekint, és a bohókás szertelen csitri, amit eddig csak pár alkalommal, ha kettesben voltunk mutatott meg.

Mind más, de mind lenyűgöz. Mert ez mind belülről fakad, képtelen megjátszani magát.

- Szép nem? – kérdezem, miközben lesegítem a kabátját az ajtón belépve.

- Aha – feleli, de közben már befelé néz kíváncsian.

- Hmm, - szagolok bele a levegőbe. – Anna hozza a formáját.

- Mire gondolsz? – kérdez vissza és kissé ijedtnek tűnik, a tekintete idegesen pásztázza a nappaliban lévő tömeget.

- Ha jól gondolom, akkor van malacsült, marharagu, - újra szimatolni kezdek – forralt bor, valami csokis süti, és nagyon valószínű, hogy akad itt egy kis pasta is.

- Nem unatkozott a szakácsa – feleli, mire döbbenten nézek rá.

- Nincs szakácsa – felelem.

- Akkor ki? – kérdezi, mire azonnal válaszolok.

- Hát ő.

További magyarázatot adni nincs időm, mert beszélgetésünk tárgya ebben a pillanatban felfedez, és hangos üdvrivalgással megindul felénk.

- Jay – ölel át azonnal és nyom két puszit az arcomra. – Azt hittem már soha nem értek ide…

- Jöttem volna én előbb is, de kilométeres sorok álltak a kaputok előtt – felelem, de ő már a mellettem állót lesi kíváncsian.

- Szia – mosolyog Carryre, aki a kezét nyújtja felé.

- Szia, Caroline Bistrol – mutatkozik be szívem elrablója hivatalos arccal, mire a zöldszemű kicsit visszahőköl. De csak egy pillanatra.

- Anna Lutz-Mc’Gee – feleli, majd megöleli. Aztán a rá jellemző temperamentummal a nappaliban lévők felé kiált. – Srácok, megjött Jay és Carry. Ugye szólíthatlak Carrynek? – kérdezi a kedvesemet, de meg se várva a választ már húzza is magával. Pillanatok alatt eltűnnek a szemem elől, semmi esélyem, hogy követni tudjam őket, bár van egy kis lelkiismeret furdalásom, hogy egyből a mélyvízbe dobtam, mert, hogy a lányok hamarosan körbeveszik, abban egészen biztos vagyok.

- Day báci… - totyog hozzám Matty, az eddigi egyetlen keresztfiam és mutatja, hogy vegyem fel. – Aándék?

- Szia kisöreg – kócolom össze a haját, szokás szerint. – Nem hoztam ajándékot.

-Aándék… – ismétli meg újra, és az arcán megjelenik az az eltökélt arckifejezés, ami az édesanyjára annyira jellemző. – Aándék… - emeli meg a szemöldökét, amitől kiköpött olyan, mint Kellan.

- Jól van már, te kis zsarnok – nevetek rá, és előhalászom az érkezéskor a nadrágom hátsó zsebébe rejtett csokoládét. A karácsonyi meglepetését még az ünnep másnapján elhoztam, de ezt a játékot mindig eljátssza velem. És én persze mindig készülök.

- Coki – közli és új szerzeményét szorosan fogva mutatja, hogy rakjam le. Figyelem, ahogy elkacsázik a karácsonyfa felé, nem kétlem most is az alá fog elbújni, hogy megcsócsálja az édességet.

Csak Anna rá ne jöjjön, hogy tőlem kapta, mert akkor nekem annyi.

- Jay, szia haver – lép mellém a házigazda, és azonnal a kezembe is nyom egy üveg sört. – Na, hol dugdosod a kis hölgyet?

Kíváncsian néz át a vállam felett, majd kérdőn megemeli a vállát.

- A feleséged elrabolta tőlem – közlöm vele, mire legyint egyet.

- Akkor mostanában nem látod. Napok óta lázban ég, a szokásosnál is többet főzött, ha jól számolom legalább négyféle vegetáriánus fogás van. A gyerekszobában csak a képeskönyvek rendszerezésével két órát töltött, nehogy a barátnőd valami olyat vegyen a kezébe, amiből azt gondolja, hogy ő nem figyel oda rendesen Matty fejlődésére. Ma délelőtt legalább ötször a lelkemre kötötte, hogy mellőzzem a pajzán vicceket – kis hijján felröhögök, mert ezt olyan sértett arccal közli, mintha ő soha nem tenne olyat. - Ja, és ha jól számolom, ez a harmadik ruha rajta, jó ebben van némi szerepe a fiamnak is, mert telibe találta egy csokis puffanccsal…

Több óra telik el úgy, hogy Carrynek csak az éppen eltűnő alakját látom, de a közelébe férkőzni az Istennek se tudok. Közben beszélgetünk az ismerősökkel, koccintunk az elmúlt évre, megvitatjuk hol egyikünk, hol másikunk legújabb filmjét, vagy éppen egy–egy ígéretes forgatókönyvet. Sodródok a tömeggel, és végre felfedezem. Éppen Matty szobájából jön ki, zavartan körbenéz, az arca végtelenül szomorúnak tűnik, majd befut az egyik vendégszobába. Nem értem mi baja lehet, se azt, hogy ki bánthatta meg, ezért azonnal felfelé indulok. Sajnos bezárta a szoba ajtaját, így nem tudok bejutni és a kopogásomra se válaszol. Aggódva tipródok mit tegyek, de mivel nem tudok bemenni, a kezem eléggé meg van kötve. Jobb hijján fél szememet azért az ajtón tartva elmegyek a gyerekszobáig, de ott csak a fiát átöltöztető barátnőmet találom, aki halkan énekel a kicsinek.

- Anna mi történt? – kérdezem, mire érdeklődve felnéz.

- Valaki csokit adott Mattynek. Naná, hogy az a drágalátos apja nem vette észre idejében, a fiatalúr meg – csiklandozza meg a pici pocakját – a legnagyobb részét a ruhájára kente.

A hangja nem tűnik bosszúsnak, sokkal inkább boldognak és felettébb elégedettnek. Igaz, amióta a kicsi megszületett nyoma sincs az addigi hangulat ingadozásának, boldog eufória veszi körül, szinte mindig.

- Mármint mi történt, hogy Carry elrohant? – kérdezek rá újra az engem érdeklő dologra. – Bezárkózott a vendégszobába.

- Jay én nem tudom – vág közbe arcán furcsa kifejezéssel. - Könnyen beilleszkedett a bandába, igaz kicsit visszahúzódó, de mellettünk nem csodálom. Mattyvel és Lorenzoval azonnal megtalálta a hangot. Ide is azért jött fel velem, mert az én drága kisfiam kiverte a hisztit és nem akarta elengedni a kezét. Ne haragudj, nem tudom miért zárkózott be – néz rám elgondolkodva. – De ha gondolod, megnézem jól van-e…

- Most mondtam, hogy bezárta az ajtót – fortyanok fel, mire vigyorogni kezd, és ölbe veszi az élénken mocorgó Mattyt.

- Jay bácsinak nagyon fontos ez a néni kisfiam, mert képes anyucira is rászólni…

- Bocs, - mentegetőzök azonnal, de félbeszakít.

-… És annyira aggódik, hogy még azt is elfelejti, hogy minden szobához tartozik erkély. Amin ugye szintén van ajtó…

Döbbenten nézek rá, majd azonnal elindulok kifelé.

- Balra a… - hallom még a hangját, de mire befejezné, már el is húzom a vendégszobáét.

A fürdőből halk szipogás szűrődik ki, én meg mint egy őrült nyomom le a kilincset. Szerencsére azonnal enged.

Carry a wc ül, és komótosan tépkedi le a papírt a gurigáról, előtte már tele a szemetes.

Egy tépés, egy szemtörlés. Mégegy tépés, orrfújás.

De vajon miért sír?

-      C-

Egyszerűen nem akarok hinni a szememnek. Se a fülemnek.

Amióta beléptünk ebbe a házba csak kapkodom a fejem, és egyik ámulatból a másikba esek. Idebent, ha lehet még otthonosabb az egész. Nyoma sincs annak a nagyvilági hangulatnak, amit elképzeltem. Hatalmas fa, gyerekbarát elrendezés. Bár minden megvan, amit csak ember el tud képzelni a kényelem érdekében, nem hivalkodó.

Kicsit kétkedve fogadtam Jay azon kijelentését, hogy Anna mindent egyedül készített, ami csak a tálalóasztalon van, de meggyőződtem róla, hogy igaza lehet.

Vagy a csaj nagyon ügyesen tud hazudni.

De ezt valahogy nem hiszem. Őszintének tűnik, és sugárzik belőle valami megmagyarázhatatlan báj. És az elmúlt órák alatt valahogy egyre inkább értem a párom iránta való rajongását. Hihetetlenül karizmatikus, de mégis annyira természetesen adja magát, hogy az még engem is lenyűgözött.

És a többiek… ahogy vártam kíváncsiak voltak. Érdeklődve méregettek, de egynek se volt akár félreérthető megjegyzése se. Sőt, bármilyen hihetetlen, de nem tűntek olyan… tökéletesnek. Igen, ez az.

Ashley aki máskor olyan, mintha most lépett volna ki egy fodrászszalon ajtaján az előbb is négykézláb mászott a kisfia után, és a haja simán copfba volt fogva. Aki különben egy kis maffiózó, mármint a kis Lorenzo. Vagy legalábbis annak akar látszani.

Nikki, akiről legutóbb azt olvastam, csak Evian ásványvízben hajlandó fürödni, most simán, üvegből issza a sört.

Kristen, aki a legutolsó fotózásán milliós ékszereket és ruhákat viselt, most sima kockás ingben és converse cipőben sétált oda hozzánk, és ezen senki se lepődött meg.

És a srácok… Rob, esetlen és folyton vigyorog, olyan, mint némelyik tizenéves tanítványom, mintha soha nem találná a helyét. De abban a pillanatban, hogy a párja a közelébe kerül, vagy akár csak meghallja a hangját a szeme felcsillan, és valami végtelen nyugalom veszi körül.

Kellan nagyobb gyerek, mint Matty, szerintem folyton valami őrültségen töri a fejét, de ha az ember jól megfigyeli a tekintete közben villámként cikázik körbe. Tagadhatatlanul rajong a feleségéért és a kisfiáért, és annak ellenére, hogy olyan izmok dagadnak a karjain, mint Popeynek, ha megette a spenótot, nem láttam még senkit, aki nála gyengédebben ért volna a szeretteihez.

Luca pedig, Ash párja, mintha próbálná überelni Kellant, mindenben. Folyton versengenek, melyik kicsi művel nagyobb rosszaságot, de azért ügyelnek arra, hogy tudják, nem tehetnek meg mindent. Szinte csodaszámba megy, ha elválasztja őket pár méter a feleségével, és valamelyikük folyton a kisfiukat lesi.  

És akkor még nem is említettem a többieket. Olaszok, angolok, vannak köztük magyar nemzetiségűek, akikről eddig még nem is igen hallottam. Egy dologban hasonlítanak csupán, mind boldognak tűnnek. Azért, mert fiatalok, kiegyensúlyozottak, és mert kedvelik egymást. És akárhogy is nézem valamilyen szinten valamennyien kapcsolódnak egy ponthoz. Annához.

És mind egyetértenek egy dologban, mégpedig, hogy Jay nagyszerű ember. Ha nem szeretném a páromat ennyire, kételkednék, hogy ez a tökéletes fickó valóban létezik-e. Folyton olyan történetekkel jöttek, amelyekben ő volt a jófiú, elmesélve, hogy mennyiszer segített nekik, milyen gondoskodó és önfeláldozó, és a gyerekek mennyire imádják. Milyen komolyan veszi a munkáját, és hogy milyen jó, hogy végre rám talált. Szinte zavarba hozott, mennyire dicsérik, és meghatott, hogy burkoltan, de a tudomásomra hozták, hogy ha megbántom, azzal kivívom a haragjukat. Barátok, a szó legszorosabb értelmében. Olyan kapocs van köztük, ami ritka ennyi ember között. Nyoma sincs rivalizálásnak, nem tűnnek egoistának, egyszerűen csak szeretik egymást. És én irigylem ez, főleg, hogy nekem soha nem voltak ilyen barátaim.

Pedig vágytam rá, és bár a hiba biztosan bennem van, de mindig magányos voltam. Igaz az intézet nem az a hely, ahol az ember életre szóló barátságokat köthet. A nevelőszüleim, akik arra a rövid időre magukhoz vettek is visszahúzódó emberek voltak, esélyem se volt velem egykorúakkal találkozni. A főiskolán már csak a tanulásra koncentráltam, miután munkába álltam, a gyerekek kötötték le minden időmet.

Egy pillanatra úgy éreztem, hogy talán most itt a lehetőség, bár kirívok közülük, de lehet, hogy Jayre való tekintettel befogadnak maguk közé. De szokás szerint ezt is elrontottam.

És most ülök itt egymagamban, és nem tudom mit tegyek. Képtelen vagyok kimenni, és bár hallottam a párom hangját őt se tudom beengedni.

Mit mondjak neki?

Nem tudom megmagyarázni neki ezt a dolgot, csak akkor, ha elárulom a nagy titkomat.

De mi történik, ha megteszem?

Félek a reakciójától, és a következményektől. Annyi mindent elnézett nekem, és túllépett az előéletemen.

De vajon ezt is megértené? Hogy esetleg veszélyeztetem a karrierjét?

Oké, oké, tudom, függővég. Félek ugyan kicsit a népharagtól, de azért az ünnepekre való tekintettel bízom abban, hogy mindenki szívében ott a megbocsátás. Mentségemre legyen mondva, nem így terveztem. De aztán a szavak csak jöttek egymás után, ötlet követett ötletet, és túl hosszúnak éreztem egyetlen történetnek. Úgyhogy kettévettem, és folytatása következik.

Talán már holnap, bár ez cseppet se biztos, mert este nyolcig dolgozom, de majd próbálok napközben gép-közelbe jutni.

Vagy nem, mert miért is olvasnátok éppen az én kis irományomat… Karácsony van, töltsétek a napot, napokat a szeretteitek körében, a felhalmozott finomságok között. Felejtsétek el az év közben titeket ért sérelmeket, de soha ne adjátok fel az elveiteket, csupán azért, hogy nehogy mások rosszul érezzék magukat. Ha nem tetszik az ajándék, ha bántó a pityókás családtag egy-egy mondata ne legyintsetek, hogy ah, most nem szólok, majd máskor. A véleménynyilvánításnak vannak szelíd, elfogadható módjai is, amelyek után nem néz rátok úgy mindenki, mintha felgyújtottátok volna a karácsonyfát. Inkább pár kínos pillanat, mint hogy magatokba fojtsatok mindent. Nem lázítani akarok, csak azt szeretném, ha felszabadultak lennétek.

Oké, ha végképp nem megy egy-egy pohárka finom ital megengedett, sőt erősen javasolt.

Szóval, hamarosan jelentkezem. J

Ui.: Ez a történet Lylia kedvedért született! Igaz, nem bírtam ki és belevontam a bandát is, de talán nem bánjátok. Annyit azért elárulnék, hogy a fenti jelenetek pontosan két évvel az előző karácsonyi történetem után játszódnak.

Békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!
Dicta