Karácsonyi különszám 2. rész

Carry és Jay története

_ J _

Sietve lépek a párom mellé és guggolok le előtte.

- Carry, - szólítom meg, mire lassan felemeli a fejét. – Szívem, mi a baj?

A tekintetéből zavarodottság sugárzik, a szemeit azonnal újra ellepik a könnyek. A nyakamba borul, és keserves zokogásba kezd. Már végképp semmit se értek, mintha a jelenlétem csak rontott volna a kedvén.

Igazság szerint csak mostanában tűnt fel, mennyire érzékeny.

Elég pár megható képsor a tévében. Vagy múltkor is, virágot vittem neki, és elpityeredett. Jó, tudom milyen hatalmas szíve van, nincs az a kóbor kisállat, akin meg ne könyörülne. És annak ellenére, hogy nem volt könnyű élete, nem lett bizalmatlan. Ösztönösen megbízik az emberekben, legyen az akármilyen korú vagy kinézetű. Múltkor is, én simán adtam volna neki tíz dollárt és elzavartam volna azt a csavargót, akivel este az étteremből hazafelé összeakadtunk. Félelmetes arca volt, de ő pár mondattal elérte, hogy a férfi elmesélje neki, hogy is jutott el odáig, hogy az utcán kelljen kéregetnie. Aztán ismerve a történetét megadta neki a menhely címét, ahol mindig kisegít, és oda küldte, hogy hivatkozzon rá.

- Carry, mond el kérlek? – próbálkozom újra. – Megbántott valaki? Anna mondott valami sértőt? Mi történt?

- Se… semmi, - feleli szipogva.

- Valami biztosan történt, ha bezárkóztál ide – felelem, és bár jól esik, ahogy szorosan hozzám bújik, gyengéden eltolom. Kisimítok egy tincset az arcából, és kérdőn nézek rá. – Szóval? Elmeséled, miért itatod itt az egereket? Lassan foltok fognak megjelenni a nappali plafonján, aztán majd fizethetjük a felújítás költségeit…

Egy pillanatig olyan ijedten néz rám, hogy nem bírom megállni, és elvigyorodom. Ő meg bosszús képpel pattan fel, és morogva elviharzik a mosdó irányába. Próbálom nem mutatni a meglepődésem, és sietve követem. A pultnak támaszkodva figyelem, ahogy megmossa az arcát, majd elég a tükörbe néznie, és újra úgy tűnik, mintha valami hatalmas súly nehezedne rá.

- Caroline, ne csináld ezt – fordítom felém. – Tessék szépen elmesélni mi a fenét művelt az az ír bestia – mondom.

- Kicsoda? – kérdez vissza csodálkozva. Most ugrik csak be, hogy azon a becenéven említettem a barátomat, amin Kellan és Rob szokta, szigorúan csak a háta mögött, amikor valami őrültséget követ el.

- Hát Anna. Ismerem milyen, néha akaratlanul is előbb jár a szája, mint az esze, és megbánt másokat. De nem direkt csinálja. Áruld el mit mondott, és akkor tudok segíteni…

Még mindig ámulva néz rám, a fejét kissé oldalra fordítva vizsgálgat, aztán megszólal.

- Nem mondott semmit…

Oké, én türelmes ember vagyok, de mindennek van határa.

- Ezt ne… - vágok közbe. – Tudom, hogy milyen, mint a hurrikán…

- De… - próbálkozik újra, és hirtelen beugrik miért nem adhat magyarázatot.

- Carry, Te vagy az a nő, akit mindennél jobban szeretek. És az, amit irántad érzek sokkal fontosabb, mint a kapcsolatom Annával. És ezt neki is tudnia kell. Ha téged megbánt az olyan, mintha engem bántana. Sőt, ha téged bánt, az sokkal rosszabb.

Újabb elgondolkozó arckifejezés, aztán végre halkan megszólal.

- Tényleg nem mondott semmit – kezd bele. – Sokat beszélt rólad, igazság szerint folyton azt próbálta érzékeltetni, hogy milyen csodálatos ember vagy. Bár ezt én is tudom – suttogja, és végre a szemembe néz. – Azt hittem, majd… azt hittem nem lesznek ilyen kedvesek velem, mert én nem vagyok közéjük való.

Újra, könnyek csillannak a szemében, mire megszorítom a kezét, ő meg folytatja.

- De mind azok. Rendes emberek, és most kicsit szégyellem magam. Mert előre ítélkeztem…

- Jaj, szívem, ezért nem kellett volna pityeregni – vonom most én magamhoz.

- N.m .s .zért – hallok valami mormogást, úgyhogy újra eltolom, hogy lássam az arcát.

- Tessék?

- Nem is azért sírtam – feleli, de persze nem ad magyarázatot.

- Hanem? - kérdezem.

- Mert énekelni kezdett…

Na most már végképp semmit se értek.

- C -

Nem tudom, hogyan, de Jay egyszer csak itt van velem. És el kell ismernem, hogy jól esik a jelenléte. Hát még a szavai… Ő olyan optimista lélek, mellette mindig úgy érzem, hogy az élet szép, és még számomra is tartogathat pozitív dolgokat. Annak is örülök, hogy ismeretségünk alatt először bírálja Annát, ír bestiának nevezi. A szavaiból érzem, hogy eddig rosszul gondoltam, mégse hiszi, hogy a nő tökéletes. Az, hogy engem elé rangsorol az életében, hogy fontosabb vagyok melegséggel tölt el.

Annyira páratlanul jó ember, és én tiszta szívemből szeretem.

El is felejtem pár percre min aggódtam nemrég, de amikor újra rákérdez miért sírtam beugrik, hogy valamit ki kell találnom. Az igazságot még mindig képtelen vagyok beismerni, de végülis, nem hazudok neki. Csak nem mondok el mindent.

- Pedig jó hangja van, - érti félre a mondatomat, és elgondolkozva néz maga elé. – Egyszer még arra is sikerült rávenni, hogy egy duett erejéig beszálljon a bandába…

- Nem az volt a baj, ahogy énekelt – világosítom fel azonnal. – Hanem az amit…

- De hát az csak egy kis gyerekdal volt… - néz értetlenül. – A legtöbb anya énekli a gyerekének… – aztán hirtelen elhallgat. – Ne haragudj – mondja és szorosan a mellkasára von megint. Nem mondja ki újra, de tudom mire gondol. Minden anya énekli a gyerekének, de az enyém nem tette egyszer sem.

Nem, mert nem kellettem neki. Sokkal fontosabb volt számára az, hogy egyik drogmámorból a másikba essen. Szégyen bevallani, de mégis úgy gondolom, így jártam jobban. Azzal, hogy születésem után két nappal otthagyott a kórházban. Legalább azonnal az intézetbe kerültem.

Hosszú időbe telt, évekbe, mire előkerítették, és végre aláírta az örökbeadhatósághoz szükséges papírokat. És mire megtette, már nem tolongtak a párok, hogy hazavigyenek. Esetlen, csúnyácska tízéves voltam, aki kicsit dadogott, elvolt a maga kis világában a könyveivel. Nem hasonlítottam azokra a cserfes, szőke loknis hajú kis kedvencekre, akik az örökbefogadó szülők álmait jelentették.

De aztán rám is rám mosolygott a szerencse. Egy hónappal a tizenegyedik születésnapom előtt egy kedves, de hozzám hasonlóan csendes pár engem akart. Magukkal vittek a farmjukra, és nem akartak megváltoztatni. Nem kérték, hogy segítsek a ház körül, de hálás mosollyal fogadták, ha megtettem. Nem szidtak meg, amikor véletlenül nem csuktam be a kerítés ajtaját és a tyúkok ezerfelé szaladtak. Nem kérték, hogy szólítsam őket anyunak és apunak, de amikor jó másfél év múlva az első közös karácsonyunkon megtettem, a boldogságot nem lehetett letörölni az arcukról.

- Marry anyu énekelte ezt nekem egyszer, amikor beteg voltam – adok magyarázatot, mire még szorosabban fog és a hátamat simogatja. Egy este elmeséltem neki az egész életemet, így tud arról a rövid időszakról, amit boldogságban éltem le. Sajnos, valóban csak rövid időszak volt, még két év se, mert egy autóbalesetben elvesztettem mindkettőjüket. Éppen hozzám jöttek, egy iskolai előadásra, amin szerepeltem, de a csúszós úton a kocsi irányíthatatlanná vált.

Esélyük se volt… de legalább nem szenvedtek.

Lévén rokonaik nem voltak én visszakerültem az intézetbe, és szerencsére többet már senki se akart magával vinni. Megszoktam, hogy egyedül vagyok, hogy csak magamra számíthatok, és mindenért nekem kell megdolgoznom. Éltem az életem, de egyszer csak belebotlottam Jaybe.

Elhúzódom tőle, látom, hogy aggódva figyel, úgyhogy megpróbálok az arcomra erőltetni egy mosolyt.

- Jól vagyok, - mondom neki, amit kétkedve fogad. – Csak kicsit felkavart, de nincs semmi gond.

Percekig állunk még a fürdőben, és csak miután harmadszor is biztosítom arról, hogy nem fogok azonnal sírva fakadni, egyezik bele, hogy visszamenjünk a többiekhez. Illetve ezt végül mégse találom olyan jó ötletnek, mert a sminkem, amin majd egy órát dolgoztam, szépen szétfolyt. Amikor Jay nyomában a szobába lépek elbambulok, -most nézem csak meg a berendezést, amikor berohantam ide, nem érdekelt a környezet- és kis hijján a páromnak ütközöm. Nem mozdul, úgyhogy kíváncsian nézek el mellette, vajon miért blokkolt le.

A helyiség közepén Anna áll, kezében jópár sminkszerrel, és minket néz.

- Gondoltam erre szükség lehet… - mondja, és felém lép. Jay még mindig nem mozdul így nagyot sóhajt. – Nem fogom bántani, tudom mennyire szereted. Csak segíteni szeretnék…

A szavai akaratlanul is elárulják, hogy nem most érkezett, de valamiért ez most nem zavar.

- Hallgatóztál? – kérdezi tőle az előttem álló, mire újabb sóhaj következik.

- Azt azért nem mondanám – feleli, és látom, hogy mélyen egymás szemébe néznek. Oldalról figyelem őket, végül aztán picit elmosolyodva beismeri. – Talán… tudod, milyen kíváncsi vagyok… de igazság szerint elég hangosan beszéltetek, szóval…

Jay hangosan felnevet, és Anna is elmosolyodik. Majd mindketten felém fordulnak.

- Itt maradjak? – kérdezi előbbi, és látom a szemében, hogy ha azt kérem megteszi. De azért örülne, ha megbíznék a barátjában.

- Ugyan már, szerinted kárt teszek benne a szemceruzával? – fortyan fel amaz, éppen amikor én is megszólalok.  

- Nem, nem kell – felelem, és így is érzem. Már nem gondolom úgy, hogy kevesebb vagyok a szőke szépségnél, és attól se tartok, hogy meg akarna bántani. – Menj csak, beszélgess a barátaiddal, mindjárt jövök én is…

Búcsúzóul kapok még egy igazán vérforraló csókot, ami mindhármunkból más reakciót vált ki. Én úgy érzem, mintha a lábaim folyékony gumiból lennének, és nem bírnának megtartani. Jay felettébb elégedett arcot vágva indul el az ajtó felé, Anna pedig megforgatja a szemeit és motyog valamit az orra alatt, ami kb. úgy hangzik, hogy átkozott hormonok.

- Tessék? – nézek rá, miután kicsit összeszedtem magam a kábulatból.

- Csak azt mondtam, hogy tipikus férfi – feleli, úgyhogy valószínűleg mégis rosszul hallottam. - Kellan is mindig ezt csinálja - sugárzik a hangjából és szinte minden pólusából mennyire szereti a férjét. – Ha biztos akar lenni a dolgában, akkor beveti a bevált módszert. És én is mindig bedőlök neki… Elég egy csók és…

Hirtelen elhallgat, és esküdni mernék, hogy el is pirult kissé.

- Na akkor mentsük a menthetőt – tereli el a szót, és újra a fürdőbe kísér. Miután meggyőződik róla, hogy a sminkelés terén vannak hiányosságaim, sóhajt egyet, és leültet a kád szélére. Jó tíz perc alatt lemossa az előző maradványait és egy olyat készít az arcomra, aminél egy profi kozmetikus se csinálna jobbat. És közben beszél. Egyfolytában. Már majdnem végez, amikor egy mondatától kis hijján leszédülők az addigi ülőhelyemről. 

-      J –

Vonakodva hagyom magára azt a két nőt akik a legközelebb állnak hozzám. Mármint akik nem a családtagjaim, mert természetesen ott az anyukám, a nővéreim és a húgom is.

Magamban vigyorgok, mert valami miatt úgy érzem, ők ketten jól ki fognak jönni egymással. Bár kinézetre és tulajdonságaik alapján akár a tűz és víz, mégis biztos vagyok benne, hogy sok bennük a közös vonás is. Végtelenül nagy szívük van, ha kell határozottak, és az élet nem kímélte őket. Más-más okokból, de magányosak voltak.

Anna bár népes és szerető családban nőt fel, mindig is úgy érezte, hogy miatta ment el az édesapja. Igazán mély barátságokat nem kötött gyermekkorában, nem volt kivel, de később is időbe telt mire megnyílt nekünk.

Carry helyzete sokkal szívszorítóbb, mert neki nemcsak barátai, de családja se volt. Nem várták otthon esténként vacsorával, nem köszöntötték fel úgy a születésnapján, ahogy az minden gyereknek megjárna, és esténként nem kapott jóéjszakát puszit. Bár próbált meggyőzni, hogy ennek ellenére ő szerencsés, hiszen volt fedél a feje felett, nem kellett éheznie, és járhatott iskolába, ami sok családban élőnek a tanítványai közül se adatik meg, mégis hiszem, hogy vágyott egy családra.

És amikor végre megkapta alig szokta meg, már újra magára maradt.

Az enyémet gyermeki kíváncsisággal, de némiképpen tartózkodóan fogadta, csak a gyerekekkel szemben viselkedett felszabadultan. De majd idővel…

Mert az a célom, hogy ő is részesévé váljon annak az őrült, sokszínű bandának, amit mi a rokonaimmal alkotunk.

A barátaimmal szembe valószínűleg már nem lesz gond, legalábbis a szavai, ahogy róluk beszélt, ezt mutatták. Örülök neki, mert tudom, hogy mi képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Lehet, hogy hónapokig nem találkozunk, mert a világ más tájain dolgozunk éppen, de akkor is hetente egyszer biztosan beszélek valamennyiükkel.

Ash, Nikki, Kris, Rob, Kellan.

Bár csak a filmben voltunk testvérek, és annak már évek óta vége, de mégis egy csapatot alkotunk rendületlenül.

- Ej, de elgondolkoztál – csicsereg éppen „kicsi feleségem” a fülembe. Mosolyogva közeledik, és közben úgy tesz, mintha nem venné észre a pár méternyire, egy komód takarásába elbújt kisfiát. – Hol jártál?

- Csak Carryvel beszéltem – felelem, de nincs szándékomban megosztani, hogy mivel okozott nagy riadalmat nemrég.

- És hol hagytad? – kíváncsiskodik tovább.

- Annával - felelem, és a vendégszoba felé mutatok.

- Kedves lány – feleli, és kicsit lehalkítja a hangját. – Olyan ártatlan, és mintha tartana tőlünk. Jackson Rathbone, mit meséltél neki rólunk?

- Semmit – vágom rá azonnal, mire összehúzza a szemöldökét.

- Semmit? Na szépen vagyunk. Behoztad az oroszlán barlangjába úgy, hogy azt se tudta mire számíthat?

- Mármint semmi olyan, ami miatt tartania kellene tőletek – módosítok azonnal.

- Szerencséd van – vágja rá, és észrevétlenül egy kicsivel közelebb araszol Lorenzóhoz. – És, elveszed?

Hirtelen félrenyelem a levegőtés köhögni kezdek. Oké, hogy Ash az örök romantikus folyton fehér ruhába képzel el mindenkit, de én valahogy nem hiszem, hogy ez olyan fontos lenne.

- Nem. – mondom, de alig ejtem ki az utolsó hangot meg is bánom.

- NEEM – támad rám, és csak mondja a magáét. Próbálok közbeszólni, de esélyem sincs, utoljára akkor volt ilyen hisztis, amikor Anna és Kellan esküvőjére készültünk, és ők eltűntek pár órára. Oké, akkor volt indoka, mert ráfoghatta a terhességre, bár azt nem értettük, hogy gondolhatja, hogy meglépnek a ceremónia elől. Aztán egyszercsak, miután kiengedte a mérgét, mintha mi se történt volna újra felvesz egy normális hangszínt.

- Miért nem? – Gyorsan, amíg meg nem akadályoz kifejtem neki a nézetemet a papír feleslegességéről, és ez látszólag megnyugtatja.

- Oké, - mondja, és újra lép egyet, majd elkapja a kis gazfickót, aki visongva nevet az anyja karjaiban. Már indulnának lefelé, de mégis visszafordul. – Jay, titkon minden nő vágyik arra a kis papírfecnire – utal az előző szavaimra, mert én neveztem így a házasságlevelet. - Lehet, hogy nem ismeri be, de Carry szerintem egészen biztosan. Egyedül nőtt fel, nem volt családja, hidd el nekem, neki még többet jelentene, mint bárki másnak.

Elgondolkozva nézek utána, és tanácstalan vagyok.

Nem tudom hogyan, de egy este előjött a szó erről, és akkor ő is bólogatott arra, hogy a házasság egy elavult intézmény. Örültem, hogy még ebben is egyetértünk, de most jobban belegondolva, lehet valami abban, amit Ash mond.

Mert Carry vesszőparipája a család, a gyermek-szülő kapcsolat.

És egy család minimum három főből kell hogy álljon. Anya, apa, gyerek. És bár ugye ez megoldható az anyakönyvezető nélkül is, de mégis, az jelent azért valami elkötelezettséget. Állandóságot. És Carry számára az állandóság is nagyon fontos.    

- C -

- Gondolom, a hétköznapokban nem igazán használsz festéket… - Hallom Anna hangját, aki profikhoz illően munkálkodik az arcomon.

- Nem, az iskolába felesleges lenne – védekezem azonnal.

- Nincs igazad – szól közbe. – Hozzá kell szoknod, hogy ezután a figyelem középpontjába kerülsz. Követni fognak a fotósok.

- Engem? – nézek rá döbbenten, mire csak bólogat. – De miért?

- Carry, becserkészted az utolsó szabad Cullent. Mióta Nikki bejelentette az eljegyzését, már csak ő maradt parlagon. Az elmúlt évben voltak, akik arra tippeltek, hogy meleg. Voltak, akik azt mondták, hogy az én titkos szeretőm – kicsit erősebben szorítja egy pillanatra az állam, és jobban rányomja a rúzst a számra, de aztán újra ellazul. – Sőt, volt, aki arra tippelt, hogy még Kenzie is előbb talál párt magának, mint Jay. Pedig ő még csak 14 éves. És erre jössz te, és bekötöd a magányos farkas fejét. Ez mindenkit érdekelni fog, az emberek imádják az ilyesmit. Úgyhogy, egy ideig a nyomodban jár majd pár paparazzi. Nem kell velük foglalkozni, hagyd, hogy dolgozzanak, és idővel elunják.

Csak hallgatok és próbálom felfogni amit mond. Ő meg folytatja.

- Nem azt mondom, hogy kilónyi púder fedje el az arcodat, sőt nem is javaslom most, mert jelen állapotodban még ártana is. Csak egy kis spirál a szempilládra, halvány pirosító, mert a rosszullétek gondolom reggelente megviselnek, és egy kis szájfény. Csak lássanak mindig ápoltnak. A hajad egyébként gyönyörű – bókol, amit zavartan fogadok. – A premier előtt meg, - utal a februári filmre, amiben a férje a főszereplő, a párom pedig a rendező – együtt elmegyünk a fodrászomhoz. Tündéri fickó, és szerencsére nem szereti az erőltetett dolgokat. Ruhára se lesz gondod, tudok javasolni egy jó stylistot. A divatházak meg örömódákat fognak zengeni rólad, mert jó alakod van. Igaz, ezt tapasztalatból mondom változni fog, de mostanában már ez nem probléma. Ja és, ne aggódj, nem kell megvenni őket, örülnek, ha reklámozod őket, és a kreálmányaik megjelennek a címlapokon. És soha ne hagyd, hogy rád erőltessenek valamit. Ők vannak érted, és nem te értük. Úgyhogy, ha jobban szereted a laposat, akkor viselj azt. Tényleg nem fáj a lábad ebben? – mutat a cipőmre. – Ha gondolod szívesen adok valami kényelmesebbet. Hányas lábad van?

- Ötös – felelem önkéntelenül, mire azonnal felpattan és eltűnik. Hallom, hogy szobában matat, így követem. Egy addig tükörnek hitt ajtó mögött keresgél, döbbenten bámulom az ottani kavalkádot.

- Ez a húgom szobája, ha nálunk van, most éppen elutazott a barátnőivel Aspenbe síelni. – hallom a hangját valahonnan mélyről. – remélem ez jó lesz, igaz öt és feles, de állítható a kapocs.

Egy gyönyörű szandált tart a kezében és nyújt felém.

- A ruhádban jól érzed magad? – kérdezi és úgy mustrálgat, mintha valami szupermodell lennék.

- Mi baja a ruhámnak? – kérdezem, mire azonnal felemeli a kezét.

- Semmi, gyönyörű darab és jól is áll neked. Csak néha olyan érdekesen húzogatod, mintha nem éreznéd benne jól magad.

- Nem szoktam ilyen testre simuló fazont hordani – ismerem be, és magam is meglepődök, hogy megtettem.

Ez a nő tényleg valami varázserővel bír?!

Újabb keresgélés következik, több mindent is előráncigál majd elém tartja őket. Végül egy sima egyenes szabású mellett dönt, ami azonnal megtetszik.

- Ezt vedd fel – mondja, én meg akaratlanul is el kezdem lehúzni a zipzáramat. Aztán félúton rájövök mire és készülök.

- Nem vehetem fel a húgod ruháját… - tiltakozok, főleg, hogy felfedezem a belé varrt márkás címkét.

- Ahogy elnézem egyszer se volt rajta – legyint. – És különben is annyi van neki, hogy ha kiürítenéd a fél szekrényt az se venné észre. Várj hozok egy övet…

És ezzel már el is tűnik. Én meg, bár még mindig idegenkedek a dologtól nem tudok ellenállni a kísértésnek.

Csak felpróbálod Carry, aztán gyorsan le is veted…

A tükörben illegetem magam, pedig ez nem a szokásom, és az elmúlt perceken gondolkodom. Mosolyognom kell azon, hogy Anna tényleg olyan, mint a hurrikán, aztán hirtelen leesik mit is mondott nemrégen.

Bekötöd a fejét… jelen állapotodban… reggeli rosszullétek… premier… fodrász, stylist, divatházak… TESSÉK?

- J -

- Te haver, én értem, hogy nem tudsz meglenni a barátnőd nélkül hosszú időre, de azért nem szép dolog így eltűnni. – Kellan vigyorog mellettem, és a jelentőségteljes pillantásából azonnal leszűröm mégis mit gondol, mivel töltöttem az elmúlt fél órámat.

- Te beteg vagy – vigyorgok, bár felidézve azt a hatalmas ágyat, és Carry testét, nem is olyan rossz az ötlet.

Ez a mai ruha valahogy más, mint az eddig megszokottak. Kétségtelen, hogy vadítóan áll rajta, nem is tetszett, ahogy Tom érkezéskor végigmustrálta, de ennyi év alatt már megtanultam, hogy a nagy szája ellenére a srác nem kezdene ki más kedvesével.

- Nem láttad Annát? – kérdezi most már a mellettem álló, és a fejek felett a társaságot vizslatja. – Az előbb lehozta Mattyt, de utána eltűnt valamerre.

- Fent van… - mondom, de befejezni sincs időm a mondatot, mert megragadja a karomat, megjegyzem cseppet se gyengéden.

- Miért? Mi baja? Hol láttad utoljára? És mit csinált?

- Kellan, nyugi már… - fejtem le az ujjait. – A vendégszobában van Carryvel, neki segít, mert elkenődött a sminkje. Most hagytam ott őket, nincs tíz perce és tökéletesen jól volt. Mi a fene bajod van?

- Öh… semmi – feleli, de látom, hogy valamit titkol. Gondolkozom, hogy próbáljam-e kideríteni, mert aggaszt ez a viselkedés. Lehet, hogy Anna beteg? De jól nézett ki, mint mindig. Valami mondjuk megváltozott rajta, de nem tudnám meghatározni, hogy mi.

A kínos csendet végül Rob illetve az ő esése töri meg, aki egy pohár üdítővel a kezében éppen Kris felé igyekszik. De hála Lorenzo közreműködésének, aki kirakja elé a lábát, elhasal. Páran felnevetnek, amit elég rosszul visel és miközben próbál felkászálódni morog az orra alatt. Mégis egy perc múlva ő áll a kis rosszcsontot mellé.

- Ugyan már, nem akart semmi rosszat, csak gyerek… - azonnal összenézünk Kellannel, és figyeljük, ahogy a mellé lépő feleségére mosolyog. Ők ketten jó fél éve tették meg a nagy lépést, és egy meghitt ceremónia keretében, egy Angliai kis faluban, hivatalosan is összekötötték az életüket.

- Lorenzo Giovanni Salti… - ezt a három szót értjük csupán, mert a többi azon az érthetetlen olasz nyelven folyik, amelyet Ash, Luca és a fiuk is egymás között beszélnek. Mivel Mauricio és Angie akik az unokatestvérek közül jelen vannak nincs éppen a közelben, Anna pedig az emeleten tartózkodik fogalmunk nincs mi hangzik el éppen. De hatásos, az egészen biztos, mert a kis kópé lehajtott fejjel odalépeget az elgáncsolt elé.

- Mi dispianze zio Rob… - mondja, de az anyukája rászól.

- Enzo angolul.

Felemeli a barna hatalmas szemeit, aminek képtelenség ellenállni és úgy szólal meg újra.

- Sajnálom Rob bácsi…

- Semmi baj, - hajol le hozzá amaz, mire a kicsi átöleli a nyakát. A haverunk megilletődve viszonozza, és még azután is bámul utána, hogy a fiúcska már messze jár. Kris lehajol és a fülébe súg valamit, mire az arcán bárgyú vigyorral felkel és átöleli.

Valami van a levegőben… valami megmagyarázhatatlan. Érzem, de nem tudom micsoda… de hamarosan kiderül minden…    

 

És igen. Jól látjátok. Megint függővég, és még mindig nincs vége. Hogy miért? Hát erről teljes mértékben Lylia tehet. Tudod drága, amikor ma délben felléptem, éppen senki se akart beszélgetni, útbaigazítást kérni a környékről és ilyenek, -megjegyzem sose értettem az emberek a karácsonyt miért töltik szállodában és nem a család körében otthon- elolvastam a komidat.  

Szörnyű gonosz bosszút álltál a függővégért, mert azonnal törni kezdtem a fejem, hogy vajon te mire gondolhatsz. És karácsony ide vagy oda, megszállt egy kisördög és úgy döntöttem ezt visszaadom. Úgyhogy a nap további részét este fél nyolcig, -akkor muszáj volt felkészülnöm az átadásra- azzal töltöttem, hogy átírtam a fejezetet. 

Sőt tovább megyek. Nem csak átírtam, de ki is bővítettem és kettő lett belőle.

Igen, jól sejtitek, jön a következő ezúttal biztosan befejező, elvileg holnap. De ezt nem ígérem száz százalékra, mert lesz egy hosszú utam a fővárosba a két húgommal, és nem tudom mire érek haza.

De majd igyekszem. J