48. Mind együtt...

(Kellan szemszöge)

Belépve döbbenten bámulok. Egy hatalmas nappaliban találom magam, a tv előtt Jay zenekarának tagjai ücsörögnek, és valami videojátékon játszanak, ugyan valamelyik intett, de nem zavartatják magukat az érkezésünk miatt. A barátom egy ajtó felé tart céltudatosan, most veszem csak észre, hogy a kezében egy csomó ruha van. Egy másik szobából Taylor lép ki, ránk vigyorog, majd eltűnik egy félig elhúzott tolóajtó mögött.

Egy konyha látszik, benne egy pult, előtte állva pedig Luca és Peter mondja egymásnak a magáét. Természetesen olaszul. Fogalmam nincs miről beszélnek, de az biztos, hogy nem egyezik a véleményük.

Valahol zene szól, a levegőben ínycsiklandó illatok szállnak, és beterítik az egész emeletet. Beljebb lépve felfedezek egy hatalmas étkezőasztalt. Ebben a pillanatban Ash lép a vitázókhoz, azt sajnos a hangzavarban nem értem mit mond nekik, de az biztos, hogy nem jár sikerrel, mert ők ketten egy pillanatra se hallgatnak el.

- Anna… - néz segélykérően a helyiség másik felébe. Kíváncsian várom, hogy a kedvesem végre felbukkanjon, szerencsére nem is kell sokáig.

Csak bámulok rá. Rövidnadrágot és pólót visel, a haja copfban. A két férfi közé lép és szintén olaszul beszél hozzájuk. Most már hárman perlekednek, de számomra nem kétséges ki fog nyerni. Ahogy sejtettem egy fél perc múlva mindkettő ijedt arcot vágva hátrál, majd vigyorogni kezdenek, mire válaszul megfenyegeti őket a kezében lévő fakanállal. 

- Mi az ördög folyik itt? – szólal meg Rob a hátam mögött. Anna azonnal felénk fordul, amint találkozik a tekintetünk elmosolyodik. Esküszöm, nem néz ki tizennyolcnak, és kb. úgy is viselkedik, mint egy tinédzser. Mezítláb rohan felém és azonnal a nyakamba ugrik. A következő pillanatban azon veszem észre magam, hogy az ölemben tartom és csókolózunk a hatalmas tér közepén.

- Szia – rebegi – hiányoztál.  

Sajnos a levegővétel megakadályoz bennünket abban, hogy túl hosszú ideig álljunk így összetapadva. Tetszik ez az új üdvözlési mód. Persze nem kell sokáig várni, minden irányból röpködnek a megjegyzések. Morog valamit az orra alatt és egy utolsó puszi után lecsúszik a földre, aztán érzem, hogy megmerevedik. A hátam mögé néz, mintha zavarban lenne, úgyhogy én is arra fordulok. Elég gyorsan kiderül, hogy a két srác, Noel és Guri jelenléte miatt távolodott el tőlem. A magyarázatot hallgatva, hogy miként tudták meg a titkunkat, kisimulnak a vonásai és kedvesen megköszöni nekik, hogy megígérik tartani fogják a szájukat.

- Oké, most már mindenki tud mindent, - szól közbe újra Rob. - De nekem még mindig fogalmam nincs arról, mi a francot, keresünk itt.

- Felköltöztünk – feleli mosolyogva, mire mindkettőnknek elakad a lélegzete.

- Mármint kicsoda? – érdeklődik tovább a haverom.

- Hát mi mind, - mutat körbe. – A te cuccodat már felhordtuk, sőt a nagy részét elküldtük a mosodába. - Aztán hozzám fordul. – Neked is mindenedet ami nálam volt, de a szobádba nem akartam bemenni. Meg időm se lett volna, mert ez az éhenkórász banda követelni kezdte a vacsorát.

- Bizony, - hallom a kilépő Jay hangját. – Azt ígérted, ha megjönnek eszünk végre…

- Még kb. húsz perc, a tésztát frissen akartam főzni - vágja rá azonnal. Aztán viszont elrohan mellőlem.

- Peteeer… - ennyit értek csak, és a hangsúlyából sejtem, hogy filmbéli apám rosszban sántikálhat, mert túlságosan is ártatlan arcot vág hirtelen. Megint megfenyegeti, majd a takarásban lévők felé fordul. – Kris, megjött…

A tolóajtó végre teljesen kinyílik, most látom csak, hogy mögötte Nikki, Lisa éppen zöldséget szeletel, Taylor meg próbál el-elcsenni egy darabot mellettük állva. Ash valamit keverget és édesen mosolyog az ő olaszára. Ezen mindjárt meg is akadok. Ashley és a főzés?! Kristen lép ki, lendületese a haverom felé indul, kis hijján ő is a nyakába ugrik, de meglátva a népes társaságot megtorpan, pont előtte. Rob bezzeg nem zavartatja magát, megcsókolja, mire ők is megkapják a megjegyzéseket azonnal.

Valahogy tetszik ez az egész. Az ötlet, hogy itt fent lakjunk egyre jobban. A hangulat olyan otthonos. Már éppen indulnék a cuccomért, amikor nyílik a liftajtó. Az érkezőn nem csodálkozom, bár nem örülök neki, de azon, hogy nála is táska van, na azon már igen.

(Rob szemszöge)

Egész nap alig láttam Krist, és mivel előbb végzett külön is jöttünk vissza a hotelbe.

Így csöppet se örülök, hogy Jay elrabolt bennünket, de tenni nem tudok ellene. Nem igazán értem miért jöttünk ilyen magasra, de nem kell sokat várnom a magyarázatra. Illetve ez így nem igaz. Már akkor gyanakodom, amikor belépve beleszagolok a levegőbe. Anna csirkéjének volt ilyen illata Budapesten, még a nyál is összefut a számban az emlékére. Amikor felfedezem a konyhát, már tudom, hogy a mai hosszú nap jól fog végződni, mert degeszre eszem magam, az tuti.

A kérdésemre magyarázat helyett megrohamoz bennünket a zöldszemű boszorka, és úgy ugrik a haverom nyakába, hogy több mögöttem álló is hangosan felsóhajt. Mondjuk nem csodálom, mert nem semmi látványt nyújtanak, ahogy csókolóznak. Azok a hihetetlen hosszú lábai úgy tekerednek Kellan dereka köré, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy lerohanta szét is vállnak.

- Oh, én… - segélykérően néz körbe, én meg igyekszem jópontot szerezni, jól jöhet az még a desszertosztásnál…

- Nyugi, már tudnak mindent, az este Noel mégse aludt olyan mélyen. Hallotta, ahogy Charlie megemlítette a kis eltűnéseteket a fürdőben.

Na ezt lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, mert elpirul, de szerencsére a zavarát nem rajtam akarja megtorolni.

- Szóval? – nézek rá kérdőn, mert van valami amit még mindig nem értek. – Mi a francot keresünk itt fent.

A válaszától padlót fogok. Hát még a felsorolástól ki mindenkit takar ez a felköltöztünk.

Ez most komoly?

Mint kiderül az, erről villámgyorsan meggyőződöm, mert hamarosan megjelenik a szerelmem. Jókedvűnek tűnik, a pólóján hatalmas folt bizonyítja, hogy őt is befogták a főzésbe. Tetszik a gondolat, de mégjobban az, hogy végre magamhoz húzhatom. Oké, az is munkálkodik bennem, hogy nem akarok elmaradni a másik páros mögött, mi is tudunk úgy csókolózni, hogy arra mások sóhajtozzanak.

- Rob, mindenki minket figyel – suttogja a fülembe, de azért látom rajta, hogy nem bánja a dolgot. Csak vigyorgok, nem tudok mást tenni, egyszerűen boldog vagyok.

- Akkor itt fogunk lakni? – kérdezem, mire mesélni kezd. Csak mikor megemlíti ugrik be, hogy Steph valóban nem fog örülni, de természetesen Anna erre is gondolt, és ezért vagyunk ilyen sokan. Oké, filmbéli családtagjaim ellen nincs is semmi kifogásom, de amikor meglátom a belépő Larryt, és főleg a hátizsákját a kezében felhorkanok.

Éppen elég, hogy nap, mint nap bámulhatom, ahogy a szerelmemet kísérgeti, semmi kedvem esténként is a fejét nézegetni.

Szerencsére van még valaki, aki ezzel egyetért.

- Na ne már – kiált fel Kellan is. – Ő is itt fog lakni?!

- Bizony – vágja rá a testőr kárörvendően. – Anna ragaszkodik hozzá…

- Tessék?! – a következő pillanatban az említett nőszemély újra mellettünk terem, és spanyolul duruzsol a haveromnak. Az még mindig bosszúsnak tűnik, de ahogy az várható, most se tud neki ellenállni. Főleg miután megragadja a kezét és magával húzza. Amennyire látom, már valami más foglalkoztatja, nem az, hogy hányan fogunk itt élni. A boszorka gyorsan betuszkolja egy ajtó mögé, de ő még visszalép.

- Dean, természetesen téged is szívesen látunk, ha van kedved. De sajnos már csak Larry mellett van hely… - valamit még mondana, de egy kéz berántja a szobába.

Én is kérdőn nézek a testőrömre, ő meg elgondolkozva tekint körbe.

- Anna jól főz? – kérdezi, és már tudom, hogy maradni fog. Többet nem is foglalkozom a dologgal, csak bólintok és Kristenhez fordulok.

- És? Melyik lesz a mi szobánk? – azonnal hatalmas mosoly jelenik meg az arcán.

- Gyere…- követem, és elégedetten nézelődöm. A szoba hatalmas, az aggályaimmal ellentétben, ha akarjuk kellő szeparáltságot biztosít.

- Nem semmi ugye… - bújik hozzám elégedetten, mind a ketten az ágyat bámuljuk. – Ez a második legnagyobb. Kiharcoltam – jelenti ki büszkén, és elmeséli, hogy is történt ez az egész. – Jó lesz, hidd el…

Jópár percig beszélgetünk, én mást is tennék, de nem hagyja, és csak akkor megyünk ki, amikor elhangzik a bűvös szó, hogy asztalhoz.

(Anna szemszöge)

Elégedetten dőlök hátra a kanapén, Kellan a combjaimat cirógatja, és közben a mellette ülő Ashleyvel beszélget. Annak ellenére, hogy nem számítottam ennyi emberre, a vacsora jól sikerült. Oké, bőven rászámoltam az adagokra, és ha jól emlékszem hat fajta fogásból lehetett választani, így mindenki megtalálta a fogára valót. Többen is elégedetten simogatják a hasukat.

Figyelem, ahogy a teraszról visszaérkező Rob, aki cigizni ment ki, kíváncsian néz körbe.

- A hűtőben van még – kiáltok oda neki, mert sejtésem szerint a második adag desszertjét keresi. Nagy vigyorral az arcán telepedik le mellénk, és olyan átszellemülten kanalazza a mousse-t, mintha az valami Isteni csemege lenne.

- Most akkor elárulod végre, hogy honnan jött ez az ötlet? – néz rám két nyelés között.

- Mire gondolsz? – kérdezek vissza.

- Hát, hogy ide felköltözzünk és főleg, hogy ennyien.

- A tegnapi bulin jutott eszembe, illetve már előbb is, mivel untam, hogy folyton azon kellett aggódni, hogy nehogy valaki meglássa Kellant amikor távozik. – Az említett rám mosolyog, amit azonnal viszonzok, majd nem kis erőfeszítéssel újra Rob felé fordulok. – Amikor délután visszaértem belebotlottam a hotel menedzserébe, megérdeklődtem, de az ahol tegnap voltunk már foglalt. Aztán ő ajánlotta ezt, megnéztem, tetszett, és most itt vagyunk.

- Ja, kicsit többen is mint kéne, - morog az orra alatt.

Nem értem miért zavarja őt és a kedvesemet is Larry jelenléte, utóbbit szabályszerűen meg kellett vesztegetnem, hogy ne támasszon akadályokat a srác ellen. Igazság szerint önös érdekből ragaszkodom hozzá, Kris testőre ugyanis megígérte, hogy alkalomadtán edzhetünk kicsit. Ezt mondjuk nincs szándékomban elárulni a két srácnak, mert abból tuti balhé lenne.

- És hogy kerültek ide a többiek? – kérdezősködik tovább az ál-pasim.

- Hát Jay és a srácok segítettek bevásárolni, és amikor felhoztuk a cuccokat rögtön kiszúrta, hogy milyen sok itt a szoba – vigyorgok a barátomra.

- Bevásárolni? Ti bevásárolni voltatok? – ugratja őket Rob.

- Nem volt más választásunk – vágja rá azonnal Ben morózus arccal.

- Héé, - szól közbe Jerad - ez a legkevesebb, amit megtehettünk azok után, hogy ő… - figyelmeztetően nézek rá, de már késő, mert többen is kiszúrták, hogy hirtelen hallgatott el.

- Hogy Ő? - emeli fel a fejét kíváncsian Ash.

- Hogy ő… - dadog a srác, de szemlátomást nem jut semmi értelmes az eszébe. Aztán látva, hogy mindenki őt figyeli, kifakad. – Hadd mondjam el…

- Mi nem világos abban a szóban, hogy senkinek – sziszegem neki, de tudom, hogy ennek a „titoknak” már annyi.

- Szóval? – bámul most már rám az összes ember. Próbálok közelebb bújni Kellanhez, és láthatatlan lenni, de ő most nem túl segítőkész.

- Mit titkolsz Cica? – kérdezi a fülembe súgva, és a tőle megszokott módon megemeli a szemöldökét.

- Oké, nekik elmondhatjátok – adom meg magam, mire a zenekar mind az öt tagja egyszerre szólal meg.

Percekig lelkendeznek, én meg azt se tudom hova bújjak el zavaromban, főleg, hogy kiderül, képesek voltak magukkal hozni egy példányt a felvételből. És még le is játsszák. Beletelik egy negyed órába, mire végre elcsendesül a dicséretem, amit szerintem nem igazán érdemlek meg, mert nekem van a legkevesebb szerepem az egészben. A kedvesem menti meg a helyzetet, mert visszatereli a beszélgetést az eredeti témához.

- Taylorral akkor akadtam össze, amikor lementem csomagolni, a lányokkal pedig akkor amikor visszafelé indultam a bőröndökkel. Peter… - nézek a nevezettre kérdőn - tényleg Peter te honnan tudtad meg?

- Taylortól, jött felfelé a cuccával amikor visszaértünk Lisaval. Nem szálltunk ki a liftből, hanem egyből ide jöttünk. Jay meg befogadott.

- Ja, már emlékszem. Mire felértetek, már nem volt üres szoba, ezért lakik Peter Jayjel, Nikki meg Lisaval. Hát így kerültünk ide mind.

- Jó ötlet volt, - szól közbe Rob, éppen végzett a nyalakodással. – A hely nem semmi, hát még a szobaszolgálat… - vigyorog. – Holnap mi lesz a vacsora? – néz rám kérdőn.

- Kérdezd őket – mutatok a két olaszra. – Holnap ők főznek…

- Nem te? – húzza el azonnal a száját. Aztán gyanakodva fordul feléjük. – Peter tud főzni, és te?

Luca persze azonnal közli, hogy az olasz férfiak mind kitűnő szakácsok, mire a honfitársa lelkesen bólogat. Ahhoz képest, hogy pár órája még hogy veszekedtek, most igazán nagy az egyetértés közöttük.

- Márpedig a pasta carbonaraba elengedhetetlen a tejszín – hallottam Peter hangját.

- Elment az eszed? – nézett rá döbbenten kedvenc rokonom. – Ilyen baromságot. A carbonaraba sonka kell…

- Sonka? Dio in cielo… hát ki mondta neked ezt a hatalmas baromságot.

- Ma majd pont egy amerikai mondja meg nekem…

Nem tudtam tovább hallgatni a felesleges perlekedést, közbeléptem.

- Silenzio… - szólaltam meg én is az anyanyelvükön. – teljesen feleslegesen vitatkoztok itt, mert az ÉN pastamba egyik se kerül. El a kezekkel, vagy nem kaptok egy falatot se… capisce?

Még éppen időben érkeztem, mert csak melléjük lépve láttam meg, hogy mind a kettő a kezében tartotta az általa elengedhetetlennek tartott hozzávalót.

- Micsoda?

- De miért? – tiltakoztak azonnal.

- Azért mert én azt mondtam. És, ha jót akartok messze elkerülitek a fazék környékét. Méghogy tejszín és sonka? Ilyen hülyeséget… férfiak… azt hiszik értenek a főzéshez… 

Persze a tervem bevált, mert azonnal bizonygatni kezdték, hogy ők igenis tudnak főzni.

- Oké, a holnapi vacsoráért ti feleltek – vágtam rá, és láttam az arcukon, amint leesett nekik, hogy csőbe húztam őket. De a következő pillanatban már azt tervezgették, hogy mivel fogják elkápráztatni a bandát.

- Nagyon elgondolkoztál Cica – az ismerős, kedves hang a fülem mellett szólal meg, a lehelete csiklandozza a nyakamat. – Min töröd a fejed?

- Semmin, - felelem neki őszintén. Rob még mindig azon morog, hogy nem én fogok gondoskodni mindig a vacsoráról, így jobbnak látom ezt egyszer és mindenkorra tisztázni.

- Nem fogok minden este főzni. Majd szépen felváltva. A péntek este lehetne mindjárt a tiéd – nézek rá célzatosan, mire azonnal lesápad.

- Én nem tudok… - mondja aztán mintha kigyulladna egy villanykörte a fejében. – Ugye segítesz?

Olyan, mint egy kisfiú, aki az anyukájának könyörög, mert rossz fát tett a tűzre.

- Nem lehet – ingatom meg a fejemet. – Tudod, péntek reggel megyek New Yorkba, este jövök Kellanért aztán irány LA, majd Wyoming. Tényleg, Honey, a srácok is velünk jönnek – mutatok Jay zenekarának tagjaira. Még délután tudtam meg, hogy ők is aznap akarnak visszamenni, mert itt véget ért a lemezfelvétel. Úgyhogy felajánlottam nekik, hogy a Jetben kényelmesen elférünk, mehetünk együtt.

(Rob szemszöge)

Egyre jobban tetszik ez az együttlakás. A vacsora, ahogy azt vártam Isteni volt, Anna gondoskodott róla, hogy az asztal tele legyen jobbnál jobb falatokkal. Miután a „vendégek” Jay bandája, Charlie, Guri és Noel távoztak még jó darabig ücsörögtünk egymás mellett a nappaliban. A beszélgetés szolgált pár érdekes információval. Ami a hangját illeti, hihetetlen tehetséges. Persze értem az érveit, -bár szerénységre aztán nincs oka-, és azt is miért tiltakozik, nehogy kiderüljön, de mégis úgy érzem, hogy ilyen adottságot eltitkolni vétek. A karaokék esetében is csodálatos volt, de a stúdiófelvétel mindent felülmúlt.

Ami a lakosztály extra szolgáltatásait illeti… nem semmi. A biliárd, a darts, a szauna és a pezsgőfürdő. Na meg a konditerem, amit azt hiszem muszáj lesz igénybe vennem, mert még pár ilyen zabálás, és Edwardot úgy kell odagurítani az oltárhoz. Igaz a vacsorafőzés amire Anna utalt nemrégen, nem tartozik a kedvenceim közé, de a zöldszemű látva a pánikomat biztosított róla, hogy attól, hogy ő aznap nem tartózkodik itt, gondoskodik róla, hogy ne süljek fel.

- Nyugi már, - hajolt hozzám, a fülembe súgva. – Előre bepácolok pár szelet húst, és majd leírom, hogyan süsd meg.

- Azt se tudom, hogy működik a sütő… - tiltakoztam azonnal.

- Rob, ne légy már ilyen kishitű. Csak pár gomb van rajt, de ígérem tartok neked egy gyorstalpalót holnap, ha senki se látja. A salátát meg egyedül is meg tudod csinálni. Londonban is sikerült. És különben is, Kris úgyis segít…
Hát ezzel mondjuk nem győzött meg, mert a szerelmem hozzám hasonlóan nem túl gyakorlott szakács, de végülis nő. És a nők általában tudnak főzni. Bár, ha a nővéreimet nézem…

- Végeztem, mehetsz – jön ki Kris a fürdőből. Most eszmélek csak rá, hogy ezt bebuktam. Eredetileg, amikor bejöttünk az volt az elképzelésem, hogy várok két percet aztán utána megyek a zuhanyzóba, csak közben elterültem az ágyon és úgy elgondolkoztam, hogy lekéstem a csatlakozás lehetőségét.

- Nem jössz vissza velem? – kérdezem a hátához bújva. Fantasztikus illata van, a kezem már csúszik is a rövid póló alá, amiben aludni szokott.   

- Nem Rob, én már elég tiszta vagyok – mondja nevetve és elhúzódik tőlem. – De ha sietsz, talán nem alszom el mire visszaérsz…

Ez elég ösztönzően hat rám, még lopok egy utolsó csókot aztán villámgyorsan zuhanyozom le, és mosok fogat. Mire visszajövök a szobában sötét van, csak kintről szűrődik be némi fény. Halkan osonok az ágyhoz és bújok be a takaró alá. Aztán viszont hiába tapogatózom, az ujjaim csak a lepedőt érintik.

- Kris? – ülök fel, mire észreveszem, hogy az ablaknál valami mozdul. Ezt igazolandó meg is szólal.

- Itt vagyok…

- Mit csinálsz ott? – kérdezem. – Gyere ide – és meg is paskolom magam mellett a helyet.

- Olyan szép a kilátás, csak abban gyönyörködtem – feleli, miközben elindul felém.

- Hát az se semmi amit innen látok – mondom, mert a hold fényében csodás látványt nyújt abban a falatnyi kis ruhában, ami alig takarja a testét.

Elégedetten húzom magamhoz és csókolom meg. Már éppen leügyeskedném róla a zavaró anyagot, amikor mindketten felkapjuk a fejünket.

- Tudtam – mondom lemondóan. - Biztos voltam benne, hogy ezt a tökéletes estét még megzavarja valami.

- Menjünk ki – mondja, de a hangján érzem, hogy ez nem kérdés. Kijelentés. És ha őszinte akarok lenni, a mérleg serpenyője nálam is a kíváncsiságom felé billen.

Tudni akarom, mi történt már megint.

(Kellan szemszöge)

Egyáltalán nem tetszik Larry ittléte, még akkor se, ha Anna biztosít róla, hogy csak megesett a szíve a srácon, mert magányosnak tűnt. Na és? Kit érdekel?! Az se nyugtat meg, hogy a tőlünk leg távolabbi szobát kapta és hálótársul Dean is csatlakozik hozzá.

- Jó, de meg kell ígérned, hogy nem mászkálsz ilyen falatnyi kis ruhákban – duzzogok még egy kicsit, mert nem akarom, hogy azt higgye mindig le tud venni a lábamról egy mosolyával. Pedig igen. De persze sejti, és már megint rezegteti a szempilláit. Kézen fog és magával húz.

- Ez lesz a szobánk – mutat körbe és a látvány és főleg a pajkos mosoly az arcán, ahogy az ágyra ül azonnal meggyőz. Persze hiába próbálkozom, abba nem megy bele, hogy most azonnal kipróbáljuk, helyette egy igazán vérlázító csók után közli, hogy akkor pakoljak fel, ő meg addig befejezi a főzést. És már az ajtónál jár, igaz onnan még visszanéz. – Kellan, siess vissza. Ja és ma éjjel valamit feltétlen ki kell próbálnunk.

- Az biztos – vigyorgok, és megpaskolom a takarót, mire a szája fülig ér.

- Azt is, de én arra gondolok ott bent – egy ajtóra mutat, majd eltűnik. Kíváncsian megyek és nézek be, és máris tudom mire gondolt. Ez a kád igazán ígéretes…

A vacsora eszméletlen jól sikerül, igaz alig férünk el, összeszedjük az összes széket a lakosztályból, mert természetesen a velünk érkezők se hajlandóak addig távozni, amíg meg nem töltik a hasukat. Olyanok vagyunk, mint egy nagy zajos család, a hangulat vidám, röpködnek a megjegyzések, a poénok. Már tíz felé jár az idő, mire minden vendég távozik, az itt lakók közül pedig egyre többen húzódnak vissza a szobájukba. Anna sajnálatos módon ragaszkodik ahhoz, hogy elpakoljon, úgyhogy jobb hijján segítek neki, amit hálás mosollyal fogad. Oké ebben van némi önös érdek is, mert az, ahogy hajolgat az apró kis nadrágjában, -naná, hogy nem volt hajlandó felvenni egy többet takarót- igazán csábító látvány. Közben elmeséli a napját, én is az enyémet. Csúnyán néz rám, amikor elszólom magam, és kiderül, hogy nem sok hiányzott, hogy átrendezzem Noel arcát.

- Biztos tetszik? – mutat körbe.

- Szerintem nincs a földön olyan ember, akinek ez nem tetszene. Még életemben nem láttam ekkora lakosztályt.

- Először én is nagynak gondoltam, aztán látod, mégis majdnem el se fértünk a nagy kereslet miatt. És így senki se köthet bele, hogy melyik szobából mész ki. Vancouverbe már eleve úgy kéne helyet foglalnunk, hogy közösen. Szerinted a többiek belemennének? – néz rám kérdőn.

- Ha ilyen vacsorát és kiszolgálást kapnak, szerintem biztosan.

- Hát azt nem ígérem, hogy minden este megleplek benneteket – mosolyog miközben hozzám bújik - de végülis, itt is hozzátartozik a szakács a szolgáltatásokhoz, szerintem ez máshol is így lehet.

- Szakács? – nézek kérdőn.

- Aha, állítólag 24 órában a rendelkezésünkre áll egy inassal együtt. És persze a szobaszolgálat is, de mondtam, hogy nincs rá szükség.

- Te Cica, én még ilyet nem hallottam. Mármint, hogy egy lakosztályhoz szakács és inas tartozna.

- Hát, mindhez nem is, - mondja, mire meghűl bennem a vér. - De ez az elnöki…

- Te beköltöztettél bennünket az elnöki lakosztályba? – kérdezem döbbenten, mire csak bólogat. Egy szörnyű gyanú kezd el motoszkálni bennem, és a következő kérdésemre adott válaszából kiderül, hogy bizony jogosan.

És a szép esténknek itt lőttek, mert pár perc múlva úgy üvöltünk egymással, hogy zeng belé az emelet.

Sziasztok!

Kivételesen nem a fejezet elejére írtam és ennek oka van. Be kell vallanom, csöppet se vagyok elégedett a fenti sorokkal, de nem akartam ezt már az első pillanatban megosztani veletek. Hiába álltam neki többször, és született három változat is, valahogy nem az igazi. A fejemben a képek nem ugyanazok, mint ami végül megjelenítésre került. Hogy miért adom közre mégis? Hát azért, mert már beletörődtem, hogy hiába minden nem tudom jobban megírni. Akkor meg miért várakoztassalak benneteket tovább?

Ma dolgozom, ezért az előzőhöz kapott megjegyzésekre nem tudok válaszolni, majd a következő esetében megteszem. A nagyapám javulóban, most már nincs közvetlen életveszélyben, de azért persze még aggódunk. Újra köszönöm mindenkinek a biztatást, és igyekszem meghálálni, egy mielőbbi fejezettel, de sajna szerdán vizsgázom, így a tanulást is közbe kell iktatnom. Bár tény és való, hogy amint előveszem a jegyzeteimet mindig megszáll az ihlet, így ki tudja, lehet, hogy az írás előbbre kerül, mint azt most gondolom.

Dicta