52. Egy „békés” este…

(Anna szemszöge)

Elégedetten szemlélem az asztalnál ülőket. Ma, ha lehet azt mondani, mindenki a szokottnál is oldottabb. Az előbb még Dean is elsütött egy poént, sőt nevetni is hallottam, amire eddig nem volt példa. A vacsora valóban kiemelkedően sikerült, a két szakács csak úgy sütkérezik a dicsőségben. Mondjuk abban igazam lett, hogy Lisa kedvét ez a mestermű se hozta meg a húsevéshez, Luca morgott is kicsit az orra alatt, de halkan figyelmeztettem, hogy ne legyen már ilyen akaratos.

- Akkor jöhet a desszert – hallom Rob hangját, mire többen is vigyorogni kezdenek.

- Én a helyedben kihagynám – szól rá valaki az asztal túlsó oldaláról. – Nem valószínű, hogy Bill örülne egy újabb gyomorrontásnak…

Ismerem már a történetet, és bár belátom fontos volt, hogy a kedvesem kis magánakciója titokban maradjon, annak azért nem örülök, hogy az én művemet kiáltották ki bűnösnek ez miatt.

- Szerintem a mai édességgel nem lesz semmi gond - vigyorog Ash. - Láthattátok, Anna még azt is letesztelte, hogy milyen hatással van Kellan bőrére.

Tudom, hogy csak viccel így nem is morgok a miatt, hogy újra felhozta ezt a témát. Az ugyanis elég kínos volt, amikor hazaérkezve rajtakaptak bennünket, amint kicsit egymásba feledkeztünk. Igaz nem annyira, mint a későbbi célozgatások, hogy vajon mit művelhettünk vacsora előtt a fürdőben együtt. Kíváncsi banda, tudom, hogy csak ugratnak bennünket, de néha azért kellemetlenül érzem magam e miatt. Éppen ezért próbálom elterelni róla a figyelmüket, miközben az asztalra rakjuk a tiramisuval teli tálakat.

- Srácok, jut eszembe, lassan itt a hónap vége. Jól lenne, ha  meg tudnátok mondani, hogy akkor ki jön Budapestre, mert le kéne fixálnom a létszámot.

A cselem bevált, mert innen-onnan is röpködnek az igenek. A végén csak Peter húzódozik, mint kiderül még nem is említette a feleségének a dolgot, úgyhogy rövid úton elzavarjuk telefonálni. Kellan arcán furcsa tétovázást fedezek fel, ezért közelebb hajolok hozzá, és úgy kérdezek rá mi a gond. A válasza meglep, de egy pillanatnyi gondolkodás után arra jutok, hogy talán ez majd segít abban, hogy a bátyja kicsit megkedveljen.

- Honey, ne néz már ilyen gondterhelten – simogatom meg a karját. – Természetesen őket is szívesen látom. Legalább Brandon is megismeri családomat. Talán akkor nem utál majd annyira.

Éppen megszólalna, gyanítom próbálna meggyőzni, hogy a bátyja nem utál, pedig tudom, hogy igen, de Ash közbeszólása megakadályozza.

- Te Anna, most akkor tényleg mindenki jön? Mármint Olaszországból.

- Elvileg igen – felelem. – Bár ugye Cesca és Ginevra is a hónap végére várja a kisbabáját, szóval náluk közbeszólhat a természet…

- Kizárt – vágja rá azonnal kedvenc rokonom. – Egy Salti gyerek nem zavar bele a családi ünnepségekbe.

Többen is felnevetnek, a barátnője meg fejbe vágja.

- Jaj, Luca. A babák nem így működnek… Különben is a kilencedik hónapban annyit utazni, és azt se hinném, hogy szegényeknek olyan nagy kedvük lenne majd táncolni a bálba.

- Hát a bálba szerintem maximum megnézik Ginát – feleli – de a tortát tuti, hogy nem hagynák ki. Legalábbis Ginevra. Marco folyton arra panaszkodik, hogy mostanában nagyon édesszájú… főleg éjjel akar csokoládét…

Csak nevetek rajta, ahogy a többiek is, de velük ellentétben én nagyon is tudom, hogy igazat mond. Én is beszéltem nemrégen a bátyjával, és bár látszólag panaszkodott, a hangján éreztem, hogy majd kicsattan az örömtől és a büszkeségtől.

- Torta is lesz? – jön a kérdés, mire Luca furcsán néz, de még mielőtt jelezhetnék neki, megszólal.

- Hát persze. Milyen lenne egy születésnapi buli torta nélkül?

- Szülinapi buli? – Hallatszik egyszerre legalább öt szájból. A leghangosabbnak pont az a két ember tűnik, akik miatt ezt az egészet eddig nem említettem.

A fenébe Luca, miért nem tudod befogni…

- Anna milyen születésnapi buliról van szó? – kérdez rá Taylor, megelőzve ezzel Ashleyt.

- Nem mondtam még? – próbálok úgy tenni, mint aki nagyon meglepődik. – Az olasz rokonság igazság szerint nem csak Gina miatt repül Budapestre. Vasárnap délután lesz egy kis összejövetel. Anya pénteken, Davide pedig vasárnap ünnepli a születésnapját, mégpedig az ötvenediket. Természetesen rátok is számítunk, eleve úgy kalkuláltam, és az ott lévők legtöbbjét úgyis ismeritek már.

- Ők nem is tudnak róla? – kérdezi Ash, amennyire ki tudom venni a vonásaiból örül, hogy ez az ünneplés nem kapcsolódik hozzá. Pedig ha tudná…

- Hát, szerintem sejtik, hogy készülünk valamivel, de biztosat még nem tudnak.

- És biztos nem lesz gond, hogy mi is… - fejezi ki a kétségeit Lisa, de megnyugtatom, hogy nincs ezzel semmi gond. Végszóra megérkezik Peter és bár vigyorog, felém nyújtja a telefonját.

- Jennie szeretne megtudni pár dolgot az utazásról.

Örömmel veszem át tőle a készüléket, és majd tíz percig beszélgetünk, sikerül minden aggályát eloszlatnom, abban is megegyezünk, hogy ha LA-ben járok és lesz egy kis időm összefutunk valahol. Elégedetten megyek vissza a többiekhez, már messziről hallom, hogy nagy hangon folyik a diskurzus. Ezen nem is csodálkozom, egészen addig amíg közelebb érve meg nem hallom miről. Na, nem kell hozzá sok, a három srác kiveri nálam a biztosítékot…

(Kellan szemszöge)

Örülök, hogy Anna nem haragszik, amiért a tudta nélkül meghívtam a bátyámat és a barátaimat is Budapestre. Vele ellentétben én biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb Brandon meg fogja szeretni őt. Nemhiába alakult ki a testvéreim közül vele a legszorosabb kapcsolatom, az ízlésünk nagyon is egyforma. Arról nem is beszélve, hogy eddig még kevés olyan emberrel találkoztam, akit az ír bestia ne bűvölt volna el rövid idő alatt.

A születésnapi buli, na az már más kérdés. Nincs vele semmi gondom, az olasz családdal is örömmel összeismerkedem, már akivel eddig még nem találkoztam, de Taylor rövidesen rávilágít, hogy az ünneplés együtt jár valamivel.

- Mégis mi a fenét vegyek nekik? – szólal meg félhangosan, és kissé bosszúsan morog, hogy nem igaz, hogy ezt eddig nemhogy Anna, de még Gina se említette. A kérdése ráébreszt, hogy bizony ez nem csak neki probléma. Nekem is. Elvégre a kedvesem szüleiről van szó, még akkor is, ha Davide csupán a nevelőapja, és nem a vér szerinti.

Mivel az egyetlen ember, aki segíteni tudna ez ügyben, éppen eltűnik a hálószobánkba Peter telefonjával, jobb hijján Lucat találom meg a kérdéssel, mit is vegyek. Az olasz családfővel végül elég gyorsan dűlőre jutunk, mert a srác elárulja, hogy nagybátyja értékeli a márkás italokat, azok közül is a vörösborokat részesíti előnyben.

Ez nem probléma, majd a neten utánanézek, hol árulnak különlegességeket.

De ott van Eva. A kedves, csupaszív asszony. Na vele kapcsolatban nem tud segíteni. Végül a lányokhoz fordulunk kérdőn, nem is tudom melyik száját hagyja el elsőként, hogy az ékszer jó ötlet.

- Oké, - vágom rá, - nyaklánc vagy karkötő?

- Én veszek nyakláncot, te vegyél karkötőt – néz rám Taylor. Ez mondjuk nem igazán tetszik,

- Inkább fordítva – közlöm vele.

- Jó, de akkor fülbevalót is választok hozzá.

- Nem, azt én veszek – szól közbe Rob, mire kérdőn nézünk rá. – Valamit hagyjatok már nekem is, akárhogy is nézzük az én „barátnőm” anyja is.

Hát ebben van valami, még, ha csak látszólag is.

- Miről beszélgettek? – kérdezi a visszaérkező kedvesem.

- Édesanyád ajándékáról – közlöm vele, miközben az ölembe húzom, és közben már arra figyelek, hogy a srácok azt találgatják milyen drágakövekben kéne gondolkodnunk.

- Kék a szeme, egyértelműen zafír – mondja a kisgyerek, én meg csak pislogok, hogy még erre is emlékszik.

- Én a gyémántra voksolok – szól közbe a haverom, és én is bólogatok.

- Szerintem is gyémánt – mondom. – Azt bármihez fel lehet venni.

Hirtelen az addig a tarkómat cirógató kéz görcsbe rándul.

- Na álljunk csak meg egy pillanatra – a hangja vészjóslóan cseng. – Ti most arról beszéltek, hogy milyen ékszert vesztek az ÉN anyukámnak?

Értetlenül nézek rá, ez szerintem egyértelmű volt. A többiek is bólintanak, az ő arca meg másodpercenként változik. Az érzelmei ott tükröződnek, először csodálkozás, aztán meglepődés, és végül valami olyan, mintha hallott volna egy jó viccet.

- Srácok erre semmi szükség. Nem kell hoznotok semmit – mondja, mire többen is felhorkanunk.

- Anna, az ember nem mehet ajándék nélkül az anyósa születésnapi bulijába… - mondja Taylor.

- Hogy micsoda? – a körmei a hátamba mélyednek, miközben látom, hogy látványosan lesápad. Aztán viszont dühösen felpattan és csípőre tett kézzel áll előttünk. – Az Én anyukám, - hangsúlyozza ki most is a személyes névmást - senkinek se az anyósa. Se neked, - mutat Taylorra – se neked – következek én – na neked meg pláne nem – néz Robra.

Dühösnek tűnik, amit nem értek, de persze még nem fejezte be a kioktatásunkat.

- Legfőképpen azért, mert anyósnak csak a feleségünk édesanyját nevezzük. Ez az egyik. Az pedig a másik, hogy az ÉN – nyomja meg megint a szót – anyukámnak rajtam kívül senki se vesz gyémántot.

Egy pillanatra elbizonytalanodik, aztán felcsillan a szeme és az unokatestvérére, majd diadalmasan ránk néz.

- Esetleg még Luca, tényleg caro… - a továbbiakat viszont már nem értjük, mert olaszra váltva tárgyalnak percekig. Mi meg közben csak morgunk. Oké, valamilyen szinten értem a problémáját, valószínűnek én se örülnék, sőt tuti, nem örülnék, ha az édesanyámat a barátnőm drágakövekkel bombázná. De akkor mivel? Mert az egyértelmű, hogy ajándék nélkül nem megyek oda, és amennyire látom a többiek sem.

Végül erre is találunk, illetve talál megoldást, sőt, mivel a lányok felhozzák a ruhakérdést is, és persze a mi szmokingjaink is szóba kerülnek, megegyezünk, hogy mire hétfőn visszaértünk LA-ből, valahogy kibulizzák, hogy Bill egy kicsit korábban elengedje a bandát. Mivel ugye a Jettel jövünk Anna rögtön felajánlja, hogy utazhatunk azzal. Mert persze nekik nem elég jók az itteni butikok, vásárolni New Yorkba kell menni.

Miután ez a probléma sikeresen megoldódott a társalgás a ruhák, cipők, kiegészítők körül folyik, női szinten, mi férfiak meg próbálunk kivonulni a tűzvonalból. Kilenc körül látom, hogy ásít egyet, és erről az is eszembe jut, hogy reggel milyen korán kell kelnie. Valószínűleg egyre gondolhattunk, mert ahogy találkozik a tekintetünk feláll és látom, hogy búcsúzkodni kezd. Igaz előtte megpróbálkozik azzal, hogy elpakoljon, de ezt azonnal többen is nehezményezik. És végülis van valami abban, hogy aki főzött, az mosogat.

Ha én következem a sorban okosan kell partnert választanom…    

(Anna szemszöge)

Méghogy anyós?! Meg gyémántot?!   Anya keresztbe lenyelne, ha bármelyik srác is ékszeres dobozzal állítana be. Tudom, hogy így is kapok majd a buliért, de oké, azt még tudom azzal indokolni, hogy Davide mégiscsak ötven éves lesz. De az ajándékozás már más tészta.

Oké, beláttam, hogy igazuk van. Kénytelen voltam, miután belegondoltam mit tennék fordított helyzetben, mert az tuti, hogy én is zavarba lennék, ha üres kézzel állítanék be annyi ünneplő ember közé. Úgyhogy a legegyszerűbbet választottam, az orchideákat végülis tényleg szereti, majd veszünk pár cseréppel…

A New Yorki vásárlás viszont valami olyan, ami nagyon a kedvemre való. Az ötlet Ash-től származik, ő javasolta, sőt ígéretet is tett arra, hogy holnap beszél MaryBethtel, és megkéri, utazzon a Nagy Almába, és segítsen nekünk. Én ugyan csodálkozva néztem rá, de a csajok egyöntetűen állítják, hogy egy jó stylist ezt minden további nélkül megteszi a jobb vásárlóiért. Az se hátrány, hogy így nem kell végigjárnunk ezernyi üzletet és pár óra leforgása alatt megoldódik a problémánk, sőt még akár össze is öltözhetünk.

Kicsit fáradt vagyok, a délutáni kis szunyókálásom nem volt elég. Persze az is sokat nyom a latba, hogy Kellan az elmúlt fél órában elég sokszor és igencsak jelentőségteljes pillantásokat vetett a hálószobánk irányába. A délutáni pár perces kis együttlétünk csak még jobban felcsigázta a vágyaimat.

- Jó, - állok fel. – Akkor mindent megbeszéltünk, gyorsan elpakolok aztán elmegyek aludni – közlöm a többiekkel, mire Rob, aki éppen a konyha irányából közeledik, ma este már sokadszorra elém áll. Kérdőn nézek rá, de megszólalnom se kell, mert már közli is mi a problémája.

- Kizárt dolog, hogy megint mosogatni kezdj – nem értem miért, és ez valószínűleg leolvasható az arcomról, mert folytatja. – Mindannyian emlékszünk rá, mi történt tegnap. Azt mondtad elmosogatsz, Kellan meg segíteni akart, aztán a fél éjszaka veszekedtetek, ma meg falazhattunk neki, hogy ki tudjon békíteni. Holnap szeretnék kicsit nyugisabb napot…

Nevetni kezdek a magyarázatán, és a csajok is közlik, hogy aki főzött az intézze a rendrakást is. Persze a Peter és Luca ezt nem fogadja kitörő örömmel, de azért elindulnak, igaz előbbi Rob mellett elhaladva megpaskolja a vállát. 

- Akkor ez holnap is így lesz, amikor te gondoskodsz a vacsoráról…

Na az az arckifejezés, ami erre kiül az arcára nem semmi. Segélykérően néz rám, és hajol közelebb.

- Mond, hogy készültél valamivel – A fenébe, elfelejtettem.

- Nem, sajnos nem.

- Akkor nekem annyi, - közli letörve. – Ezek ki fognak nyírni…

Hirtelen bevillan valami, úgyhogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében egészen közel bújok hozzá. Gyorsan vázolom az ötletemet, mire boldogan felkap és megpörget a levegőben. A többieket természetesen érdekli minek örül ennyire, de eszünk ágában sincs elárulni. Egyedül Kellannel osztom meg a titkot, miközben a fürdőben éppen fogat mosunk.

- Emlékeztettem rá, hogy a lakosztályhoz tartozik egy huszonnégy órában rendelkezésre álló szakács. És mivel Peter szó szerint azt mondta, hogy neki kell gondoskodnia a vacsoráról, abba bőven belefér, hogy esetleg nem ő készíti el.

- Esküszöm Cica, kezdek félni tőled – vigyorog rám. – Ijesztő, hogy folyton kitalálsz valamit.

Ez a megjegyzés mondjuk szíven üt, el is játszom, hogy megsértődtem, de persze nem tudok neki sokáig ellenállni. Hogyan is tudnék, amikor miközben már az ágyba bújok egyszercsak elővarázsol valahonnan egy szál rózsát. Gyanakodva méregetem, de a virág élénk illata, és az a vágyakozó pillantás amit közben rám vet, gyorsan levesz a lábamról.

- Délután elfelejtettem odaadni, - közli kisfiús vigyorral – túlságosan is elterelted a figyelmemet.

- Akkor nem tiltakoztál – vágok vissza, miközben megszagolom a felém nyújtott pezsgőszínű szirmokat. Próbálok kiszállni az ágyból, de visszatart.

- Hova-hova? – kérdezi. Nyomok egy puszit a szájára, aztán válaszolok csak.

- Vízbe teszem, egy perc és itt vagyok.

Így is lesz, a pohár, amiben jobb hijján beleállítom a komódra kerül én meg már bújok is vissza a kedvesem mellé az ágyba. Elégedetten helyezkedem el, a vállára rakom a kispárnám és onnan figyelem pár percig a képernyőt. A tv-ben valami horror-gyanús film megy, úgyhogy egy perc múlva már szorosan a mellkasába fúrom a fejem. Halk kuncogás üti meg a fejem, de ez még nem elég ahhoz, hogy fel merjek nézni. Csak amikor a kőkemény izmok gyanúsan remegni kezdenek, nézek rá, és vágom fejbe, mert persze rajtam vigyorog. Sértődötten fordulok el, de alig helyezkedem el, már újra a hátamon találom magam, és ő még mindig mosolygó szemekkel, de immáron komoly arccal néz le rám.

- Néha komolyan olyan kis pukkancs vagy… - tiltakozni nincs időm, mert az ajkai lecsapnak az enyémre, és hosszú percekig nem is távoznak onnan.

Ezúttal lassan, ráérősen szeretkezünk, néha nem is vagyok biztos benne, hogy nem csak beképzelem-e, hogy hozzám ér. A mozdulatai annyi szerelmet sugároznak felém, hogy miután mindkettőnk vágya beteljesült a szememből kicsordul egy könnycsepp.

(Kellan szemszöge)

Örülök, hogy végre egy ágyban fekszünk, és annak meg főleg, hogy most azonnal befészkeli magát a vállamba, és nem húzódik el. Annak ellenére, hogy már majd tíz perce próbálom megérteni a képernyőn zajló eseményeket, semmit se fogtam fel belőle. Azóta, hogy hozzám simult és megéreztem a meztelen testéből áradó forróságot, nem tudok másra koncentrálni. De mégse akarom letámadni, valahogy úgy érzem, nem jó, hogy folyton minden pillanatban csak a szeretkezésre gondolok. Illetve nagyon is jó, csak nem akarom, hogy Anna azt higgye a kapcsolatunk fő mozgatórugója a testiség. Úgyhogy próbálom tartani magam, de nem megy sokáig. Mert egyszerűen, muszáj nevetnem azon, ahogy a művér és a főhős felé közeledő zombi láttán kislányosan elfordítja a fejét.

Ezt meg kell jegyeznem, ha legközelebb veszekedünk, mert valószínűleg az elkerülhetetlen, mindenképpen valami ilyen filmre kell kapcsolnom a tv-t. Akkor tuti hozzám menekül…

Az ajkait durcásan szorítja össze, de mégis az arcáról lágyság tükröződik. A szemei a szoba félhomályában, amit csak a tv villódzó fényei világítanak meg, smaragdként csillognak. Csak egy csókot szeretnék, de képtelen vagyok elszakadni tőle. Több kell, az elsőt követi a második, majd a harmadik, a kezeink önkéntelenül simítanak végig a másikon. Most is lenyűgöz a testének tökéletes arányai, a tenyérbe illő keblei, a feszes hasfala, a nőiesen gömbölyű csípője, a hosszú, és izmos combjai. Hallgatom, ahogy halkan felnyög, amikor belecsókolok a köldökébe, majd felsóhajt, amikor a nyelvemmel körberajzolom a rávarrt figura körvonalait. Egyetlen dolog van csupán, amit nem enged, mert miután végighúzom az ujjaimat a combjain, le a térdéig, aztán a vádlijain át éppen elérnék a talpához, felkuncog és pillanatok alatt a hátamon találom magam.

- Nem, Honey – súgja a fülembe, miközben fölém kerekedik, és a mellkasomat cirógatja. – A talpam tabu, hacsak nem akarod, hogy nevetőgörcsöt kapjak.

Kérdőn nézek rá, úgyhogy folytatja.

- Tudod, hogy csiklandós vagyok… - hát igen ezzel nagyon is tisztában vagyok, úgyhogy nem erőltetem tovább a dolgot. Helyette viszonzom minden érintését, csókját egészen addig, amíg a testünk végre össze nem forr. Már az felér a földi mennyországgal, hogy érezhetem az apró belső remegését. Próbálom minél tovább fokozni a testünket elöntő kéj érzését, legnagyobb meglepetésemre nem is olyan nehéz. Elég csak arra koncentrálnom, hogy neki minél nagyobb élvezetet okozzak, a saját kielégülésem most is csak másodlagos.

- Kérlek – suttogja a fülembe. – Kellan, kérlek…

A hangja egyszerre könyörgő és vágyakozó. Anélkül, hogy a testünk szétválna fordulok a hátamra, és hagyom, hogy ő irányítson. Jó, van ebben némi önzés is, mert közben figyelhetem. Az arca, a tekintete elárulja, mikor már csak egy hajszál választja el a kielégüléstől, és akkor én is elengedem magamat.

Erőtlenül hanyatlik a mellkasomra, én se tudok mozdulni, csak magamhoz ölelem, és várom, hogy kissé lenyugodjunk mindketten. Az egyenletes lélegzete lassan álomba ringat, azt még érzem, hogy magunkra húzza a takarót és próbál mellém csúszni de nem engedem. Jó helyen van itt, rajtam.

(Anna szemszöge)

Próbálom a lehető leggyorsabban elhallgattatni a telefonomat, de Kellan így is felemeli a fejét.

- Aludj még, korán van – nyomok egy puszit az arcára, majd megcélzom a fürdőt. Bő negyedóra alatt sikerül összekapnom magam és felöltöznöm, lábujjhegyen lépkedek vissza a hálóba, de mint kiderül felesleges, mert az ágy üres. Összeszedem a táskáimat és a kabátomat, majd a nappaliba indulok. A kedvesemre a konyhában találok rá, konyhapultnak támaszkodva áll, halkan felsóhajtok, és gyönyörködöm benne egy percig. A teste akár egy görög szoboré, kidolgozott és izmos, de az arca inkább egy kisfiúra hasonlít. Kócos haj, és lecsukott szemek.

Megmelengeti a szívemet, amikor felfedezem, hogy egy csészében kavargat valamit, mert még innen jópár méterről is biztos vagyok benne, hogy a kedvenc teámat készítette el.

- Mondtam, hogy aludj még – lépek mellé, mire azonnal rám néz.

- Csináltam neked egy szendvicset… - már éppen kicsúszna a számon, hogy így repülés előtt ez nem a legjobb ötlet, de még idejében befogom a számat. Helyette megköszönöm a fáradozását, és nehezen, de legyűrőm az utolsó falatig. Hiába kérem, hogy legalább ő, aki megteheti menjen vissza aludni, ragaszkodik hozzá, hogy megvárja, amíg elindulok. Még fél öt sincs, amikor már kabátban, fejemen sapkával, nyakamban sállal a liftbe lépek. Utóbbi kettőhöz természetesen Kellan ragaszkodott, nehogy megfázzak. Lerakom a táskáimat, még egy utolsó, hosszú csók idejére egymáshoz simulunk, aztán megnyomom a gombot.

Le se tudom törölni a mosolyt az arcomról, nem mintha annyira akarnám. Az esti vacsora jól sikerült, és hamarosan, alig két hét, megyünk mind Magyarországra. Végre láthatom a családomat, és még ha csak pár napot is, de velük tölthetek. Az éjjeli események miatt a testem még mindig bizsereg, és nem kétlem, ma se fogunk csupán aludni. A hétvégénket olyan helyen és emberekkel tölthetjük, akik előtt nem kell alakoskodni.

Igaz, mindezek előtt még vár rám egy hosszú értekezlet. De most még ez se tud letörni. Ahogy a reptéren nyüzsgő emberek, a tülekedés, a felszállás okozta fojtogató érzés sem. Amint elérjük a megfelelő magasságot újra a jegyzeteimbe merülök, és mire landolunk a La Guardian, már úgy érzem mindenre száz százalékosan felkészültem.

Hát ez a tévhitem, amint meglátom a rám váró személy arcát, azonnal megváltozik…