51. Francos kémia...

(Kellan szemszöge)

Miután otthagytam Ashleyt a lakókocsimba, azonnal az egyik várakozó autóhoz rohanok és közlöm a sofőrrel, hogy amilyen gyorsan csak tud vigyen a hotelhez. A srác egy korábbi életében autóversenyző lehetett, mert alig tizenöt perc múlva a lépcső előtt fékez. Nem törődöm a döbbent tekintetekkel, futva teszem meg az utat a liftig, szerencsémre az egyik éppen a földszinten várakozik. Már menet közben a zsebemet kutatom a mágneskártya után, nagyon remélem, hogy azt hoztam el reggel ami a lakosztályhoz tartozik, és nem a régi szobámét, mert még azt se adtam le.

Amint belépek a nappaliba meglátom, és ez azonnal arra késztet, hogy megtorpanjak.

Anna a kanapén fekszik, elég kicsavarodott pózban. A kezében, ami lelóg a földre még mindig ott egy toll és egy füzet, a laptopja a válla alá szorulva, a képernyőjén adatok sokasága cikázik át embertelen sebességgel. Az arcát nem látom tisztán, mert a haja félig eltakarja, de abban egészen biztos vagyok, hogy alszik. Halkan lépkedek egyre közelebb, a kabátomat az egyik fotelbe dobom, és majd egy percig csak bámulok rá. Nem tudom mit kéne tennem. Illetve tudom, hiszen azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de nincs szívem felébreszteni. Olyan békésnek tűnik, és mivel az éjszaka nagy részét én is ébren töltöttem, tudom, hogy ő se sokat aludt. Meg előző éjjel sem, és az azt megelőzőn se.

Úgy döntök, legfeljebb írok neki pár sort, de hagyom pihenni. Szépen óvatosan kiveszem a kezéből a felesleges dolgokat és a dohányzóasztalra rakom. Aztán a számítógép következik, na az már bonyolultabb műveletnek tűnik. Centiről-centire húzom kifelé, bele is telik egy kis időbe, mire sikerrel járok. Valamit mormol az orra alatt, de nem ébred fel. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, kisimítok egy tincset az arcából, mire mosolyogni kezd, az ajkai kissé szétnyílnak és ezzel arra ösztönöznek, hogy megtegyem azt, amire hihetetlenül vágyom.

Csak egy pillanatra érintem össze a szánkat, egy egészen aprócska puszit nyomva az övére, most ennyivel kell megelégednem. Még mindig csak a reggeli ruhákat viseli, és bár nincs hideg azért jobbnak látom, ha nem hagyom itt így. Nem lenne jó, ha megint megfázna. A hálószobába megyek és a szekrényből előhalászom az egyik plédet, amit még este láttam ott. Aztán visszatérve a nappaliba óvatosan takargatom be, éppen az egyik csücskét igyekszem az oldala mellé begyűrni, amikor váratlanul megmozdul.

Azt nem értem hogyan, de mire észbe kapok már a kanapé és a kisasztal közé beszorulva fekszem a hátamon, Anna pedig a hasamon ül. Bár éppen nagyot ásít, -vagy csak ezzel akarja titkolni, hogy az ökle már megint vészesen közel járt az orromhoz-a szeme nagyon is ébernek tűnik.

- Kellan… – néz rám csodálkozva, majd amilyen gyorsan letepert, olyan gyorsan ugrik fel. Ennek mondjuk nem örülök annyira, de aztán látva az arckifejezését, rá kell jönnöm, hogy mi ugye elvileg még fasírtban vagyunk. És én éppen ezen állapot megszüntetése miatt jöttem most ide.

Természetesen, ahogy az tőle várható nem könnyíti meg a helyzetemet. Még felülni sincs időm, már messze jár, és csak a hűtőből kilógó fenekét látom. Azt mondjuk premier plánban legnagyobb örömömre. Kicsit talán sokáig is szemrevételezem azokat a gömbölyű formákat, mert az addig nyitva lévő ajtó hirtelen hangosan csattan, és a szemei dühösen villannak felém.

Szedd össze magad Kellan, azért jöttél, hogy tisztázzátok a dolgokat.

- Anna szeretnék beszélni veled – mondom és én is követem a konyhába. A szekrénynek támaszkodva áll, és az ásványvizét kortyolgatja, az arca teljesen érzelemmentesnek tűnik, ami azért bíztató.

Legalább már nem néz rám úgy, mintha fejbe akarna vágni az üveggel.

- Hallgatlak – mondja.

- Én… szóval… - esküszöm évek óta nem voltam ilyen zavarban. – Hülye voltam.

Semmi reakció, úgyhogy folytatom. Legalább két percig beszélek, és neki még csak a szempillája se rezdül.

- Szóval megbocsátasz? – kérdezem végül, de sajnos nem az a válasz érkezik amire számítok.

- Nem tudom.

Elfog a pánik, mert egész eddig biztos voltam abban, hogy ennyi elég lesz. Ha beismerem, hogy túlreagáltam a dolgot, ő majd gyorsan elfelejti nekem. De szemlátomást ez nem mostanában fog bekövetkezni. Aztán hallgatva a szavait, újra reménykedni kezdek.

Mint egy hullámvasút. Fent és lent. Mert a kezdeti öröm után egy másodperc alatt a mélybe zuhan a hangulatom, amint rákérdez, hogy mégis miért nem fogadtam el a reggelijét.

- Én nem is láttam, hogy jössz felém a tálcával – bököm ki önkéntelenül, mire azonnal ráncba szalad a homloka.

- Akkor honnan tudod, hogy készítettem neked?

- Ash mondta – vágom rá. Még ki se mondja már tudom mi lesz a következő kérdés, és biztos vagyok benne, hogy az arra adott válaszom nagyon nem fog neki tetszeni. Felmerül bennem, hogy talán ködösítenem kéne, de egyrészt semmi jó nem jut az eszembe, másrészt ígéretet tettem, hogy őszinte leszek.

- Akkor miért rohantál vissza a szobánkba? – kérdezi, ahogy sejtettem.

Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom és csak utána mesélem el neki, hogy láttam, hogy Jay megölelte és viszont. A haragja azonnal feltámad.

- A büdös életbe Kellan, hányszor mondjam még el, hogy ő a barátom és semmi okod, hogy féltékeny legyél rá. Másra se, de Jacksonra aztán főleg ne.

(Anna szemszöge)

Néha átkozom azt a napot amikor kitaláltam, hogy én önvédelmi órákat fogok venni. Tény és való, hogy a karate hasznos tudomány, de vannak pillanatok amikor a pokolba kívánom, hogy ennyire önkéntelenül jönnek a mozdulatok.

Mint most is. Felébredve próbálom magam feltolni a hason fekvésből, de amikor a hátam akadályba ütközik azonnal tudom, hogy valaki van mögöttem. Az agyam védekező mechanizmusa bekapcsol és anélkül, hogy megnézném ki az, a padlóra küldöm. Mondanom se kell, nem kicsit lepődök meg, amikor meglátom az alattam fekvőt.

Oké, jól belegondolva ezzel mások is így lennének, mert Kellan a szoborszerűre maszkírozott hófehér arcával és azokkal a hihetetlen kontaktlencsékkel, bevallom elég ijesztően néz ki így ébredés után. Kell egy pillanat amire felfogom, hogy itt van és ettől a ténytől azonnal zavarba is jövök. Amilyen gyorsan csak tudok a konyhába menekülök, és félig a hűtőbe bújva próbálom meg összeszedni magam.

Nyugi Anna. Ha szakítani akarna, vagy újabb veszekedést kreálni akkor valószínűleg azonnal felébresztett volna.

Sajnos az álmosságom még nem múlt el, ez miatt kicsit fázom, így kénytelen vagyok becsukni az ajtót és szembenézni az elkerülhetetlennel. Talán túlságosan is vehemensen teszem, mert látom, hogy összerezzen. Nem tudom mit kéne tennem. Végülis én reggel próbálkoztam, nem hagyta, hogy beszéljünk, most kezdje csak ő.

Hallgatom, ahogy beszél. Igazándiból a mondandója közel áll ahhoz, amit én is érzek ezzel a tegnap esti jelenettel kapcsolatban. Túlreagáltuk. Egy kicsit mind a ketten. Tartom azt, hogy ő vitte jobban túlzásba, de emlékezve Luca reggeli közbeni kis védőbeszédére, mely szerint minden valamire való férfit sértene, ha a barátnője állna bizonyos számlákat helyette, hajlandó vagyok szemet hunyni a dolog felett. Rám senki ne mondja, hogy túlságosan is emancipált vagyok, és minden helyzetben én akarok dönteni. Azt se szeretném, ha a vagyoni helyzetem miatt ő kínosan érezné magát.

Mondjuk kicsit se értem, hogy fordulhatna meg bárkinek is a fejében, aki ismeri őt és tudja, hogy milyen őszinte ember, hogy érdekből lenne csak velem. Ez akkora marhaság, hogy csak nevetni tudok a feltételezésen. De semmiképpen se szeretném, hogy valaha az életben bárki is ezzel a képtelenséggel szembesítse, és ez miatt rosszul érezze magát, úgyhogy a jövőben erre jobban ügyelek majd.

Ezt közlöm is vele, miután befejezte. Én is beismerem, hogy hibáztam és ígéretet teszek, hogy legközelebb megbeszélem vele, ha ehhez hasonló dolgokban dönteni akarok. Végülis egy kapcsolatban fontos dolog a demokrácia. Van azonban valami, ami még mindig böki a csőrömet, mégpedig az, hogy reggel miért viselkedett úgy ahogy. A magyarázata messze rosszabb, mint amire számítottam. A pénz miatti vitán túl tudok lépni, de a bizalmatlanságán amivel a Jayjel való kapcsolatomat kezeli, ami száz százalékosan csak baráti, már nem. És ezt közlöm is vele.

Percekig dühöngök, igaz nem szó szerint, mert a kibékülés utáni vágy erősebb bennem, mint a méreg. Aztán egyszer csak vége szakad ennek is. Egyik pillanatról a másikra, mert van valami aminek nem tudok ellenállni.

Éppen kifejteném neki, hogy a jövőben a féltékenységet, mint szót és főleg, mint érzést felejtse el, amikor váratlanul a mellkasán találom magam. Kellan határozottan húz magához és csókol meg. Próbálom tartani magam, de nem megy. Talán, ha nem ilyen gyöngéden próbálkozna még sikerülne is, de így rövid idő után -alig három másodperc- megadom magam.

Francos kémia… elég megéreznem az ízét a számban, az illatát az orromban, a hozzám simuló testét a karjaim alatt. A szememre már nincs is szükségem. De persze megteszem, amint szétválunk, mindkettő összekapcsolódik az övével. És végem van. Látva a bűnbánó tekintetét és az édes gödröcskéit azt is elfelejtem, hogy ma valamikor haragudtam rá.

- Sajnálom – és még a hangja is.

Miért kell lebénítania minden érzékszervemet?! És felőrölnie az utolsó picinyke ellenállásomat is?

Mert sikerült neki, ez nem kétséges. Lemondóan sóhajtok, oké, legyen béke. Hiszen erre vágyom már órák óta.

A békülésünk aztán egyik pillanatból a másikba csap át kis hijján viharos szeretkezésbe, de a telefonjának csörgése közbeavatkozik. Egyáltalán nincs ínyemre a dolog, és a pokolba kívánom a hívót.

- Nem kéne felvenni? – kérdezem, de mivel közben a kezei a mellemre simulnak az érdeklődésem ennyiben marad. Én is ott simogatom ahol csak érem, igaz ebből a szempontból ő jóval könnyebb helyzetben van, mert rajtam lényegesen kevesebb a ruha.

Hogy a végén mégse próbáljuk ki mennyire strapabíró az étkezőasztal, ami a jövőben bekövetkező vacsorák szempontjából azt hiszem megnyugtató, annak a mobiljának újbóli megszólalása az oka.

- A francba – morog és valamit megnyomva azonnal elhallgattatja. Csak egyetlen pillantást vetek a kijelzőre és mivel ott Ash neve villog rendületlenül, a fejemben szöget üt valami.

- Honey, szabad volt neked eljönni a forgatásról? – kérdezem, mert az a smink miatt egyértelmű, hogy onnan érkezett és mivel a ruhák nem a sajátjai, ebben egészen biztos vagyok, azok is kellékek lehetnek.

Először úgy tűnik nem válaszol, de aztán mégiscsak megteszi.

- Nem igazán – néz rám bűnbánóan.

- Akkor…

- Jó, mindjárt megyek – válaszol, de közben úgy szorít magához, hogy az teljesen ellentétes érzést kelt, mint a szavai.

- Ha nem érsz oda időben, tuti, hogy megint büntibe kerülsz – figyelmeztetem.

- Már úgyis elkéstem – közli, de ezt már nem tűrhetem. Bár minden porcikám tiltakozik ellene, eltolom magamtól.

- Kellan, vissza kell menned. Ugye tudod, hogy holnap hajnalban elutazok. Szeretnéd, hogy a fél éjszakát Billel kelljen töltened? Siess vissza, találj ki valamit, hogy miért tűntél el, és amint tudsz gyere. Addig én is végzek a papírjaimmal, összecsomagolok és a tiéd vagyok. Reggel négyig.

- Négyig? – néz rám döbbenten.

- Aha, a hatos géppel repülök, kilencre már a Wall Streeten kell lennem.  

Jópár csókkal és azzal, hogy egészen a liftig kísérem, sikerül csak meggyőznöm arról, hogy első a kötelesség és csak utána jöhet a szórakozás. Mondjuk közben nem kis lelkiismeret furdalásom van, mert hát én is éppen ez miatt kényszerülök most arra, hogy még órákat töltsek a laptopom előtt. Igaz ezzel várnom kell kicsit, mert megszólal a telefonom, de ezt annyira nem bánom.

Végül délután négyre valóban elkészülök, a csomagolás nem tart sokáig, csak a legszükségesebbeket rakom egy kisebb bőröndbe. Egy kosztüm az értekezlet idejére, egy váltás ruha, mert még mindig nem vettem semmit pici Liamnak, így muszáj lesz beugranom pár boltba, arról nem is beszélve, hogy a keresztelőre sincs megfelelő ruhám. A gépemet és a jegyzeteimet is biztonságba helyezem, reggel csak a neszesszerem kell beledobnom és ennyi. Végülis Wyomingba ott egy csomó cuccom, nem is beszélve a Los Angelesben, Luca házában felhalmozott dolgokról. Éppen egy szendvicset majszolok, mert az ebédről elfelejtkeztem, amikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó.

(Rob szemszöge)

Bill kérdésére szinte azonnal megérkezik a válasz.

- Itt vagyok – szólal meg a keresett személy, majd szenvedő arcot vág. – Azt hiszem elrontottam a gyomrom, bocs, hogy várni kellett rám.

Egy fél pillanatig mindenki döbbenten bámul rá, aztán viszont megállíthatatlanul tör ki belőlünk a nevetés. Nem igaz, hogy pont erre hivatkozik ő is. Ennél kézenfekvőbb magyarázatot nem is lehetett volna kitalálni a távollétére. Mert az érkező arcán világosan látszik, hogy ez a mondat csak véletlenül hagyta el a száját, és nem azért, mert valaki figyelmeztette arra mit mondjon. A körülöttünk álló műszakisok, az operatőrök és természetesen Bill értetlenül bámulnak ránk. Aztán utóbbi morogva csendre inti a bandát, majd újabb utasítások következnek.

- Oké, jó lenne, ha végre belekezdenénk. Valaki rakja rendbe Kellan arcát. Te meg – mutat rá - ha úgy érzed, hogy rohannod kell, tedd azt. – Még morog valamit arról, hogy csak nehogy itt dobja ki a taccsot, aztán az asszisztenséhez fordul, majd hirtelen újra vissza hozzánk. – Ki evett még abból a mousse nevű izéből, amiből ezek hárman? – kérdezi.

Amikor közöljük, hogy valamennyien, kissé lesápad.

- És hol ettétek? Nem, nem is akarom tudni, de ezután kerüljétek el a helyet…

Amint végre ténylegesen elfordul, köztünk azonnal elindul a sugdolózás, próbáljuk kideríteni, hogy minden rendben van-e, de egy bólintásnál többre nincs mód, mert a sminkesek közénk nyomulnak, előttük meg nem lenne jó kitárgyalni, hogy vajon mitől van az, hogy a festék csak a haverom szájáról hiányzik.

A forgatás annak ellenére, hogy volt egy kis fennakadás rendben lezajlik, így este hatkor már indulunk vissza a hotelbe. A hangulatunkban beállt változás sokat segít abban, hogy a felvételek gördülékenyen menjenek, általában csak az okoz gondot, hogy folyton figyelmeztetni kell valakit, hogy ne vigyorogjon, mint a tejbe tök, mert ez egy szomorú részlet. Pár információt sikerült kiderítenem, elégedett vagyok, hogy végre minden rendben van köztük, de mint kiderül az este azért még tartogat meglepetéseket.

(Kellan szemszöge)

Én esküszöm, próbálok nagyon bűnbánónak tűnni és odafigyelni minden szavára, de ez cseppet se könnyű úgy, hogy közben a keblei minden egyes mozdulatánál itt ringnak előttem. A mellbimbói szinte átbökik a vékony kis anyagot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem visel melltartót. Vajon a nadrág alatt van valami?!

Ki kell derítenem, és erre van is egy egyszerű módszerem. Végülis már egyszer megbeszéltük, hogy a kibékülés megpecsételésének legjobb módja a csók. És a szeretkezés.

És én mind a kettőre kapható vagyok.

Amikor magamhoz rántom egy pillanatra megmerevedik, de utána úgy simul hozzám, hogy biztos vagyok benne, nem készül semmiféle megtorlásra. Élvezettel becézem az ajkait és közben meggyőződöm arról, hogy a sejtésem igaz. Na ettől a felismeréstől azonnal szűk lesz a nadrágom, és amikor szétválunk levegőt venni, látom, hogy az ő szemeit is sötétre színezte a vágy. És ez határozottan tetszik.

Nem is vesztegetünk több szót a történtekre, már egészen más köti le a figyelmünket, mert szó se róla a kedvesem is határozottan próbál bejutni a pulcsim alá. Persze, ahogy az lenni szokott valami közbeszól. Most éppen a telefonom csörgése. És bár látom rajta, hogy nem szívesen teszi, de perceken belül az ajtón kívül találom magam. A kocsiban -ami ha lehet most még gyorsabban halad, mint odafele- is csak Annára tudok gondolni, és mivel másra most nincs módom, legalább a hangját szeretném még hallani. Úgyhogy felhívom.

- Hola, mi bella – szólalok meg, mikor felveszi a telefont. Válaszul édesen felkacag, és ő is spanyolul szól bele.

- Hola, cariño. Cómo puedo ayudar?

Hát Cica, lennének ötleteim, hogy miben tudnál segíteni…

- Nem is tudom – adom a bizonytalant. – Nemrég egy szégyentelen perszóna melltartó nélkül illegette magát előttem. Ez sajnálatos módon eléggé megviselte a szervezetemet… – hallom, ahogy felkuncog, én meg folytatom. - Sürgősen elsősegélyre lenne szükségem.

- És mégis mit szeretnél – incselkedik velem. – Szájból-szájba lélegeztetést, vagy hideg vizes borogatást? Mert az tuti, hogy segítene elmulasztani azt a hirtelen kialakult duzzanatot.

- Hééé – méltatlankodok azonnal, és még a gondolatba is beleborzongok. Méghogy hideg vizes borogatás. Ezért még kapsz Cica…

- Bár, ha jobban belegondolok ismerek egy kézrátételes módszert, azt hiszem rajtad az is rövid úton segítene. – A francba, mégse kellett volna ebbe belemennünk. Hogy fogok így emberek közé menni?!

- Kellan, itt vagy még – hallom a kíváncsi hangját, és csak most esik le, hogy már elég régen szólaltam meg.

- Itt. Tudod, én elég vizuális alkat vagyok…

- És? – kérdez vissza.

- És ha ilyeneket mondasz nekem, akkor igen erős lesz bennem a késztetés, hogy visszaforduljak…

- Nem, - vág közbe. – Nem fogsz. Szépen bemész, elvégzed amit kell. De utána siess vissza hozzám, mert tudod én is vizuális alkat vagyok…

Még majd egy percig beszélünk, de aztán a kocsi lefékez és rohannom kell. Csak ledobom a kabátomat a lakókocsimba majd azonnal a forgatás helyszínét veszem célba. Már tudom mit fogok mondani, bár a végeredményt illetően vannak kétségeim. De mint kiderül, rohadt nagy mákom van. Nem csak azért, mert éppen arra hivatkozom amire előzőleg mások is , mármint a gyomorrontásra, hanem azért is, mert ilyen barátokat tudhatok a magaménak. Mert az gyorsan kiderül, hogy csak azért nem tud senki arról, hogy elhagytam a helyszínt, mert ők húzták az időt, amíg csak lehetett. És amikor már nem akkor meg szerencsére felbukkantam. Hálás vagyok nekik ezért, Ash kap tőlem egy nagy puszit is, mert ha ő nem vezet rá, hogy mit kell tennem most nem tartanánk itt.

A délután további részében gyorsan megy az idő, sajnos arra sose jut, hogy rátelefonáljak a kedvesemre, de mivel ma korán fejezem be a munkát, annyira nem bánom. Négy után valóban végzek és amint átöltöztem és megszabadultam a sminktől már indulok is vissza a hotelbe. Igaz egy rövid kitérőt azért teszek, de az alig fél perc csupán. Egyszerre érkezem a lifthez Ashleyvel, azonnal át is adom neki az ajándékomat, majd együtt megyünk föl a huszadikra.

A nappaliba lépve Isteni illatok fogadnak bennünket, belesve a konyhába nem is csodálkozom rajta. Egy rövid ideig figyeljük, ahogy tevékenykednek, aztán viszont sürgősnek tűnik, hogy átölelhessem, és ezzel valószínűleg a barátnőm is így van. Egy cinkos összenézés után halkan lopakodunk közelebb, igaz amilyen hangerővel ezek beszélgetnek, egy elefántcsordát se hallanának meg. Peter valamiért megfordul, de intek neki, hogy ne áruljon el bennünket, így Anna és Luca csak akkor tudja meg, hogy itt vagyunk, amikor hátulról átöleljük a derekukat.

(Anna szemszöge)

Van valami abban, hogy nem számít valaki hol született, ha vannak olaszok a felmenői között akkor az garancia arra, hogy a főzésben nem ismer pardont az illető. Peter és Luca, mert ők lépnek be éppen két-két hatalmas papírzacskóval a kezükben nagy hangon tárgyalja ki éppen, hogy miképpen fogják elkészíteni a bárányt. Én csak állok továbbra is a konyhában, és megvárom amíg beérnek. Ez, mint kiderül végzetes hiba, mert a következő majd egy órában nem is engednek ki. Na jó, annyira nem bánom, tegnap is jó érzés volt figyelni, ahogy a barátaink eltűntetik a vacsorát, és főzni is szeretek. Igaz ma csak és kizárólag a desszert elkészítése a feladatom, sőt a többinek a közelébe se engednek. Úgyhogy rakosgatom szépen a babapiskótát egymás mellé az egyik hatalmas tálba, mert a srácok a tiramisu mellett döntöttek, és közben próbálom rávezetni őket, hogy ha azt akarják, hogy mindenki jól lakjon, gondoskodjanak valami húsmentes kajáról is.

- Teljesen felesleges – oktat ki Luca magabiztosan. – Olyan ember még nem született, aki ne akarta volna megkóstolni az én rozmaringos báránybordámat, ha egyszer már megérezte az illatát.

Ezzel mondjuk egyet kell értenem, mert volt már szerencsém párszor megkóstolni az említett fogást. Viszont Lisa amennyire észrevettem megrögzött vegetáriánus, és nem hiszem, hogy ezen változtatni akarna. Szerencsére amikor megemlítem, hogy úgy ennék egy kis gnocchit, és különben is az előétel fontos dolog és én tegnap két fajtát is tálaltam, bekapják a horgot és nekiállnak elkészíteni.

Már az utolsó réteg krémet kenem fel az egyik adagra, csak a kakaóport kéne rászitálnom, de hirtelen két izmos kar kap derékon, fordít maga felé, és még mielőtt tiltakozhatnék, - ami eszemben sincs igazándiból – már a számra is tapad. Boldogan simulok hozzá, és adom át magam az édes kábulatnak, amit Kellan közelében legtöbbször érzek.

Valószínűleg még sokáig maradnánk így összetapadva, de a közelből felhangzó morgás arra késztett bennünket, hogy elengedjük egymást.

- Ez mégse járja. A kuktáimat lefoglalják, csak én robotolok itt egyedül. És különben is micsoda dolog ez?! Itt csókolózni előttem… amikor már két hete nem voltam otthon… ezek a mai fiatalok…

- Savanyú a szőlő, nagyapó – viccelődik Luca, amihez Kellan is azonnal csatlakozik.

- Csak nem hiányzik az asszony? Bár ebben a korban szerintem már csak emlékszel és nem cselekszel – Peter elindul felé egy hatalmas késsel, amivel előzőleg a hagymát szelte.

- Atya ég – nyög fel, majd ugrik a hátam mögé a kedvesem. – Védj meg… - mondja, de látom, hogy közben bőszen vigyorog.

- Viccelődtök a korommal… megbánjátok még ezt kis taknyosok – a kést az asztalra dobja, majd megragadja Ash és az én kezemet is, és magához ránt bennünket. – Nos bellezze, - nyom puszit mindkettőnk arcára – én a helyetekben kétszer is meggondolnám, hogy pazaroljam-e az időmet két ilyen pernahajderre, amikor itt vagyok nektek én is.

A srácok persze azonnal élénken tiltakoznak az ellen, hogy egy pillanatra is eltávolodjunk a közelükből és hangosan és persze nevetve akarnak érvényt szerezni a szavaikkal élve, előjoguknak.

Hamarosan már öten, együtt végezzük a vacsora elkészítését. Ash vállalja a krumpli pucolást, majd a terítést, Kellan a zöldségaprításban vesz részt, de nem kell neki sok idő és mellettem köt ki. Bár ez nem a legjobb ötlet, mert folyton lenyúlja a babapiskótámat. Nevetve csapok a kezére, mire összeken egy adag krémmel. Ezt én se tűrhetem, úgyhogy ő is kap egy kicsit az arcára. És utána jön a dolog kellemesebb része, mert mégse hagyhatom, hogy potyába menjen a drága mascarpone, arról nem is beszélve, hogy tudnom kell milyen az íze.

Csak nem adhatok ki semmit kóstolás nélkül a kezemből, nem igaz?!

- Na, amennyire látom ma le kell mondanunk a mai édességről – hallatszik egy  újabb hang a nappali felől. – Ha ezek egyszer belekezdenek, akkor abba se akarják hagyni…

Jópáran állnak az ajtóban és rajtunk mosolyognak, de nem érdekel. Boldog vagyok, és semmi se tudja elrontani a kedvemet.

Vagy mégis?

(Kellan szemszöge)

Amióta visszaértem a forgatásról két csókot tudtunk csak váltani, mert valaki folyton közbe avatkozott. Először Peter, oké, őt megértem, nem is tudom, hogy bírja, hogy ilyen sokat van távol Jennietől és a lányoktól. Aztán mire leléphettünk volna a konyhából megjöttek a többiek. Hálás vagyok nekik amiért segítettek, és nem is bántam, hogy újra meg kellett hallgatnom a „megmentésem” történetét, főleg, hogy közben a kedvesem végig az ölemben ült. De annak már annyira nem örültem, hogy esélyt se hagytak arra, hogy szépen elrejtőzzünk a szobánkba.

Figyelem, ahogy Anna a csajokkal viháncol, mi meg a srácokkal komoly biliárdpartit vívunk. A két főszakács közölte, hogy a vacsora egy óra múlva lesz kész, foglaljuk el magunkat valamivel. És addig még van vagy húsz perc.

Ash találta ki, hogy a lányok próbálják ki a jakuzzit, amihez amint megláttam a kedvesem apró kis bikinijét nekem is azonnal kedvem támadt. De persze jöttek azzal, hogy micsoda papucs vagyok, és folyton a képzeletbeli szoknyája szélén akarok ücsörögni, úgyhogy inkább maradtam.

Látom, hogy ő is gyakran néz felém, és ez jólesik.

- Kellan, te jössz – bök oldalba Jay. – Szedd már össze magad, még a végén kikapunk – morog.

Na ezt nem hagyhatom. Főleg, hogy a Larry - Taylor párossal játszunk éppen, úgyhogy rákapcsolok kicsit. Két játszmát is megnyerünk, de amikor látom, hogy Anna megindul a hálószobánk felé, a következőt már nem vállalom. Helyette, nem érdekel ki mit mond, követem.

Mire beérek, már a zuhany alatt áll, én is sietve szabadulok meg a ruháimtól, igaz csak azután, hogy gondosan bezártam az ajtót. Velem szemben áll, éppen a haját mossa csukott szemmel. Nyomok egy kis tusfürdőt a kezemben, majd mosdatni kezdem. Nem szólal meg, de azonnal mosolyogni kezd. Annyira vágyom rá, de ki akarok élvezni minden pillanatot. Lassan cirógatom végig a bársonyos bőrét, a nyakától le a kulcscsontjáig, hogy aztán végre a kezembe foghassam azokat a csodás halmokat. Elégedett sóhaj hagyja el a száját, majd a fejét a vízsugár alá tartva megszabadul a habtól. Amikor végez, azonnal  a szemembe néz. Megremegek a bársonyzöld szemekből tükröződő vágytól.

Határozottan tol a fülke oldalának, majd egy pillanatra ellép tőlem. Még tiltakozni sincs időm, már újra előttem áll, és ezúttal ő kezd el beszappanozni. Nagyot nyelek amikor a kezei a hasamig érnek, lélegzetvisszafojtva várom, hogy elérje érte ágaskodó testrészemet. Én is viszonoznám az érintését, de nem hagyja, a tenyereimet újra és újra a csempének támasztja. Hagyom, hogy azt tegyen velem amit csak akar, egészen addig amíg lábujjhegyre állva meg nem csókol. Onnantól nincs megállás, a nyelveink vad táncba kezdenek, egy mozdulattal emelem fel és szorítom a falnak. Amint a testünk összeforr, mindketten egyszerre nyögünk fel. Türelmetlenül mozdulunk, a vágyaink uralnak bennünket és űznek az édes beteljesülés felé. A végső pillanatban egymás szájára tapadunk, hogy a belőlünk feltörő hangok ne juthassanak el illetéktelen személyek füléig.

Hosszú percekig csak állunk, én még bőven maradnék, de Anna megint azzal, jön, hogy nehéz és tegyem le. Ez mondjuk elég nevetségesen hangzik, amit meg is osztok vele, amikor immáron a tükör előtt törülközünk.

- Cica, ezek nem véletlenül vannak itt – mutatok a bicepszeimre.

- Óh, tényleg – mondja és egy ujjal megböködi a megfeszített izmaimat. – Hogy te milyen erős vagy... és nagy... és kitartó... és harcrakész...  

Nem tetszik a hangsúly, hát még az az incselkedő tekintet amit rám vet. Bosszúból rá akarok csapni a fenekére, mire hangosan kacagva menekül be a hálóba. Ez mondjuk éppen megfelel a terveimnek elvégre ezt a hatalmas ágyat az éjjel nem a rendeltetésének megfelelően használtuk, de sajnos kiderül, hogy az ismétlést el kell halasztanunk.

Két okból is, egyrészt valaki bedörömböl, hogy kész a vacsora, de ezt mondjuk még figyelmen kívül tudnám hagyni. Azt viszont már nem, hogy Anna közli ő bizony éhes, mert ma csak két szendvicset evett. Úgyhogy sietve bújok egy nadrágba és pólóba, akárcsak ő, és kézenfogva csatlakozunk a már asztalnál ülő társasághoz.

A vacsora ma is vidáman telik, mondjuk az első öt percben csak a mi hirtelen eltűnésünk és az egyformán vizes hajunk a téma. De aztán lassan találnak maguknak mást akin szórakozhatnak, név szerint Taylort, akit éppen Gina hív telefonon. A beszélgetés után szóba kerül a két hét múlva esedékes utazásunk, és pár olyan dolog ami okoz némi fennakadást.       

Szómagyarázat:

- Hola, mi bella. – Szia, szépségem.

- Hola, cariño. Cómo puedo ayudar? – Szia, édesem. Miben segíthetek?